Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Ecsedi Borbála versei

Fotó: Vigh Levente

Nehéz gyökerek fognak / nem engednek át a határon

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Szocia

Fotó: Zanati Réka

Aztán szétestem. Volt olyan is. Nem szeretek róla beszélni, de ha így vizslatod, hát muszáj. Inkább hallgatok, az az egyszerűbb, kényelmes közöny, mint holmi fura nemet mondás. Így hordtak szét a hangyák, mindenki magának, a maga királynőjének, hátha utána homlokon csókolja őket.

Bővebben ...
Költészet

Demeter Arnold: A szabadságról

Fotó: Ádám Gyula

zsörtölődsz reggeltől / estig, akár medve a hó nélküli teleken

Bővebben ...
Próza

Klein Mari: Ágyban Prousttal

Fotó: a szerző archívuma

Újra meg újra felszítottad a tested, reggel hatig, amíg a maradék félsz ki nem rázkódott belőle. Míg ki nem világosodott. Mert akkor megbizonyosodtál: a denevérek már hazatértek, és bevackoltak a háztömb hasadékaiba.

Bővebben ...
Költészet

Gulisio Tímea versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Vasalt zoknival fojtják meg anyát

Bővebben ...
Próza

Bali Péter: take this longing

Fotó: a szerző archívuma

Mitteleuropa nem létezik, soha nem is létezett, a porosz nagyhatalmi törekvéseket melegítették újra egyfajta prémium kulturkampf díjcsomagként, melynek lényege annyi, hogy Németország (és a Volkswagen-konszern) neokoloniális törekvéseit támogassák.

Bővebben ...
Próza

Ambrus Máté: A forradalmár

Fotó: a szerző archívuma

Egyszer séta közben baljával belém karolt, a gangkorlát virágjainak rozsdás fémfonatán keresztül nézett az alattunk tátongó mélységbe, s amikor észrevette az udvar foltokban hiányos keramitburkolatát, megjegyezte, hogy az régen nem ilyen volt, a forradalomban szedték fel egy részét, hogy barikádot építsenek belőle.

Bővebben ...
Költészet

Szabó Imola Julianna versei

Fotó: A szerző archívuma

ne tudja senki / hogy nem érzel / csak megkönnyebbülést

Bővebben ...
Költészet

Bene Adrián: Kimérapalota

Fotó: A szerző archívuma

eltévedt bent egyszer egy kimérajaguár

Bővebben ...
Próza

Hegyi Damján: Jonatán a sakk-klub előtt

Fotó: a szerző archívuma

Közelebb lépett, figyelmesen kémlelte, mert nem hitt a szemének. Amit látott: egy kisujj legfelső ujjperce. Az ujjperc vége élénkpirosan vibrált, a köröm rajta olyan egészséges volt, mint egy most szüretelt gyümölcs.

Bővebben ...

Borbáth Péter meséje

De Niru mindenképp be akart lépni a boltba. Bent fenyőpolcokon, dobozokba zárva sorakoztak a zajok. Volt itt minden: kerítésléc közé szorult nyekergések, csikarfa koronájába tapadt óbégatás, pázsiton megtelepedett pittyegések, rikoltások, üvöltések, halk csuszkorálások, alig hallható szuszogások, mézcsepp zuhanásának hangja és hosszan kitartott csendek.

Borbáth Péter 1980-ban született. Író, szövegíró, műfordító, túravezető, a FISZ könyvekszerkesztője. Első kötete Sündör és Niru. Sündör nyomában címmel látott napvilágot a Csimota Kiadó gondozásában, 2015-ben.

 

Ushguli

 

Eljutnak Ushguliba, ahol Niru egy különös boltra bukkan

 

Ellaposodtak a hegycsúcsok, eltűntek a dombok, egyre fakultak a színek, ahogy közeledtek az Ushguli-fennsíkhoz. A fennsík tökéletesre csiszolt, rétegelt fehér kockaként emelkedett ki a tájból. Megálltak alatta. A rettenthetetlen Tivonul Buffogó hajában riadtan csoportosultak a zöldes hernyók, úgy nézték a fénylő várost, de maga Buffogó is nyugtalanul pillogott Ushguli felé. Kinézett magának egy süppedéket, bevackolta magát, és csak úgy mellékesen odabökte Niruéknak:

 

– Pihennünk kell, ételt szerezni, mielőtt a Villámzóna felé indulunk. Én itt tábort verek. Ti felmehettek Ushguliba, nekem nincs nagy kedvem hozzá.

 

– De miért nem jössz velünk?

 

– Ushguliban minden olyan tiszta, csupa rend az egész város – fintorgott –, szinte megvakulok attól a nagy fényességtől. A lakói meg fennhordják az orrukat, nincs nekem ott semmi keresnivalóm. De ti azért menjetek fel nyugodtan! – helyezte magát kényelembe Buffogó.

 

Bocskoján és Niru először tanácstalanul néztek egymásra, aztán egy csillogó felvonóval percek alatt ott termettek Ushguli kapujában.

 

Ushguliban tényleg minden tiszta volt, lakói fehér klepetusban mászkáltak a frissen suvickolt utcákon. Szőrtelen, kisimult arcú lények lépdeltek, és udvariasan mosolyogtak minden szembejövőre.

 

Az ablakokon nem volt függöny, a szobákban alig voltak tárgyak, a szagok gyöngék voltak és szelídek, a zajok csöndesek és kezesek. Tökéletes nyugalom honolt mindenütt. Bocskoján zavartan takargatta porlepte csizmaszárát, lyukacsos nadrágját, ideges mosollyal köszönt vissza a járókelőknek.

 

Nirut teljesen magával ragadta a város, megállt egy kirakat előtt, és csak nézett befelé.

 

„Zajok, zörejek, csendek – jutányos áron” – állt a bolt cégérén.

 

– Keressünk valami piacot, hogy annak a szerencsétlen Tivonulnak is vigyünk valamit enni – ráncigálta Niru köpenyét Bocskoján.

 

De Niru mindenképp be akart lépni a boltba. Bent fenyőpolcokon, dobozokba zárva sorakoztak a zajok. Volt itt minden: kerítésléc közé szorult nyekergések, csikarfa koronájába tapadt óbégatás, pázsiton megtelepedett pittyegések, rikoltások, üvöltések, halk csuszkorálások, alig hallható szuszogások, mézcsepp zuhanásának hangja és hosszan kitartott csendek.

 

A pult mögül szikár, ősz alak mosolygott Nirura:

 

– Mi tetszik?

 

– Én… én… én is… zajokat gyűjtök!

 

– Vannak frissen szedett csippanásaim, terráriumban tartható karistolások, vagy itt van ez a különleges csöndszőnyeg – terítette ki Niru elé a pultra. Nem hitte volna, hogy rajta kívül bárkit is érdekelhet a zajok gyűjtése, venni akart valamit ettől az öregtől vagy legalább beszélgetni vele, de csak bámulta a csöndszőnyeget.

 

– Én soha ilyen sokféle zajt nem láttam még!

 

– Gyere hát! – az öreg zajkereskedő körbevezette a hátsó raktárban is. Niru minden egyes zajhoz közel hajolt, úgy vizsgálgatta őket.