Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Kinek szól, és mit mond?

Mészöly Ágnes: Darwin-játszma (Móra, 2014.)
Végül az írás lesz az, ami egyfajta megoldást jelent a főhős számára. A kettős narráció lehetőséget nyújt az önreflexióra, hiszen Kata – miközben Patnak leírja, hogy hogyan látta ő az eseményeket – ugyanúgy szemlélőjévé válik a történteknek, amely egyfajta önnevelődéssé válik. Kata folyamatosan reflektál az általa leírt eseményekre, sőt a szerző játszik is ezekkel a betétekkel a feszültség fokozása érdekében, hiszen gyakran ott szakad félbe egy-egy esemény, ahol éppen a legizgalmasabb mozzanat történik.

Mészöly Ágnes regényének főszereplői 16-17 éves fiatalok: Kata, Pat, Lidi és Zsófi. A Darwin-játszmában kibontakozó történet könnyen befogadható stílusban foglalkozik olyan témákkal, mint a tanár-diák viszony, a kamaszkori szerelem, a nemi erőszak és a(z) (ön)meg nem értettségből fakadó nehézségek. A cselekmény felismerhetően mai környezetben játszódik, a négy lány 30y és Irie Maffia koncerteken bulizik, H&M-ben vásárol, slammereket hív iskolai beszélgetésre, magabiztos tudással használja ki a különböző technikai médiumok nyújtotta lehetőségeket, továbbá aktívak a „Face-n”, az Instagramon és a Twitteren. A főszereplők személyisége is csak annyira összetett, hogy az olvasó könnyen azonosulni tudjon az adott karakterekkel, mégse érezze közhelyesnek a felkínált szereplehetőségeket.

 

A helyszín egy elit gimnázium, az ott tanulók képességeik alapján az „evolúció csúcsaivá” válhatnak a jövőben. Kata kiváló futó, Zsófi tehetséges az írásban, Lidi OKTV versenyen vesz részt, Pat pedig mindent megtesz a modellkarrierje érdekében. Ugyanakkor őket sem kerüli el az az ösztönös, mélyről jövő harag, amelyet a szűkebb szociális tereikbe sűrűsödött problémák váltanak ki belőlük. A családi és az iskolai közösség struktúrájában komoly kommunikációs hibák és hiányok fedezhetőek fel, és csak kérdéses, hogy mikor omlik össze az a szerkezet, amit a semmi tart egyben. Mészöly egyértelműen utal Janne Teller népszerű Semmijére, de tovább is gondolja azt. Már az első oldalon előkerül a Teller regény, hiszen Pat ebből felel. A beszámolójából kiderül, hogy nem olvasta a könyvet, ugyanakkor a történet során egyre valószínűbbé válik, hogy a felnőttek sem. Így nem kell sokáig várni, és a lányok haragja a legügyetlenebb kommunikációs stratégiákat alkalmazó, „leggyengébb” felnőttben testesül meg: az osztályfőnökükben, Kecskeméti Gáborban. Az ellene tervezett „szelekciós eljárás” kezdetben szórakoztató bosszantásokkal indul, ám végül kegyetlen pszichológiai hadviselésbe fordul át.

 

Mind a négy lány az életének abban a szakaszában van, amelyben az érzelmeik túlnőnek rajtuk, és nem tudják, hogy hogyan kezeljék azokat. Még nincs kialakult identitásuk, és számtalan olyan helyzettel találják szemben magukat, amelyeket már nem lehet elhelyezni a gyerekkorban még biztosnak hitt jó-rossz kategóriarendszerben. Kata folyamatosan ezzel a problémával küzd: „Kénytelen voltam az egész szépen kialakult világképemet újrarajzolni. […] Árnyalni, satírozni. Miközben semmi másra nem vágytam, csak hogy újra egyértelmű legyen minden. Vagy ha nem is minden, legalább néhány dolog. Vagy legalább magamról tudjam eldönteni, hogy a jók vagy a rosszak közé tartozom.” A szülők nem nyújtanak segítséget a világ és saját érzelmeik megértéshez, hiszen Kata anyja a lányához hasonlóan szerelmesen chat-el a neten az osztályfőnökkel, Pat apja képtelen feldogozni azt, hogy felesége elhagyta, mindezért pedig lányán tölti ki a haragját, Kecskeméti jó szándékú, de határozatlan, naiv tanár, Jucus pedig azért szerethető, mert majdnem olyan „kamaszos”, mint a diákjai. Kata mindezt meg is jegyzi róluk: „[A]zon elmélkedtem, hogy miért a kamaszok kommunikációs és alkoholproblémáival, elszigeteltségével meg ilyenekkel foglalkozik boldogtalan és boldog, amikor a körülöttünk élő fantasztikus felnőttek pontosan ugyanezekkel a problémákkal küzdenek. Mi csak próbálunk megfelelni a tanult mintáknak.” A tanult minta a nem-beszélés. (Nem véletlen, hogy Pat, aki a legérzelmesebb, a regény végére „elnémul”.) A szülők ugyanabban a bizonytalanságban élnek, amelyet a lányok is megéreznek maguk körül. Problémáikat nem osztják meg velük, (sem azt, hogy miért nem) hiszen a legfontosabb, hogy „a Gyerek Ne Sérüljön!”, azonban ez a fajta kommunikációhiány egyenesen vezet a regény végén bekövetkező tragédiához.

