Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Magyary Ágnes: Regény

Fotó: morpho

Amit fontosnak tartanak az emberek a megtörtént eseményekből, az banális részlet; és ami életbevágó, azon könnyed eleganciával átsiklanak. Ezért is olyan nehéz kihámozni a valóság sarokköveit. Persze, ha a rendőrségnek lenne hozzáférése a titkosszolgálat adataihoz, akkor minden sokkal könnyebb lenne, de a városállamban nem volt cél, hogy a rendőrségnek könnyebb legyen.

Bővebben ...
Költészet

Wölfl-Molnár Eszter versei

Fotó: Nagy Viktor

Túl sokáig volt a bordák mögött

Bővebben ...
Próza

Vince András: Adamec (regényrészlet)

Fotó: a szerző archívuma

Mi itt a Magyar Televízióban megpróbálunk fenntartani bizonyos civilizált viselkedési kereteket, például légyszívessel kezdjük a mondatot. De még véletlenül se gondold azt, váltott át kioktató tegezésbe, hogy te szívességet teszel bárkinek is, ha végrehajtasz egy kérést. Ez csak annyit jelent, hogy nem vagyunk végtelenül tahók. Mi így adjuk ki a parancsot.

Bővebben ...
Költészet

Ecsedi Borbála versei

Fotó: Vigh Levente

Nehéz gyökerek fognak / nem engednek át a határon

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Szocia

Fotó: Zanati Réka

Aztán szétestem. Volt olyan is. Nem szeretek róla beszélni, de ha így vizslatod, hát muszáj. Inkább hallgatok, az az egyszerűbb, kényelmes közöny, mint holmi fura nemet mondás. Így hordtak szét a hangyák, mindenki magának, a maga királynőjének, hátha utána homlokon csókolja őket.

Bővebben ...
Költészet

Demeter Arnold: A szabadságról

Fotó: Ádám Gyula

zsörtölődsz reggeltől / estig, akár medve a hó nélküli teleken

Bővebben ...
Próza

Klein Mari: Ágyban Prousttal

Fotó: a szerző archívuma

Újra meg újra felszítottad a tested, reggel hatig, amíg a maradék félsz ki nem rázkódott belőle. Míg ki nem világosodott. Mert akkor megbizonyosodtál: a denevérek már hazatértek, és bevackoltak a háztömb hasadékaiba.

Bővebben ...
Költészet

Gulisio Tímea versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Vasalt zoknival fojtják meg anyát

Bővebben ...
Próza

Bali Péter: take this longing

Fotó: a szerző archívuma

Mitteleuropa nem létezik, soha nem is létezett, a porosz nagyhatalmi törekvéseket melegítették újra egyfajta prémium kulturkampf díjcsomagként, melynek lényege annyi, hogy Németország (és a Volkswagen-konszern) neokoloniális törekvéseit támogassák.

Bővebben ...
Próza

Ambrus Máté: A forradalmár

Fotó: a szerző archívuma

Egyszer séta közben baljával belém karolt, a gangkorlát virágjainak rozsdás fémfonatán keresztül nézett az alattunk tátongó mélységbe, s amikor észrevette az udvar foltokban hiányos keramitburkolatát, megjegyezte, hogy az régen nem ilyen volt, a forradalomban szedték fel egy részét, hogy barikádot építsenek belőle.

Bővebben ...
Költészet

Szabó Imola Julianna versei

Fotó: A szerző archívuma

ne tudja senki / hogy nem érzel / csak megkönnyebbülést

Bővebben ...

Uri Asaf esszéi

Nyolcszáz éve repülnek felé a nyilak a toszkánai levegőben, de nem túl sűrűn, hogy ne rejtsék el a múzeumjárók szeme elől a táj laza kékségét. A szent maga elé néz, mosolyog, márványoszlophoz van kikötve, melynek tövében gyom, feltehetően kutyatej üti fel a fejét. Senki nem veheti el tőle a bizonyított, örök, de kedélyes mártíromságot. Én meg azt se tudom, hogyan fogyasztom el az előttem álló makacs hónapot, mely idecövekelte magát.

