Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Borbáth Péter meséje

– Rozsdalevet? – kínálta Tivonulnak a kulacsot. Tivonul meglepődve nézett rá, aztán csak meghúzta a kulacsot, elismerően csettintett nyelvével. – Tavalyelőtti – mondta büszkén Bocskoján. – Hmm – morrantott Buffogó.

Borbáth Péter 1980-ban született. Író, szövegíró, műfordító, túravezető, a FISZ könyvek szerkesztője. Első önálló kötetén dolgozik.

 

Tizenhatodik rész

 

Útban a Villámzóna felé

 

Vándorlás közben Bocskoján barátkozni próbál Tivonul Buffogóval

 

Tovább vándoroltak. Három napig tartott az út a Villámzónába, alagutakon keltek át, sziklába vájt lépcsőkön másztak fel, patakokon gázoltak keresztül. Menet közben Niru egészen elmerült a gondolataiban, Bocskoján viszont egyre nehezebben bírta a szótlanságot. Nem volt más választása, megpróbált szóba elegyedni Tivonul Buffogóval.

 

Épp egy csikarfaerdőn haladtak át, a fákról sárgaréztermések csüngtek lefelé, amikor Bocskoján rászánta magát:

 

– Rozsdalevet? – kínálta Tivonulnak a kulacsot.

 

Tivonul meglepődve nézett rá, aztán csak meghúzta a kulacsot, elismerően csettintett nyelvével.

 

– Tavalyelőtti – mondta büszkén Bocskoján.

– Hmm – morrantott Buffogó.

– Te, Tivonul – nézett rá oldalról –, te mindig úton vagy?

– Ühüm – bólintott.

– Nem hiányzik neked egy barlang, ház vagy mit tudom én, odú, ahol bármikor meghúzhatod magad? Ami csak a tiéd?

 

Tivonul most nézett először a szemébe. Átható, zöldes szeme volt, elviselhetetlenül éles pillantása, Bocskoján már bánta, hogy egyáltalán megszólította.

 

 – Én minden szurdokban otthon vagyok, minden hegyorom szívesen fogad, ismerem az összes földmélyi járatot a vashegységben. Gondolod, hogy szükségem lenne egy saját odúra? Gondolod, hogy az a barlang, ahol ti Mirminyóval laktok, a tiétek? – Bocskoján elbizonytalanodva nézett rá, Tivonul pedig könyörtelenül folytatta – Ott volt már az a barlang, amikor a legelső Bocskoján több ezer évvel ezelőtt két lábra állt, és még akkor is ott lesz, amikor az ükunokáid vénséges bocskojánok lesznek.

– Mit tudsz te az én családomról? – horkant fel önérzetesen. – Mi mindig is két lábbal álltunk a földön!

 

Épp azon törte a fejét, hogyan vágjon vissza ennek a világ csavargójának, amikor Niru meglepett kiáltását hallották. Itt már egész kopár volt a táj, éles szél süvített. Rá lehetett látni a Villámzónára, hatalmas, fémes fák meredtek az ég felé, némelyik megpörkölődve, kormosan. Az apró kisülések vékony villámokként cikáztak az ágak között.

 

– Bizony, már csak ez a függővölgy választ el minket a Villámzónától – mutatott előre Tivonul.

 

Bocskoján elégedetten dobta le hátizsákját, nagyot húzott a kulacsból:

 

– Na és hol van a híd? – nézett körbe.

– Nincs híd, le kell ereszkedni ebbe a függővölgybe, és kimászni a túloldalon.

– Függővölgy? Ez egy mély szakadék – nézett le hüledezve a sziklaperemről –, ebbe én le nem mászom!

– Ne is mássz le, ha vissza akarsz térni Mirminyóhoz. Ez itt ugyanis a Felejtés Katlana – mondta Tivonul. – Itt csak az juthat át, akinek mindennél fontosabb dolga van a Villámzónában. Különben még a nevedet is elfelejted, és soha ki nem jutsz ebből a katlanból.

 

 

Tizenhetedik rész

 

A felejtés katlanában

 

Nirunak egyedül kell tovább mennie a Villámzónába, hogy végre megtalálja Sündört

 

Niru riadtan nézett rájuk.

