Tárkony és az unalom – Kollár Árpád meséje

Részletek

Kollár Árpád 1980-ban született Zentán. Sziveri-díjas költő, műfordító. A Fiatal Írók Szövetsége elnöke, a MISZJE igazgatója. Az Év Gyerekkönyve Díjas  Milyen madár című verskötete a Csimota Kiadó gondozásában látott napvilágot, 2014-ben. Készülő mesekönyvének címe: Völgy, írta Tárkony.

– Unom a pöfeteget, unom a lócitromot, unom a gondolatot, unom az unalmat! – fakadt ki Tárkony, a nemköltő költő. – Menjünk, nyuvasszuk meg a Vöröst, és vegyük végre vissza a labdánkat!

Mindenkinek borzasztóan tetszett ez az eszement ötlet, mert labda nélkül már mindenki nagyon unt mindent.

A kertek alján szerettek a legeslegjobban focizni, amikor még volt labdájuk. Ide nézett a Vörös kerti budija, meg az egész kertje, tarackostul, barackfástul. Meg a Vörös egyik szomszédjának a kertje, meg a Vörös másik szomszédjának a kertje is.

A labdát persze folyton berúgták vagy az egyik vagy a másik kertbe. Vagy a harmadikba. Ha az egyik vagy a másik kertbe pottyant, akkor nem volt semmi gond. A labda csak szétlapította a paradicsomot, megritkította a paprikát, letarolta a lóherét.

A Vörös szomszédjai nagyon békés népek voltak. Az egyik csak paradicsomkaróval hajkurászta őket, ha bemásztak a labdáért, a másik csak sóspuskával lövöldözte a feneküket.

Akkor volt baj, ha a harmadik kertben kötött ki a labda. A Vörösnél. Neki sem paradicsomkarója, sem sóspuskája, mégsem akart bemászni hozzá senki.

Igazán undok egy dög volt ugyanis ez a Vörös. Senki sem szerette, viszont mindenki utálta.

Az volt a kedvenc szórakozása, hogy a kiskapuból válogatott sértéseket vágott a járókelőkhöz. A kövérre ráförmedt, hogy annyira dagadt vagy, mindjárt földobod a pacskert. A csúnyára meg rá-mordult, hogy annyira rusnya vagy, nem ver vissza a tükör.

A padlásán kacagó gerléket tartott, amiket pálinkás kenyérrel etetett. Hátborzongató kacagás szivárgott a házából.

Oregán persze mindig az ő kertjébe barmolta be a labdát.

Ilyenkor a Vörös egyből lecsapott rá, és már kezdődhetett is a kunyerálás. Addig-addig nyafogtak, könyörögtek, jártak a nyakára, míg vaskos sértések kíséretében nagy nehezen vissza nem dobta. Ez után egy ideig hangosan köszöntek neki, a háta mögött viszont nagyokat köptek.

De most se előbb, se utóbb, inkább soha. Nem adja vissza, mert megunta. Megmondta, hogy kész, elege van. Torkig elege. Hogy folyton bebarmolják a labdát a kertjébe. Be is vitte a házba, be is reteszelte az ajtót.

És tényleg nem adta. Hiába nyafogtak, könyörögtek, nyakrajártak. Hiába tűrték összeszorított foggal a sértéseket. Nem, nem és nem. Inkább szanaszét kaszabolja.

Labda híján sürgősen ki kellett találniuk valamit, ha nem akarták, hogy megegye őket az unalom, akár az iskolatáskában felejtett uzsonnát a nyári penész.

Csücsök fölvetette, talán focizhatnának Oregán fejével, mert az elég nagy és elég gömbölyű is hozzá. De Csücsök ötlete nem nagyon tetszett Oregánnak. Hozott inkább az erdőszélről egy szép nagy pöfeteget, azt rugdosták, míg füstölögve szét nem pöffent.

Készítettek aztán rongylabdát lyukas zokniból, passzoltak lócitrommal, dekáztak vadnaranccsal. Siralmas volt mind az egyetlen és igazi labdájukhoz képest, amit még a Tündér hozott nekik az egyik portyázásáról.