 


Uri Asaf 1942-ben született Haifában. Költő, műfordító, képzőművész, vegyész. 2017-ben megjelent kötetei: A Föld legalacsonyabb pontján (Scolar), Kafka képekben (Új Forrás könyvek), Míg árnyékot vetek (Kalligram).

 

 

Két halál

 

A paradoxonok embere vagyok, de tudom a határt, és annak megszegését rosszul viselem. Ezért sem gondolom, hogy bátrak azok, akik haláluk után hagyják elhamvasztani a testüket. Ők „tékozlók”, akik számára a feltámadás esélye nem több, mint egy jó vicc, hiszen a feltámadás anyagi biztosítéka éppen a csont. Kérdem magamtól: vajon hiszek valamiben? Fiatal koromban azt szajkóztam, amit magam körül hallottam, később több jelből is meggyőződtem, hogy a gondolataim messzire előttem járnak. Nem rokonom a téli darázs, kinek gyönge hangját elnyomja a fűtőtest sistergése. Ő ennél több, ő nem döngicsél, hanem a padlóra fekszik, a csápjait lassan nyújtogatja, nem érez fájdalmat, maga alá húzza a lábait és behajlítja a potrohát. A hátán ott az a barna pajzs, két csáp közé fogott fején finom szőrszálak, nincs szaga, merev, mint a patkó. Lefújom róla az arcátlan hangyákat. Sárga, viaszos bőre egy nap után kemény lesz és súlyos, de nem így a csipeszvékonyságú lábak és a besodort fátyolszárnyak. A csend olyan mély, hogy a saját lépteimet se hallom, se a mandulavirágot, mely ősi időlépték szerint bomlik a levegőben. Anyám halála után az anyanyelvem felé fordultam, miközben a pöffeszkedő szívem napról napra kisebb lett, mint az a sötétbarna gyümölcsíz, melyet gyerekkoromban naponta megdézsmáltam.


 

Pantha rhei

 

A pantha rhei elve szerint minden halandó léte az elmúlás folyam(at)ában van. Saját létünk halvány és bizonytalan képe csak képzelgés, vagy talán látomás. Herakleitosz szerint nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, más szóval nem érzékelhetünk senkit meglett, „végleges” állapotban, csak a lassú vagy gyors elváltozásait. Az ember széthullik, a mélyből felmerül és tovaszáll. A váróban összezárt lábakkal ültem, a remegő térdemre néztem, tudtam, hogy még egy óra múlva is 2040-ben leszünk. Az egyik unokám nagyítóüvegen keresztül nézett engem, és látta, hogy a várakozás közben kicsi lettem, mint egy kő. Nem hittem senkinek. Miután kiszöktem a váróból, a ház falain kapaszkodtam, és majom módjára menekültem. Ha a kiálló vaselemek elmaradtak, a levegőbe kapaszkodtam, s a lendület is elegendő volt ahhoz, hogy ne essek le.

 

 

Szent Sebestyén

 

Nyolcszáz éve repülnek felé a nyilak a toszkánai levegőben, de nem túl sűrűn, hogy ne rejtsék el a múzeumjárók szeme elől a táj laza kékségét. A szent maga elé néz, mosolyog, márványoszlophoz van kikötve, melynek tövében gyom, feltehetően kutyatej üti fel a fejét. Senki nem veheti el tőle a bizonyított, örök, de kedélyes mártíromságot. Én meg azt se tudom, hogyan fogyasztom el az előttem álló makacs hónapot, mely idecövekelte magát. Ez a hónap keserűkása a számban, de biztos, hogy nem fogok belőle semmit felmutatni, nem fogom a nyűgös óráimat csokorba kötni és előtted meglobogtatni. A várakozásban, a teljes hónap olyannak tűnik, mint egy tömör fagolyó, amit a létező legnagyobb fajsúlyú fából, az észak-amerikai fekete tölgyből esztergályoztak. A nyilakkal terhes várakozás a kitűzött pillanat főpróbája.

 

 

Uri Asaf