Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Műfordítás

Xaver Bayer prózái

Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.
Lesi Zoltán fordításában

Egy nap elért engem is. Vettem egy iratmegsemmisítőt, és ledaráltam az évek óta felhalmozott levelezésemet, személyes feljegyzéseimet. Aztán elkezdtem rendet rakni a lakásban, kipakoltam a fiókjaimat, kidobtam mindent, amire nem volt szükségem, és a többit ergonomikusan rendszereztem. A könyveket, hanglemezeket, DVD-ket és számítógépes játékokat alfabetikus sorrendbe raktam. Amelyik egy kicsit is ciki volt, azt megsemmisítettem. A szekrénysorok látható részein lévő kacatokat kidobtam. Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.

Műfordítás

Ivan Wernisch versei

A ravatalozóban aludtunk a templom mögött.
Vörös István fordításában

Kadó mester lehúzta a jobb lábáról a cipőjét, és kidobta az ajtón, aztán megkérdezte: Hol a cipőm? / Ott, az ajtó mögött, mutatta az egyik tanítvány. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / Az udvaron, találgatta egy másik. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / A bal lábán! / Hol a cipőm?

Műfordítás

Friederike Mayröcker verse

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik. / a pianínó egyedül kezd el játszani. / a lefolyócsatorna sapienzával bemocskolva. / harminc éve vagyunk elválasztva egymástól (amikor te voltál 30, / én épp akkor láttam meg a napfényt). / axiális, te nagy felugró. / variábilis sírba veled.

Költészet

Závada Péter verse

Megáll az álom távolabbi végében.

Folyamatos jelen. A halottak csoszogása / tisztán kivehető a kórus márványpadlóján. / És a bejárat fölött X. Ince hullazöld jobbja — / holtában is valóságosan int felénk, / és a kezek tulajdonosa visszalép / a hallgatás közepére. // Semmi etimológia: a nevet csak a hangzás / kötötte össze az agóniával. A medencék / vizében a tér abszolutizmus-kori képe

Kinder

Ayhan Gökhan gyerekversei

Aztán egy napon / magával ment el. / Lefekvés előtt néha erre gondolok, / s hullámzik a szám, / mint az őszi Balaton.

Világvég-e?

Hutvágner Éva, Örök front, Budapest, Kalligram, 2017.
Talán még sosem telt el annyi idő egy könyv elolvasása és az arról szóló kritikám első mondata között, mint Hutvágner Éva Örök front című első kisregényének esetében, és ami még biztosabb: e két művelet között sosem gondoltam annyit a halálra, mint most. Tűnjön ez bármennyire is ambivalens hatásnak, a mű erényei felé is mutat. A kettősség a kötet egyik alapvetően meghatározó jellemzője.

 

Az Örök front nagyon sok izgalmas témát és bátor kérdést felvet, sajnos nem mind válik kifejtetté, ezek legjobb esetben az olvasóban pörögnek tovább. Hutvágner két fiatal lány barátságára, szűkebb társaságukra irányítja a figyelmet, ami meglehetősen érdekes szerzői döntés, tudván, hogy a választott főhősök világának alakulását egy a Föld felé száguldó kisbolygó befolyásolja (de meglepő módon nem határozza meg alapvetően), amelynek elkerülhetetlen becsapódása a szakértői számítások szerint világvégét okoz. 3 nap 5 óra 25 perc – a kilencedik oldalon ez olvasható, akkor még ennyi idő áll a főhősök rendelkezésre. Az Örök frontban olvashatók nem 3 napot mesélnek el, annál sokkal többet. A Doctor Strange című Marvel-filmben Tilda Swinton, szerepe szerint az időt is bizonyos mértékig uralni képes Ősmágus (Ancient One) a következőt mondja a halála pillanatában: „Több ezer pillanattá nyújtom el ezt az egyet, csak azért, hogy nézhessem a havat.” Hutvágner Éva is hasonlóképp jár el, csak az ő ilyenképpen az időbe ragadt hősei nem a havat csodálhatják a több ezer pillanattá nyújtott utolsóban, hanem a sárgán világító égbolt alá szorult Budapestet. „Na, akkor hajrá, jöhet a dicsőséges, saját történet, egy igazi kaland!” (81.)

