Utópisztikus egyensúlykeresés

Részletek

Februári erdélyi lapszemle

Az ideális az lenne, ha nem mentegetőzéssel kezdené az ember a szemlét. Ha nem térne ki egyáltalán a teljesség igényének felfüggesztésére, ha nem sajnáltatná magát amiatt, hogy szelektálnia kell, és hogy mennyi mindent meg szeretett volna legalább említeni... De ez az első, ilyen lett. Az elkövetkezőkben azzal fogok kísérletezni, hogy lehet-e együtt látni ezeket az igen szerteágazó, komplementer érdeklődési irányokat, amelyek az erdélyi irodalmi és kulturális, nyomtatott és online folyóiratokat egyedítik. Helyenként igen nyilvánvaló lesz a kapcsolódási pontok keresése, máshol meg olvasónaplószerűségbe csapok át. S most nemcsak a magyarázkodás kényszere miatt indítottam az ideális felől: a Korunk februári lapszámának témája az utópia, s a benne közölt írások (Lánczi András, Czigányik Zsolt, Balázs Zoltán, Gál Andrea, Erdei Lilla, Gombos Péter, Kovács Barna, Tamás Dénes, Kovács Gábor, Marosán Bence Péter tollából) teljes mértékben meggyőztek a fogalomról való gondolkodás időszerűségéről és szükségességéről. A tanulmányok és esszék irodalom-, politika- és társadalomtudomány kereszttüzében, történeti és kortárs, akár ifjúsági irodalmi jelenségként való megközelítésben vizsgálják az utópiát, utópizmust és olyan kapcsolódó fogalmakat, mint a disztópia, a névadás, a poszthorror, az összeesküvés-elméletek, az ideológia, az információs társadalom, a fake news, az ökocentrizmus és ökológiai utópia. Érintőlegesen kapcsolódik az utópiához két nagy amplitúdójú, érdekes írás aszem.info-n is: az egyik András Csaba Az emancipáció öröme című elemzése Dziga Vertov Ember a felvevőgéppel című 1929-es filmjéről, amely a szerző szerint kritikai és utópikus műalkotásként a radikális öröm filmje; a másik Silvia Federici Caliban and the Witch című kötetének rekonstrukciója Tillmann Ármin tollából, amely a boszorkányüldözések politikai és gazdasági funkcióiról beszél, felvázolva a nők társadalmi erejének változását a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet során.

Hasonlóan izgalmas elméleti szempontokat hoznak a Játéktér színházi folyóirat 2018/téli számának írásai is. Igazán erősre kerekedett a roma színházról szóló blokk, a belefoglalt interjúk, előadás- és könyvkritikák olyan hívószavakkal dolgoznak, mint a cultural citizenship, a gadzsiológiai gyakorlatok, a reprezentáció és hitelesség, a színrevitel/performansz és az identitás. Ehhez hozzáolvasva Alina Șerban Felelősségem tudatában kijelentem – A világ legjobb gyermeke című szövegét Adorján Beáta fordításában, végigkövethető, hogy a roma alkotók hogyan vélik lehetségesnek az identitás hiteles láthatóvá tételét, ugyanakkor azt is, hogy szerintük a reprezentáció milyen csapdákat is rejtegethet.

