Nálad vagyok - Igehirdetés Térey János földi porsátora felett

Részletek

Írta: Nagygéci Kovács József

Tudni, ismerni a nagy egészt és benne a legapróbb részleteket, a tündöklések és bukások nagy, világi hömpölygését, íróként uralni is azt, miközben: miközben folyton ott állunk az Isten tekintete előtt. Annak az Istennek a tekintete előtt, akinek gondja van minden utunkra. Hiszem, hogy erre is, erre az utolsó földire is gondja van Istennek.

„Amikor meghallotta Jób három barátja, hogy mennyi baj érte őt, eljöttek a lakóhelyükről: a témáni Elifáz, a súahi Bildád és a naamái Cófár. Megállapodtak egymással, hogy elmennek hozzá, és részvéttel vigasztalják őt. Amint azonban messziről megpillantották, alig ismertek rá. Hangosan sírni kezdtek, megszaggatták köntösüket, és port szórtak a fejükre. És mellette ültek a földön hét nap és hét éjjel; de egyik sem szólt hozzá egy szót sem, mert látták, hogy milyen nagy a fájdalma.” (Jób 2, 11-13)

Mindenható Isten, élet és halál győztes fejedelme! Megrendülten állunk, Jób barátai vagyunk teelőtted, a családtagok, barátok közösségében, a férjét sirató feleség, és az édesapjukat sirató gyermekek mellett. Fájdalmuk, tudjuk, elér Hozzád, hiszen Te mindent tudsz, ismereted elől semmi sincs rejtve. Kérünk, tekints rájuk és ránk és szólíts meg minket, adj reménységet a reménytelenségben, erőt a megrendültségben, vigasztaló, pártfogó Lelkeddel légy jelen közöttünk. A Te irgalmadat kérjük, jöttödre várunk.

Hálával köszönjük meg Neked, amit Térey Jánosban nekünk adtál. Köszönjük, hogy míg élt, családja, barátai, ismerősei lehettünk. Köszönjük, amit rajta és munkáin keresztül ajándékként megkaphattunk, de hálás szívünk tiltakozik is, nem látjuk, nem értjük szándékodat.

Gyújts világosságot szívünkben, taníts az ő példáján keresztül is, arra hogy mi a mélység és magasság, mi a kegyelem, mi az élet és legfőképp: mi az örök élet Tebenned. Így kérünk, Szentháromság Úristen, végy körül bennünket a megrendültség óráiban. Ámen.

Isten igéje vigasztalásul a Zsoltárok könyve 139. részéből, az első tizennyolc versből szól.

A karmesternek: Dávid zsoltára. Uram, te megvizsgálsz, és ismersz engem. Tudod, ha leülök vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat.  Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra.

Megszólalni és a megvizsgáló Istent megszólítani nagyon nehéz, ha nem a legnehezebb. Nem csak azért, mert természetünknél fogva mi is vizsgálódók vagyunk, hanem mert ilyenkor fel és el kell ismerni, hogy a mindenhatóság azt is jelenti: Ő mindent tud, mi pedig semmit. Nem tudjuk, nem értjük, hogyan kerültünk most ide, miért, hogy ravatal mellett állunk, miért múlt el egy pillanat alatt az a sok minden, ami Jánost jelentette. Drezda nincsen, és… lehetetlen úgy folytatnunk a mondatot, hogy kimondhatatlanul jól van, ami van… A zsoltáros hangja, rajta keresztül maga az Isten segítsen bennünket megszólalni.

Ez az Isten, ez a mindent szemmel tartó néz Dávidra és néz most ránk is. Hiszem, hogy ez a tekintet ott nyugszik rajtunk, ahogy nyugodott Térey Jánoson is, míg élt. Mert ő különösen is kitette magát a tekinteteknek, az olvasói tekintetnek, a barátinak, miközben az is ő volt, aki mindig mindent pontosan ismerni tudni akart. Ez a vágy viszi az embert a megismerés felé, és ebben – bár nem csak ebben - alkotott Térey János nagyot. Tudni, ismerni a nagy egészt és benne a legapróbb részleteket, a tündöklések és bukások nagy, világi hömpölygését, íróként uralni is azt, miközben: miközben folyton ott állunk az Isten tekintete előtt. Annak az Istennek a tekintete előtt, akinek gondja van minden utunkra. Hiszem, hogy erre is, erre az utolsó földire is gondja van Istennek.

