Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Tárkony megvilágosodik - Kollár Árpád meséje

A púpom púpjából csöpög a világ. // Ó. Na, milyen? vigyorgott halálosan elégedetten.

Kollár Árpád 1980-ban született Zentán. Sziveri-díjas költő, műfordító. A Fiatal Írók Szövetsége elnöke, a MISZJE igazgatója. Legutóbbi kötete Milyen madár címmel látott napvilágot a Csimota Kiadó gondozásában, 2014-ben.

 

(Bach Máté felvétele a Vagány históriák sorozatból)

 

Te haragszol rám! csöngetett be hozzám zaklatottan Tárkony, a nemköltő költő egy unalmas vasárnap délutánon.

Annyira unalmas volt ez a vasárnap délután, hogy inkább beengedtem. Mert akkor még Tárkony nyavalygása is szórakoztatóbbnak tűnt bármelyik unalmas vasárnap délutánnál.  

Dehogy haragszom rád, Tárkony! Gyere csak beljebb, megkínálnálak valamivel, de az hiszem, csak vizem van itthon. Meg talán teám is valahol, de tulajdonképpen az is csak víz...

Na, tessék, mégis csak haragszol rám, vágott közbe sértődötten.

Megszoktam már Tárkony furcsaságait, de most valahogy a furcsábbnál is furcsább volt.

Mi na tessék? Na tessék, mert csak vizem van itthon?

Na tessék, mert tulajdonképpen, felelte titokzatosan.

Mi az, hogy tulajdonképpen?

Hogy azt mondtad, tulajdonképpen, meg ahogy mondtad.

Miért, hogyan mondtam ahogy?

Úgy, hogy tulajdonképpen. Olyan tulajdonképpenesen mondtad. Ebből is látszik, hogy nagyon haragszol rám.

Most akkor kérsz vizet, vagy keressem tovább a teát? turkáltam egyre idegesebben a konyhaszekrény fiókjában egy kósza teafilter után.

Szeretem a vizet, nagyon szeretem, húzta föl az orrát. Mindjárt egy egész kancsóval kérek, már ha nem sajnálod tőlem a vizet is…

Már miért sajnálnám? kérdeztem ingerülten.

Mit tudom én, például mert haragszol rám, sóhajtott egy nagyot, és ettől a sóhajtástól elfogyott a maradék türelmem is. Van az nyavalygás, aminél bármilyen vasárnap délutáni unalom is sokkal jobb.

Tárkony, most már igazán elmondhatnád, hogy mi bajod van velem, néztem rá kétségbeesetten.

Hát most mért hárítod rám? nyafogta, nekem ugyan semmi, neked van bajod velem…

Honnan veszed ezt a sületlenséget? csaptam le elé a kancsót, hogy a víz fele kilöttyent az asztalra. Poharat kérsz, vagy jó lesz kancsóból is, hogy ne kelljen az is elmosnom utánad, ha már annyira haragszom rád?

Szeretek én kancsóból inni, nagyon szeretek…

Rendben, Tárkony, a kedvedért elhiszem, hogy semmi bajod nincs velem. Mégis, könyörgök, mondd már el végre, hogy azon a tulajdonképpenen kívül miért gondolod, hogy haragszom rád, emeltem fel kissé a hangomat.

Na, látod, most is kiabálsz velem.

Nem kiabálok! kiabáltam most már.

Szeretem én, ha kiabálnak velem, nagyon szeretem…

Jó, ne haragudj, nem kiabálok többet, mondtam békülékenyen. Csak áruld már el nekem légy szíves végre és valahára, hogy mielőtt ide jöttél volna, tehát még mielőtt azt mondtam volna, hogy tulajdonképpen, meg mielőtt még azt kiabáltam volna, hogy de nem kiabálok, szóval mindezek előtt miért gondoltad, hogy haragszom rád?

Mert már egy hete nem kerestél, bökte ki végre durcásan.

Na, de Tárkony, épp egy hete küldtél egy sms-t, hogy semmi szín alatt ne keresselek.

Na, tessék, és nem is kerestél. Biztos mert megharagudtál rám...

Hiszen az sms után egyből írtál egy levelet is, hogy semmi szín alatt ne keresselek!

És nem is kerestél…

Persze, hogy nem kerestelek, hiszen még egy cetlit is ragasztottál a bejárati ajtómra, hogy „Semmi szín alatt ne keress! Üdv. Tárkony”.

És te meg se kérdezted, hogy miért ne keressél! Ha éppenséggel tudni akarod, vagyis hát, ha éppenséggel nem is akartad tudni, de azért elmondom neked: verset írtam. Egy nagyon világraszóló verset, ezért nem akartam, hogy megzavarjanak írás közben.

Nagyszerű. Látod, nem is zavartalak meg. Tőlem aztán nyugodtan írhattad azt a nagyon világraszóló verset.

Oregán, meg Bárki Más, meg Ballangó egyből felhívtak, hogy mi van. Csak te nem. És el kell mondanom neked, hogy mindenkinek nagyon tetszett a vers. Itt van, olvasd csak el nyugodtan, hátha ettől megenyhülsz.

Na, de Tárkony, tudod jól, hogy én sosem olvasok verset. Nagyon idegesít, hogy nincsenek rendesen végig írva sorok.

Na, jó, akkor fölolvasom neked. Vagy akkor még jobban megharagszol rám?

