Hungarikumok ínyenc fogyasztója
- Részletek
- Írta: Bödecs László
Norman Jope: Gólyák és rétesek, Apokrif-FISz, Bp., 2018., ford.: Tarcsay Zoltán
Norman Jope költészete többször olyan találóan jellemzi Magyarországot, mint azoké a magyar klasszikusoké, akiket többször konkrétan vagy szubtilisan megidéz. Petőfi, Ady vagy József Attila élményeire ismerünk a versekben, de egy mai és valamivel távolítóbb, mégis empatikus, finom és pontos megfigyeléseket tevő, ugyanakkor a magyarság mibenlétét kevésbé magától értetődően kezelő, azt akaratlanul is megkérdőjelező nézőpontból. A kötetben újra élettelivé válnak a puszta, ugar, külváros képzetek, angolos humorral és kellő fanyarsággal átitatva.
A plymouth-i Norman Jope vaskos válogatáskötetében, melyet eddig megjelent angol nyelvű köteteinek verseiből válogattak össze Tarcsay Zoltán fordítóval, egy izgalmas viszony megfigyelői lehetünk egy angol, költő ember („man”) által kreált lírai én („táltos”) és Magyarország között (Végtére is csak man marad az ember, / ha Táltos is nem más, mint illékony parázs – 50.). A főváros, a puszták, a hegységek és erdők, az egykori gyárvárosok, kiránduló helyek, szokványos turistalátványosságok mind ennek a félig outsider figurának a lencséjén keresztül örökítődnek meg, a turista és a kétlaki európai polgár közötti létezésben. A költő úgy fogalmaz a Palimpszesztet járni című versében: „Én itt már nem is idegen vagyok, hanem betolakodó” – (68).
A kötet kilenc ciklusba rendeződik, melyek hol rövidebbek, hol hosszabbak, ahogy azt a szerzői előszó kiemeli, sokkal inkább tematikusan, mintsem az eredeti kötetek sorrendjébe rendeződnek, bár a tematikus egységeken belül is rend, mind kronologikus, mind versformákbeli, figyelhető meg. Például a Harangok és gyertyák könyve című ciklus kizárólag a tercina jellegű költeményeket tartalmazza, ezáltal is a kötet mind eszközhasználat, mind hangulat tekintetben leglíraibb részét adva, köszönhetően már a forma sűrítő mivoltának. A kötet közepét pedig inkább a rövid próza hosszúságú prózaversek uralják, a Feliratok és az Idegen terep című ciklusok csak ezt a verstípust vonultatják fel. Bár a kötet több mint tíz év anyagát öleli fel, a szerkesztő (Nyerges Gábor Ádám) és a szerzők (ideértve a fordítót, Tarcsay Zoltánt is) szép ívbe rendezték a versformák mentén túl is a kötet utazás motívumot boncolgató költeményeit. Úgy érezzük, ahogy egyre távolodik az utazó lírai én fizikailag elbeszélésének tárgyától, Magyarországtól, egyre mélyebben ég lényébe az egyre részletesebben kirajzolódó hol absztrakt, hol valós élményeket rendszerező térkép, és az ezek összességéből finoman kirajzolódó visszavágyás-, talán honvágy élmény. A kötet utolsó negyedében Nosztalgiát ébreszt a versbeszélőben az öt forintos hátoldalának kócsagmadara (Egy kócsag kalandjai), végül a Virtuális utazások ciklus két záróverse már a Google térkép segítségével konstruálja meg például Ózd valóságát (Ózd, a csodák csodája), ez utóbbi szöveg jó példa Jope által többször is használt polaroidszerű szöveg-mozaikokból álló montázsverseire.
Több szinten is találó a lírai én korábban már említett önmeghatározása: „betolakodó”- a verseken ugyanis az útkeresés, az énkeresés, a nyelvkeresés aktusait áthatja olykor a lírai én magánmítosza és a magyar Romantika korának hevében kreált nemzeti mítoszok, valamint a jelenlegi és mindenkori országimázs szerves részét képező hungarikumok és nemzetsztereotípiák közti feszültség. A lírai én ezen hungarikumoknak is fogyasztója (példásul a rétes már a címben is kiemelt szerepet kap, mint motívum, vagy gondolhatunk a savanyú cukrot rágcsáló túrázóra – Savanyú cukor). Ezen felül a versbeszélő énkeresésének, valamint egy új világnézet nyelvi tapasztalásainak is mind Magyarország a gyújtópontja, ezek által ő is, és vele az olvasók is részesei egyfajta szellemi és térbeli tapasztalatok összességén nyugvó kognitív térkép, ha tetszik magánmítosz épülésének, egy ilyen jellegű „honfoglalásnak”. A romantikusan mitizált, sok versben kergetett, de mindig elillanó kedves vagy vágyott nő képével afféle Csodaszarvas hajtás is a játékba kerül, ezzel támogatva az iménti olvasat relevanciáját.
