Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

Szemek 1.

Bartók Imre és Juhász Ferenc szövegvilágának rokonságáról
A színre vitt állandó lemondáskényszer mind a Juhász-, mind a Bartók-képet reménytelennek, melankolikusnak mutatja, bár Bartóknál érzékelhető a gúny és a groteszk humor, míg a Juhász-szöveg mintha érdekelt volna a hiánytapasztalat részleges elfedésében: mindig újra kinő, mint a tarajos-gőte szemgolyója, / ha kimetszik: újra kinő a koponya-gödörben a kocsonya-gomba, az akarat / gyümölcse.

 

 

Borsik Miklós 1986-ban született, Budapesten. A JAK-füzetek sorozatszerkesztője, az ELTÉ-n végzi PhD-tanulmányait. Prózaverseit, verseit számos folyóirat közölte.

 


1.1

Egy szemgolyó szigorú értelemben vett szabadsága legfeljebb abban áll, hogy elgurulhat. Természetesen bejárhatja a messzeséget képletesen is (ahogy ez szokása), de akár beéri a helyzetváltoztató mozgással (ahogy ez szokása), akár nem, nem szabhatja meg útját. Helyezkedése a koponyában olyan kötött mozgás, amivel szomorúságot idéz, a két lábon járó ember relatív fogságát. Lévén az emberi akarat hiába irányul például a repülésre, korlátok közé szorul, melyeken csak különböző kiegészítőknek, protéziseknek köszönhetően juthatunk túl. Ahogy a szem számára is akad, persze, segítség, ami nem csak egy ujj lehet, amelyik kinyomja. Utóbbi ráadásul csak látszatmegoldás, mert önálló életre nem kelti a szemgolyót. Ellenben a génmanipuláció, ami Bartók Imre regényeiben fontos szerepet kap, madárembert és közlekedő, apró szemlényeket is eredményezhet.

 

Juhász Ferenc műveit, bár első pillantásra a Bartókéitól idegennek tűnhetnek, többek közt a biológia bűvölete, vagyis a biológiát a világszemléletben fetisizáló attitűd kapcsolja a Gondolkodók regénytrilógiához[1]. A biológia mindkét szerzőnél elsősorban a nyelv által megjelenített végtelen vizuális variabilitás, amelyet a szövegek, grandiózus mivoltuk ellenére, csak szinekdochikusan mutathatnak fel (méretük a szinekdoché ellenállásának erejét is mutatja). Ezeknek a műveknek mintha egy olyan világ volna a tárgya, amelyért tehát legnagyobbrészt a szem lenne felelős, ha nem létezne a szem szerves anyaga, amely pedig bizonyos értelemben a szemért tehető felelőssé. A szövegek tehát nagyon ritkán érik be azzal, hogy a szemet úgy vegyék elő, mint ami nem kifejezetten anyagszerű (ahogy a legtöbb kontextusban beéri ezzel például a „rajtad tartom a szemem” fordulat). Épp ezért Juhász és Bartók a látószervet gyakran elkülöníti, alternatívan mozgatja, jutalmazás és/vagy büntetés céljából vagy más motivációs keretben. Az alábbiakban elsősorban ennek a motívumnak a használatával foglalkozom az összehasonlító vizsgálódás során, és a 2. részben innen kiindulva szeretném meghatározni, mit értek az alatt, hogy a metafora parodizálása, és miért indokolt erről beszélni Juhász, de főként Bartók kapcsán.

 

Talán nem túlzás: az, ahogy a tárgyul választott művek bánnak a szemmel, egyfajta revansként is felfogható, vagy inkább a nyelv helyreállítási kísérleteként, amennyiben a „szem” szót túl gyakran mondtuk ki vagy írtuk le úgy a legkülönbözőbb műfajokban és helyzetekben – szépirodalmon innen és túl –, hogy közben megfeledkeztünk a szemről mint szervről. „Szemszög”, „szemlélet”, „szempont”, „más szemmel” stb. – ezek a gyakoriságuk révén háttérben tartják azt a kocsonyás gömböt, ami már eleve visszahúzódásra ítélt a fejben. Ahogy az „úgy látom” is sokszor az „úgy gondolom” szinonimája lesz, és eközben a szem és az agy feszültségét többé-kevésbé figyelmen kívül hagyjuk. A szem akár lázadóként is felfogható, és egy abszurditásával együtt érvényes logikát követve már akkor is belefogott a lázadásba, amikor még megtaláljuk a megszokott helyén, látszólag háborítatlanul: „A szem az agy része. A látószerv mutálódott agynyúlvány.”[2]

