Írói és olvasói kultuszok

Részletek

Bíró-Balogh Tamás esszéje

(Bankó Gábor felvétele)

Bíró-Balogh Tamás 1975-ben született Gyomán. Irodalomtörténész. Szegeden él, a SZTE JGYPK oktatója. Legutóbbi kötetei: Az irodalom személyessége (Szeged, 2016), Könyvvel üzenek néked. Radnóti Miklós dedikációi (Bp., 2016), illetve sajtó alá rendezte Radnóti Miklós levelezésének első kötetét (Különben magyar költő vagyok; Bp., 2017), és összeállította Kosztolányi Ádám életmű-kötetét (Keserű nevetés; Bp., 2018)

A kétezres évek elején a magyar irodalomkritikában egy igen aggasztó jelenség ütötte föl a fejét: sok-sok kritika kezdődött a fülszövegek és a borítók ismertetésével. Ami nem is lenne baj, de sok itt véget is ért, s a kritikából nem tudtunk meg többet, mint magából a fülszövegből és a borítóról.

Mindenesetre azonban ez is felhívja a figyelmet valamire: egy eddig megfelelő figyelemben nem részesült, kicsit lenézett könyvészeti részletnek fontosságára. A borító is fontos, persze, de én most a másikra gondolok, a fülszövegre. Ez is műfaj, egy alkalmazott műfaj, saját szabályai vannak. De a célja mindig az, hogy ismertesse a könyvet és kedvet csináljon az olvasáshoz. Legtöbbször névtelen, és a kötet szerkesztője írja, vagy titokban maga a szerző. Vagy – jobb híján – egy könyvből vett idézet áll ezek helyén.

A névtelen fülszöveg szerzője – ahogy Réz Pál írja – „szerencsés esetben miniesszét kanyarít, pontos és érzékletes képet ad, ha nem is kritikát, a szóban forgó műről. […] Ezek a miniatűr tanulmányok nem csupán az olvasók tájékoztatását szolgálták, hanem egy-két megállapításuk, fordulatuk – olykor szó szerint, máskor átfogalmazva – a lustább vagy invenciótlanabb kritikusok bírálataiban is fel-felbukkant (többnyire idézőjel nélkül), sőt megesett, hogy irodalomtörténeti kompendiumokba is bekerültek. Ennél nagyobb megtiszteltetés nem érheti ezt a szerény műfajt.”[1]

Ez a féle fülszöveg igen nagy karriert futott be, többen írtak is róla, pl. olyan jeles fülszövegírók, mint Szív Ernő, aki egy tárcában ecsetelte A fülszövegírás nehézségeit (Élet és Irodalom, 2009. júl. 31.), vagy Forgách András, aki Valami fiatal szélhámos című novelláskönyvének fülén egy megelevenedő fülszöveg identitását mutatja be.

Most azonban ne erről a fülszöveg-típusról legyen szó, hanem a másikról: amikor egyik író ír a másik író könyvéhez. Ebben a mondatban az író szó behelyettesíthető és permutálható a költő, irodalomtörténész, kritikus szavakkal. Ez egy két ember közötti akció, egy gesztus, beajánlás a szépirodalomba, kezességvállalás, szóval nem kis tétje van.

Ha pedig összegyűjtjük ezeket a fülszövegeket, számszerűsíteni lehet az írói kaszt önmagán belüli kanonizáltságát, és meg lehet nevezni azokat, akiket már-már kultikus tisztelettel kérnek föl arra, hogy tessékelje be őket az irodalomnak kapuján.

Adatbázisomban eddig közel háromszáz ilyen típusú fülszöveget regisztráltam, 1990-től kezdve. Egy ideig még hősiesen tartotta magát a mások által írt ajánló előszó is – a kilencvenes években még föl-fölbukkant egyszer-egyszer, de később ez teljesen eltűnt, funkcióját vesztve: hiszen ehhez már bele kellett volna lapozni a könyvbe.

Anélkül, hogy most sorozat részletes elemzésébe kezdenék (majd egyszer, valamikor), pár általánosnak tűnő – de most már konkrétumokkal alátámasztott – megfigyelés.

