Hírlevél feliratkozás

Keresés

Műfordítás

Luciana Ratto (f. Sokcsevits Judit Ráhel): Apu, melyikünket mentenéd meg?

Fotó: a szerző archívuma

Azt mondják, a második gyerekkel megduplázódik a szeretet, azt mondják, hogy ezt kell mondani az elsőszülötteknek, de most két kiskutyaszem könyörög, hogy őt válasszam, és hagyjam veszni a másikat.

Bővebben ...
Műfordítás

Andrei Dósa (f. Horváth Benji): Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség

Fotó: Veronica Ștefăneț

Igyekszem a lehető legokésabban hozzáállni a nőkhöz, még ha nagyrészt nőgyűlölő és szexista klisék sorozatába csúszik is bele az agyam. Mindenféle disznó vicceken nőttem fel, amelyeknek a főszereplői Móricka és Bulă voltak. Gyakran éreztem kísértést, hogy mint a viccben Bulă, azt mondjam a barátnőimnek, tetszik, ahogy gondolkodsz.

Bővebben ...
Költészet

Holczer Dávid versei

Fotó: Szántó Bence Attila

Isten tudja mire képes / egy ember seprűvel a kezében

Bővebben ...
Próza

Baqais Dávid: nem lenne boldogabb

Fotó: James Herbert

és akkor se lenne boldogabb, ha aztán öt vesztes pályázat után elkezdene egy kocsmában pultozni, hogy leplezze az ismerősei előtt az örökölt transzgenerációs vagyonát, ami miatt folyamatos bűntudatot érez, de akkor se, ha megtudná, hogy a barátjának háromszor annyi van a takarékszámláján, mint neki, és ő még bűntudatot sem érez

Bővebben ...
Próza

Szeifert Natália: Kopognak

Fotó: a szerző archívuma

részlet a Hóember a Naprendszerben című regényből

Bővebben ...
Költészet

Zsigmond Soma versei

Fotó: Pénzes Johanna

Lépteid alatt felnyög a parketta, ablakot nyitsz, / a levegő idegen csípése nem ébreszt fel.

Bővebben ...
Költészet

Kollár Árpád versei

Fotó: Keller Ami

az almahéjon azt a pici, barna a foltot

Bővebben ...
Próza

Murányi Zita: Halálfélelem

Fotó: a szerző archívuma

A férfiaktól is ösztönösen tartok, képtelen vagyok nem hidegen viszonozni az érintést, ujjaimat egyedül a pusztulás mozgatja, amihez érek, tönkremegy, atomjaira hullik.

Bővebben ...
Próza

Lázár Bence András: Saldanha. Lisszabon. Kacsakagyló.

Fotó: a szerző archívuma

Azt mondják, Lisszabonban, a fehér városban, egészen máshogy megy le a nap. Legalábbis a portugálok ezt hiszik, és azon a csütörtöki délelőttön egy bizonyos Weisz Máté és egy bizonyos Perr Rebeka is ezt hitte.

Bővebben ...
Költészet

Benkő Imola Orsolya versei

Fotó: Szerdahelyi Mátyás

helyzet van a 10. C osztályban a kolléga / túl fiatal

Bővebben ...
Költészet

Saád Anna versei

Fotó: Sárközi Bence

de bennem ragadnak tanításaid / amik szerint élnem kéne

Bővebben ...
Költészet

Vincze Szabolcs versei

Fotó: Pavlovits Gitta

A Braille-írás panaszkodik / a hozzád érő kezekről

Bővebben ...

Tárkony és az unalom – Kollár Árpád meséje

Akkor volt baj, ha a harmadik kertben kötött ki a labda. A Vörösnél. Neki sem paradicsomkarója, sem sóspuskája, mégsem akart bemászni hozzá senki. Igazán undok egy dög volt ugyanis ez a Vörös. Senki sem szerette, viszont mindenki utálta. Az volt a kedvenc szórakozása, hogy a kiskapuból válogatott sértéseket vágott a járókelőkhöz. A kövérre ráförmedt, hogy annyira dagadt vagy, mindjárt földobod a pacskert. A csúnyára meg rá-mordult, hogy annyira rusnya vagy, nem ver vissza a tükör. A padlásán kacagó gerléket tartott, amiket pálinkás kenyérrel etetett. Hátborzongató kacagás szivárgott a házából.