 


1.2


„Semmi, de semmi nem volt sem a talajban, sem a földi atmoszférában, amit ez a zsírból, megpörkölődött hámsejtekből, porózus ivarlevelekből és cellulózból összeálló telep ne lett volna képes hasznosítani. A légkörben szállingózó nukleáris hamuból kinyert szén-monoxidot éppúgy beépítette önmagába, ahogy a gondolkodók által kilélegzett párát.” – olvassuk A kecske éve egyik tömegsírjáról.[3] Az anyagok válogatása során kivételt nem ismerő építkezés magát a szövegtestet juttathatja eszünkbe, amelyben különböző regiszterek, műfajok keverednek egymással. A „telep” a Bartók-regények egyik önleképező csomópontja is, hiszen működése analóg lehet a szövegmasszáéval. Továbbá akkor, amikor az „A temető élt.” nyitánnyal szembesülünk, olyan szakasz veszi kezdetét, amely egy önálló, élőhalott világot részletez Juhász Ferenc József Attila sírja című hosszúverséhez hasonlóan (kötetben először az 1965-ös Harc a fehér báránnyalban szerepel).  Érdemes feltenni a kérdést, milyen módon és mértékben engedik meg a szövegek képsorai, hogy önolvasatként, -reprezentációként, -modellezésként tekintsünk rájuk.

 

A Juhász-vers nagyrészt József Attila E/2-es megszólításait helyezi egymás mellé, eközben sokféleképp metaforizálva a megszólítottat, többek között szemként[4] mutatva fel: ő „a világ kimetszett szemgolyója, mely mindig újra kinő”.[5] Ez a kép egyszerre utal a potenciálisan végtelen reprodukcióval egy viszonylagos halhatatlanságra, de arra is, hogy ami újból létre fog jönni, agresszió áldozata lett. Olyan vakításé, mely a világ egészét fosztja meg a látástól, még ha ideiglenesen is.

 

Minden bizonnyal fontos itt a költőóriásként kezelt szerzőnek tulajdonítható, szemléletformáló hatalom, hiszen eszerint a világ azt látja vagy fogja látni, amit a költő, ugyanakkor az olvasás és az olvasó szerepe is hangsúlyt kap, ha a „szem újranövéseit” a József Attila-művekkel való ismételt találkozások következményeként értelmezzük. Vagyis József Attila (újra)felfedezése vagy puszta (újra)olvasása ismétlésszerűen reaktivál egy, a művek nyomán leírható látás(módo)t.

 

A Bartók-féle temetőleírásában szintén feltűnik egy repetitív, sorozatos újrakezdést rögzítő részlet: „[Ludwig t]ekintete egy karmazsinszínű koralltörzsecskén állapodott meg. A kétsoros szárból fejletlen csápok nyúltak ki, végükön egy-egy emberi szemgolyóval. Az ostorszerű nyúlványok azonban még nem erősödtek meg eléggé a golyóbisok súlyának megtartásához, így azok minduntalan aláhanyatlottak az aminosavakban gazdag sárba.”[6] Nem világos, ugyanazok a szemgolyók zuhannak-e le folyton a sárba vagy a sárba szakadtak helyére friss golyók nőnek, hogy aztán azok is leessenek. Mindkét esetben előhívódik azonban Szisziphosz alakja, aki a szikla hegytetőre görgetésének munkáját szüntelenül újrakezdeni kényszerül. A lekerekített kő és a szemgolyó vizuális rokonsága nem mellékes, és az implicit parafrázis, a mítoszparódia szolgálatába szegődik.

 