Disznóhólyag a belseje, cserzett marhabőr a külseje, mangalicaszőr a tömítése. Fűzőpintyek varrták, ászkarákok szabták, ganajtúrók gömbölygették. Suhant, akár a gömbvillám.

Ha bármi mással úgy tesznek, mintha fociznának, és az nem jó, akkor bármi más nélkül biztos jobb lehet focizni, javasolta Csücsök. Így találták ki a gondolatfocit, amihez nem kell kertek alja, kapu, de még labda sem.

Úgy játsszák, hogy bekészítenek egy nagy tál cseresznyét, és kifekszenek a napra. Aztán mindenki gondolatban focizik, és mondja, hogy éppen mit csinál.

Tárkony például fantasztikusan cselezett, Lajos, a mindenes prímán szerelt, csak kicsit sokat gáncsolt gondolatban. Oregán pedig még így is folyton bebarmolta a labdát a Vörös kertjébe.

Jó ez a gondolatfoci, csak sajnos nagyon unalmas.

– Unom a pöfeteget, unom a lócitromot, unom a gondolatot, unom az unalmat! – fakadt ki Tárkony.

– Menjünk, nyuvasszuk meg a Vöröst, és vegyük végre vissza a labdánkat!

Mindenkinek borzasztóan tetszett ez az eszement ötlet.

Bezörgettek hozzá, de semmi. Rángatták, rugdosták, de nem nyílt ki a nehéz vaskapu. Már annyira kínozta őket az unalom, hogy félelmüket, hogy undorukat legyűrve bemásztak az udvarba. Aztán a nyitva hagyott konyhaablakon keresztül a házba is.

A Vörös nem volt otthon. Már millió éve nem járt nála vendég, még csak tolvaj sem. Óvatosan osontak szobáról szobára az egyetlen és igazi labdájukat keresve.

Minden szobában, zugban, helyiségben gúlákban álltak a limlomok, melyeket a Vörös sok-sok év alatt fölhalmozott. Banánládákban szépen elrendezve, selyempapírba szépen becsomagolva törött kávéscsészék, lemerült elemek, traktorcsavarok, babafejek, csempe tejfogak, gyertyacsonkok, rozsdás kések, dárdavégek…

Mindenféle kacat, ami csak a világon van, még az is, ami már nincsen.

Már éppen kétségbe estek, hogyan fogják a rengeteg limlom, a sok miegymás között megtalálni a labdájukat, amikor a nappaliba lépve végre megpillantották.

Ott dobogott, ott lüktetett az asztalon vérvörösen, akár egy bivalyszív.

Amikor megérintették, abban a szent pillanatban fölkacagtak a gerlék!

A kapuban hanyatt lökték a hazatérő Vöröst, annyira rohantak kifelé rémülten a világból. Rohantak fejvesztve kifelé a Völgyből lüktető szívvel, lüktető tenyérrel, ameddig csak a lábuk, ameddig csak a tüdejük bírta.

A Vörös úgy meglepődött az eszeveszett társaságon, hogy még egy keszeg kis sértést sem tudott utánuk köpni.

– Unom a rohanást, unom a gerléket, unom labdát, unom az unalmatlanságot – lihegte térdre roskadva Tárkony, amikor a gáton túl végre kifogyott belőlük az szusz.

Oregán erre csak nagyot hörgött hanyatt fekve. Hiába tátogott, nem kapott levegőt. Nem találta a tüdejét. Biztos volt benne, hogy az a Vörösnél maradt, már a gerlék csipegetik a padláson.

– Unom, hogy ununk mindent – hevert Csücsök is duzzogva Oregán mellé a fűbe.

– Unom, hogy unod, hogy ununk mindent – roskadt melléjük Lajos is.

Így nézték egykedvűen napokon, heteken, éveken át a változó felhők rohanását.

– Jaj, Oregán, már megint bebarmoltad a labdát a Vöröshöz! – törte meg Tárkony nagy sokára a sűrű csöndet.

De a Vöröshöz ezután már gondolatban sem mertek bemászni. Nem is köszöntek neki. Igaz, többet nem is köptek nagyot a háta mögött.