Tiszta gépek alkonya és poszt-mechanikus költészet

Részletek

Tóth Kinga: Wir bauen eine Stadt, Köln, Parasitenpresse, 2017.

Más nyelven leírni egyetlen szót is: kihívás és büntetés, egyfajta sajátos mazochizmus, a tabu megszegése; a szerző, a szubjektum és az anyanyelv próbatétele egyben. Technikai, ritmikai és stilisztikai kísérlet. Az önkifejeződés, az egyéni és kollektív Én, a közösségi- és magánmitológia belső átrendez(őd)ése a Másik nyelve által. Birtokbavétel, de kényszerű távolságtartás is a saját, az ismert, és az evidens szilárd fogódzóitól. Mindeközben a feltételezett olvasói horizont peremei is el- és visszatolódnak, majd úgy kérdőjeleződnek meg, hogy a határmódosulások elsősorban a feltérképezettségen túl fogalmazódnak meg. Tóth Kinga 2017-ben, Kölnben napvilágot látott Wir bauen eine Stadt (Várost építünk) című kötete ilyen verseket tartalmaz.

A Wir bauen eine Stadt versei az All Machine és a Holdvilágképűek után – vagy azok recepciójával párhuzamosan – a költői nyelv radikális továbbgondolását, és ilyen értelemben az eddigi művészeti tevékenység hangzásra erősen összpontosító vezérvonalának új alapokra helyezését, a kifejezendő eszmei tartalomnak a német nyelv által kibővített eszköztárból táplálkozó akusztikai újrafogalmazását jelentik. A kötet nem fordításokat közöl, hanem egy tudatos alkotói döntés eredeti dokumentuma. Tóth Kinga úgy írt, hogy alapjául az eddigi magyar nyelvű, nem utolsósorban hangköltészeti és előadóművészeti tapasztalatok szolgáltak, miközben a tematikai komplexitás megőrzésével egy új hangzásbeli regiszterhez nyúlt. Amíg az All Machine szintén gép és ember fúziójára kihegyezett szövegvilágai a magyar nyelv sok magánhangzóval járó sajátosságából adódóan elsősorban szintaktikai és lexikai szinten valósultak meg, addig a német nyelv torlódó mássalhangzói, valamint a – magyarban már nagyrészt megvalósított, de a német által tovább fokozott – többszörösen összetett szavakon belüli utalásrendszer egy olyan többletértéket kölcsönzött a Wir bauen eine Stadt című kötetnek, amely nemcsak egy párhuzamos értelmezési síkot hozott létre, hanem érzelmileg is megfeszítette, ezáltal intenzívebbé, érvelésében is nyomatékosabbá tette.

„der hitzer ist viertürmig

mit der heißen luft rutscht

metall in die rohre

nicht jeder gelangt

in den körper zurück

wagen startet in die türme

nahrung rein rest raus”[1]

A kifejezőeszközök írásban való szándékos kificamítása, az újrafogalmazás érdekében zajló nyelvi és testi roncsolás, valamint egy performatív identitás megszövegezése viszont több, mint az alkotás eddigi irányvonalainak és tárgyiasult eredményeinek puszta összeg(zés)e. A versek érzelmi síkja szintetizálja az interszubjektív emberi érzelmek, valamint a gépek és tárgyak iránt érzett érzelmek közötti feszültséget, egyenértékűvé teszi őket, miközben egy olyan szövegvilágot konstruál meg, amelyben a kettő egyetlen szerves egységgé forr össze. A kettő közötti feszültség felszámolásával ugyanakkor egy olyan objektív, a világ iránt elfogulatlan nyelv is megvalósul, amely ezt az összetevőire már szét nem tagolható, gépi és emberi tulajdonságokkal egyaránt rendelkező hiperrealitást a műszaki tudományok stilizált közönyével képes megjeleníteni. Ez a szigorúan objektív, mindazonáltal lirizált nyelv olyan lehetőségeket rejt magában, amely már most jelentős súllyal bír, de a jövőben még fontosabb alkotói eljárássá nőhet. Nem mellékes, hogy a német nyelvre jellemző karcos, érdes és a magánhangzók elvonásával szikárrá redukálható hangzásvilág szorosan összefügg a szerző társművészetekben megnyilvánuló munkásságával, miközben ezzel előző szövegeinek tematikai vázát is sikerült átmentenie. Egy német nyelvű kötet viszont mindenekelőtt lehetővé tette azt, hogy az elsősorban mellékterméknek tekintett, az ipari termeléssel együtt járó zajokat a líra középpontjába helyezze, mégpedig úgy, hogy ezáltal az emberi szervek és gépek hangzásvilága és az „épülő város” egyetlen és teljes bio-mechanikus rendszert képezzen.