 

Kollár Árpád 1980-ban született Zentán. Sziveri-díjas költő, műfordító. A Fiatal Írók Szövetsége elnöke, a MISZJE igazgatója. Az Év Gyerekkönyve Díjas  Milyen madár című verskötete a Csimota Kiadó gondozásában látott napvilágot, 2014-ben. Készülő mesekönyvének címe: Völgy, írta Tárkony.

 

 

– Unom a pöfeteget, unom a lócitromot, unom a gondolatot, unom az unalmat! – fakadt ki Tárkony, a nemköltő költő. – Menjünk, nyuvasszuk meg a Vöröst, és vegyük végre vissza a labdánkat!

 

Mindenkinek borzasztóan tetszett ez az eszement ötlet, mert labda nélkül már mindenki nagyon unt mindent.

 

A kertek alján szerettek a legeslegjobban focizni, amikor még volt labdájuk. Ide nézett a Vörös kerti budija, meg az egész kertje, tarackostul, barackfástul. Meg a Vörös egyik szomszédjának a kertje, meg a Vörös másik szomszédjának a kertje is.

 

A labdát persze folyton berúgták vagy az egyik vagy a másik kertbe. Vagy a harmadikba. Ha az egyik vagy a másik kertbe pottyant, akkor nem volt semmi gond. A labda csak szétlapította a paradicsomot, megritkította a paprikát, letarolta a lóherét.

 

A Vörös szomszédjai nagyon békés népek voltak. Az egyik csak paradicsomkaróval hajkurászta őket, ha bemásztak a labdáért, a másik csak sóspuskával lövöldözte a feneküket.

 

Akkor volt baj, ha a harmadik kertben kötött ki a labda. A Vörösnél. Neki sem paradicsomkarója, sem sóspuskája, mégsem akart bemászni hozzá senki.

                                                      

Igazán undok egy dög volt ugyanis ez a Vörös. Senki sem szerette, viszont mindenki utálta.

 

Az volt a kedvenc szórakozása, hogy a kiskapuból válogatott sértéseket vágott a járókelőkhöz. A kövérre ráförmedt, hogy annyira dagadt vagy, mindjárt földobod a pacskert. A csúnyára meg rá-mordult, hogy annyira rusnya vagy, nem ver vissza a tükör.

 

A padlásán kacagó gerléket tartott, amiket pálinkás kenyérrel etetett. Hátborzongató kacagás szivárgott a házából.

 

Oregán persze mindig az ő kertjébe barmolta be a labdát.

 

Ilyenkor a Vörös egyből lecsapott rá, és már kezdődhetett is a kunyerálás. Addig-addig nyafogtak, könyörögtek, jártak a nyakára, míg vaskos sértések kíséretében nagy nehezen vissza nem dobta. Ez után egy ideig hangosan köszöntek neki, a háta mögött viszont nagyokat köptek.

 

De most se előbb, se utóbb, inkább soha. Nem adja vissza, mert megunta. Megmondta, hogy kész, elege van. Torkig elege. Hogy folyton bebarmolják a labdát a kertjébe. Be is vitte a házba, be is reteszelte az ajtót.

 

És tényleg nem adta. Hiába nyafogtak, könyörögtek, nyakrajártak. Hiába tűrték összeszorított foggal a sértéseket. Nem, nem és nem. Inkább szanaszét kaszabolja.

 

Labda híján sürgősen ki kellett találniuk valamit, ha nem akarták, hogy megegye őket az unalom, akár az iskolatáskában felejtett uzsonnát a nyári penész.

 

Csücsök fölvetette, talán focizhatnának Oregán fejével, mert az elég nagy és elég gömbölyű is hozzá. De Csücsök ötlete nem nagyon tetszett Oregánnak. Hozott inkább az erdőszélről egy szép nagy pöfeteget, azt rugdosták, míg füstölögve szét nem pöffent.

 

Készítettek aztán rongylabdát lyukas zokniból, passzoltak lócitrommal, dekáztak vadnaranccsal. Siralmas volt mind az egyetlen és igazi labdájukhoz képest, amit még a Tündér hozott nekik az egyik portyázásáról.