Az utóbbi években Kemény István írta a legtöbb fülszöveget mások könyveihez. (És ő az egyetlen, akinek az életrajzában szerepel, hogy fülszövegeket is írt.) Huszonnyolc ilyen kötetet sikerült regiszterbe venni, de biztos lesz még. Főként verseskötetek ezek, de van köztük novelláskötet és regény is. (Ezek közül külön kategóriát képeznek a Bartis Attila könyveihez írottak.) Megkérdeztem egy fiatal szerzőt, hogy miért kért éppen Keménytől? „Mert jót tesz egy könyvnek” – jött a válasz, és hogy nyugodtan leírhatom ezt. A nyilatkozó fiatal szerző egyben szerkesztő is, egy könyvsorozaté, tehát két oldalról is tudja, mit beszél. Közben pedig tényleg sokat ad Kemény véleményére, hiszen tőle kérte a legutóbb megjelent könyvére is ajánlást. De mit mond Kemény? Több interjúban is rákérdeznek a fülszövegekre, miért ír olyan sokat. „Mert megtisztelő – felelte egy helyütt. – Különben nem vállalnám, mert fülszöveget írni az egyik leghálátlanabb műfaj. Mert amíg az adott könyv létezni fog, a fülszöveg is ott lesz a fülön, és ha rossz, akkor keseríteni fogja a szerző életét. Nem szabad keseríteni. A jó fülszöveg legyen pontos, rövid, lényegre törő, mutasson rá a versekre és a szerzőre, ne tolakodjon előtérbe, ne szellemeskedjen, de szürke se legyen azért. A fülszöveg ne mentse föl a leendő recenzenst a könyvben található versek elolvasása alól. […] Az is fontos, hogy a fül tetsszen a fülírónak. Ezen kívül a fülszövegnek műfaji jellegzetessége, hogy nem pirongatja a szerzőt, mert azért fülszöveg. Én ezért olyan könyv fülszövegét nem vállalnám el, amit ne dicsérnék jó szívvel. Végül pedig szó sincs róla, hogy kényelmetlen lenne a számomra a fülszövegírói szerep, csak fárasztó, mert majd’ elfelejtettem: az is fontos követelmény a fülszöveggel szemben, hogy ne látsszon meg rajta, ha mondjuk egy teljes héten át készült.”[2] Kemény István ajánlásainak egy része nyilván nem független a Sárvári Diákírók és Diákköltők Találkozóján betöltött szerepétől.

Talán az sem meglepő, hogy Tóth Krisztina szintén kitüntetett helyzetben van, hogy kitüntető ajánlást adhasson. Egyik fülszövege kapcsán a HVG cikket is közölt, és a Hevesi Judit debütáló kötetéhez írt sorokban ahhoz hasonló gesztust fedezett föl, mint amilyet Juhász Gyula tett József Attila érdekében.[3] Tóth Krisztina szintén írt epikához és verseskötethez is fülszöveget, esetenként mint a Petri-díj egyik kurátora.

És lehet tippelni, hogy ki írta például a legtöbb gasztronómiai könyvhöz az ajánló szöveget. Csak pár példa: Váncsa István: Lakoma, Halász Zoltán: Étel és irodalom vagy Aczél Géza: Csülökkönyv. Nem, nem Cserna-Szabó András, bár az utóbbi időben ő is egyre többször kap felkérést fülszöveg-írásra. Esterházy Péter írta ezeket, aki a legtöbb féle könyvhöz tudott fülszövegelni.

Az irodalomtörténészek között a legtöbb fülszöveg Margócsy István nevéhez kötődik. Ikonikus ajánló Ilia Mihály is, elsősorban szegedi és vajdaság kiadványok fülén, hátsó borítóján lehet megtalálni sorait.

