Álomminta

Részletek

Balázs Imre József: Álomfarsang, Orosz Annabella rajzaival, Koinónia, Kolozsvár, 2015.

Lapis József 1981-ben született Sárospatakon. Irodalomtörténész, kritikus, a FISZ Hortus Conclusus könyvsorozatának és a Prae próza rovatának szerkesztője. Legutóbbi kötete Líra 2.0 – Közelítések a kortárs magyar költészethez címmel látott napvilágot a JAK gondozásában, 2014-ben.

Mind a 2009-es Fogak nyoma, mind a tavalyi Jung a gépteremben kötetekben olvashatunk vidra-verseket, s nem meglepő, hogy az állat (és a hozzá köthető nézőpont) felbukkan Balázs gyerekvers-univerzumában is. A 2009-es Hanna hinta jó színvonalon valósította meg a vidra-mitológia gyerekversnyelvi adaptációját (mindenekelőtt A vidrakölyök játékai című szövegben). Mégpedig egy olyan „trükkel”, hogy a szerző a svéd gyerekköltészet megszólalásmódját igazítja hozzá a lutra-tematikához, miközben a versekből kihallatszó hang tulajdonképpen az említett lélektani irányultságú, gyermeki tudatot illuzionáló hagyomány (keresetlen voltában szubverzív) hangjával cseng erőteljesen egybe. A Vidrakönyv perspektívájának nagyfokú idegensége a Hanna-hinta vonatkozó verseiben (érthető módon) erősen korlátozottan működik, ám a vidrakölyök-versek az állati világberendezkedésből  fakadó játékosság mellett beoltódnak a gyermeki távlat (kevésbé radikális, de éppen ezért nem kevésbé hatékony) idegenségével, sajátos és egyedi ízvilágot adva ennek a korpusznak.

Az idei, legújabb könyv, az Álomfarsang nem viszi tovább a koncepciót, mindössze a motívum-folytonosság erejéig engedi be saját világába a vidrát, az Állati farsang ciklus egyik darabjaként: „Vidra lettem, vízben úszva / Fogdosom a halakat. / Úgy gondolom, halat enni / Szebb, mint minden szavalat.” A rövid szöveg pontosan megmutatja azt a változást és eljárást, mely többé-kevésbé a teljes kötetet is jellemzi: itt nem a vidralét kap valamilyen nyelvi artikulációt, hanem a vidrává vált, vidraálarcot felöltött emberi („vidra lettem”, „úgy gondolom”) szólal meg. A „szavalat” kifejezetten a humán világ (és magaskultúra) része, mi több, nem is a legfelforgatóbb jelenségek köré tartozik – szórakoztató fricska, hogy ez az ünnepélyes-ünnepi, betanult, merev dolog válik (ráadásul esztétikai alapon: „szebb, mint”) alárendeltjévé az evés zsigeri és testi élményének. Hogy ez megtörténhessen és kimondató legyen, szükséges a vidramaszk felöltése, az állati nézőponttal való könnyű kacérkodás. S Balázs Imre József ezzel rá jellemző módon, mintegy metaszinten kikacsint az erre fülelő olvasók felé is: ezzel a közvetlenebb érzéki létmódú, jelenlétalapú gyerekköltészetet is a reprezentációs, tiszteletteljes, távolságtartó szöveglétmód fölé emeli (érzékelhetően ironikusan, semmi esetre sem hiteltelenítő éllel).

S ha a legújabb gyerekkönyv a vidra-mitológiát csak jelzésszerűen mutatja is föl, határozottabban kezdeményez párbeszédet a Jung a gépteremben kötettel annak egyik vezető jelensége, az álom révén. A Jung-kötet – Balajthy Ágnes Műút-beli kritikájának belátását idézve – „nem a tudatalatti nyelvét kívánja megszólaltatni, hanem az álomról való megszólalásmód lehetőségeit keresi”, az Álomfarsang első darabjai pedig mindennek gyerekköltészeti letapogatását kísérlik meg. A tavalyi könyv álomablakai helyett ezúttal párna alá betehető álomcetlikkel találkozunk: nehéz volna egyértelműen megmondani, hogy vajon az álmodó gyermekfejből osonnak a képek a cetlire, avagy fordítva, a berajzolt cetli irányítja majd a gomolygó álomképeket (ez az egyébként nem terméketlen eldöntetlenség az első versszak végének kissé talán esetlenre sikerült fogalmazása miatt is lehet: „Rajzolok neked egy álomcetlit, / éjjel a párnád alá befekszik. / A párnán szükség lesz egy fejre, / s osonnak a képek pont jó helyre.”). Az álomcetli további, remek strófái azonban már arról adnak számot, hogy az álomban történteknek bizony következményei lesznek a másnapi ébredést követő valóságban is (például: „Ha messze ügettél lóháton, / érzed a másnapi órákon.”) – mindez nyilván összefüggésben áll valamiképp a cetlizéssel, de hogy pontosan milyenben, nos, annak megfejtéséhez már vélhetően valóban az enyémnél kreatívabb (gyermek)elmére volna szükség. A két világ érintkezése és bizonyos mértékű egyneműsödése megintcsak a farsanglogika folyománya is: a határok elmosódnak, a terek és idők összeölelkeznek ebben a maskarádéban, miközben a farsang terét megelőző és majd azt követő valóság érvénye nem enyészik el. Nem a bahtyini-rabelais-i karnevál kronotoposzáról van itt elsősorban szó, hanem az álarcosbál játékos-izgató közegéről, amelyben hasonulás és elhasonulás momentumai alig megkülönböztethetőek, s a szimuláció öröme és kockázata lengi be a teret.