 

Az Apophis kisbolygó közeledte az idő és a halál jelentőségét emeli ki. Gyakran feltett kérdés, már-már közhelyszerű, hogy miben változna az életvitel, ha tudható lenne pontosan a halál időpontja, illetve ki mit csinálna, ha (meg)tudná, hogy – a kötet viszonyait megtartva – csak pár napja van hátra az életből? Az Örök front első oldalain még a legegyszerűbb válaszok olvashatók: „többszázan fogtak megdöbbentő tervek megvalósításába. A családi vagyont hajóútra cserélték. A város alatt lévő atombunkerek hollétét taglaló térképeket vásároltak feketén minisztériumi dolgozóktól. […] Százezrek kezdtek vedelni. Sokan dohányozni. De ennyi. Milliók maradtak ki az utolsó napok megfeszített tempójának kezdő ütemeiből. […] Munkába mentek. Bekötötték a gyerekük cipőfűzőjét. Vasaltak.” (10.) A kisregény három nagyobb részből áll, az első, a Túlélők könyve című a hivatalos NASA-tájékoztatást követő reakciókat taglalja. A kötet történetmesélése nem ér el a becsapódásig, így annak nem szemtanúja az olvasó. A szereplőktől pedig többször elhangzó vélekedés, lehetőség, hogy a kisbolygóról szóló híradás hamis, esetleg egy magasabb szintű politikai játszma része. A szerző nem oszlatja el a felmerülő kétségeket, nem tisztázza szereplői életének alakulását, mindenesetre az Örök front első részének címe (és talán már a főcímben szereplő jelző is) mintha inkább arra terelné az értelmezést, hogy a hősök túlélők, így pedig a kötet szerkezete kronologikusnak semmiképp, de körkörösnek sem tekinthető, az idősíkok inkább Möbiusz-szalagként érnek egymásba. Az eseménysor vállaltan és szerzői szándéknak megfelelően kidolgozatlan, Hutvágner kötetének más célja van. „Az idővel történik valami.” (107.)

 

A kisregény két fiatal női főhősének, Ágnesnek és Júliának a viharos és szenvedélyes (a barátságon is túlmutató érzéseket megmozgató) kapcsolata áll a kisregény második, Lányok könyve című részének középpontjában. Kettejük múltbeli szétválásának, majd újratalálkozásuknak története apró mozaikokból épül fel, teljes képet ezzel kapcsolatban sem kap az olvasó. A két lány élményei, emlékei sokszor egymásnak is ellentmondani látszanak, a megtörténtek mellett azt is láthatóvá téve, ami megtörténhetett volna. Az elbizonytalanítás az Örök front egyik legnagyobb fegyvere, amelyet meglehetős magabiztossággal használ a szerző. Júlia és Ágnes esetében, noha két főszereplőről van szó, Hutvágner nem építi fel karaktereiket realisztikus aprólékossággal; nemcsak a leírt személyiségek, de a megszólaltatott hangok is igen hasonlók. Ezt a megoldást pedig legfeljebb kifogásolni lehet, de hibaként, akár „elsőkötetes ügyetlenségként” felróni semmiképp, tekintve, hogy mindez tudatos szerzői döntés alapján van így: a történetek és a szereplők ilyen mértékű szétválaszthatatlanságára maguk a hősök reflektálnak. „Júlia szerint azért tapadtak össze ennyire a történeteik, mert túl sok időt töltöttek együtt. Ágnes szerint a folyamatos fecsegés az oka, és hogy gyerekkorukban nem néztek elég tévét.” (88.) „Mégiscsak dühítő, vagy még inkább félelmetes, hogy keresnie kell gondolatban azokat az emlékeket, amelyeket biztosan ő élt meg, és nem Júlia.” (91.) Mindenképp merész írói döntés ez, s tekintve, hogy Hutvágner Éva a két lány (és a hozzájuk tartozó két férfi, Miklós és Marcell) kapcsolathálóját, annak töredékes-mozaikos térképét helyezte a kisregénye középpontjába, talán érdemes lett volna élesebb kontúrokkal megrajzolni személyiségüket.

