Menschenmasse

Részletek

Hutvágner Éva, Örök front, Budapest, Kalligram, 2017.

Ugyanakkor az alapszituáció „radikalitásából” korántsem következik valamiféle szuberzív reveláció. Sőt, kevés sablonosabb szüzsét lehet annál elképzelni, mint hogy egy, az űrből jövő feltartóztathatatlan külső erő (itt, az olvasó szerencséjére, ez „csak” egy meteor és nem földönkívüliek) arra kényszerít minket, hogy számot vessünk az életünkkel. (A meteornak neve is van: Apophis.) A három fejezetből álló kötet első részében, a Túlélők könyvében két magatartásforma rajzolódik ki: egyesek mindenféle affektuskontrollt nélkülözve „élvezik ki” az utolsó napokat, órákat, fosztogatnak és tivornyáznak, mások viszont a rutinba vagy a magányba menekülnek. Egyik oldalon káosz, zűrzavar, erőszak, a másik oldalon a rezignáltság. Minden más és minden ugyanolyan.

Ez a – kötet javára egyáltalán nem váló – hollywoodias felütés egyfajta díszlet, amelynek előterében emberi viszonyok, a kötet két főszereplője, Júlia és Ágnes közötti barátság dinamikája és története bontakozik ki. Bánki Éva írja a kötet hátlapján: „A magyar irodalomban mostanában hideg szelek fújnak. Üstökösök érkeznek, távoli galaxisok robbannak, áramszünet vagy lassú lehűlés veszi kezdetét. Ezúttal egy közelgő galaktikus katasztrófa villanófényében látjuk a magánéleti válságokat, az elsőkötetes Hutvágner Éva pontosan megrajzolt szereplőit, a felnőttkor üressége felé menetelő hőseit.”

Nos, éppen ez a baj. Túl sok már a lehűlés meg az égből jövő katasztrófa és túlságosan is sablonos, hogy mindezek mögött (ezek „villanófényében”) az emberi élet semmisnek, üresnek tűnik. Bármit teszünk, értelmetlen. Értelmetlen, mert csekélységnek tűnik és értelmetlen, mert úgy is meghalunk. (Ez azt a kérdést is felveti, hogy így viszont a kötet nem érvényteleníti-e így a saját tétjét is?) „A jeleket nincs értelme összeolvasni.” (31.) Nincs értelme az értelemadásnak sem, amiben a szereplők az állandó fejfájás (a címbe emelt „örök front” [70.] is erre utal) és a folyamatos gyógyszeradagolás miatt egyébként sem igazán jók. A kötet rendre visszatérő motívuma az a kábultság, tompaság, ami olykor elmossa a határokat valóság és képzelet, átélt állapot és kábulat között. (Például: „Júliának határozottan úgy rémlett, hogy Miklós ölében ült egész délelőtt, pedig ez nem lehetett igaz.”, 32.) A tömegben való gyakori „felolvadás” ugyanezt példázza: a tömeg olyan, akár a víz, sodorja a benne lévőt, aki így mentesül a dolgok bármiféle értelmezésétől. („A tömeg. Elkeveredik benne, ragacsos és sűrű. Az embermassza elindul vele, és úgy érzi, hogy viszi a hátán a várost”, 90.)

Mondhatnánk persze, hogy egy globális, sőt már-már kozmikus méretű pusztulás mellett az egyéni sorsok, a mindennapi problémák eltörpülnek – de lehet, hogy mégsem. Az életnek azok a banalitásai, amiket a regény inszceníroz (például a szőrösödő láb első „felfedezése” vagy a fiúkról szóló levelezés, 53–54.) végül is az életnek magát a velejét adják, mivel az, többnyire, éppen ilyen elemekből tevődik össze. Az ilyen felütésű szövegek számomra éppen azért bírnak akkora ellenállással (a bosszantó hollywoodias klisék alkalmazása mellett), mert annak a távlatnak, amelyet létrehoznak, végül is nemigen van értelme: ki méri a saját vagy bármely más ember életét egy globális katasztrófához? Miért kellene, hogy onnan úgy tűnjön, az életünk merő üresség vagy értelmetlen? S egyébként vajon mi olyat tudhatunk meg az emberi kapcsolatokra nézvést, amit a meteorbecsapódás nélkül semmiképp sem tudhatnánk? Nem volna igazságos persze egy bemutatkozó regény szereplőit mondjuk Michel Houellebecq kiégett figuráihoz hasonlítani, de valahogy mégis olyan ismerősek voltak a szereplők, a megrajzolt világ, a párkapcsolati problémák kibontása stb. S persze felmerül a kérdés, hogy vajon egy 29-30 éves szerzőnek tényleg a világ és az élet mérhetetlen (hadd ne mondjam, ha már meteor: kozmikus) ürességével kell mindjárt szembenéznie? Nem erőltetett ez egy kissé? „Olyan világot szerettem volna teremteni, melyben a főszereplők közötti kapcsolat élesedik ki. […] A közelgő világvége tükrében hangsúlyossá válnak az emberek közötti kapcsolatok” – mondja a szerző egy interjúban, és bár valószínű, hogy ez tényleg így lenne egy közelgő világvége esetében, de azzal se lövünk bakot, ha feltételezzük, azért más körülmények között is ki tudnak élesedni az emberi kapcsolatok. Mert azok már csak így szokták.

