Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Benkovics Judit: Tíz perc

Fotó: a szerző archívuma

Mellénk lép egy szemüveges ember, nagyon magas, vicces kalapban és fekete pólóban, hatalmas bőrönddel, próbálom kitalálni vajon mi lehet benne. Talán egy torta. Az mégsem lehet, mert elolvadna. Vagy egy varázspálca, bár ahhoz túl nagy az a táska, pedig akkor idevarázsolhatná a vonatunkat.

Bővebben ...
Költészet

Demeter Arnold: Egy falunak tizennégy meséje

Fotó: Kelemen Kinga

A gyászfalu gyilkosai / magukra veszik a következő éjeket.

Bővebben ...
Próza

Takács-Csomai Zsófia: Extraszisztolé

Fotó: a szerző archívuma

Próbálom felidézni a hetekkel ezelőtti önfeledtséget, de olyan távolinak érzem, mintha sosem lett volna. Arcomat megtörölve a tükörbe nézek. Jóideje mindent más szemmel látok, beleértve magamat is.

Bővebben ...
Költészet

Filotás Karina: Ez a város

Fotó: Besenyei Lili

szél cibálja plakátbőrét, / bordái között lüktet a Duna

Bővebben ...
Próza

Meggyes Viola: Unakit

Fotó: a szerző archívuma

Kereszt autója furcsa volt. Egy régi BMW, amiben nem működött a sebességmérő, az volt a csoda, hogy egyáltalán elindult. Attól tartottam, ha felnyitom a motorháztetőt, a motor helyett egy seprűt találok benne.

Bővebben ...
Költészet

Hegedüs Anna versei

Fotó: Tóth Anna

borkán leszek a sufniban / levesznek évente egyszer

Bővebben ...
Költészet

Martzy Réka: lányok

Fotó: Szűcs Anna Emília

darazsakra lépünk néha, / hogy sírhassunk, mert így láttuk

Bővebben ...
Próza

György Alida: Pű, pű, pű

Fotó: a szerző archívuma

Még a tavalyelőtti esés után figyeltem fel rá, hogy mindenki sokkal kedvesebb, ha bottal járok, úgyhogy már inkább le sem teszem. Ha meglátok valakit az utcán, rögtön görbítem a hátam. Olyankor megállnak, érdeklődnek a hogylétem felől. Én meg mondom nekik, hogy egyedül vagyok, nincs segítségem, derekam, hátam, lábam, kezem fáj, de lényeg, hogy egészség legyen.

Bővebben ...
+SZIF

Szita György visszatér: Török Lajos interjúja Győri Péterrel

A 96. Ünnepi Könyvhéten jelenik meg a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány kiadásában Szita György nyolc kötetből álló bűnügyiregény-sorozatának első három darabja. A szerző neve a mai magyar krimiolvasók számára aligha ismerős. Azok viszont, akiknek a Kádár korszak népszerű irodalma valaha a látóterükbe került, talán emlékeznek arra, hogy Szitának az 1980-as évek végén két bűnügyi regénye is megjelent.

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Bánki Benjámin: izommemória

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kazsimér Soma: Légzőnyílásaimon keresztül először kapok levegőt

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kupihár Rebeka: ünnepnapok

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...

Álomminta

Balázs Imre József: Álomfarsang, Orosz Annabella rajzaival, Koinónia, Kolozsvár, 2015.

Balázs Imre József költészetében – az utóbbi évtized alakulásait figyelve különösképp – összefüggő mintázatok kezdenek kirajzolódni. A legmarkánsabb összetartó erő a régóta épülő és a szerző védjegyévé váló vidra-mítosz, amelynek a 2006-os Vidrakönyv láthatóan mindössze egy nagyon fontos állomása, de semmiképpen sem végső betetőzése volt.