 

Végül az írás lesz az, ami egyfajta megoldást jelent a főhős számára. A kettős narráció lehetőséget nyújt az önreflexióra, hiszen Kata – miközben Patnak leírja, hogy hogyan látta ő az eseményeket – ugyanúgy szemlélőjévé válik a történteknek, amely egyfajta önnevelődéssé válik. Kata folyamatosan reflektál az általa leírt eseményekre, sőt a szerző játszik is ezekkel a betétekkel a feszültség fokozása érdekében, hiszen gyakran ott szakad félbe egy-egy esemény, ahol éppen a legizgalmasabb mozzanat történik. Az egyik chat-beszélgetésben jelenik meg először a „darwin’s daughters” mint a csoportjuk neve, ez által nyelvi szinten is egyértelművé válik, hogy a lányok nem azzal az evolúcióval játszanak, amelyről Darwin írt. Egy általuk megalkotott „alternatív valóság”, alternatív „darwinjának” a lányai, és egy mesterségesen létrehozott „természetes szelekcióval” űznek egyre veszedelmesebb játékot.

 

A regény kisebb hibái mind abból fakadnak, hogy gyakran a felnőtt perspektíva válik dominánssá. Mészöly Ágnes alapvetően jól használja a „kamasznyelvet”, de néhány helyen a sok szleng kifejezés túlnő a szereplők egyéni beszédstílusán és mesterkélt hatást kelt. Ugyanez vonatkozik a chat-beszélgetésekre is. Megjelennek az ismert jellemzői ennek a nyelvhasználatnak, mint például a központozás elhagyása, a hangok többszörözése az érzelem kifejezésére, rövidítések, de a chat-nyelvre is igaz, hogy alapvető gondolati egységekre bontják a közléseket, ami viszont a regényben sokszor nem érvényesül. A legzavaróbb szövegrészek azok, amelyekben túlságosan didaktikus mondatok hangzanak el és érezhetően nevelni próbálnak. Ilyen jelenet az is, amikor a nemi erőszak problémája merül fel: „Nehogy azt hidd, hogy felhúzol itt, aztán lelépsz” vagy „Szóval jó, hogy anya beleverte a fejembe, hogy nem hagyhatom magam. Harcolni kell, futni, ütni. És főleg kiabálni.” Más esetben is eluralkodik a szövegen a felnőtt nézőpont, mert gyakran a narrátor öniróniájából inkább a felnőtt szerzőé érződik: „Tényleg, már legalább három órája nem voltam onlány, és ez – beismerem – elfogadhatatlan és megengedhetetlen.” Ezek a mondatok leleplezik az ifjúsági regények láthatatlan csapdáját: milyen könnyen válik a fiataloknak írt szöveg egy „felnőttől felnőtteknek a fiatalokról” szóló könyvvé.

 

A Darwin-játszma az apró hibák ellenére kifejezetten élvezetes olvasmány. Az átgondolt szerkezet bizonyítéka az is, hogy a regény együtt épül a főszereplővel (a történet a 17. fejezettel zárul és Kata épp ennyi idős, amikor befejezi Patnak szóló írását). A lány tudja, hogy még mindig nem érti teljesen a velük történteket, de véget vet a hallgatásnak, és úgy tervezi, hogy írását nem csak barátnőjének, hanem a szüleinek is odaadja. Így fennáll a lehetősége annak, hogy egyszer a szoborszerű Pattal együtt a szülők is megszólalnak. Mészöly Ágnes könyve pedig éppen ettől lesz igazán aktuális és eredeti, hogy felkínálja egy olyan olvasat lehetőségét, amely szerint a kommunikációs zavarokért nem kizárólag a kamaszok vonhatók felelősségre, hanem a szülők is. Tehát él a nagyon is konkrétan értendő kérdés: kinek szól az ifjúsági regény?

 

Sebesi Viktória