Mics, mustár nélkül

Részletek

Dan Lungu: A kislány, aki Istent játszott, Noran Libro, Budapest, 2018., ford.: Koszta Gabriella

A Párizs környéki erdőkben foltos ponyvákat zörget a csípős szél. Román vendégmunkások alszanak a hidegben, és hálózsákjukba bugyolálva azokról a máramarosi falvakról álmodnak talán, ahol behavazott kőoroszlánok őrzik kacsalábon forgó félkész palotáik bejáratát. Építenek itt is, ott is, de a töméntelen törmeléktől övezve észre sem veszik, hogy az otthonuk odalett. Petruț Călinescu 2010-ben kezdte el járni az Avas hegység menti falvakat, aztán számos máramarosi és beszterce-naszódi településre is ellátogatott. Büszkeség és beton című fotó- és videosorozata a Nyugat-Európában munkát vállalók kettős életét mutatja be. Odakinn megfognak minden centet, hogy pár napra királyok lehessenek a szülőfalujukban. Az otthon maradt idősek még mindig a patakban mossák a szennyest, és könnyes szemmel szorongatják a cabrióból mosolygó unokájuk fényképét. Az év ötven hetében a nyári vakáció rongyrázására spóroló fáradt szemű fiatalok pedig Eiffel-torony alakú üvegből kínálják körbe a betonkeverők és téglarakások között rendezett temetéseken a köménypálinkát. Az égetett tarló füstjét lilás, rózsaszínes árnyalatú szellemkastélyok isszák be, a tűzpiros Ferrari pedig egyszer sem indexel, amikor összetákolt lovaskocsit előz a település egyetlen lebetonozott utcáján. Călinescu groteszk traffipax-felvételeket mutat a kétsebességes Európáról. Épp úgy, mint Dan Lungu A kislány, aki Istent játszott című, 2016-ban írt, magyarul az idei Könyvfesztiválra, a Noran Libro gondozásában megjelent regényében. És amint a fotós, az író is három nemzedék magára maradottságának lázálmos közelképeit igyekszik megragadni.

Lungunál tyúkok kapirgálnak a lerobbant panelok közelében, a parabolaantennák között viseltes munkásoverallok száradnak. A magukra maradt gyerekek különféle szörnyeket rajzolnak féltéglával a járdára. Az alapján oszlanak csapatokra – az olaszok és a spanyolok bandájára –, hogy kinek hol dolgoznak a szülei. A közeli panelokban lifteznek naphosszat. Arra az időre ugyanis, amíg eljátsszák az emelkedést, megfeledkeznek a helyben járásról. Lungu Hogyan felejtsünk el egy nőt című regénye a Romániába érkező kapitalizmus kreatív vadhajtásaira koncentrált. A kilencvenes években kínálkozó kiugrási lehetőségekre. A kislány, aki Istent játszott inkább azokra figyel, akiknek nem sikerült magasra jutniuk. Mindkét könyv a hiányt beszéli el, ami sarkalatos sajátja az átmenet korának. És a helyzet az, hogy utóbbit olvasva bennem is maradt valamiféle nehezen elbeszélhető űr.

A kilencvenes évek főként a memoárirodalomról szólt a román prózában, egy évtizeddel később aztán – olyan szerzőknek hála, mint Filip Florian, Lucian Dan Teodorovici, Florin Lăzărescu és Dan Lungu – az írók visszatértek a történetekhez. Nem törekedtek azonban már olyan nagyívű elbeszélésekre, amelyek a hatvanas évek nemzedékét jellemezték, de felhagytak a náluk két évtizeddel korábban indultak posztmodern játékaival is. A szöveglabirintusok felől az átláthatóbb konstrukció irányába mozdultak tehát, a körülöttük kavargó káoszt igyekeztek bekezdésekbe rendezni. A mindennapok abszurditását számba vevő realisztikus prózanyelvük elsősorban a rendszerváltozás korának paradoxonjaira világít rá. Lungu könyveiben a rendszerváltozás, hogy befúj a rosszul szigetelt ablakokon a szél, az átmenet időszaka nála valami jó érzettel kecsegtető végtelen elszigeteltség. A rendszerváltozást követően a vámosoknak továbbra is kövérek a gyerekei, és hiába ígért az átmenet perspektívát, végső soron a távlattalan maradt a távolság.