Ahogy Kemény Istvánnál és Tóth Krisztinánál az irodalmi kánonban elfoglalt helyüket, illetve az irodalmi „utánpótlásképzésben” (Sárvári Diákírók és Diákköltők Találkozója, Petri-díj, és más íróiskolák), úgy Ilia Mihálynál és Margócsy Istvánnál természetesen az egyetemi oktatói tevékenységet lehet kiemelni – mindőjüknek „hivatalosan” is közük van a fiatal irodalomhoz. Mert hát ajánlásokat elsősorban fiatal szerzők szoktak kérni már befutott kollégáktól. Ezzel függ össze az is, hogy több olyan sorozat is van, amelynek kötetei rendszerint ilyen fülszövegekkel jelennek meg: ilyen a JAK-füzetek (bizonyos sorozatszerkesztők idején), a FISZ kötetei, a Prae.hu könyvei, a Parnasszus könyvek „Új vizeken” sorozata, és újabban a Műút-könyvek is. Mind fiatal írók-költők és tudorok munkáit adja közre.

De valójában kiknek is készül az ilyen fülszöveg? Magától értetődően adódna a válasz, hogy a széles olvasóközönségnek. Ez azonban csalóka. Mert van pl. egy háromszáz példányban megjelenő első verseskötet, akinek szerzőjét egy másik költő ajánlja. A mai szociokulturális közegben nehezen tudok elképzelni olyan szituációt, ahogy a könyvesboltban valaki, bármiféle előismeret nélkül, egy elsőkötetes munkája iránt érdeklődne. Mondjuk, azt veszi le két szakácskönyv között valamelyik multi könyvespolcáról. (Az most mellékes, hogy a multikban nem lehet elsőkötetes szerzők munkáit kapni.) De ha mégis, akkor ennek a derék vásárlónak valószínűleg nemhogy az elsőkönyves neve nem mond semmit, de vélhetően az ajánlóé sem. Így tehát a fülszöveg funkcióját veszti. A másik lehetőség az, ha valaki eleve az elsőkötetes munkáját keresi. (Nem multiban, hanem könyvesboltban.) Ezt már könnyebben el lehet képzelni. Neki viszont már nem kell bemutatni a szerzőt, hiszen éppen az ő könyvét keresi. A fülszöveg megint csak funkcióját veszti.

A fülszöveg ezek szerint nem az olvasókat, hanem az irodalmi élet többi résztvevőjét tájékoztatja: a többi költőt, a kritikusokat, a szerkesztőket. Hogy az idősebb költőtárs nekik ajánlja figyelmébe az induló fiatalt. Egyfajta kinyilatkoztatás a mestertől, hogy ezzel az ajánlólevéllel útjára bocsátja őt, ezentúl foglalkozzatok vele, de annak rendje s módja szerint, hogy tudjátok, az én tanítványom. (Még ha ténylegesen nem is – de ezzel a gesztussal felvállaltan.) A fiatal költő részéről pedig csatlakozás egy iskolához, egy irányzathoz, egy csoporthoz, egy mesterhez. Poétikai választás. Az induló költő/író szándékoltan adja föl függetlenségét, szerződést köt, és eleve az irodalomkritika kezébe ad egy fogódzót: hol kell keresni a szellemi-eszmei rokonságát, a költői apa/anya-, illetve mester-figurát. Az ilyen esélyt pedig nem hagyja ki a kritika.

Igaza van Kemény Istvánnak, a fülszöveg valóban hálátlan műfaj. Ugyanakkor veszélyes is lehet – mindkét félre nézve. De mindenképpen csak az utókor igazolhatja.

Aztán itt van egy másik rövid, alkalmazott műfaj, a dedikáció. Amikor – az újabb korokban – a szerző kézzel ír bele saját könyvébe – más számára. Ahogy a fülszövegnél egyik író adott a másik írónak egy rövid írást (és azáltal egy egész kötetet), úgy itt az író ad az olvasónak egy másikat (szintén a kötettel).

A kézírás szentség, napjainkban – egyre érdekesebb. Mert az írás egyre inkább elveszíti kézírás jellegét – előbb az írógép váltotta fel, később a számítógép, legújabban a telefon. Amikor már mindenki géppel ír, eleve kuriózum. Egy íróé, költőé pedig még inkább. A kiadók pedig hamar rájöttek arra, hogy kézírással jobban eladható a könyv.