 

A döntéshozatal mint olyan fontos témája és kérdése az Örök frontnak. A világvégét okozó kisbolygó közeledte új értelmezési keretet ad az élet nagy és kis döntéseinek egyaránt, ahogy azoknak a jelentősége vagy épp jelentéktelensége is átértékelődik, amelyekre a döntések irányulnak. A közeli halál pontos idejének tudatában a nagy döntések jelentéktelenebbeknek tűnnek, elvégre „nemsokára úgyis elpusztul a világ”, a kis döntések pedig éppen ugyanez okból értékelődnek fel, elvégre nem mindegy, mivel és hogyan töltjük az utolsó pillanatokat. „Rengeteg lehetőség, millió út, elágazás. Hány út nyílhat meg, ha csak a valószerűeket nézzük is!” (104.) Hutvágner Éva konkrét eseményről alig tudósít, inkább a lehetőségeket villantja fel, azok sokrétűségével játszik. „Amikor Ági kilép a kocsmából, minden pillanatban egy új fogadást köt arról, végül mit fog tenni.” (103.) „Két csoki közül kell választania. Teketóriázik, és végül azt választja, amelyikre a hezitálásra kimért idő előtt egy pillanattal ránéz. Ennyit a választásokról.” (120.)

 

A lehetőségek megmutatkozása, a töredezettség, az idő és tér ilyenféle felbomlása a kisregény első két részében a narráció révén válik láthatóvá, az utolsó, A miniaturisták könyve. A következő kép című viszont már a szöveg formájában is felfedi mindezt. A szöveg utolsó részei egyre kisebb egységekre tördelve olvashatók. Az utolsó, ténylegesen a kisregény szövegéhez tartozó egység már nem is csak szűkre szabott hasábba tördelve olvasható, de a sorok eleje és vége lemaradt, olvashatatlanná (és csak kisilabizálhatóvá) téve a leírtakat. A körülményeknek a történet szerinti kisbolygó-becsapódás okozta drasztikus megváltozását a narráció és a szövegfelépítés fokozódó entrópiája is kifejezi. A szövegszerkezet és -forma ilyen mértékű széttördelése noha a leírtakat híven tükrözi, így tehát jól kivitelezett írói döntésnek is mondható, mindennek érdekében azonban egy másik, ugyancsak fontos szempontról mintha lemondott volna Hutvágner, ez pedig a befogadhatóság. Az Örök front nem könnyű olvasmány, tényleges események helyett a szereplők fizikai és lelki nyüglődése ismerhető meg, amelyről azonban – semmiképp sem elvitatható – érzékenyen tudósít a szerző, a legapróbb, hétköznapi mozdulatokat és cselekvéseket mutatva meg.

 

A szereplők ízig-vérig mai figurák, akik számára a kisbolygó közeledtekor is egy „kisebb világvégével” ér fel, ha a zavaros időkben elmegy az internet. „Tegnap végleg elment a net. Nagyjából hetekkel ezelőtt voltak az első jelek, amikor még minden a szokott kerékvágásban haladt. A lapok nem töltöttek be, órákig tekert a Facebook. […] Elnézést kértek a felhasználóktól, ideiglenes problémák, azt mondták. Aztán valóban helyreállt minden, egy pár órára. Miklós akkor volt utoljára teljesen nyugodt.” (56.) A becsapódás közeledtét fizikai szinten főként kínzó fejfájásrohamok éreztetik először, ehhez kapcsolódik a kisregény főcíme is. „Sűrűsödtek a rohamok az utóbbi időben, aggasztó. Jó lett volna, ha csak valami front. Az elmegy, elszalad. […] De aztán nem múlt el, mintha a sok frontátvonulás csak próba lett volna, alvásra a halál. Örök front.” (70.) A főcímben szereplő front tehát természeti jelenségként értelmeződik, de harci színtérként ugyancsak. Az idő- és haláltudattal való állandó emberi küzdelem a sorok között (tehát nem kidolgozott módon) végig megbújik a kisregény hátterében. Hutvágner Éva kötete ugyanis azzal szembesítheti olvasóit, hogy kisbolygó-becsapódás nélkül is tény, hogy senki nem örökéletű, vagyis mindenki meg fog halni. Ennek a ténynek az észben tartása fontos lett volna a szerző részéről is az említett rendkívül izgalmas kérdés és kontraszt kiélezéséhez, amelyek reflexió hiányában inkább csak sejthetők a szövegből. „Mondjuk, hogy az egész kisbolygó-ügy nem biztos még, hiszen nézzen körbe, nyitva vannak a kávézók, a színházak, a múzeumok, a virágkelyhek a tereken, működnek az iskolák; nézzen körbe, hát így néz ki egy utca, ahol mindenki meg fog halni?” (99.) Olvasóként adódott a válaszom: mindig minden utca úgy néz ki, ahol mindenki meg fog halni. Jó lett volna a haláltudat változását egy biztos végpont ismeretében (mint a kisbolygó becsapódásának ideje) tudatosabban kezelni és/vagy sokkal pontosabban megmutatni a regény keretei között. Ugyanezen szempontból lehet olvasói reakciótól függően izgalmas és mindenképpen érdekes a halál minősítése. Marcell apja: „állítólag valami hülyeségben halt meg, macska- vagy rókaharapás érte; és nem volt se eszköz, se gyógyszer, se kórház, ahol idejében ellátták volna.” (13.) Mennyiben tekinthető kevésbé „hülye halálnak” az, ami a kisregényben még élőkre vár, magyarán mennyiben van több értelme kisbolygó-becsapódás következtében meghalni?