Az Örök front tehát, hogy úgy mondjam, biztosra ment, amikor kapcsolatokat kiélező szituációt akart teremteni, s szögezzük le: ami a regényben egyértelműen gyenge, az a története. Amiben viszont legalább annyi potenciál van, mint amekkora problémaforrás, az a kötet nyelve, amelytől a legemlékezetesebb megoldásokat is kapjuk. Mondok egy-egy példát pro és kontra.

Az olyan hasonlatokat, mint például az, hogy „[m]essziről egy meteor becsapódásának első fázisa olyan, mintha egy óriás, fényes lepke rátelepedne egy ronda, fekete gumóra” (26.) egyszerűen unalmasnak tartottam. Részint a világ(vége) kiábrázolásában működtetett állati tropológia (kivált a rovarhasonlat) miatt, részint pedig azért, mert a szöveg itt megnyitja a lehetőségét egy kvázi-eszkatologikus értelmezésnek, amit aztán nem bont ki. (A szöveg azonban időnként utal az ebbe a tárgykörbe tartozó szöveghelyekre: a koldus alakjában [127.] például az olvasó legalábbis Jónásra ismerhet rá.) Ennek értelmében a „fekete gumó” utal a Földre, a „fekete” pedig az emberek belső sötétségére, amit gonoszságként és kiüresedettségként egyaránt érthetünk – a regényben mindkettő megjelenik az általános kiüresedettség és az utalásszerűen felvillantott erőszakos jelenetekben.

Nem segítenek a köteten a stílustörések sem. „A parton végig rozsdás, formátlan szobrok voltak. A hosszú délutánok nyúltak, mint a takony.” (45.) Az idézett hasonlat szűkebb és tágabb szövegkörnyezete sem indokolja ezt a regiszterváltást, ami így aztán nem is szervesül sem a narrátori szólamba, sem a szereplők időnként függő beszédben idézett szólamába. Ugyanez vonatkozik a váratlanul a szemet megütő „szarrá ázott” (77.) kifejezésre is. Akad azért ellenpélda is, amikor is a vulgaritás akár még egyfajta keserű humort is kölcsönöz a mondatnak az adott kontextusban: „»Nem volt boldog itt senki, az kurvaélet.«” (143.) Ez az adott szituációban olyan váratlanság, ami stílusértéket kölcsönöz a mondatnak, mert az utolsó fejezet alapvetően lírai hangoltságát a vulgaritás diskurzusa felől hirtelen megtöri, ám minthogy szereplői szólamba ágyazódik (vagyis idézet), hiteles marad.

A kötet nem egészen finoman egyensúlyozik a próza és a líra között, az atmoszférateremtést inkább az utóbbihoz éreztem közelebb, ami alkalmasint nem független az egész kötetet belengő, mondjuk így, „bódultságtól”. Az egyensúly el nem találása lehet hiba, ám éppen ennek köszönhetjük az olyan finom megfogalmazásokat, amelyek éppúgy kizökkentik az olvasót, mint az idézett sorok és kifejezések, csak itt ezeknek kimondottan helyük van, illeszkednek a szövegbe, miközben mégis ki is lógnak onnan. Számomra ilyen volt például a következő három mondat: „A lépcsőn, a bolt előtt egy galambfióka ül. A csőre mellett, mint minden fiókának, a bőre ernyedt. Ez okozza a túléléshez feltétlenül szükséges szomorú nézést, a fészek rövid elhagyásának lehetőségét.” (125.) Az, hogy a narráció a csőr melletti bőr ernyedtségét a madár egzisztenciájával (a túléléssel) hozza összefüggésbe úgy, hogy az ernyedt bőrből következő szomorú tekintet válik a madárnak a világhoz való valamiféle viszonyulásában lehetőséggé, számomra rendkívül szimpatikus gesztusa volt a szövegnek, ráadásul, azt hiszem, kimondottan szép képről van itt szó. Kár, hogy viszonylag kevés van ezekből. Ez egyszersmind arra is rávilágíthat, hogy az Örök front akkor teljesít igazán jól, amikor a narráció valamiképpen elmozdul a líra nyelve és képzettársításai felé, s ekkor vagy pertinens képeket vagy magával ragadó hangulatot kapunk a szövegtől.

Hutvágner Éva könyve úgy viszi színre az emberi életet és kapcsolatokat, hogy azt – Nietzschével szólva – akár nihilizmusként is értelmezhetjük abban az értelemben, hogy az érvényüket veszített célok és értékek helyébe nem állít semmit. Akár Marcell és Ágnes kapcsolata is példázhatja ezt. Kettejük között szerelmi viszonyról, érzelmi kapcsolatról nemigen lehet beszélni. Előbbinek egy „átmeneti nőre” van szüksége a felesége halála után, utóbbi pedig jobban ragaszkodik a férfi lakásához, mint magához a férfihez. (85–86.) „Szép pár is lehetnének, ha volna hozzá kedvük, bár talán így is jó, hiszen egyformán finomabbnak és sérülékenyebbnek gondolják a másikat, és egyformán nem érdekli őket annyira.” (86.) Az unalmat és az ürességet képezi le Marcell lakása is, amely „kifinomult és unalmas, szokásos értelmiségi lakás”. (83.)

