A szegénységről máshogyan

Részletek

Térey János laudációja Antal Balázs Füst Milán-díjához

Antal Balázs: Vad

„Jön / szembe / a falu.”

A magyar falu.

A magyar falu felé gázolunk a novemberi sárdagonyában.

A huszadik századi falu mint önmagában is idejétmúlt képződmény a félfeudális csökevényeivel. Móra Ferenc ringatózó kalászú búzamezői vagy Móricz Zsigmond lelkeket elnyelő ingoványa? Ahová Ady hazajár feltöltődni, erőt nyerni, de végső soron halálszagúnak érzékeli ő is. A magyar falu mint a haladás kerékkötője és a talentum tengelytörője. Az élet rohadó keretei, a kopár hagyománytalanság, az ősök, akikről fogalmunk sincs. Vagy épp ellenkezőleg: a létező, ádázul eleven, pusztító tradíció mint lehúzó lápvidék, a lesüllyedés, az öncsalás világa, veszett kutyává, börtöntöltelékké züllő szomszédokkal. Fölismerem Antal Balázsnál gyermekkorom külvárosát is. Üvegcserép a gyom között, sóderhalmok, lyukas olajoshordók, eldobált szerszámok, csikkek és bontási törmelék. Malterkeverő dobja forog, de ami épül, befejezetlen marad, eleve romnak épül. Antal az egzisztenciavesztést úgy beszéli el, hogy repetitív mondatai feszültséget gerjesztenek:

megőriztem az arcom

írja a férfi aki elveszítette az arcát

…

ráfizettek

mondják a két férfiről

arról aki valójában nem fizetett rá

és arról aki valóban ráfizetett

mindketten ráfizettek

Felütve első verseskönyvét, arra gondoltam, hogy nem a felező nyolcas teszi a népi költőt. Igaz, ő a népé, és nem kimondottan népi. Egyből közel került hozzám ez a földszagú, apás-anyás ősiség, mintha Oravecz Imre bükki és szabolcsi leágazása volna ez a líra, különösen a falu kihalt családjainak nevét leltárazó versével – pedig hajlandóságom szerint az urbánus fertályt képviselem, ám a lokalitás egy bizonyos szint fölött, bizonyos küszöbön túl mindegy nekem. Mindegy, csak üssön. Üt. Igaz, egyelőre fölös nehezéknek tűnik „a vers fölött” tündöklő telihold, a „titkos titok”, a kilencvenes évek posztmodernjéből ismerős, „ihatatlan, fekete üzenet”, a Háy János hőseit idéző „ment neki a hegynek” löttyös indulata. Mert azért nem homogén világ ez sem. Itt magasodik egy hallgatózó tölgy alakjában a korai Pilinszky is (Vázlat a kertről). Ez a tőzeges talajú kert, s a fölötte derengő „kétes csillag” egyszerre idézi azt, hogy „távoli, kétes tájakon / készülődik a fájdalom”, meg azt, hogy „Én tiltott csillagon születtem, / a partra űzve ballagok.” (Meglehet, éppen ezt a verset mint utánérzést kihúztam volna.) Nyilván eléggé eltérő évjáratok rázódtak itt egyetlen kötetbe.

Ismétlem, nem hagy hidegen sem a lokalitás, sem az eredet, sem a hatások nyoma, de végül úgyis csak az számít, hogy mondjon nekem valamit.

Ereje legyen.

Üssön, mint az itteni apaversek. Küzdelem a nyomasztó, a vízilószerű, elnyomó apafantommal, amely csöppet sem vonzóbb, mint Sylvia Plath náci szörny apája. Harc az apával, ez Antal visszatérő témája. „Ma is fákat döntöget hordóhasával, / vagy a házunk előtt bagóznak nagyanyámmal / ketten: az öreglány és a víziló.” Máshol viszont, ne csodálkozzunk, felüti fejét a makacs szeretet: „de én nem megyek sehogysem akárhogy álmodik értem”, mégis „a szív szakadatlan / dobog a zuhatagban / és nincs aki azt megokolja (Apácska). Eltéphetetlen, fájdalmas kötelék fűzi őket egymáshoz. Az apák azonban megöregszenek, és irgalmatlan öregember-versek következnek szikkadt, halálarcú lényekről. Véreinkről, akiktől származunk. Meglehet, egyikük a nagyapa, aki kabátjába rejt friss kenyér gyanánt, és megmutat minket a szakadó hónak, a havat meg nekünk, a bebugyolált unokának. Meglehet, egyikük az ősanya, aki ostorral vág végig rajtunk, hogy elvegye kedvünket a világtól, és „visszagyúrhasson” minket az agyagba.