„die behutete frau wird auf die box geschweißt

in ihrer gebärmutter eine goldene kugel

projektiert die himmelskörper

auf die kuppel ihr hut ist ein planetenring

er spiegelt das stadtlicht zurück

die sirenen springen davon ab

in ihren schulternadeln sammelt sie

die stadtampeln in ihren bauch

wird ein glasball mit einer

metallschraube durchgeschlagen”[2]

Tóth Kinga költészete egy olyan költészet, amelyben a szubjektum már a pusztán testileg megtapasztalható realitáson és a (poszt)modernségen túl, sok esetben azok romjain artikulálódik, majd valósítja meg azokat a vágyakat, amiket az ipari társadalom modernségen inneni valóságai még nem tehettek lehetővé. Amíg a modern társadalom egyik ünnepe a mechanika volt, majd a posztmodern az egymásra utaltság azon válságát (is) tematizálta, mely szerint a gép az embernél akár felsőbbrendű is lehet, addig ezek a szövegvilágok a kettő szerves összetartozását, egy komplementer viszonyt és egy erre a szemünk előtt, általunk épülő új világrendet sejtetnek. A címben is jelölt városépítés így nem annyira a huszadik század ember- és nyersanyagközpontú, elsősorban a két világháború rombolásait követő évtizedek tárgyi valóságára, illetve a modernség szubjektív élettapasztalatának lenyomatát őrző nehézipari övezetekre vonatkozik, hanem egy olyan posztindusztriális cselekményiségre, amelynek az emberi erőforrás megszűnik mérhető és szükségszerű része lenni. Az anyaghoz képest így az emberi test is sok esetben tárgyiasul, miközben a kövek, a cement, a műanyag és a fém szilárd szubsztanciái mellett a korunk városait egyre inkább meghatározó fényekből, zajokból és számokból álló digitális szerkezet is sorról sorra haladva egyre nagyobb szerepet játszik. A szervek így részben csövekké, ráccsá, elektronikus infrastruktúrává alakulnak, miközben az Én is egy olyan gépi identitással egészül ki, amelynek mechanikai és digitális részei protézisként járulnak hozzá ahhoz, hogy az őt körülvevő tárgyi valóságot nemcsak értelmezni, hanem alakítani is tudja. A szubjektum mindazonáltal nem tagolódik szét, hanem egylényegű lesz ezzel a környezettel, egyfajta kettős létet, egy sajátos kívül- és belül állást egyaránt szavatoló megosztottságot épít ki, amelyben szemlélő és szemlélt, szubjektum és objektum lesz egyben. Az emberi és nem-emberi hibridizálásával viszont a közvetlen tárgyi valóság – maga a metaforikus városkép – is emberi tulajdonságokkal ruházódik fel. Ez a szemlélt világ viszont már csak fragmentumokra szerelt részleteiben ismerhető fel, egészben nem értelmezhető, nem állítható össze, és az azt belakó ember is már csupán egy társadalom utáni állapotban élhet. Ez viszont nem egy futurisztikus, hanem egy fokozottan jelen-orientált szemléletmód, amely a modernség valószínűségszámításaival, bizalmával a kiszámíthatóságban, a természeti erők felszámolásával szemben egy más jellegű káoszt képvisel. Egy olyan társadalmi és esztétikai dinamikát, amely a technikától és vegyi anyagoktól már nem a természeti és érzelmi erők szabályozását, megzabolázását várja, hanem egy olyan hibridizált valóságot, amely újrafogalmazza azokat a térbeli és társadalmi viszonyokat, amelyek a huszadik század során reflexszerűvé csökkentek. Ezek a személyek és tárgyak által átírt szövegvilágok ugyanakkor egy olyan belső kiterjedést biztosítanak, amely ennek a szubjektumnak a szellemi és térbeli útkeresését is kitágítja. Ehhez hozzájárul az is, hogy a német nyelvvel ellentétben – amely szinte minden alaphelyzetben megköveteli az er/sie, ihn/sie vagy ihm/ihr különbségtételt – nagy valószínűséggel a magyar nyelv mintájára, a nemek által szigorúan körülhatárolt társadalmi dimenzió is felszámolódik, és csak akkor marad meg, amikor azt a lecsupaszítás folyamatának vagy a modernség bipoláris világára való visszautalásnak a szolgálatába állítja. A magyar és német nyelv előnyeit egyaránt kihasználó költészet így egy nemtelen, interszubjektivitást és intraszubjektivitást egyaránt megkérdőjelező, térben és térrel egyaránt létező Ént konstruál meg. Minden, ami rajta kívül helyezkedik el, mikroszinten benne is megtalálható.