A színre vitt állandó lemondáskényszer mind a Juhász-, mind a Bartók-képet reménytelennek, melankolikusnak mutatja, bár Bartóknál érzékelhető a gúny és a groteszk humor, míg a Juhász-szöveg mintha érdekelt volna a hiánytapasztalat részleges elfedésében: „mindig újra kinő, mint a tarajos-gőte szemgolyója, / ha kimetszik: újra kinő a koponya-gödörben a kocsonya-gomba, az akarat / gyümölcse”.[7] Gomba, gyümölcs, korall, ember – az élőlények különböző csoportjainak formáit, morfológiáit vonja egybe mindkét poétika, de míg itt Juhásznál a „kocsonya-gomba” metaforaként a szemléltetés eszköze, addig Bartóknál a korall szemgolyója nem csupán egy, a szemhez hasonló kitüremkedés, hanem a radioaktív térnek (a fikció keretein belül) valós eleme. Fontos azonban látni, hogy a radioaktív tér, ahol valóra válhat „a metaforák álma, hogy mássá legyenek”, Juhásznál is adott másutt, például a Halott feketerigóban sok helyen. Így például egy makimajom farka, lehet, nem azért lesz egy ág felé hajló kobra, mert a kobra itt a farok metaforája, hanem mert egy olyan lénnyel állunk szemben, amelyik majomban kezdődődő, de kobraként végződő hibrid („a Lajhármakikobra, a Lajmabra”[8] – Juhász a szavak mutációját is előnyben részesíti). Továbbá Juhásznál is gyakori, hogy a metaforának, ha nem szűnik is meg, mindinkább erősödik az érzéki oldala. Jó példa erre „az akarat gyümölcse”, amelyet akár fel is lehetne cserélni „a munkája gyümölcse” kifejezéssel, melyben a metafora elhasználtságának köszönhetően a gyümölcsszerűség jelentéskomponense egészen erőtlen, itt mégsem erről van szó, hiszen a szem lesz az a gyümölcs, amelyik újra élettől duzzad, és akarva akarja a látást.

 

Ez az akarat pedig egyenlőtlenséget eredményez: a szem „előre fut”, gyorsabban fejlődik, mint az, ami alátámasztani hivatott, és itt jegyezhető meg, hogy bár mindkét képben kifejeződik a vizualitástól való függés, a Bartóké – ami ezt a szöveghelyet illeti – szuggesztívebb ebben a tekintetben, mint a Juhászé. A vizualitásnak való kiszolgáltatottság megjelenítője, hogy a test nem képes kiszolgálni a vizualitást, jelesül a szemet, amely a látvány befogadására lehetne alkalmas. Zavar áll be az egészben, ahol is a részek megkísérlik a kooperációt, és az egyikük „hanyatlása” maga után vonja a másikét. Mindazonáltal hiába van itt szó enerváltságról, elhullásról, figyelmet érdemel a csápok „ostorszerűsége”: mintha ezek a sorozatos bukások ostorcsapások lennének, és nem történne más, mint annak próbálgatása, hogy hogyan lehet felverni a sarat, és hogy éppen milyen életet lehet kiverni a sárból, a szó több lehetséges értelmében. Ezek a kísérletek pedig analógnak mondhatóak a kísérletező regényépítkezéssel, és ironikus önreflexióként is olvashatóak.

 

A Bartók-képsort vonzóvá teheti még az is, hogy nagyobb az értelmezési tartománya. ’Újra és újra úgy dönteni, hogy nem kerüljük meg a látást mint kihívást’ – ez emlékeztethet arra is, hogy a gondolkodók, Ludwig, Karl és Martin szemét, de arra is, hogy az olvasóét veszik erősen igénybe a regényben halmozódó alternatív látványok. A regény befogadására vonatkoztatva tehát a képsort: a képzelet elszabaduló világához (maguk a szereplők is rengetegszer elképzelik vagy álmodják vagy vicc formájában közlik a lehetséges, rájuk váró veszélyeket) nincs olyan és annyi szem, amilyen és amennyi kielégítő, elegendő volna, fáradhatatlannak bizonyulna. A képsor modellezheti továbbá azt a meg-megújuló erőt, amely a regény vagy akár a rajta részben kívül eső, a (mohó) képek (mohó) sokaságaként leírható világ befogadását jellemezheti, a kudarcokat és azokat a pillanatokat, amikor az észlelés, az értelmezés újra lendületet vesz, a tág értelemben vett látás új próbatételt vállal.

 

 

1.3

 

A szem esetében, persze, nemcsak akkor beszélhetünk újrakezdésről, amikor újranő, hanem akkor is, amikor a szemhéj kinyílik, hiszen onnantól kezdve lehetséges (ismét) a látás. Juhász az újszülött „első szemnyitását” a József Attila sírjában a feltámadáshoz hasonlítja: „szeme majd kinyílik, mint Krisztus sírjának roppant sziklalapja”[9]. Érdemes tekintetbe venni, hogy bár a csecsemő szeme helyzetváltoztató mozgás mellett helyváltoztatóra is képes, utóbbira – alapesetben – csak a csecsemővel együtt. Ugyanakkor Krisztus távozhat a sírból, ahogy ezt meg is teszi az újszövetségi narratívákban. A szem mobilitásának korlátozottsága jelenhet meg itt a soron következő problémaként. Emlékezetes, ahogy ez A nyúl éve lapjain kerül elő, annak a François nevű szereplőnek az ábrázolásakor, akinek bogarakból áll a szeme, ez utóbbiak érzékeit veszi kölcsön[10], de a fejéből kieső üveggömbből egy drámai pillanatban aztán elmásznak (a passzussal később hosszabban foglalkozom).