Mind a 2009-es Fogak nyoma, mind a tavalyi Jung a gépteremben kötetekben olvashatunk vidra-verseket, s nem meglepő, hogy az állat (és a hozzá köthető nézőpont) felbukkan Balázs gyerekvers-univerzumában is. A 2009-es Hanna hinta jó színvonalon valósította meg a vidra-mitológia gyerekversnyelvi adaptációját (mindenekelőtt A vidrakölyök játékai című szövegben). Mégpedig egy olyan „trükkel”, hogy a szerző a svéd gyerekköltészet megszólalásmódját igazítja hozzá a lutra-tematikához, miközben a versekből kihallatszó hang tulajdonképpen az említett lélektani irányultságú, gyermeki tudatot illuzionáló hagyomány (keresetlen voltában szubverzív) hangjával cseng erőteljesen egybe. A Vidrakönyv perspektívájának nagyfokú idegensége a Hanna-hinta vonatkozó verseiben (érthető módon) erősen korlátozottan működik, ám a vidrakölyök-versek az állati világberendezkedésből  fakadó játékosság mellett beoltódnak a gyermeki távlat (kevésbé radikális, de éppen ezért nem kevésbé hatékony) idegenségével, sajátos és egyedi ízvilágot adva ennek a korpusznak.

Az idei, legújabb könyv, az Álomfarsang nem viszi tovább a koncepciót, mindössze a motívum-folytonosság erejéig engedi be saját világába a vidrát, az Állati farsang ciklus egyik darabjaként: „Vidra lettem, vízben úszva / Fogdosom a halakat. / Úgy gondolom, halat enni / Szebb, mint minden szavalat.” A rövid szöveg pontosan megmutatja azt a változást és eljárást, mely többé-kevésbé a teljes kötetet is jellemzi: itt nem a vidralét kap valamilyen nyelvi artikulációt, hanem a vidrává vált, vidraálarcot felöltött emberi („vidra lettem”, „úgy gondolom”) szólal meg. A „szavalat” kifejezetten a humán világ (és magaskultúra) része, mi több, nem is a legfelforgatóbb jelenségek köré tartozik – szórakoztató fricska, hogy ez az ünnepélyes-ünnepi, betanult, merev dolog válik (ráadásul esztétikai alapon: „szebb, mint”) alárendeltjévé az evés zsigeri és testi élményének. Hogy ez megtörténhessen és kimondató legyen, szükséges a vidramaszk felöltése, az állati nézőponttal való könnyű kacérkodás. S Balázs Imre József ezzel rá jellemző módon, mintegy metaszinten kikacsint az erre fülelő olvasók felé is: ezzel a közvetlenebb érzéki létmódú, jelenlétalapú gyerekköltészetet is a reprezentációs, tiszteletteljes, távolságtartó szöveglétmód fölé emeli (érzékelhetően ironikusan, semmi esetre sem hiteltelenítő éllel).

S ha a legújabb gyerekkönyv a vidra-mitológiát csak jelzésszerűen mutatja is föl, határozottabban kezdeményez párbeszédet a Jung a gépteremben kötettel annak egyik vezető jelensége, az álom révén. A Jung-kötet – Balajthy Ágnes Műút-beli kritikájának belátását idézve – „nem a tudatalatti nyelvét kívánja megszólaltatni, hanem az álomról való megszólalásmód lehetőségeit keresi”, az Álomfarsang első darabjai pedig mindennek gyerekköltészeti letapogatását kísérlik meg. A tavalyi könyv álomablakai helyett ezúttal párna alá betehető álomcetlikkel találkozunk: nehéz volna egyértelműen megmondani, hogy vajon az álmodó gyermekfejből osonnak a képek a cetlire, avagy fordítva, a berajzolt cetli irányítja majd a gomolygó álomképeket (ez az egyébként nem terméketlen eldöntetlenség az első versszak végének kissé talán esetlenre sikerült fogalmazása miatt is lehet: „Rajzolok neked egy álomcetlit, / éjjel a párnád alá befekszik. / A párnán szükség lesz egy fejre, / s osonnak a képek pont jó helyre.”). Az álomcetli további, remek strófái azonban már arról adnak számot, hogy az álomban történteknek bizony következményei lesznek a másnapi ébredést követő valóságban is (például: „Ha messze ügettél lóháton, / érzed a másnapi órákon.”) – mindez nyilván összefüggésben áll valamiképp a cetlizéssel, de hogy pontosan milyenben, nos, annak megfejtéséhez már vélhetően valóban az enyémnél kreatívabb (gyermek)elmére volna szükség. A két világ érintkezése és bizonyos mértékű egyneműsödése megintcsak a farsanglogika folyománya is: a határok elmosódnak, a terek és idők összeölelkeznek ebben a maskarádéban, miközben a farsang terét megelőző és majd azt követő valóság érvénye nem enyészik el. Nem a bahtyini-rabelais-i karnevál kronotoposzáról van itt elsősorban szó, hanem az álarcosbál játékos-izgató közegéről, amelyben hasonulás és elhasonulás momentumai alig megkülönböztethetőek, s a szimuláció öröme és kockázata lengi be a teret.