A szöveg többszólamúságához, a jelentésárnyalatok kihegyezéséhez hozzájárul az is, hogy a tördelés pont, vessző és kötőjel, sor- vagy mondatkezdő nagybetű nélkül történik, így a gondolaton belüli kauzalitást, a hagyományos módon jelöletlen versmondatokon belüli ok-okozati viszonyokat csak a sorvégek és az állítmányi szerkezet ritmusa töri meg. A több mint egy módon való olvasás így egyrészt jelentésbeli bokrosodást, szókapcsolatokon átívelő szemantikai mezőket eredményez, másrészt pedig egy olyan ritmust kölcsönöz a szövegnek, ami pontosan ebből az ambivalenciából, a lehetséges olvasatok megsokszorozódásából ered. A líra feszes belső struktúráját mindazonáltal a tematikai szegmensekre, énekekre, számozott versszakokra való felbontás adja, míg más esetekben ezt maga a ritmizált, ám eredendő formáját megtartó műszaki nyelv biztosítja. A versekből így a különféle gyártási folyamatok szigorú és aprólékos leírása, a kísérletek laboratóriumi jegyzőkönyvei, a gyártósorok eljárásainak szaknyelve köszön vissza. Egy olyan stilizált tárgyilagosság, amely azáltal fokozódik fel, hogy el tud távolodni mindattól, amit megfigyel és mindattól, aminek része, miközben akkor kérdőjelezi meg a huszadik század technikába és haladásba vetett hitét, amikor ez a mítosz az annak alapját adó tárgyi valóságában, de a mítosz szimbolikus világát, normatívát képező jelentésrétegeiben is széttagolódik.

„wir sind die forscher und

wir werden wasser retten

mit 10 leuten sind wir

unterwegs mit tabletten

und cr-kodieren wasser

quellen werden untersucht

die für uns nict wichtig sind”

A kötet érdekes részét képezi a már szinte teljes alanyi és szintaktikai roncsolással létrehozott vizuális költészet. Az írógéppel készült képversek már csak nyomokban tartalmazzák a szubjektum, vagy a modernitás monomániája által körülhatárolt, egynek és oszthatatlannak tekintett individuummal képviselt teljességet. A helyenként még felbukkanó koherens szókapcsolatok itt már teljesen háttérbe szorulnak, és átadják helyüket a már csak elszórt szavakban kimerülő, a papírlap összezilált felületét még jobban felgyűrő, azt megtörő egyszavas soroknak, amelyek egyes versekben magán- és mássalhangzók sorozataira bomlanak tovább. Az agresszív írásbeli váz latens összefüggéstelenségét mindazonáltal a szubjektum testi valóságát sejtető vonalak poszt-mechanikus formái és áramkörei fogják közre. Helyenként felsejlik egy fogaskerék, vagy egy szögletes kontúr, ezek viszont csak előfeltételezik azt a szilárd kozmoszt, amit el kell hagyni ahhoz, hogy a gépi, a szerves és digitális egy esztétikailag is értelmezhető síkká álljon össze. Ezek a vizuális és nyelvi fragmentumokból építkező alakok a tér strukturálása, körülhatárolása által a szubjektumot nemcsak definiálni tudják, hanem hangjaihoz egy cselekvő alanyt is rendelni tudnak. Ezzel párhuzamosan felszámolják a hagyományos értelemben vett fentről lefelé és balról jobbra zajló olvasást, lehetővé teszik a kognitív és érzelmi folyamatok térben és időben párhuzamos, autonóm, valamint linearitástól függetlenített kulminálását, és az egységes értelmezést is.

Irodalomtörténeti, és nem utolsósorban irodalompolitikai tekintetben Tóth Kinga külföldön megjelenő kötetének kánonhoz tartozása mindazonáltal egy körülhatárolatlan és hiányosan definiált térben zajlik, ilyen értelemben külön problémakört képez. Ehhez hozzájárul az is, hogy a versek felfokozott hangzásából adódó specifikuma miatt a fordítás szinte lehetetlen – hiszen a nyelvcsere pontosan ezzel kísérletezik. Ennek megfelelően viszont a befogadás legmagasabb fokának, valamint az ideális olvasó elvárási horizontjának lehető legteljesebb megközelítése is a német nyelv magas szintű ismeretétől függ. A fordítás esetlegessége, a szöveg fonetikus szintjének viszonylagossága így – Deleuz és Guattari nyomán szabadon – az olvasás lehetetlenségével, a magyarul olvasás lehetetlenségével, valamint a máshogy olvasás lehetetlenségével párosul. Mindezek fényében, a kötet felzárkóztatása, ismérveinek kellő mérlegelése és irodalomtörténeti elhelyezése pont azokba a nyelvi határokba ütközik, amelyek ennek a kötetnek legkiemelkedőbb verseit jellemzik.