 

Disznóhólyag a belseje, cserzett marhabőr a külseje, mangalicaszőr a tömítése. Fűzőpintyek varrták, ászkarákok szabták, ganajtúrók gömbölygették. Suhant, akár a gömbvillám.

 

Ha bármi mással úgy tesznek, mintha fociznának, és az nem jó, akkor bármi más nélkül biztos jobb lehet focizni, javasolta Csücsök. Így találták ki a gondolatfocit, amihez nem kell kertek alja, kapu, de még labda sem.

 

Úgy játsszák, hogy bekészítenek egy nagy tál cseresznyét, és kifekszenek a napra. Aztán mindenki gondolatban focizik, és mondja, hogy éppen mit csinál.

 

Tárkony például fantasztikusan cselezett, Lajos, a mindenes prímán szerelt, csak kicsit sokat gáncsolt gondolatban. Oregán pedig még így is folyton bebarmolta a labdát a Vörös kertjébe.

 

Jó ez a gondolatfoci, csak sajnos nagyon unalmas.

 

– Unom a pöfeteget, unom a lócitromot, unom a gondolatot, unom az unalmat! – fakadt ki Tárkony.

 

– Menjünk, nyuvasszuk meg a Vöröst, és vegyük végre vissza a labdánkat!

 

Mindenkinek borzasztóan tetszett ez az eszement ötlet.

 

Bezörgettek hozzá, de semmi. Rángatták, rugdosták, de nem nyílt ki a nehéz vaskapu. Már annyira kínozta őket az unalom, hogy félelmüket, hogy undorukat legyűrve bemásztak az udvarba. Aztán a nyitva hagyott konyhaablakon keresztül a házba is.

 

A Vörös nem volt otthon. Már millió éve nem járt nála vendég, még csak tolvaj sem. Óvatosan osontak szobáról szobára az egyetlen és igazi labdájukat keresve.

 

Minden szobában, zugban, helyiségben gúlákban álltak a limlomok, melyeket a Vörös sok-sok év alatt fölhalmozott. Banánládákban szépen elrendezve, selyempapírba szépen becsomagolva törött kávéscsészék, lemerült elemek, traktorcsavarok, babafejek, csempe tejfogak, gyertyacsonkok, rozsdás kések, dárdavégek…

 

Mindenféle kacat, ami csak a világon van, még az is, ami már nincsen.

 

Már éppen kétségbe estek, hogyan fogják a rengeteg limlom, a sok miegymás között megtalálni a labdájukat, amikor a nappaliba lépve végre megpillantották.

 

Ott dobogott, ott lüktetett az asztalon vérvörösen, akár egy bivalyszív.

 

Amikor megérintették, abban a szent pillanatban fölkacagtak a gerlék!

 

A kapuban hanyatt lökték a hazatérő Vöröst, annyira rohantak kifelé rémülten a világból. Rohantak fejvesztve kifelé a Völgyből lüktető szívvel, lüktető tenyérrel, ameddig csak a lábuk, ameddig csak a tüdejük bírta.

 

A Vörös úgy meglepődött az eszeveszett társaságon, hogy még egy keszeg kis sértést sem tudott utánuk köpni.

 

 

– Unom a rohanást, unom a gerléket, unom labdát, unom az unalmatlanságot – lihegte térdre roskadva Tárkony, amikor a gáton túl végre kifogyott belőlük az szusz.

 

Oregán erre csak nagyot hörgött hanyatt fekve. Hiába tátogott, nem kapott levegőt. Nem találta a tüdejét. Biztos volt benne, hogy az a Vörösnél maradt, már a gerlék csipegetik a padláson.

 

– Unom, hogy ununk mindent – hevert Csücsök is duzzogva Oregán mellé a fűbe.

 

– Unom, hogy unod, hogy ununk mindent – roskadt melléjük Lajos is.

 

Így nézték egykedvűen napokon, heteken, éveken át a változó felhők rohanását.

 

– Jaj, Oregán, már megint bebarmoltad a labdát a Vöröshöz! – törte meg Tárkony nagy sokára a sűrű csöndet.

 

De a Vöröshöz ezután már gondolatban sem mertek bemászni. Nem is köszöntek neki. Igaz, többet nem is köptek nagyot a háta mögött.