Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Átkeretezés

Hová tevé boldogtalan fiait?
Vörösmarty Mihály: Előszó

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.
Ránézek az algás lépcsőről, összerándulunk,
és nincs közünk egymáshoz. Szárnyak kopognak
a maradásra alkalmatlan kikötő oldalán.
Születés helyett tél van és csend.
Ezért késnek nálunk az anyák, mert
szállnak el az angyalok a családtól. A korán
érkezettek. Bár felsírnak, csak egy órát
élnek. Összerándulok minden koppanásra,
és csak az ablakon keresztül merek az égre
nézni. De hiába, az égben semmi sincsen,
ami fiamhoz hasonlítana. Újabban őket keresem
minden parton. A visszatérő vájatokat
bámulom az iszapban, az esztétikáját keresem
mindennek, mintha ez segítene a távolságtartásban.
Elfárad a part az ismétlődésben. Nyomaiban
próbálok nyelvet találni, de nem fordíthatom le
halálukat arra, ahogy megtörnek a hullámok
a tengerirózsák, hínárok és kagylók közt.

 

Alakjamúlt

Amikor a nagypapámtól örökölt borotvapenge-csomag
egyik darabjával végigvágtam a kezemet az ütőér mellett,
mintha egy folyó öntött volna ki az alkaromból. Azóta
esténként benyomom a dugót a lefolyóba, megvárom,
amíg a mosdó megtelik vízzel, belerakom a fejemet,
és nézem a zománcot fulladásig. Fehér szirmú
vadvirágként ölel a csap. Ahogy kiemelem fejemet a vízből,
véletlenszerű mintában hullanak a cseppek. Addig
bámulom őket, amíg jelenteni kezd valamit a formájuk. Közben
arra gondolok, mikor dédszüleim 1918-ban átszöktek
a határon, talán a Szamoson át jöttek, hogy legyen valamilyen
kapcsolatom velük. Sodrásuk feltöltött egy várost.
Állítólag romániai svábok voltak, akaratuk ellenére is
sokkal több nyelvet beszéltek, mint amennyit én
valaha is fogok, mégsem tudnák elmondani,
nem azért küzdöttek, hogy a torkom köré tekerjem
a folyókat. Pedig a vízben gyorsan terjed a hang,
talán gyorsabban, mint ahogy visszahátrálok a télbe,
és a fagyban végleg rögzülnek a távolságok.

 

Németh Gábor Dávid, Budapest, 1994, költő, szerkesztő. Megjelent verseskötetei: Banán és kutya, FISZ, 2017; Lebegő arborétum, Prae Kiadó, 2022. Színházi munkái: Fatima (bemutató: Kolozsvári Magyar Opera, 2021); Emma (A MÜPA 2020-as zeneműpályázatának díjazottja); Az elveszett Hold (bemutató: Zene Háza, 2026).

Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...

Uri Asaf esszéi

Nyolcszáz éve repülnek felé a nyilak a toszkánai levegőben, de nem túl sűrűn, hogy ne rejtsék el a múzeumjárók szeme elől a táj laza kékségét. A szent maga elé néz, mosolyog, márványoszlophoz van kikötve, melynek tövében gyom, feltehetően kutyatej üti fel a fejét. Senki nem veheti el tőle a bizonyított, örök, de kedélyes mártíromságot. Én meg azt se tudom, hogyan fogyasztom el az előttem álló makacs hónapot, mely idecövekelte magát.

 


Uri Asaf 1942-ben született Haifában. Költő, műfordító, képzőművész, vegyész. 2017-ben megjelent kötetei: A Föld legalacsonyabb pontján (Scolar), Kafka képekben (Új Forrás könyvek), Míg árnyékot vetek (Kalligram).

 

 

Két halál

 

A paradoxonok embere vagyok, de tudom a határt, és annak megszegését rosszul viselem. Ezért sem gondolom, hogy bátrak azok, akik haláluk után hagyják elhamvasztani a testüket. Ők „tékozlók”, akik számára a feltámadás esélye nem több, mint egy jó vicc, hiszen a feltámadás anyagi biztosítéka éppen a csont. Kérdem magamtól: vajon hiszek valamiben? Fiatal koromban azt szajkóztam, amit magam körül hallottam, később több jelből is meggyőződtem, hogy a gondolataim messzire előttem járnak. Nem rokonom a téli darázs, kinek gyönge hangját elnyomja a fűtőtest sistergése. Ő ennél több, ő nem döngicsél, hanem a padlóra fekszik, a csápjait lassan nyújtogatja, nem érez fájdalmat, maga alá húzza a lábait és behajlítja a potrohát. A hátán ott az a barna pajzs, két csáp közé fogott fején finom szőrszálak, nincs szaga, merev, mint a patkó. Lefújom róla az arcátlan hangyákat. Sárga, viaszos bőre egy nap után kemény lesz és súlyos, de nem így a csipeszvékonyságú lábak és a besodort fátyolszárnyak. A csend olyan mély, hogy a saját lépteimet se hallom, se a mandulavirágot, mely ősi időlépték szerint bomlik a levegőben. Anyám halála után az anyanyelvem felé fordultam, miközben a pöffeszkedő szívem napról napra kisebb lett, mint az a sötétbarna gyümölcsíz, melyet gyerekkoromban naponta megdézsmáltam.


 

Pantha rhei

 

A pantha rhei elve szerint minden halandó léte az elmúlás folyam(at)ában van. Saját létünk halvány és bizonytalan képe csak képzelgés, vagy talán látomás. Herakleitosz szerint nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, más szóval nem érzékelhetünk senkit meglett, „végleges” állapotban, csak a lassú vagy gyors elváltozásait. Az ember széthullik, a mélyből felmerül és tovaszáll. A váróban összezárt lábakkal ültem, a remegő térdemre néztem, tudtam, hogy még egy óra múlva is 2040-ben leszünk. Az egyik unokám nagyítóüvegen keresztül nézett engem, és látta, hogy a várakozás közben kicsi lettem, mint egy kő. Nem hittem senkinek. Miután kiszöktem a váróból, a ház falain kapaszkodtam, és majom módjára menekültem. Ha a kiálló vaselemek elmaradtak, a levegőbe kapaszkodtam, s a lendület is elegendő volt ahhoz, hogy ne essek le.

 

 

Szent Sebestyén

 

Nyolcszáz éve repülnek felé a nyilak a toszkánai levegőben, de nem túl sűrűn, hogy ne rejtsék el a múzeumjárók szeme elől a táj laza kékségét. A szent maga elé néz, mosolyog, márványoszlophoz van kikötve, melynek tövében gyom, feltehetően kutyatej üti fel a fejét. Senki nem veheti el tőle a bizonyított, örök, de kedélyes mártíromságot. Én meg azt se tudom, hogyan fogyasztom el az előttem álló makacs hónapot, mely idecövekelte magát. Ez a hónap keserűkása a számban, de biztos, hogy nem fogok belőle semmit felmutatni, nem fogom a nyűgös óráimat csokorba kötni és előtted meglobogtatni. A várakozásban, a teljes hónap olyannak tűnik, mint egy tömör fagolyó, amit a létező legnagyobb fajsúlyú fából, az észak-amerikai fekete tölgyből esztergályoztak. A nyilakkal terhes várakozás a kitűzött pillanat főpróbája.

 

 

Uri Asaf