Hogy hogyan, arról a folytatásban szól Dávid: Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram. Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod. Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni.

A nyelv határainak különös kijelölése ez, nem pusztán a megnevezés töredékessége, hanem a megszólalásé. Még a nyelvemen sincs a szó, te már tudod, minden oldalról körül vagyok véve, igen magas tudás, felfoghatatlan. És elbeszélhetetlen, leírhatatlan. Dávid gyönyörű költeményében a legelején eljut oda, hogy lehetetlen mindent érteni. És ezzel együtt beszél a mégis-kutatásról, a mégis-kérdezésről, a mégis-utánajárásról:

Hova menjek lelked elől? Orcád elől hova fussak? Ha a mennybe szállnék, ott vagy, ha a holtak hazájában feküdnék le, te ott is ott vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék, kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem.

„A felhőkön látható világosság közvetlenül napfelkelte előtt, ami olyan, mintha szárnyai lennének a sebes repüléshez, mert a reggeli pirkadat egy pillanat alatt terjed szét a látóhatáron, kelettől egészen napnyugatig.” – mondja egy zsidó bölcs. Ez a „hajnal szárnyai” és ez a sebesség volt Térey János mindabban, amit eltervezett és minden töredékessége ellenére meg is valósított. Így tűnt fel az irodalom egén és most már így is marad, míg olvasója lesz. És mert lesz olvasója, így tekintsünk rá, ilyen sebes repülésben.

Életben-halálban, hajnalban-éjjel, munkában-pihenésben. Mindenhol: Debrecenben, Vámospércsen, Pesten, Budán, Drezdában, Bécsben, Európában és ebben a „gyönyörű gyárban”, Magyarországon. Mindig: a gyermekkorban, az iskolában, a költői indulásban, a kritikákban és vádakban, a támogatásban és a barátságokban, a családi életben, felesége és gyermekei között: ez a nála is nagyobb akarat, ez a mindannyiunknál magasabb erő volt és van jelen. És ez reménység itt és most nekünk is. Dávid nem a legyőzött versenyző, a meg nem értett ember panaszával szól, hanem a megmentett és szeretett ember hálaadásával:

Ha azt gondolnám, hogy elnyel a sötétség, és éjszakává lesz körülöttem a világosság: a sötétség nem lenne elég sötét neked, az éjszaka világos lenne, mint a nappal, a sötétség pedig olyan, mint a világosság.

Nincs olyan helyzet, nincs olyan pillanat, nincs olyan se hely sem idő, ahol Isten el ne érne. Azok mi vagyunk, akiknek kevés a perc, az óra, mi vagyunk a véges. Tudta ezt Térey János is, mert bár végigrohanta, végigragyogta az életét és nekünk, még maradónknak mindez valóban csak egy üstökösnyi villanásnak tűnik, még akarnánk, még kérnénk, hogy maradjon, tudta: sem sötét, sem világos nem rejthet el attól az Istentől, aki fiában a világ világosságaként közénk is jött.