Három példa a kortárs kézírás üzleti fölértékelésére (a kortársat külön hangsúlyoznám, mert egy Petőfi-kéziratot pl. nem kell fölértékelni). A Magvető kiadó 2015 végén bocsátotta útjára A napok iszkolása című határidő naplóját, kézirat-hasonmásokkal, többfunkciósan, naptárral, jegyzetoldalakkal; szép könyvtárgy, de a kis – zsebben elférő – méret miatt néhol nehezen kibogarászható kalligráfiákkal. 2016 tavaszán OSZK-ban volt látható a „Fiatal Írók Tárlata” című kiállítás, melyen – idézem – „a fiatal, tehetséges tollforgatók műveikkel, fotójukkal, életrajzukkal és publikációs jegyzékükkel is bemutatkoznak – a művészek eredeti kéziratait is megtekinthetik a látogatók”. A kiállítás azonban több is ennél, mert voltaképpen újradefiniálja a „tollforgató művész” kifejezést, hiszen a kiállító alkotók között két olyan szereplő is volt, akinek addig csak iskolaújságban jelentek meg írásai, sőt non plus ultraként olyan is akadt, akinek korábban még egyetlen írása sem jelent meg. A fiatal költő új definíciója tehát az lett, akinek szép verskézirata van. És ide sorolható a 2016 nyarán indult az Írók a szegény sorsú gyermekekért elnevezésű Facebook-csoportban futó kezdeményezés is, amelyen kortárs írók-költők kézirataira lehet licitálni, ahol a befolyt összeget jótékony célokra fordítják. Irodalomtörténetileg jól megfogható kultikus „pillanat”: alig fél éven belül vált nagyon népszerűvé a kortárs irodalom személyessége.

De hát azért mégis csak a dedikáció az a kézírás, amivel az olvasó a legtöbbször találkozik. Amit akár gyűjteni is lehet. A gyűjtésnek pedig külön lélektana van, a gyűjtőknek pedig több típusa.

Az irodalomtörténész szemével a dedikáció: írói dokumentum, még a legegyszerűbb ajánlás is rengeteg információ forrása. Ha összegyűjtjük őket, akkor az így kapott ún. szeriális sorozat még több információ forrása.

A gyűjtő szemszögéből nézve azonban a dedikáció: ereklye. Kultikus tárgy. Hiszen a gyűjtő számára a dedikáció nem más, mint a híres író-költő személyességének, szó szerint érintésének bizonyítéka. Kézjegyével látta el. Azt a könyvet Ő maga személyesen fogta, érintette, írt bele. Úgy is mondhatjuk, szakralizálta: érintésével, kézjegyével személyre szabott ereklyét hozott létre. Dávidházi Péter megfigyelése, hogy az irodalmi kultusz is a vallási rítusokra vezethető vissza, még a fogalomhasználata is hasonló.

Érdemes megfigyelni, milyen egy dedikálással egybekötött felolvasóest: egy tágas teremben összegyűlnek a hívek, hogy meghallgassák az úr (vagy hölgy) szavait. Áhítatos csendben figyelnek (persze mindig van, aki a telefonját nyomkodja közben, mert ő csak azért jött, ami ez után következik): a kinyilatkoztatás után pedig a hívek megszerezhetik, magukhoz vehetik a szent szerző egy szakralizált darabját, egy dedikált könyvet. És ma már vannak felolvasás nélküli dedikálások is, értelemszerűen csak a legnépszerűbb szerzőknek; a könyvfesztivált és a könyvhetet leszámítva ez is viszonylag új fejlemény Magyarországon. Az ilyen alkalmakon még a beszélgetést sem kell végigülni, rögtön lehet menni a kegytárgyért.