 

A korallszemek sárba való „aláhanyatlása” is egy részleges önállóságot, helyesebben az önállóság vágyát sejteti, hiszen fejlődésük gyors, „különutas” volt, szenvedésük oka, hogy a tartócsáp nem fejlődött velük összhangban.[11] Bartók világában résznek lenni a lázadás esélyét jelenti, gyakran azt, hogy az egész korlátoz, ahogy a jó eséllyel alternatív utópistának is mondható Antonin Artaud vizionálta „szervek nélküli test” esetében már nem (a tartalmazott szervek, ha hiányoznak, nem léphetnek konfliktusba a tartalmazó egésszel). Ugyanakkor a fizikai távolodás nem nyújthat biztos szabadulást, a Bartók ábrázolta virulens ingoványt egy nem feltétlenül könnyen lokalizálható vezérlés rendezi-szervezi. „Rajta állunk, srácok” – olvassuk[12], de ez csak valószínűsíthető, a meghatározást némi homályosság jellemzi: „A látvány – elterelés. Az irtózatos, felmérhetetlen biomassza, a földi élet új hercege, ami ki tudja, miféle ragadozóvá vedlik át egyedfejlődése következő lépcsőfokain, valójában nem más, mint egy még nála is nagyobb szürkeállomány álcázóberendezése. A virágok és a mesterséges fémek káoszmosza nem több, mint kamuflázs. Nem egyéb, mint kezdetleges protézise annak, ami valójában a mélyben szunnyad. Ami odalent pihen, és erőt gyűjt.”[13]

 

Juhásznál viszont az irányítás a szerző-teremtő fej(é)ben gondolható el, legalábbis a szöveg instrukciója szerint, amelyben az szerepel, hogy „agyam kozmikus viharai”[14], és ez utóbbiak kiszolgáltatottja lesz a metaforákkal sokféleképpen ábrázolt megszólított. Egy felnagyított én fantáziaműködése alá rendelődnek a szövegben halmozódó szereplők és kisvilágok, míg Bartóknál szerző és alkotása viszonya nem problematizálódik ilyen módon[15], mert nála a felnagyítás független egy, valamennyiben a magyar romantika örökségeként tovább létező szerzőképtől: a televény mint látomás önmagába csatornázódik vissza, nem egy költőfigurába, akit hatalma leterhel, de ki is emeli őt mindabból, amit a feladata is áttekinteni, felsorolni, megragadni. Ez a juhászi figura a közösségének tesz szolgálatot (lásd azt, amit korábban a szemléletformálás kapcsán jegyeztem meg), legyen az akár a halottaké, akár az élőké, vagy a két csoporté egyszerre. Itt persze nem mulasztható el egy kitérő a műnembeli különbözésre, hiszen Bartóknál problematikus volna lírai énről beszélni, egy narrátor elbeszélésével kell számolnunk. Ugyanakkor a cselekmény nyomon követése és követhetősége sok esetben másodlagossá válhat a regényben, egyes képsorok, ha nem is izolálódnak, de a tágabb kontextusuktól eloldozódva válhatnak jelentésessé, és tehetnek lehetővé egy olyan típusú élményszerű olvasást, amilyen egyes lírai művek befogadásához válik hasonlóvá.

 

Mindemellett a fókuszkontingencia is összekapcsolja a két szerző szövegeit, a műnemi különbözőségnek ellentartva. A több mint globális hatókörű szinekdochék sorrendje többé-kevésbé felcserélhető, forrásvidékük az univerzum bármelyik körülírható-megnevezhető részrendszere lehet. Horizontális és vertikális tengelyen is esetlegesség jellemzi a szelekciót: Bartóknál például ott, ahol Melbourne mutánsairól olvasnánk, alaszkaiakról is olvashatnánk, és ott, ahol „gnosztikus vörösvérsejt”[16] szerepel, a „gnosztikus” jelzőt az „erek” is megkaphatnák, ahogy a „létükben bizonytalan kocsonyabocsok”[17] „csacsik” is lehetnének. Bartóknál a felsorolásokban, panorámatöredékekben, ugrásokkal élő leírásokban inkább a földrajzi egységek és a szerveződési szintek közötti fenséges cikázás válik fontossá. Sajátossága ugyanakkor, hogy miközben az a mód, ahogyan átfogó a tekintet, valóban az emelkedettséget szavatolja nem egy esetben, a mellérendelések vidám abszurditása legalább olyan gyakori, a két minőség szinte elkülöníthetetlen. Juhásznál ilyen típusú összetettséggel nem találkozunk, de az univerzum nála is bármely ponton „elkezdhető”, „folytatható”, „osztható”, és nem lehet „végigmondani”. A fókusz önnön mozgásával azt hivatott kifejezni, hogy egy végtelenül nagy térben történik, a készülő művet elhalmozták azzal, ami a rendelkezésére áll, és a tárgyakba-lényekbe behatolva is folytatható mindannak a felkutatása, ami megnevezhető.

