Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

A szatirikus, akit túl komolyan vettek

Daniel Kehlmann, a könyvek, a filozófia, a Simpson család és a kötélen egyensúlyozás
Ezzel szemben kalandozza be a címszereplő Európát, mint egy kötélen egyensúlyozva, folyton menekülve a lezuhanás elől. Hiszen már a fiatal fiú figyelmét is felkelti a távolság ígérete. Ahogy a regényben is olvassuk: Ott azonban a fiú még sosem járt. Még sosem járt másutt. És bár többen is mondták neki, olyanok, akik már jártak másutt, hogy ott is ugyanolyan, mint itt, csak nem hagyja nyugodni a kérdés, hova jutnánk, ha egyszerűen mindig továbbmennénk, nemcsak a következő faluig, hanem egyre tovább és tovább.

 

(Beowulf Sheehan felvétele)

 

A könyv lehetőség, mindig kész szólni hozzánk. Aki nem érti a nyelvét, továbbadhatja olyan valakinek, aki nagyon is el tudja olvasni – e szavakkal ítélik el Tyll Ulenspiegel varázsigéket mormoló apját, a gondolataiban folyton máshol járó Claus Ulenspiegelt. Való igaz, a latin nyelvű könyvet, aminek birtoklását számon kérik rajta, nyelvbéli hiányosságok folytán nem érti. Persze, akit boszorkánysággal vádolnak, az előtt ez tényleg nem lehet akadály. Mindez eszünkbe juttathatja a jeles francia filozófust, Nicolas de Condorcet-t, aki a girondisták bukása után menekült a halálos ítélet elől. Végül egy clamarti vendéglőben fogták el, ahol a zsebében lapuló Horatius-kötet miatt válhatott gyanússá. Nemhiába: a könyv veszélyforrás. Lehetőség, ahogy a szóban forgó regényben az említett Doktor Kircher mondta. Tudja ezt Daniel Kehlmann német-osztrák író jól: könyvek között nőtt fel, már kicsi korában nagyapja Novalis- és Hölderlin-gyűjteményén edződött. A szerző Tyll című új regényével érkezett a 25. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra, ahol azt a Budapest Nagydíjat is átvehette, amit pár éve barátja, Jonathan Franzen érdemelt ki. Günter Grass 2004-es kitüntetése óta ő az első német író, aki megkapta az elismerést.

 

Daniel Kehlmann 1975. január 13-án született Münchenben. Hat éves volt, amikor televíziós és színházi rendező édesapja, Michael Kehlmann szülővárosába, Bécsbe költöztek. A művészet már korán megragadta a figyelmét: négy évesen végignézett egy próbát a Josefstadt Színházban. Ahogy 2014-es cikkében a The Guardian felidézi, a kisfiút egészen lenyűgözte, ahogy egy csillárt leeresztenek a mennyezetről, majd visszahúzzák és eltüntetik azt. Fogalma sem volt róla, hogy ez minden este megtörténik, és azt képzelte, az attrakció először esett meg, kizárólag a számára.

 

A művészet mint varázslat és egyszeri élmény azóta regényei központi elemévé vált. Az Én és Kaminski nagyravágyó művészetkritikusa, Sebastian Zöllner életrajzírásra adná fejét, ennek jegyében pedig mindent tűvé tesz olyan emlékekért, amiket más még nem fedezett fel. A Tyll címszereplője, a harmincéves háború udvari bolondja mutatványaival járja a vidéket, a megismételhetetlenség érzetét keltve az őt csodáló parasztokban. Trükkjei utánozhatatlannak tűnnek, ő pedig ki is használja, hogy nézői belefeledkeznek az attrakcióba.

 

Daniel Kehlmann gyerekkora, ahogy a SZIFONline-nak adott interjúban is elmondta, a fantasy-irodalom bűvöletében telt: falt mindent Wolfgang Hohlbeintől Michael Endéig, hogy végül A Gyűrűk Ura maradjon meg számára a műfaj csúcsteljesítményeként. Fantasy-t aztán nem kívánt írni, de a kezdeti rajongás hatása későbbi művein is érződik. Elég csak mostani pikareszk regényét vennünk, amelyben Európát számtalan mesebeli lény népesíti be, varázslatos történések sorának helyt adva. Valóság és képzelet határa elmosódik, egy idő után pedig jóval bizonytalanabbul mozgunk e tájon, mint az elején, amikor a beszélő szamárra azonnal érkezik még a hasbeszéd magyarázata.

 

A világhír hamar beköszöntött Kehlmann számára. Negyedik regénye, A világ fölmérése az Egyesült Államokban és Európában is bestsellerré vált, azóta pedig közel ötven nyelvre fordították le. A szerző szokása szerint ezúttal is szatírát jegyzett, bár sokan értelmezték regényét leborulásként Alexander von Humboldt és Carl Friedrich Gauss nagysága előtt. Az elbizonytalanítás Kehlmann kedvelt módszere. Az Én és Kaminski esetében is nehéz volt dűlőre jutni: mekkora művész a történet alapján az elfeledett Manuel Kaminski? Hiszen Picasso és Matisse hitelesítették indulását, ami legalábbis sejtette, hogy fontos alkotóról van szó. Végül mégis csak azért maradt meg az emberek emlékezetében, mert egyre romló látással jegyezte műveit.