Ha az ember gyűjtőként viszonyul a dedikációkhoz, talán nem is tudja, hogy kultuszt gyakorol. Pár konkrét példával lehet ez a legjobban megvilágítani. Petri György dedikációit összegyűjtve és azokat kronológiai sorrendbe állítva megfigyelhető, hogy volt egy alkalom, amikor Petri egy napon ugyanannak a valakinek (aki nem irodalmi szereplő) egyszerre három-négy könyvét is dedikálta. Nem nehéz visszakeresni, hogy az Írók Boltjában volt olyan szerzői est, hogy az illető oda vitte a könyveket, mindet, egyszerre. Vagy például könyvhéten, amikor egyszerre hat könyvet tesznek a szerző elé, és ő mindbe lelkiismeretesen beleírta, hogy XY-nak szeretettel. Mindbe, ugyanazt. Ezek ereklyék. Tudok olyan esetről, amikor egy lelkes olvasó („barát” és félig-negyedig szakmabeli) fölkereste a haldokló Baka Istvánt a kórházban, és „amíg lehet” alapon dedikáltatott a költővel még pár könyvet – ez is kiderül a kronológiai rendbe állított gyűjteményből. (És az illető talán nincs is tudatában annak, hogy az életrajzi eseménytörténet és a dedikációk keltezésének egybevetése pontosan megrajzolja a gyűjtői személyiségprofil jegyeit; hiszen ő maga küldte meg a másolatokat.) Olyan esetről is tudok, hogy amikor egyszer Gyomán járt Moldova György, nem most volt, egy olvasója két szatyornyi kötetet vitt oda az írónak, írjon bele. És Moldova György szépen mindbe beleírta, hogy „Moldova György”. De kering egy anekdota arról, amikor Esterházy Péterrel történt hasonló. Az egyik felolvasás után egy olvasó elétett egy termetes kupac könyvet, hogy ő azokat bizony dedikáltatni szeretné, és Esterházy el is kezdte azokat szépen dedikálni az olvasónak, akit ott látott először. Kovács Jánosnak „abból az alkalomból, hogy”, aztán „Kovács Jánosnak köszönettel, hogy”, majd „szeretettel”. És más szövegek. Az utolsóba pedig Esterházy ezt írta: „Kovács Jánosnak, régi barátsággal”. (Anekdotáról lévén szó, az ajánlások szövege elmesélésekként más: olyan változatot is hallottam, amely szerint az utolsó ajánlás így kezdődött: „Régi kedves ismerősömnek…”)

Megjegyzendő, hogy Esterházy itt – a nagyon is hihető anekdota szerint – persze csak viccel, irodalomtörténeti oldalról azonban valójában dezinformál. Ugyanígy dezinformált Szilasi László is a Szentek hárfája című könyvébe írt dedikációinak egy részében: ő ugyanis az ajánláskor mindig megkérdezte, hogy a címzett hol született, és azt tüntette föl a keltezés helyeként. Hasonlóképp dezinformált – csak épp más okból – többször Borbély Szilárd is dedikációiban. Két különös ajánlást őrzök tőle, amire a jövő dedikációkutatói nem találnának magyarázatot, ha most nem írnám meg. Az egyik így szól: „Egy elmúlasztott / ajánlás pótlására / Balogh Tamásnak / szeretettel / (Szilárd.) / Szófia, 2004. / március 24. / szerda”, a másik pedig: „Balogh Tamásnak / egy dilettáns könyv, / barátsággal / Borbély Vitéz Szilárd. / Dunaszentmiklós, 2004. / július 13.” Természetesen mindkét könyvet Debrecenben dedikálta és küldte onnan postán. 

Nem hibáztatható persze a gyűjtő sem, amiért ilyen kultikus tárgyakat – könyveket! – gyűjt. Vannak köztük olyanok, akik nem átallják el is olvasni a begyűjtött dedikált köteteket. Közben pedig mindenki jól jár, a kiadó eladott pár példányt, az író egy kicsit fontosnak érezte magát (mert dedikálni jó, a könyvhéten dedikációt kérőre hiába várni meg nem jó), és a gyűjtő is örül. Írók, költők, dedikáljatok sokat, mindenki jól jár vele.

Ráadásul az ilyen rajongói könyvgyűjtésnek is van tudományos haszna. A gyűjtő a folyamatos gyarapítás mellett mindenáron próbálja egyben tartani a gyűjteményét. Ezért gyűjtő. És akkor így fönnmarad az ő könyvtára. És ahogy kutatni-értelmezni lehet egy ún. írói könyvtárat, úgy nyilvánvalóan lehet (és kell) értelmezni egy olvasói könyvtárat is. Megnézni, hogy neki kik voltak a fontosak. Kiket kedvelt. Kiket olvasott. És hát azért ez nagyon nem mindegy.