A gyakori tömegjelenetek, az utcán hullámzó emberek sokasága, a Menschenmasse is az egyéni sorslehetőségeknek a hiányaként válik értelmezhetővé, a kötet borítója pedig szintúgy a tömegre reflektál: az egy irányba tart, vele csak a pirosra festett lány áll szemben, ő azonban szomorú, a többiek pedig arctalanok. Nincs egyéniség és nincs öröm sem – „egyszerűen mindenki olyan, mint mindenki más.” (104.)  Nagyon ismerős ez mondjuk Szvoren Edinától vagy Antal Balázstól és kissé unalmas is már.

A kötet két főszereplőjének, Júliának és Ágnesnek az élete olyannyira összeforr, hogy mintha már nem is két történetet, hanem ugyanazt olvasnánk különböző formában. „Júlia szerint azért tapadtak össze ennyire a történeteik, mert túl sok időt töltöttek együtt. Ágnes szerint a folyamatos fecsegés az oka, és hogy gyerekkorukban nem néztek elég tévét. A meséik összeértek, mint a hajuk a fésűkben vagy a ruháik a tornaórán. »Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Nem én, vagy ő, hanem egy lány.« […] Egy idő után úgy érezte, állandóan egymás lépéseit másolják, mint egy majomjátékban.” (88., 90.) A két szereplő tükörszerűsége legalábbis felidézheti az olvasóban az Esti Kornél-történeteket, amihez az Örök front talán annyiban is hasonlít, hogy a két főszereplő előbb „szakít” egymással (szétköltöznek), majd a regény (és a világ) vége előtt újra találkoznak, mintegy végső búcsút véve egymástól. Ez a búcsú egyszersmind a közös arc végleges összetörését is jelenti, amennyiben Miklós megcsalja Júliát Ágnessel, aki mit sem törődik az egykor volt barátnő jelenlétével.

A regény szerzőjének és feltételezett olvasóinak (akárcsak a két főszereplő lánynak a) korára is reflektál, amikor külön is kiemeli az Y-generáció ilyen helyzetben feltételezhető viselkedését. Ennek a generációnak a sajátossága a kötet szerint, hogy az internet hiányában elveszíti tájékozódó képességét a világban. „Ha nincs egyenes forrás, otthon elérhető videók, szemtanúk, az Y-generáció szűkölni kezd, az utcai hírekre támaszkodik.” (41.) Más kérdés, hogy szerintem nem csak az Y-generáció tagjai „szűkölnek”, ha nincsenek hiteles(nek tartható) források és alkalmasint mindenki más is az utcai hírekre támaszkodik, pláne akkor, ha éppen világvége van készülőben. Mi itt a különbség a huszonévesek, harmincasok és bárki más között? Nem világos.

A kötetet Máriás Attila képei illusztrálják, amelyek közelebbi-távolabbi kapcsolatba lépnek a szöveggel, néhol kimondottan illeszkednek a narrációhoz. Más kérdés, hogy szükség van-e rájuk; ahogyan mondjuk Schein Gábor Svédjében is néhol inkább zavaróak voltak Szőcs Petra egyébként jól sikerült képei, úgy itt sem hiszem, hogy a könyv értékén sokat rontott volna a képek hiánya.

Sajnos Hutvágner Éva első könyve egyáltalán nem tudott izgalomba hozni. Sőt, a kötetnek a barátságról és az emberi viszonyokról alkotott hol álomszerű, hol valóságos(nak tetsző) képében sem éreztem semmi revelatívat. Egy megfáradt kapcsolat, ahol a barátság már korántsem az, aminek értelmezői sémáink szerint tartani szoktuk. Azaz már nem delejező és az alapja sem az, hogy mindkét félnek szüksége van a másikra, amiként nem is olyan feltételnélküli viszony, amelyet nem önös érdekek vezérelnek, ahogyan azt például Montaigne gondolta a barátságról. Júlia és Ágnes viszonya sokáig inkább szimbiotikus, a regény pedig azt mutatja meg, hogy mi történik akkor, amikor egy ilyen viszony a végéhez ér és hogyan fest a barát és a barátság a (világ)vége felől. Barátságuk és a világ végét ily módon kiasztikusan viszi színre a szöveg, a kettő éppolyan tükörszerű, ahogyan maga Júlia és Ágnes is kvázi tükörképe egymásnak. A meteor „érkezése” ilyen értelemben megerősít lezárásokat, ha úgy tetszik, a szó valóban hermeneutikai értelmében vett eseménnyé válik, amennyiben megérkezte után semmi sem marad az, ami addig volt – vagy semmi sem marad meg, ami addig volt. A (hermeneutikai) kör végleg bezárul.