Ez az emberi nagyság ajándéka és tragédiája is. A végesség kegyetlen tapasztalata és egyben ez hajoltat Istenhez mindannyiunkat. Különösen érezheti az ember ezt akkor, amikor maga is része se a teremtésnek, amiről, szintén tőle is tudhatjuk a teremtés vagy sem kérdésre ez a válasz: igen, teremtés). Egy Térey-vallomás azt mondja erről: „Erősen bízom benne, hogy örök életűvé fogom tenni mindazokat, akik ételt adtak számba, akikkel kávéztam és akikkel kvaterkáztam valaha. Akikkel másnapos voltam. Megörökítendőek a helyek, amelyeket belaktam, minden fészek, ahol farsangolva átteleltem, vagy kedélybetegen vakációztam. Dokumentálom és iktatom őket”. És aztán így fejezi be: „Ha pedig – történetesen – nem írnék, nem volna törzskávéházam és törzsasztalom sem. Más ülne a sarokasztalnál, amelyet ezen a néven tartanak számon a pincérek: a jobb lelátó. Jobbról, a mélyvíz fölött”. Az Isten alkotta őt ilyenné, hisz költő volt, szöveget, textust szőtt. Isten engedte alkotni, teremteni. Miközben tudta, mert tudnunk kell, hogy 

Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Magasztallak téged, mert félelmes és csodálatos vagy; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt. Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna. Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük.

Újra csak Téreyt idézek: „Bár könyvbe írták, egyszeri a képe akárcsak a fogantatás.” Egyszeri, megismételhetetlen, drága. A létrehozás örömét éppen az adja, miként az elmúlást fájdalmának legerősebb része is ez: az egyetlenség. Vigaszt abból nyerhetünk, ez teszi Dávid királyt is erőssé, bízóvá, reménykedővé, ha belesimulunk az Isten felőlünk is gondoskodó módon tervező akaratába. Így és csakis így tudja kimondani a zsoltáros, hogy 

Mily drágák nekem szándékaid, Istenem, mily hatalmas azoknak száma! Számolgatom, de több a homokszemeknél, s a végén is csak nálad vagyok.

Nálad vagyok. Mind a két szó erős, hangsúlyos. A vagyok, amiről sokat beszélt már a zsoltár és a nálad, ami igazából kimondhatatlan. „Megfürödni a z emberfölötti jóban” – így írja János az Édes otthon című versben. Nálad vagyok, Uram, benned, általad és miattad, létre is így jövünk, így élünk, alkotunk, beutazzuk a nagyvilágot, megvizsgálunk, felhasználunk mindent, kikutatjuk az értelmét, küzdünk, nevet szerzünk és meggyengülünk, lejárnak napjaink, és várva vagy hirtelen eljött utolsóm pillanatban is: nálad vagyok. 

Isten válasza ugyanez: ő is azt mondja: nálad vagyok. „Még ma velem leszel a paradicsomban”,” helyet készítek nektek”, ezek Jézus mondatai és az is Jézusé, mellyel mindent tetőz: „veletek vagyok minden nap a világ végezetéig”.

Vigasztalás ez: minden nap az özvegynek és az árváknak. A családtagoknak, barátoknak, az olvasónak: János már nincs velünk, ő már az az utas, ki föntről alvó tájra hull. Az örvény, ez a földi, nélküle kering tovább. Istennél van. Isten pedig nálunk. Lévinas írja: „Mit is jelent az, hogy Isten szétárad bennünk, ha nem egy olyan képet, mely Isten allegóriájául szolgál? Isten virrasztó tekintete előtt lenni pontosan annyi, mint egyetlenként, e másikért felelősnek lenni, mintha a másiknak az arca, ha mégoly láthatatlan is, a saját arcom folytatása lenne, és ez az arc láthatatlanságánál fogva éberen tart.”

Így legyünk egymásnál mi is, nem csak a virrasztás perceiben, ravatalnál, hanem a következő hónapokban, években. Legyünk közel a családhoz, legyünk közel egymáshoz. A végtelen és végtelen szeretetű Isten jelenlétében egymás közelségében.  Jánost pedig engedjük el abba a bizonyosságba, ahol minden gyönyörű emberi igyekezet, szép szó, érvényes szöveg, vallomás és kérdés, állítás és bizonytalanság ebben a reményt sugárzó két szóban, mint ahogy ő is, elpihen: nálad vagyok. Ámen.

Imádkozzuk el a zsoltárt, mint Dávid zsoltárát, az én zsoltáromat, a mi zsoltárunkat, János zsoltárát.

Elhangzott 2019. június 18-án, a Farkasréti temetőben.