 

– Bizony, mi csak idáig kísérhettünk, innen egyedül kell tovább menned, ha valóban meg akarod találni Sündört – nézett rá Tivonul. – De csak akkor ereszkedj le, ha biztos vagy benne, hogy ezt mindennél jobban akarod.

– Aludj rá egyet, Niru – mondta Bocskoján, és beleborzongott, mi történne vele, ha elfelejtené a tökéletes rozsdalékészítés praktikáját.

– Igen, jobb, ha holnap napkelte előtt indulsz, akkor talán átérsz, mielőtt újra rád esteledik – bólintott Buffogó is.

 

Niru alig tudott aludni, minden pillanatban felriadt, soha olyan feketének nem látta még az eget, mint azon az éjszakán. Amikor Tivonul felébresztette, hideg volt még és sötét. Odaadta neki a mágnesbogaras irányzót, majd kivette az egyik neonzöld hernyót a hajából:

 

– Ezzel világíthatsz – és tényleg, a hernyó először csak halványan, majd egyre erősebb fénnyel világított Niru markában. – Tedd a fejedre, és akkor mászás közben is világít neked, ne félj, nem fog leesni onnan.

 

Épp csak pirkadt, amikor megkezdte az ereszkedést. Kékes kövek közt mászott egyre lejjebb, minden lépésnél azt várta, hogy hirtelen elfelejt mindent. Tényleg, hogyan fogja észrevenni, hogy már nem emlékszik semmire? Ezen gondolkozott, és közben észrevétlenül elérte a függővölgy alját. Fent már ragyogott a nap, de a völgybe nem jutottak le a fények.

 

– Már csak ki kell mászni innen – gondolta. Frissnek érezte magát, nem is olyan fárasztó ez a mászás. Ahogy lépdelt egyre följebb, barnás vizek csordogáltak mellette a falból. Sündör, Sündör, Sündör – mondogatta magában minden lépés után, nehogy elfelejtse, miért is jött. Nem tudta, mennyi idő telt el, már a napot se látta maga fölött.

 

            Sündörsündör

            sündörsündör

 

Azt vette észre, már nem is tudja, ki az a Sündör, hogy kihez is igyekszik, lába alatt súrlódtak a zöldes, kékes, kerek kövek. Egyre nehezebbnek érezte magát.

 

– Már nincs messze – nézett fel, de a feneke egyre húzta lefelé, karjai elgyöngültek, alig bírta tartani magát, félt, hogy a mélybe zuhan.

 

Kikecmergett egy szélesebb sziklapárkányra, ivott, evett, pihegett. Fogalma sem volt róla, hol lehet, mit csinál.

 

Mindent elfelejtett. El is álmosodott, és úgy, ahogy volt, elaludt a sziklapárkányon.

 

Hirtelen riadt, valami pattogott körülötte, csak a sziklaélek kontúrjait látta a magasban. Egy apró kő hullhatott le mellette: elhaló pattogás zaja, gondolta. És erről a zajról hirtelen eszébe jutott a zajgyűjtemény, a fényvadászat, Sündör, a Villámzóna, és új erőre kapott.

 

Mászott, most már pontosan emlékezett, hova megy, hiába volt a Felejtés Katlanában, már tudta, hogy Sündörhöz igyekszik. Mire felért, a nap épp lebukott a távolban. Itt mintha fekete fémből lettek volna a fák, úgy átjárta mindet az elektromosság. Elviselhetetlenül erős volt a szél, a hernyó minden erejével kapaszkodott Niru hajába, aki alig látott valamit, a szél lesöpört mindent és csak a csúszós, fénylő felület terült el előtte.

 

Már nem félt, nem aggódott, mintha az erős szél kifújta volna belőle az aggodalmat, csak ment előre, és azon gondolkozott, mit fog majd mondani Sündörnek, hogyan meséli el neki mindazt a rengeteg izgalmat, amit átélt.

 

Részlet a Csimota Kiadónál 2015 májusában megjelenő Sündör nyo­má­ban című kötetből. A könyv FB-oldala: https://www.facebook.com/sundoresniru