A kötet második felének ciklusai követik leginkább a farsang-struktúrát: a szövegek közös jellemzője, hogy bennük egyes szám első személyben szólalnak meg a címalakok, önmagukat jellemezve – ám leginkább egy udvari bolond, vuki vagy épp (az Állati farsang ciklusban) egy feketerigó maszkjában megszólaló gyerekként adhatunk arcot és hangot a szövegeknek. Orosz Annabella zömében lenyűgöző illusztrációi nélkül ez a maszk-hatás kevésbé állna elő, ám ha megfigyeljük a Farsang a királyi udvarban darabjainak egyikét, az Udvari csillagászt, akkor azt láthatjuk, hogy a mellette látható rajzon egy kisfiú kémleli távcsővel az éjszakai égbolt csillagképeit. A Farsang a csillagokban ciklus Darth Vader című verséhez tartozó illusztráció pedig még érzékletesebb ebből a szempontból: a képen egy a Sötét Jedi testébe bújt kisfiú világít zseblámpával, s az arca a lámpafényből bontakozik ki. A vers egyébként számomra zavarbaejtőnek bizonyult, amennyiben az első négy sor szépen kimunkált, a Csillagok háborúja jelentéseivel is korreláló szerkezete és üzenete – a kívülről sötét, ám belülről fénylő lovag, vö. a filmben: „még van benned jóság” – a szöveg második felében némiképp gellert kap. A belülről fénylő lovag vajon miért vág lézerkarddal „vasat s jedit” is, illetve hogyan is érthető az, leginkább a film viszonyrendjében hogy „a sötét oldal néha segít”? Természetesen a zavar az Erőben feloldható: a vers a Star Wars sablonjait igyekszik megpiszkálni, s az Erő sötét oldalának nyomasztó idegenségét és veszélyérzetét domesztikálni, otthonosabbá tenni. S ha a ciklus későbbi darabjait is figyelembe vesszük a Gárdistától a Leiáig, akkor azt mondhatjuk hogy a csillag-farsang sajátos módon demokratizálja a diktatórikus Galaktikus Birodalmat, és teszi emberarcúvá és -léptékűvé az eredetileg rossz oldalra tévedt ellenfeleket, valamint a jó oldal hőseit is (Leia hercegnő például ekképp jellemzi „magát” harcias iróniával: „Túl sötét a sötét oldal, / Gyújtsunk fényt lézerpisztollyal.”). A Csubakka című rövid etűd pedig a Lázár Ervin-i Dömdödöm-paradigmát viszi tovább: „Ha nem értenéd, hogy mit beszélek, / Ne csodálkozz: épp ilyen az élet. / Azt se mindig érted, más mit mond, / Őszintén bődülj, s nincsen gond.” A vers egyszerre reflektál szelíd és mosolyra fakasztó iróniával a filmekben látható vukikommunikációra, de egy másik, lényegében nyelv- és egzisztenciálfilozófiai síkon hermeneutikai kérdéseket feszeget, valamiféle beleérző megértésre hívva föl. E vers megszólalásában a korábbiakon túl a nonszensz költészet bizonyos irányaihoz köthető abszurd bölcseleti hiperboláknak hatása is érezhető, s a szöveg arra is jó példa, hogy milyen illékony a hártya a „svéd típusú” gyermeki megszólalás trivialitásában meglepő és elgondolkodtató volta, valamint a felnőttinek (vagy: koravénnek) tulajdonított reflektált szentenciózusság között. Enyhe retorikai képzavarral élve: egyik modalitás könnyen átszivárog a másikba.