Nem, vagyis igen. Eh, teljesen összezavartál. Nem, nem haragszom meg, és igen, fölolvashatod. De mi az, hogy még jobban, én egyáltalán nem haragudtam rád, hányszor mondjam még neked. Legalább is eddig nem haragudtam…

Na, jó, a tulajdonképpenezés, meg a nem kiabálokozás, meg ez a legalább is eddigezés ellenére elhiszem neked, hogy nem haragudtál, mondta nagylelkűen. De csak ha végighallgatod a versemet, és igazán őszintén elmondod a véleményed róla.

Legyen, mondtam megadóan. Tudtam, úgysem szabadulhatok tőle, míg meg nem hallgattam azt a nagyon világraszóló versét.

Jól figyelj, trükkös, mert nincs címe. Zseniális húzás, ugye? Szóval figyelj, mert egyből az első sorral kezdem.

Kihúzta magát, és öblös hangon szavalni kezdett:

Cím nélkül, írta Tárkony, a költő.

Akkor ez most az első sor volt vagy a cím? szakítottam félbe.

Nem, nincs címe. Te nem is figyelsz rám, az előbb mondtam, hogy nincs neki.

Tudom, mondtad. Mégis, ha az első sor előtt azt mondod, hogy cím nélkül, akkor mégis az a címe, hogy cím nélkül, nem?

Nem, nem, nem! Attól az még nem a címe, az csak olyan első sor előtti bemondás! kiabálta, mert nagyon nem szerette, ha felolvasás közben félbeszakítják. Te bunkó, felolvasáskor legelőször szokás bemondani, hogy ki írta meg mi a címe…

Vagyis a nemcíme...

Te mégis haragszol rám, ejtette ki a papírt a kezéből csalódottan.

Jajj, jajj, ne kezdjünk elölről, essünk már túl rajta, olvasd csak úgy, ahogy akarod, ígérem, nem szólok bele.

Hát jó, vette fel a lapot. Szóval, ennek a versnek nincs címe. Ugyanis az első sor elé nincs semmi odaírva. Ezt csak úgy mondom, hogy mindenki tudja, még te is. Mert így szokás. Írta Tárkony.

 

„A púpom púpjából csöpög a világ.

Ó.”

Na, milyen? vigyorgott halálosan elégedetten.

Tárkony, ez rettenetes. Ez nemhogy nem világnagy vers, hanem egy világnagy baromság. Ez még csak nem is vers. Még a címe volt a legjobb. Sőt, az a többihez képest igazán ütős.

Mi az, hogy ez nem is vers! üvöltötte liluló fejjel. Hát meg kell mondanom neked őszintén, hogy te nem is értesz a kötészethez! Neked csak az a vers, ami rímel, mi? Piha. Nem is tudtam, hogy te ennyire elmaradott vagy. Most nagyot csalódtam benned.

Én nem is mondtam olyat, hogy csak az a vers, amelyik rímel!

De gondoltad.

Hogyan tudod, hogy gondoltam?

Gondoltam, hogy gondoltad. Különben is, azért mondod ezeket a gorombaságokat a versemről, mert haragszol rám.

Nem, nem azért mondom. Azért mondom, mert az egész egy nagy zagyvaság. Milyen marhaság már, hogy a púpodból csöpög a világ? Nincs is púpod! A nemlétező púpodnak végképp nem lehet púpja. Meg egyáltalán, minek a végére az az Ó?

Attól, hogy nincs púpom, attól még egy versben írhatom, hogy csöpög. Az Ó meg olyan költői dolog, ha nem tudtad volna. Ettől vers a vers. Te tényleg semmit sem konyítasz a költészethez, mondta szikrázó szemmel. Csak gorombáskodni tudsz, mert haragszol rám…

Hiszen te kérted, hogy mondjam meg őszintén, mit gondolok. És én azt gondolom, hogy ez a vers igazán borzasztó.

Hoppá! csillant föl a szeme.

Mi hoppá?

Elismerted?

Mit?

Hogy ez egy vers. Azt mondtad, hogy ez a vers igazán borzasztó. Hogy ez a vers. Hiszen akkor nem is mondtál igazat korábban, derült fel az arca.

Tudod mit, nekem mindegy, legyen. Mert ez a vers vagy nemvers úgy, ahogy van, annyira rossz, hogy nem csak nekem, de már neki is tulajdonképpen mindegy.

Tulajdonképpen? Most lebuktál! ugrott a nyakamba vigyorogva.

Nem értettem, mi ütött beléje. Bárgyú boldogság úszott az arcán, szinte féltem tőle. Most már a furcsább furcsánál is furcsább volt.

Ó, már mindent értek. Ó, tudtam én, hogy mégis nagyon tetszik neked ez a vers, csak képtelen vagy beismerni. Ó, végre megértettem, hogy csak irigy vagy rám, mert ilyen világnagy verset írtam. Ó, hát ezért nem kerestél. Ó te kis butus, nem, szép dolog az irigység, de én nem haragszom rád. Ó, ne aggódj, egyszer majd te is megtanulsz ilyen szép verset írni, ha sokat gyakorolsz.

Kedélyesen megpaskolta az arcomat.

De addig is eljövök hozzád minden vasárnap délután, és felolvasom neked az éppen legújabb világnagy versemet. Hogy fejlődj, hogy tanulj belőle.

Tárkony, a nemköltő költő fütyörészve távozott a lakásomból és a már nem is annyira unalmas vasárnap délutánomból.

Még most sem tudtam igazán haragudni rá.