 

 

1.4

 

Ami alapvetően hasonlóvá teszi a bartóki és juhászi vezérlés viszonyrendszerének alakulását, az a vezérlő töltekező természete, szívóereje. „Érzitek, ahogy megsüllyed a talaj a lábunk alatt?”[18] – vetődik fel a kérdés a gondolkodók körében, és a süllyedés tevékenységként tételeződik, a zavaros talaj aktivitásaként, behúzásként, ami Juhász számos szövegében a szemgolyó cselekvése. „Mint a polip karjai idegeim a nyálas űrbe kinyúlnak / Csillag-halacskákra tekerődnek forró vérüktől ittasúlnak / Nyálkás zöld szem vagyok” – áll A csönd virága című versben[19], a Halott feketerigóban pedig egy helyütt a mindenre éhező, „kisgömböcként” növekvő szemről olvasunk: „Óriás Szemgolyót szültél Anyám: engem! És szememmel én mindent megittam, megettem.[20] Ismét azt látjuk, hogy egy képesség, amelyet a szem egyébként nem birtokol, a sajátjává válik a fikcióban. Ahogy A nyúl évében járni és szétszéledni képes – „Vagy félszáz szemgolyó, ahogy összekapaszkodnak a kocsányaikkal, és lassan araszolnak a legközelebbi benzinkút felé”[21] –, úgy Juhásznál enni (vagy enni is, amellett, hogy járni tud). Feltehetően a képességek széttagoltságát szüntetik meg ezek a víziók, és az egységnek azt a vágyát fejezik ki, ami túl szeretne juttatni egy állapoton, melyben az egyik rész tulajdonsága a másik résztől megvontnak is mutatkozhat. Ha egy bizonyos szerv volna képes mindenre, amire az emberi testnek lehetősége nyílik, akkor talán a testen belüli konfliktusoktól is mentesülhetne a test, ahogy a szervek nélküli abszurd utópiában, bár nem feltétlenül állna elő az emberi test „automatizmusoktól való megfosztottsága”, amelyről Artaud beszél.[22] 

 

Visszatérve a táplálkozó szemhez, hangsúlyozandó, hogy a Halott feketerigóból idézett részletben nem arról van szó, hogy a szem hol táplálkozik, hol néz, nem is arról, hogy ezt a kettőt párhuzamosan végzi, hanem arról, hogy ez a két „cselekvés” megegyezik, bár a táplálkozás részletezését a szöveg már egy hasonlattal és azzal, hogy az álom terébe helyezi, eltávolítja. Innen nézve adott egy ingadozás a szövegben abban a tekintetben, hogy a látást az evéshez hasonlónak, vagy az evéssel azonosnak állítja-e be:

 

nőttem világ: a látásodban. Úgy gyűrtem a világot
szemgolyó-létembe én, ahogy álmomban egyszer: körben kis fekete
kezek nőttek a szemgolyóm peremén, és e kis majomkezecske-koszorú
Látomást, Álmot, Világegyetemet, Embert, Emberiséget, Állatot, Növényt,
Fényt, Sötétet, Virágot, Színt mohón a szemgolyómba rántott.
[23]

 