 

Hutvágner Éva az idő- és a haláltudat összekapcsolódásával egy rendkívül bonyolult, ugyanakkor elképesztően izgalmas témához nyúlt, amelynek sok aspektusát képes is volt felvillantani kisregényében. Kár, hogy az írói figyelem elaprózódott, s így ezekre érkező pontos reflexiókat kevéssé tartalmaz a szöveg. Az Örök front kapcsán lehetne beszélni a sok színházi hasonlatról és utalásról (itt most csak egyet idéznék: „Miklós és Júlia, mint egy összevissza elpróbált táncelőadás, ami hirtelen mégis színpadra kerül, akár egy rossz álomban, a kezek és a lábak tanácstalanok.” 107.), a váratlan narratológiai kiszólásokról („Most biztos valami furcsa bágyadtság lenne úrrá rajta [Ágnesen], ha nem lenne már eleve leharcolt és fáradt. Jobb kinézni az ablakon. »Jó, akkor kinézek az ablakon.«” (80.), de ezek a megoldások funkciótlanok maradnak, így inkább csak terheltté teszik a szöveget.

 

Ami viszont annak szerves részévé válik, az Máriás Attila grafikasorozata. A fekete-fehér képregényt idéző rajzok részben illusztrálják Hutvágner történetét, de külön alkotásként is érvényesülnek, egy nagyon szikár, egységes hangulatú világot létrehozva. A rajzok a szöveg szerkezetét is tükrözik: gyakori megoldás, hogy egy nagyobb képet két kisebb, külön keretezett alkotás tesz ki, vagyis a fragmentáció ezekre is jellemző. A kötet borítóját Hrapka Tibor Máriás egyik grafikájának átdolgozásával alkotta; kimondottan tetszetős, s a kisregény tartalmát tükröző kép került rá.

 

Hutvágner Éva szövege és az Örök front mint kötet rendkívül összetett, látszólagos terjedelme ellenére időt és figyelmet követel magának. A Kalligram Kiadónál jelentkező első kötetes szerző izgalmas témaválasztással és sok összetett narratológiai feladat kimondottan érzékeny és okos megoldásával mindenképp figyelmet érdemel. A kisregény hátterében az apokalipszis húzódik meg, ami egyszerre jelenti a világ vége előtti szörnyűségek feltárását és a jövő eseményeinek kinyilvánítását. Hutvágner szövegének emelkedettebb rétegét sejteti ez a háttér és a három kisebb rész ószövetségi könyveket idéző címei is (Túlélők könyve, Lányok könyve, A miniaturisták könyve. A következő kép). Az Örök front a lehetőségekre, a körülményeknek való kiszolgáltatottságra és az ez ellen ható változtatni tudásra irányítja a figyelmet. „Boldogok a párhuzamos univerzumok hívői, boldogok az ezoterikus predesztinációk hívői, boldogok, akiknek megadatott, hogy örömmel írjanak vagy nagyszabású színészek legyenek. Még boldogabbak a sorozatfüggők, mert övék a végtelen számú, könnyedén megélhető életek sora. De boldogok-e a villamosvezetők, akik kötött pályán haladnak?” (128.)

 

Szarvas Melinda