Jóllehet, időnként az volt a benyomásom, hogy döccennek a ritmusok, szakadozik a versszál, ám mivel több költemény is tökéletesen meggyőz a szerző magas szintű formaérzékéről és arról, hogy mennyire biztos kézzel nyúl a nyelv érzéki szövetéhez (például: Bedobozolt nyár, Balatoni táj), az említett problémák másra vezethetőek vissza. Egyfelől a lírai anyag heterogén jellegére, ami elsősorban a versek egymás utáni olvasásakor okozhat interferenciát: újra és újra át kell hangolódni a formát pontosan tartó, lüktető, Weöres Sándor-i eleganciájú szövegekről a mederből ki-kicsapó, a cezúrákat ide-oda húzogató, lazább, szabadabb darabokra – és vissza. Másfelől úgy tűnik, hogy Balázs Imre József bizonyos versei nagyon nagy mértékben apellálnak a felhangzásra, az alkalmi megszólaltatásra (sokkal inkább, mint a néma olvasásra), s abban az értelemben inkább a rapszövegekre hajaznak, amennyiben az élőszóbeli ütemezés és a hangsúlyáthelyezések játéka, az előadó hanglejtése és beszéddinamikája fogja remekül működő formában aktualizálni a partitúrát. (Több esetben pedig épp a lassabb, mesélős felolvasás érheti el a legnagyobb hatásfokot.) Sajnálatos módon előfordul egy-egy kevéssé eruditív rím (pl. folytatódik/elbódít, szundít/kilónyit), ennek oka az, hogy a szerző elsősorban az asszonáncos összecsengésekre épít (csak ritkán lő föl látványosabb rímrakétát), s emiatt hajlamos lazábbra engedni a gyeplőt.

A kötet részletgazdagon kimunkált képanyaga ott és akkor mutatkozik a legjobbnak, amikor kevésbé követi a szövegek jelzéseit, s szinte festményszerűen kreálja meg autonóm (de természetesen a versekkel kapcsolatba hozható) világát; amikor nem a nyelvi jelentéseket látjuk bennük viszonylag gyorsan visszaigazolódni, hanem kép és szöveg kölcsönösen képesek megnyitni egymás világait. (Nem kevés ilyenre bukkanunk egyébként a könyvben.) Számomra a legmarasztalóbb a 13. oldalon, Az égő papírhajó című vers mellett található, a szöveggel motivikus érintkezésben álló, finom színekkel operáló, enyhén távol-keleti hatást keltő kép. Nagyon izgalmasak ugyanakkor a merészebb színkontrasztokkal dolgozó és az álomszerűséggel összefüggésbe hozható szürrealitást vizuálisan előhívó munkák is, mint például a 19. oldali, a különböző ruhadarabok mintáit cselekvési és világmintázatokká leképező vershez kapcsolódó rajz. („Kockás ruhám kaccantós / Kerítések közt tovakocogós / Kockakövekkel társalgós / Fekete-fehérben is villámlós”) Az Álomfarsang gyönyörű könyvtárgy, Orosz Annabella illusztrációi lelkesítőek és tekintetet vonzóak, s emiatt nagyon szívesen láttam volna még ennél is többet belőlük (A piaci légy például mennyire igényelt volna egy képpárt!). Ha a 2012-es (Keszeg Ágnes által illusztrált) Blanka birodalmával hasonlítom össze az Álomfarsangot, akkor az figyelhető meg, hogy az előző műben jelentősen kevesebb teljesen fehér hátterű versoldalt (s különösen: oldalpárt) találunk; s míg ott a képek és szövegek sok esetben vegyültek az oldalon belül, szinte egymás „taktilis” közelségében volt betű és képi elem, addig az új könyvben a verstől elválasztva, külön teljes oldalt foglalnak el az illusztrációk, mind a vizuális, mind a nyelvművészeti alkotásoknak szuverén jelleget kölcsönözve ezáltal.

Balázs Imre József ezúttal is ízig-vérig gyerekkönyvet írt, klasszikus gyerek-helyzetdalok sokaságát vonultatva föl benne, s (talán valamelyest az Elefántcsont babák kivételével) nem a nyugtalanító, felkavaró hatásra építve, hanem a játékos és vidám hangulat előidézését tűzve ki célul. Az jutott többször is eszembe, hogy az otthoni használaton túl akár a szerző, akár színész értő felolvasásában mennyire jól működhetnek a versek kisebb vagy nagyobb gyerekközönség előtt. Az Álomfarsang – követve a Hanna-hinta és a Blanka birodalma példáját – ismét a jókedvű mosoly könyve lett, s gyerekkönyvszerzőként minden bizonnyal ez Balázs Imre József legfőbb védjegye.

(Az írás elkészítése alatt a szerző Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban részesült.)