A lírai én sokszor a külvilágból érkező információk befogadhatatlanságát tapasztalja, a nyelv ősivé, mitikussá válik számára ezáltal ő „táltossá” (A vágtázó táltos) lényegül át, aki az ősi nyelvtelenség, az önmagáért való ösztönös lét csodálatos világát közvetlenül megtapasztalhatja, de szükség szerint kívülálló marad, nem tanulhatja meg folyékonyan a közvetítő nyelvet („olykor pedig megértés hiányában szürreális történeteket szőni. Olyan jó móka ez, hogy talán – tudat alatt – szándékosan szabotáltam saját kísérleteimet, hogy megtanuljam ezt a páratlan nyelvet”- 70.). Ha mégis érteni véli a nyelvet, tisztában van azzal, nem fogadhatja be teljesen a hozzá társuló kultúrát, ahogy például látványosan nem foghatja fel a Túró Rudi „jelenség” mibenlétét sem [„A lerobbant kisközértben sikerül beszereznem egy üveg jeges teát és egy túrórudit (ezt a joghurtos-jégkrémes-sajtos izét, ami tudtommal egyedülálló a világon)” – 80.], de pont ez a folytonos átmenetiség az a két világ közötti folytonos átjárás, ami az egészből a legérdekesebb számára ("Legjobb ott, ahol semmi keresnivalóm" – 95.). Jope folyamatosan reflektál ennek a helyzetnek a képtelenségére, hiszen az ő otthonától alig különböző, globalizált helyeken jár Magyarországon. Mégis ezen mitikussá emelt bolyongások során a személyes kognitív térkép épülése nagyon hasonló a mítoszteremtés ősi mechanikájához, egyben a benyomásokra építő, pillanatfelvételeket készítő költői módszer szervesen beleépül a kívülállás-betolakodás ellentéttel jellemezhető versbeszélői stratégiába.
Megtalálhatjuk e módszer részelemeinek, például a fényképkészítés-szerű impresszionizmusnak ars poeticus megfogalmazását több ízben is a kötet folyamán, például A legvidámabb barakk című opusban („N. előveszi a fényképezőt, laterna magicáját. / ”Ezt” – mondja – „és ezt”, / mintha csak rajta nehezedne az idő kupolája.” – 41., mely a Harangok és gyertyák könyve című ciklus tercinában íródott költeményeire általánosan jellemző E/3 nézőpontot alkalmazza. A lírai elbeszélő ezekben a költeményekben kívülről figyeli N.-t (nagy valószínűséggel Normant), tehát a költő önmagát teszi meg versei tárgyának, ezzel érezhetővé válik a távolság az utazó még idegen, turista állapotában Magyarországon töltött idejének és a versírásnak, a későbbi rácsodálkozásnak az ideje között, a későbbi ciklusokban pedig E/1-be vált a nézőpont, de érezhetően az egykori N. az, aki ott megszólal. Így beleillik ez a nézőpontváltás a kötetrendezés fent említett lehetséges koncepciójába, miszerint egyfajta honfoglalás, kapcsolatelmélyülés íven jól értelmezhetőek az egyes költemények is.
Gyakorta szellemesség is származik a lírai én e köztes létéből fakadóan, a már fentebb látott nyelvi játékon túl a nézőpont is szül ilyeneket, például a Kecskemét című szövegben: „Kihívó virágmintáival lenyűgözi a sorra érkező kotnyeles középkorú német turistákat, de amazok csak óvatosan eresztik szabadjára szilaj vásárlóerejüket” – ugyanitt azonban önmaga fogyasztó turista mivoltán is ironizál: „Kezemben a lángos mint valami kövér lepényhal csöpögött szét” – (63.).
Akárha a klasszikus impresszionista festészetre játszana rá, Jope benyomásokat rögzítő költészetében is igen fontos szerepet kapnak a színek, olykor csak felsorolásszerűen, olykor azonban egész hasonlatokban, metaforákban megragadva a használt színekhez társuló jelentésárnyalatokat („a rózsaszín-arany-zöld dombok gyöngyházcserepes, csúcsos tornyú / marcipántemplomai„ – 20.; „Csordultig van a város, áramlik, / akár a zápor, és ázott narancssárgán / tágul” – 40.; „A Lukácsban egy vörös hajú nő / hadonászik és forgatja a szemét: / emberbőrbe bújt pirospaprika” – 41).
Norman Jope költészete többször olyan találóan jellemzi Magyarországot, mint azoké a magyar klasszikusoké, akiket többször konkrétan vagy szubtilisan megidéz. Petőfi, Ady vagy József Attila élményeire ismerünk a versekben, de egy mai és valamivel távolítóbb, mégis empatikus, finom és pontos megfigyeléseket tevő, ugyanakkor a magyarság mibenlétét kevésbé magától értetődően kezelő, azt akaratlanul is megkérdőjelező nézőpontból. A kötetben újra élettelivé válnak a puszta, ugar, külváros képzetek, angolos humorral és kellő fanyarsággal átitatva („Csúszómászók, indák mindenütt, / sok ismeretlen énekű madár és / borostyán, aranyfüst-perspektíva” – 37). A fordítás pedig ügyesen lavíroz e relikviaszerű hagyomány és az angolszász költő nyelvének, költészetének sajátosságai között, képes ezeket a jellemzőket átadni nekünk.
Bödecs László 1988-ban született Szombathelyen. Költő, kritikus, jelenleg tördelőszerkesztőként dolgozik, Budapesten él. Első kötete Semmi zsoltár címmel látott napvilágot 2015-ben az Apokrif és a FISZ gondozásában. Új, Az árvíz helye című kötete megjelenés előtt áll.