Távol kerül a családjától az az édesanya is, aki az anyagi helyzetük rendezésében bízva Olaszországban vállal munkát, otthon hagyva jó ideje munka nélkül tengődő értelmiségi férjét és lányait. A regény két szálon futó cselekménye ennek a családnak a (ki sosem mondott, de kezdettől sejthető) széthullását beszéli el. Felváltva értesülünk a távolba szakadt anya („Nyelvtudás nélkül és úgy, hogy előzőleg csak a tengerre és a hegyekbe utaztál szabadságra, megérkezni egy idegen országba olyan, mint altatásból ébredni.” [26.]), és a címszereplő, kisebbik lány nehézségeiről („Anyunak már nincsen arca” [87.]).

Akárcsak Călinescu képein, Lungu regényében is mindenki építeni próbál, ellenszélben is előre menekül. „Anyu hangja pénzt küld nagyiéknak, hogy felújítsák a házat, amit még nagyapa apja épített, mielőtt jöttek volna a kommunisták.” (87.) Csakhogy a haladás itt is, ott is legfeljebb látszólagos. Az abbamaradt építkezésen a pókok szőnek már hálót, a főszereplő kislány pedig egy lázálmos-rettenetes mesevilágot fon maga köré. Abban bízik, a semmi helyett egy időre megteszi az is. Csakhát az átmenetinek gondolt állapot hosszan elhúzódik, emiatt hajlamos mindenki elfelejteni, miért is kezdett küzdeni voltaképp. Lungu sodródó sorsokat követ, akik ugyan álmodnak még néha arról, hogy megvalósulhat a céljuk, ébren azonban egyre kevesebb mondandójuk marad maguk és szeretteik megnyugtatására.

Lungu nemlineárisan beszéli el az eseményeket, a végtelenül egybefolyó napok piszkozatait mutatva így fel. Nem mindig egyszerű megállapítanunk, mennyi ideje van éppen az édesanya távol és mennyi idős a nagyszüleivel magára maradó kisebbik lány, Rădița. A montázs persze szép: odahaza a szív szorul össze, egy messzi országban pedig a hát fájdul meg a sok házimunkától. A társas egyedüllét az egyetlen közös nevező. Az otthon maradtak dél-amerikai szappanoperákat néznek a tévében, és a híradót, amely emberölésért és lopásért körözött román munkavállalókat mutat. A távolba szakadtak az olasz rádióból bömbölő áriákra takarítanak, főznek, és a tematikus csatornákon mutogatott hidak alatt alszanak. Három kimerült nemzedék szipog a telefon mellett, és a könnyektől egyre inkább elmosódnak a kontúrok. Patthelyzet ez, amelynek a tehetetlenség a kötőanyaga. És a nemtudás. Mert hiszen semmit sem tud egymásról a macskáit biokaján hizlaló unott olasz, és a szégyennel küszködő, nála robotoló román, mint ahogy egyre kevesebbet a szétköltözött család tagjai is. A szavak egyre csak fogynak, és így nemcsak egymástól, de a valóságtól is egyre messzebb kerülnek a szereplők.

Először a remény rituáléi veszik át a reáliák helyét. Rădița akácfalevelek és virágszirmok segítségével igyekszik kiszámolni, mikor várható vissza az édesanyja, és, ahogy a regény címe is utal rá, a panelok legtetejére mászva úgy érzi, mintha befolyásolni tudná az alant sétálókat, vagy a fölötte repkedő madarakat. Persze sem neki, sem a szeretteinek nincs ráhatása a sorsra. A jelenben nem találja a helyét, ezért a jövőt vágyik megismerni, sőt kitalál magának egy lehetséges múltat is. A kezdeti bizakodást a zavar, a kétségbeesés és az önmaga okolásának fázisai követik. Gyászmunka.

A könyv plasztikusan ábrázolja a test és a lélek kimerülését. És bár a külföldi munkavállalás kihívásainak bemutatásaival kétségkívül kurrens témát tárgyal, valahogy mégsem vált számomra a kelet-európai kivándorlás problémakörét feldolgozó kulcsregénnyé. (Ami azt illeti, a Hogyan felejtsünk el egy nőtnél is sokkal kevésbé működött nekem.)

A regény négy év történéseit beszéli el. Bár a szerző éppen az összefolyó, egymásra következő napok kavalkádját kívánta alighanem megjeleníteni, visszafogott lázálomleírásai mégsem szerveződnek valahogy nagyszerkezetté. Cafatokban marad a dráma. Mintha novellákba kövültek volna a szereplők, alig mozdulnak, és bár egy jelentős szakaszt ismerünk meg az életükről, róluk magukról nem tudunk meg túl sokat. Nem bontakozik ki igazán a címben szereplő istenes játék sem, ahogy az édesanya dilemmái sem éleződnek ki, az elköltöző apa és a vele tartó nagyobbik testvér motivációi pedig végképp árnyékban maradnak.