 

Nyilvános megszólalásaiban viszont kétséget sem hagyott művészetszemléletét illetően Kehlmann. Amikor 2009-ben felszólalt a Salzburgi Fesztiválon, kemény szavakkal illette a kortárs német dráma „sablonos avantgárdját”. Az író nem értett egyet például azzal, hogy a rendezői értelmezés felülírja az írói szándékot. A Guardian megjegyezte, ez a fajta hozzáállás okozott sok nehézséget a 2005-ben elhunyt édesapjának is, aki vallotta: a rendezőknek ragaszkodniuk kell az alapanyaghoz. Később aztán már a fiú is figyelhetett erre: A világ fölméréséből 2012-ben, az Én és Kaminskiből 2015-ben készült filmadaptáció, és már tervben van a Tyll mozgóképes változata. Igaz, a filmek kritikai sikere eddig elmaradt, nem függetlenül attól, hogy Kehlmann ironikus történetszövése igazán írásban tud kibontakozni.

Nem véletlen, hogy regényei viszont mára a német tananyag részévé váltak, 43 évesen pedig számos pályatársára van hatással. Megítéléséről persze így is számos vita zajlik, ahogy azt Darvasi László is megemlítette a legutóbbi Élet és Irodalomban. A Magvető Café Kehlmann-megbeszélésén például a kortárs osztrák-német próza olyan alkotóival vetették egybe Kehlmannt, mint Christoph Ransmayr vagy Robert Menasse. Egyértelmű eredmény nem született: ki úgy ítélte meg, hogy A világ fölmérése szerzője bátran közéjük emelhető, más bizonytalanabb volt ezt illetően.

 

Eközben nem vitás: Kehlmann közönségkedvenc alkotó, aki a legmélyebb filozófiai kérdések boncolgatása közepette sem felejt el olvasóbarát prózát írni. Kalandozzon bármilyen műfaj irányába, a szatirikus élt sosem hagyja el, miközben tartja: a német írókat leszoktatták a humorról. (Ő ellenben bátran merít még a Simpson család című animációs sorozatból is.) A Guardian-nek kifejtette, kicsit azt is bánja, hogy A világ fölmérése a tananyag részévé vált Németországban. Elvégre ő épp a zsenikultusz paródiáját kívánta megírni, amiből végül a szellemtörténet előtti tisztelgést vették ki sokan. Nem véletlen egyébként szerinte az sem, hogy a németek inkább a költészetben jeleskedtek, mint a regényirodalomban. Előbbiben elvégre az egyén önmagát, Istenhez fűződő viszonyát vizsgálja, míg utóbbiban kezdeni kellene valamit a társadalom egymásrautaltságával is. „A németek viszont nem tudták, a társadalom micsoda: ők csak a falvakat és a plébániákat ismerték” – ironizált Kehlmann.

Persze, a filozofikus megközelítéssel ő maga is beleáll a hagyományba: már első regénye, az 1999-es Mahlers Zeit főszereplője is egy 12 éves platonista volt. 2014-es regénye, az F már a történelmi- helyett a családregény műfajával játszott, nem feledkezve a varázslatos-karneváli elemekről sem. Nem meglepő, hogy Kehlmann sokat merített a latin-amerikai mágikus realisták világából, ahogy Zadie Smith vagy épp David Foster Wallace történeteiből is.

„Szerettem volna egy családregényt írni azok számára, akik ki nem állhatják a családregényeket. A hagyományos sztorik borzasztóan untatnak engem is: oldalakon keresztülvergődve kell olvasnod nagybácsikról, nagyszülőkről, amikor téged csak a főhős érdekelne. Ezt a fajta információs túlcsordulást szerettem volna parodizálni” – ecsetelte az F kapcsán, aminek címe egyaránt utalhat családra (family), csalásra (fraud) vagy épp sorsra (fate). Persze a legtöbben valószínűleg előbbire fognak asszociálni. Olykor pedig néhány mondattal intézte el generációk történetét: „sosem hagyta el a birtokát. Néha emberek érkeztek a közelbe, más helyekről jöttek és máshova tartottak. Ő nem vágyott erre.” A Tyllben szintén hangsúlyos szerepet kap, hogy az adott korban a legtöbben egy helyen élték le az életüket, és ahova születtek, ott is haltak meg. Ezzel szemben kalandozza be a címszereplő Európát, mint egy kötélen egyensúlyozva, folyton menekülve a lezuhanás elől. Hiszen már a fiatal fiú figyelmét is felkelti a távolság ígérete. Ahogy a regényben is olvassuk: „Ott azonban a fiú még sosem járt. Még sosem járt másutt. És bár többen is mondták neki, olyanok, akik már jártak másutt, hogy ott is ugyanolyan, mint itt, csak nem hagyja nyugodni a kérdés, hova jutnánk, ha egyszerűen mindig továbbmennénk, nemcsak a következő faluig, hanem egyre tovább és tovább.”

 

Lakner Dávid