A kötet második felének ciklusai követik leginkább a farsang-struktúrát: a szövegek közös jellemzője, hogy bennük egyes szám első személyben szólalnak meg a címalakok, önmagukat jellemezve – ám leginkább egy udvari bolond, vuki vagy épp (az Állati farsang ciklusban) egy feketerigó maszkjában megszólaló gyerekként adhatunk arcot és hangot a szövegeknek. Orosz Annabella zömében lenyűgöző illusztrációi nélkül ez a maszk-hatás kevésbé állna elő, ám ha megfigyeljük a Farsang a királyi udvarban darabjainak egyikét, az Udvari csillagászt, akkor azt láthatjuk, hogy a mellette látható rajzon egy kisfiú kémleli távcsővel az éjszakai égbolt csillagképeit. A Farsang a csillagokban ciklus Darth Vader című verséhez tartozó illusztráció pedig még érzékletesebb ebből a szempontból: a képen egy a Sötét Jedi testébe bújt kisfiú világít zseblámpával, s az arca a lámpafényből bontakozik ki. A vers egyébként számomra zavarbaejtőnek bizonyult, amennyiben az első négy sor szépen kimunkált, a Csillagok háborúja jelentéseivel is korreláló szerkezete és üzenete – a kívülről sötét, ám belülről fénylő lovag, vö. a filmben: „még van benned jóság” – a szöveg második felében némiképp gellert kap. A belülről fénylő lovag vajon miért vág lézerkarddal „vasat s jedit” is, illetve hogyan is érthető az, leginkább a film viszonyrendjében hogy „a sötét oldal néha segít”? Természetesen a zavar az Erőben feloldható: a vers a Star Wars sablonjait igyekszik megpiszkálni, s az Erő sötét oldalának nyomasztó idegenségét és veszélyérzetét domesztikálni, otthonosabbá tenni. S ha a ciklus későbbi darabjait is figyelembe vesszük a Gárdistától a Leiáig, akkor azt mondhatjuk hogy a csillag-farsang sajátos módon demokratizálja a diktatórikus Galaktikus Birodalmat, és teszi emberarcúvá és -léptékűvé az eredetileg rossz oldalra tévedt ellenfeleket, valamint a jó oldal hőseit is (Leia hercegnő például ekképp jellemzi „magát” harcias iróniával: „Túl sötét a sötét oldal, / Gyújtsunk fényt lézerpisztollyal.”). A Csubakka című rövid etűd pedig a Lázár Ervin-i Dömdödöm-paradigmát viszi tovább: „Ha nem értenéd, hogy mit beszélek, / Ne csodálkozz: épp ilyen az élet. / Azt se mindig érted, más mit mond, / Őszintén bődülj, s nincsen gond.” A vers egyszerre reflektál szelíd és mosolyra fakasztó iróniával a filmekben látható vukikommunikációra, de egy másik, lényegében nyelv- és egzisztenciálfilozófiai síkon hermeneutikai kérdéseket feszeget, valamiféle beleérző megértésre hívva föl. E vers megszólalásában a korábbiakon túl a nonszensz költészet bizonyos irányaihoz köthető abszurd bölcseleti hiperboláknak hatása is érezhető, s a szöveg arra is jó példa, hogy milyen illékony a hártya a „svéd típusú” gyermeki megszólalás trivialitásában meglepő és elgondolkodtató volta, valamint a felnőttinek (vagy: koravénnek) tulajdonított reflektált szentenciózusság között. Enyhe retorikai képzavarral élve: egyik modalitás könnyen átszivárog a másikba.