Előrehaladás a sárban. A lélek melegébe. Vagy a kocsma gőzébe, ki hogy. A szerző négyféle mozgásfajtát különböztet meg: távolodó, tiltott, elővigyázatos, illetve egybevágó mozgást. Igazán otthon van a megfigyelők szorongásának ábrázolásában, tudja, milyen, amikor a kíváncsiság legyűri a félelmet, és már megbánni sincs időnk: „mint akit már megijesztettek egyszer régen / épp mikor pont egy ilyen fal mögül jött volna elő.”  

Nagyverse, Az öregeink a földbe vesztek és a föld megrohadt tőlük, olyan, mint egy kijózanító ökölcsapás, a kisemmizett, falusi férfiak, mindannyiunk „ősapái” szesztől tántorgó, földbe süppedő menetét jelenítve meg, egymással még a szegénység fokozataiban is vetélkedő oldalágakkal. Családi entrópiatörténet, a fölbomlás, a rokonoktól eloldozódás, és nem utolsó sorban egymás megtagadásának verse. Ahogyan Lapis József jellemzi: „A szerző leguggol, kezét a földbe vájja, és beszél. Onnan beszél, sziszeg, kiált, kiönt. Aztán, mintegy menet közben, lenyugszik vagy kimerül talán, nem az indulat, pusztán a hevület, de mondja tovább, már nincs megállás, ez a vers az, amit mondani kell. Kíméletlenül. Keményen, az arcunkba. A tükrünkbe. Káromkodásból diagnózis.”

Másfél millió lépés Magyarországon a háztól a kocsmapultig meg vissza, ez a dráma zajlik ebben a kötetben folyamatosan. Káin és Ábel történetét újraíró költeményében egy földszagú, és szintén szörnyeteg anya óhajára robban ki a testvérharc. Idáig megy Antal Balázs: „És akkor nekem állt, hozzáfogott, / szó nélkül, némán, lihegve darabolt fel az öcsém, / nem volt azon már mit megbeszélni”, egyszerűen, mintha csak egy kocsmai verekedés kezdetéről értesülnénk (Földszagú). Tar Sándor. Nincs mit megbeszélni. Villan a penge. Kitántorognak a hóra, ahol vér fog folyni. Ahogyan lakonikus tömörséggel Bán Zoltán András fogalmazott: „E sprőd ódák, úgyszólván rozsda rágta ógörög kardalok Füst Milán és Tar Sándor találkozásai a szemétlerakóban.”

Antal Balázst, ezt a már nem is olyan fiatal embert, akit a régimódi regények bizonyára „halk szavúnak és szerény fellépésűnek” mondanának, én prózaíróként ismertem meg Nyíregyházán, vagy húsz éve. Novelláskönyve, a Le, minimalista, filmes formanyelvű próza, egyben olyan szorongatóan hiteles, nem mellesleg szociografikusan pontos tudósítás a borsodi meg a szabolcsi régió – „apátlan-anyátlan árva vidék” – teljes szellemi-fizikai leépüléséről, amilyennel csak ritkán találkozik az ember. Referenciái tehát nagyon is földiek, de gyökereitől függetlenül is mondható: Antal önazonos szerző; olyan író, aki nem átallja behatóan ismerni a világot, amelyről ír. Belelát egy olyan tanulatlan ösztönlény fejébe, mint hőse, a Vad Mundi, és ráadásul még a különféle csavarkulcsok válfajaiban is jártas. Szinte orvosi türelemmel foglalkozik a szegénységgel, hőseinek ruházatához hasonlóan szaggatott, talán túlságosan is szaggatott mondatokban, de szerencsére nem műanyag ideológiával vagy szentimentalizmussal súlyosbítva, és még csak nem is divatból.

Antal Balázs utóbbi két kötete nem csupán sokat ígérő irodalom, de úgy látom, a szolidaritásnak is fényes példája.