S következzenek a szépirodalmi fókuszú lapok. A februári Látó elegánsan ível Hamlettől Adyig (vajon azért tűnt fel ennyire nekem ez a kezdő- és végpont, mert többek között Térey Káli holtakja foglalkoztatott az utóbbi időben, ahol a nagy Hamlet-monológba Ady-sorok szövődnek?). Egy ilyen furcsa télvégen leginkább Toroczkay András 2014, nyár, Ozsváth Zsuzsa Főzőcske és A második személy című verseire, Kun Ágnes Laura verseire tudtam ráhangolódni, s különösen szép páros Szapphó Úgy tűnik nékem és Ady Sappho szerelmes éneke című „talált” versei. Próza terén emlékezetes, ahogyan kiépül Brassai Zsombor Leszámolás fonákon című, valós figurán alapuló elbeszélése, amely Joachim Martin asztalosnak egy kastély deszkapadlóiba rejtett feljegyzéseihez képzeli el a közösség tagjainak bonyolult hálóját és motivációit; jól el lehet merülni Szöllősi Mátyás Fóbia című prózarészletében is. Említeném még Varga László Edgár beszélgetését Horváth Benjivel olvasási szokásokról, kapitalista realizmusról, művészi hitelességről és önfejlesztésről, rocksztár attitűdről és profetikus szerepekről. (Horváth Benjinek egyébként is erős a februári jelenléte az erdélyi folyóiratokban versei, műfordításai, illetve legfrissebb kötetéről szóló kritika révén a Látóban, Helikonban, illetve Korunkban.) Különös érdeklődéssel olvastam Koszta Gabriella fordító bensőséges hangú írását azokról a „konstruktív interferenciákról”, amelyek a FILIT (Iași-i Nemzetközi Irodalmi és Műfordító Fesztivál) és az Ipotești-i Nemzetközi Műfordító Műhely berkeiben létrejöhetnek a román irodalmat fordítók között. Nagyon tudok örvendeni annak a figyelemnek és lelkesedésnek, amellyel erdélyi magyar költők, írók tartósan fordulnak kortárs román alkotások felé, és a februári Helikonok (2019/3 és 4, mivel kétszer jelenik meg egy hónapban) ismét hoznak ebből: Alex Văsieș verseit Horváth Benji, Kocsis Francisko költeményeit Markó Béla fordításában. Német nyelvről fordított nagyon jó novellát Benő Eszter: Günter Kunert Szomszédság című szövegéről van szó, a magány és kötődés fázisait járja be egy külváros, egy Fekete úr, egy Fehér asszony és egy macska négyszögében. Dénes Anita Hatodik érzéke a feszültséggel játszik, Gothár Tamás verséből származik egy új kedvenc sorom: „a súlyát elbírja de az egyensúlyt nem találja” (anyám arról beszél hogy zajlik otthon az élet). Jó csemege Papp Attila Zsolt rövid, lírai reflexiója Jozsif Brodszkij és Velence viszonyáról is. A Székelyföldben elsősorban a 2018-as, Családfa témájú diákpályázat díjazottjainak szövegeire voltam kíváncsi. Bár összefoglaló értékelésében Fekete Vince a jó versek hiányát fájlalja, fontos, hogy van, akikre alapozni a jó próza jövőjét, és a nyertes írások ezt az optimizmust táplálják.

Megemlíteném az Echinoxot, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem által kiadott többnyelvű irodalmi-kulturális folyóiratot is, amelynek legutóbbi, 2018/2-es száma a lap 50. évét ünnepli. Kevéske a magyar oldal benne, de tájékoztat két román nyelvű műről, közöl egy fordítást Ionelia Cristea-tól Kovács Újszászy Péter tollából, Mărcuțiu-Rácz Dóra néhány versét, illetve László Szabolcs – a lap történetének és működésének szakértője – rövid vázlata olvasható benne arról, hogy az Echinox elméleti interkulturalitása mennyire volt érvényes a gyakorlati tapasztalatban (megvalósult utópia?).

Az elmúlt hónapban sok interjút olvashattunk ezekben a lapokban érdekes és változatos életutakról, pályák alakulásáról a művészeti szférában, olyan alanyokkal, mint Török-Illyés Orsolya színművész, Könczei Árpád zeneszerző (Székelyföld), László Judit volt színházi főügyelő, Bocsárdi László rendező, Alina Șerban színésznő, Fekete Lovas Zsolt színész, Balogh Rodrigó, a Független Színház vezetője, Moca Rudolf színész (Játéktér), Márkus Béla irodalomtörténész és Kontra Ferenc író (Helikon).

A kritika- és recenzióírókat is igen változatos kötetek érdekelték, most csak egyet-egyet emelek ki a paletta színességének érzékeltetésére: például Kész Orsolya a Korunkban Totth Benedek Az utolsó utáni háború című posztapokaliptikus regényéről ír, Borsodi László a Székelyföldben Zsidó Ferenc Huszonnégy című blokkregényéről, a Helikon állandóan figyel színházra, filmre, zenére és képzőművészetre, illetve időközönként kettős kritikát közöl (most például Fekete Vince Szárnyvonal című verseskötetéről Borsodi L. László és Kovács Péter Zoltán gondolkodott), a Látóban Orbán Gyöngyi fejtegette Fóris-Ferenczi Rita Mondhatok-e valamit? című könyvének gyermekszemléletét és az „odahallgatás” lehetőségét, aszem.info-n Bánki Éva írt Polgár Anikó bizánci antológiájáról és így tovább.

Körülbelül ilyenek lesznek a szemlézés paraméterei, hangsúlyeltolódásokkal, egyensúlyozással. Tekintsük ezt most gyorstalpaló felvezetésnek, hiányos áttekintésnek, a következő alkalmakra horizonttágítást (pl. Váraddal), elidőzést ígérek.