Jóllehet, időnként az volt a benyomásom, hogy döccennek a ritmusok, szakadozik a versszál, ám mivel több költemény is tökéletesen meggyőz a szerző magas szintű formaérzékéről és arról, hogy mennyire biztos kézzel nyúl a nyelv érzéki szövetéhez (például: Bedobozolt nyár, Balatoni táj), az említett problémák másra vezethetőek vissza. Egyfelől a lírai anyag heterogén jellegére, ami elsősorban a versek egymás utáni olvasásakor okozhat interferenciát: újra és újra át kell hangolódni a formát pontosan tartó, lüktető, Weöres Sándor-i eleganciájú szövegekről a mederből ki-kicsapó, a cezúrákat ide-oda húzogató, lazább, szabadabb darabokra – és vissza. Másfelől úgy tűnik, hogy Balázs Imre József bizonyos versei nagyon nagy mértékben apellálnak a felhangzásra, az alkalmi megszólaltatásra (sokkal inkább, mint a néma olvasásra), s abban az értelemben inkább a rapszövegekre hajaznak, amennyiben az élőszóbeli ütemezés és a hangsúlyáthelyezések játéka, az előadó hanglejtése és beszéddinamikája fogja remekül működő formában aktualizálni a partitúrát. (Több esetben pedig épp a lassabb, mesélős felolvasás érheti el a legnagyobb hatásfokot.) Sajnálatos módon előfordul egy-egy kevéssé eruditív rím (pl. folytatódik/elbódít, szundít/kilónyit), ennek oka az, hogy a szerző elsősorban az asszonáncos összecsengésekre épít (csak ritkán lő föl látványosabb rímrakétát), s emiatt hajlamos lazábbra engedni a gyeplőt.

A kötet részletgazdagon kimunkált képanyaga ott és akkor mutatkozik a legjobbnak, amikor kevésbé követi a szövegek jelzéseit, s szinte festményszerűen kreálja meg autonóm (de természetesen a versekkel kapcsolatba hozható) világát; amikor nem a nyelvi jelentéseket látjuk bennük viszonylag gyorsan visszaigazolódni, hanem kép és szöveg kölcsönösen képesek megnyitni egymás világait. (Nem kevés ilyenre bukkanunk egyébként a könyvben.) Számomra a legmarasztalóbb a 13. oldalon, Az égő papírhajó című vers mellett található, a szöveggel motivikus érintkezésben álló, finom színekkel operáló, enyhén távol-keleti hatást keltő kép. Nagyon izgalmasak ugyanakkor a merészebb színkontrasztokkal dolgozó és az álomszerűséggel összefüggésbe hozható szürrealitást vizuálisan előhívó munkák is, mint például a 19. oldali, a különböző ruhadarabok mintáit cselekvési és világmintázatokká leképező vershez kapcsolódó rajz. („Kockás ruhám kaccantós / Kerítések közt tovakocogós / Kockakövekkel társalgós / Fekete-fehérben is villámlós”) Az Álomfarsang gyönyörű könyvtárgy, Orosz Annabella illusztrációi lelkesítőek és tekintetet vonzóak, s emiatt nagyon szívesen láttam volna még ennél is többet belőlük (A piaci légy például mennyire igényelt volna egy képpárt!). Ha a 2012-es (Keszeg Ágnes által illusztrált) Blanka birodalmával hasonlítom össze az Álomfarsangot, akkor az figyelhető meg, hogy az előző műben jelentősen kevesebb teljesen fehér hátterű versoldalt (s különösen: oldalpárt) találunk; s míg ott a képek és szövegek sok esetben vegyültek az oldalon belül, szinte egymás „taktilis” közelségében volt betű és képi elem, addig az új könyvben a verstől elválasztva, külön teljes oldalt foglalnak el az illusztrációk, mind a vizuális, mind a nyelvművészeti alkotásoknak szuverén jelleget kölcsönözve ezáltal.

Balázs Imre József ezúttal is ízig-vérig gyerekkönyvet írt, klasszikus gyerek-helyzetdalok sokaságát vonultatva föl benne, s (talán valamelyest az Elefántcsont babák kivételével) nem a nyugtalanító, felkavaró hatásra építve, hanem a játékos és vidám hangulat előidézését tűzve ki célul. Az jutott többször is eszembe, hogy az otthoni használaton túl akár a szerző, akár színész értő felolvasásában mennyire jól működhetnek a versek kisebb vagy nagyobb gyerekközönség előtt. Az Álomfarsang – követve a Hanna-hinta és a Blanka birodalma példáját – ismét a jókedvű mosoly könyve lett, s gyerekkönyvszerzőként minden bizonnyal ez Balázs Imre József legfőbb védjegye.

Lapis József 1981-ben született Sárospatakon. Irodalomtörténész, kritikus, a FISZ Hortus Conclusus könyvsorozatának és a Prae próza rovatának szerkesztője. Legutóbbi kötete Líra 2.0 – Közelítések a kortárs magyar költészethez címmel látott napvilágot a JAK gondozásában, 2014-ben. Az írás elkészítése alatt a szerző Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban részesült.