Problémásnak érzem továbbá, hogy a történet elején még csak hét éves Rădița gondolkodásmódjában és kifejezéskészletében (igaz, nem „belülről” halljuk őt, hanem egy narrátor közvetítésével jutnak el hozzánk a gondolatai, aki imitálja a szereplő szókincsét) a regény ideje alatt nem érezhető különösebb változás. Pedig egy felső tagozatba készülő kislány biztosan máshogy beszél és érez, mint akkor, amikor iskolába került.

Ezen a ponton azonban jó adag bizonytalanság van bennem. Nem ismerem ugyanis az eredeti textust, Koszta Gabriella magyarítását csak, így aztán nem tudhatom azt sem, hogy ezek a finom, de fontos árnyalatok Lungu szövegében sincsenek már meg, vagy esetleg a fordítás során tűntek el. Jó lenne elvégezni összehasonlítást. Érzésem szerint fontos poétikai kérdés ugyanis valamiképpen jelezni, hogy a nyelv a főszereplő korában (7–11 éves) négy éven át biztosan nem mozdulatlan. (Apróság talán, de ugyanide passzol, hogy a gyereknyelv viszonyrendszere viszont nem minden elemében kidolgozott a magyar változatban. Rădița egy alkalommal a szótárban néz utána a tévében hallott „felpuffadt” szónak [185.], míg a nála is kisebb fiú, Marc komplett horrormesét rögtönöz sejpítve ugyan, de lehengerlő választékossággal – mások mellett a „felfújható”, a „bosszúájjó” [235.], vagy a „mikroba” [237.] szavakat sem mellőzve.)

Másutt viszont Lungu fogékonyabb a nyelv alakulásának kérdésére. A telefonbeszélgetésekből igen hamar kikopnak a mindennap használt „román” szavak, hogy olasz megfelelőik jussanak csak az édesanya eszébe helyettük, de ennél jóval kevésbé magyarázható, hogy a számítógépszerelő fiú miért használ az indokoltnál többször angol töltelékszavakat (különös tekintettel a „shit”-re és a „fuck”-ra).

És volna itt egy tán még nehezebb, jelen írás tárgyán jócskán túlmutató kérdés. A „transzilvanizmusoké”, vagyis olyan kifejezéseké, amelyek meg-megakasztják az erdélyi magyarság beszélt nyelvét kevésbé ismerő olvasókat. A „startból meghosszabbodik” helyett eleve adódik a gyakrabban használt élből, a „nulla-iksz” játék (17.) pedig felteszem, az amőba, de az már nem mindenkinek teljesen világos, hogy „az egész utcából velünk egyezik legjobban” (231.) azt jelenti, mi vagyunk a legjobb barátok. Okozhat éppenséggel némi zavart, hogy előfordul a szövegben „mics” és „mititei” is (ugyebár ugyanarról a grillételről beszélünk mindkét esetben – magyarul és románul – amit a Királyhágón átbukva minden tápos [én is] minden alkalommal megkóstol), és éppúgy elkerülhető lett volna alaposabb szerkesztéssel a kettőzés, ahogy az epilál helyett használt „depilál” (317.) is. Vagy az olyasféle, kevésbé gördülékeny mondatokat is tovább lehetett fésülni, mint például ez itt: „És tévézik a nagy képernyős tévével.” (220.)

Semmiképpen sem szeretnék e rögtönzött (ám még bizton bővíthető) hibagyűjteménnyel szőrszálhasogatónak tűnni. Arra keresem csupán a választ, hogy miért nem ragadott magával ez az olasz neorealizmus és a kortárs román újfilm kulisszáit izgalmasan összeeresztő, ráadásul abszolút aktuális és fontos témát körül járó regény. És, látják, minduntalan nyelvi kérdésekhez jutok. Ha úgyis esett már szó gasztronómiáról, érdemes idéznünk a kötetben elhangzó tételmondatot: „A mics mustár nélkül nem ér semmit, ezt még a gyerekek is tudják.” (305.) Még ha túlontúl nyers volna is ezt a kijelentést Dan Lungu könyvére vonatkoztatnom, abban lehet azért némi igazság, hogy rágódásom tárgya az elmaradó mustár mégiscsak. Elvégre hiába elegyedik fejedelmi módon a többféle darálthús, és sül így jó illatúra a nyersanyag. Aki kóstolt már micset, tudja, hogy az azért mégiscsak a mustártól bolondul meg igazán. A kislány, aki Istent játszott esetében azonban hiányzik egy aromaárnyalat ahhoz, hogy igazán jó könyv legyen. A magam részéről arra jutottam, ennek a nyelvi réteg kérgessége lehet az oka. Győzzenek meg az ellenkezőjéről egy friss karéj kenyérrel!