Ez a passzus azt tükrözi vissza, hogy a szem egyes adottságai korlátozóak, ha mutáción esik át. Bartóknál a „golyóbisok súlya” volt az, ami problémát okozott, az utóbbi Juhász-részletben a méret az, amit meg kell haladni, hiszen az eredeti térfogat nem teszi lehetővé a világ szó szerint vett befogadását. Mindazonáltal ennek a problémának a megoldása különösebb akadályba nem ütközik: ez a szerv minél többet fogyaszt, a folytonosan növelő gyarapodás révén annál inkább alkalmas a további töltekezésre.  Ugyanakkor nem érdektelen tény, hogy ha olyasvalaki létezne szemként, aki szemmé változott, akkor zsugorodásról beszélhetnénk, és egy olyan kicsi méret adódásáról, amely nem csak korlátot jelenthet, hanem egy korlát megszűnését is. Ezt példázza Jerzy Kosinski A festett madár című regényének részlete, amely nem azt a vágyat ragadja meg érzékletesen, hogy az ember a nagyság, hanem azt, hogy a kicsiség felé szeretné meghaladni önmagát. A következőket azon horror-jelenet leírása után olvassuk, melyben egy férfi féltékenységből kitolja egy másik szemét, mely onnantól a földön hever, a háziállatok játszanak vele, hogy a főszereplőt meditációra indítsa:


[…] De talán nem is akarnak szolgálatára lenni senkinek ezek a szemek. Könnyen megszökhetnének a macskák elől, és kigurulhatnának az ajtón. Vándorolnának mezőn, tavakon, erdőn, mindent alaposan megnéznének, szabadon, mint a kalitkából eresztett madár. Nem halnának meg, hiszen szabadok, s mivel kicsik is, könnyen elbújhatnának a legkülönfélébb helyeken, és kileshetnék az embereket.[24]


Figyelmet érdemel, ahogy a jelenet végén a főszereplő a szálló seregélyeket szemléli – talán saját szabadságának korlátaira emlékezteti a repülés, egy ahhoz hasonló szabadsághiányra, amilyenre a vándor szemgolyó víziója is mutat.

 

Felvethető tehát, hogy az egyes képességek hiányával küzdő részek lázadása ezekben a művekben az ember tehetetlenségét és azt a vágyat tükrözik vissza, amely e tehetetlenség megszüntetésére irányul. Láttunk már több példát arra, hogy a szem számára valamelyik adottsága válik jelentőssé, a súlya, a mérete. Ezek a szemet mint anyagot állítják elénk, ahogy Bataille regénye, amelyben már az is fontos lesz, hogy ennek az anyagnak milyen az alakja, melyet felöltött, továbbá az is, hogy milyen a felülete. Szexuális segédeszközként használják, miután kivették egy hullából. Olyan funkciót fog betölteni, amilyet egy gésagolyó. Azt látjuk, hogy a szemnek, konvencionális működés esetén, jobbára az a tulajdonsága fontos, hogy alkalmas-e a látásra, igaz, számíthat például az is, hogy milyen színű, azonban testrészként-szervként viszonylag ritkán tudja magára vonni a figyelmet, bizonyos értelemben le is fokozza a megfigyelés a látás eszközévé. Amiként térfogatának jelentős részével a fejben rejtőzik, gyakran hiányt szenved, amikor létezéséről gondolkodunk, és ekképp a lehetséges kiesése – abszurd módon – önazonosságának visszanyerését/elnyerését ígérheti.

 

De az aberráció tulajdonképpen a rész identitásválságából is gúnyt űzhet. Hiszen ahogy Juhász a szemgolyó végrehajtotta szülésről beszél, úgy Bataille-nál ennek a fordítottját látjuk, egy hüvely ölelte szemet, amely körül a vizelet szivárog. Miután azt olvassuk erről, hogy olyan, mintha sírna, nem állíthatjuk határozottan, hogy ezek az öröm, sem azt, hogy a fájdalom könnyei.[25] Annyi biztos, hogy a szem valaminek a határára sodródott. Valamiféle szabadulást megvalósíthatott, de a test újra az őt eltakaró tokká válik, ugyanakkor látni sem képes már, hiszen elszakadt a gyökerétől. Ha ez áldozat, akkor hiábavalónak tűnik. Jóllehet egy ágyék szeme lett, egyfajta senkiföldjére érkezik, ahol csak hasonlít azokra a vitális mutációkra, amelyek többek között Juhász Ferenc és Bartók Imre művészetében bontakoznak ki, és be is népesítik azokat.

 

[1] Bartók Imre, A patkány éve, Libri, 2013; A nyúl éve, Libri, 2014; A kecske éve, Libri, 2015.

[2] A kecske éve, 162.

[3] A kecske éve, 201.

[4] Juhász Ferenc, József Attila sírja = Juhász Ferenc válogatott versei, Unikornis, 1999, 158.

[5] I. m., 158.

[6] A kecske éve, 200.

[7] József Attila sírja, 158.

Borsik Miklós