Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Éhség vagy élvezet

Szegedi Kritikustusa Szerényi Szabolcs Éhség című kötetéről Kovács Krisztina, Szántai Márk és Szilágyi Zsófia részvételével
Legjobban a rövid, sokszor valamilyen abszurd (irreális, természetfeletti, fantasztikus – sokféle jelzőt lehetne használni itt) fordulatot is tartalmazó, mégis a mai világunk valóságát, az emberi kapcsolatok mibenlétét (is) megmutató történetek tetszettek a legjobban, mint a Cserje, a Penész és a Stresszlabda. És kevésbé éreztem erősnek éppen a címadó, hosszabb szöveget, az Éhség címűt. Miközben a kötet címét találónak gondolom, hiszen a kielégületlenség, a habzsolás, az éhezés és a túlfogyasztás valóban a kötet egészét meghatározó motívum.

 

 

Szerényi Szabolcs Éhség című novelláskötete a 2015 óta publikáló szerző első könyve.  Mennyiben olvasunk másképp egy elsőkötetet, mint második, harmadik, sokadik köteteket? Kinek szól egy ilyen könyv? Lehet-e kitüntetett célja egy elsőkötetnek?

 

Kovács Krisztina: Az elsőkötetekkel nyilvánvalóan türelmesebbek vagyunk – türelmesebb, vagy éppen szűklátókörűbb, ez nézőpont kérdése, a kritika is. Az esetleges gyengeségeket a debütálás számlájára írjuk, de persze hajlamosabbak vagyunk keresni is a hibákat, az esztétikai gyengeségeket. Szerényi kötete szerencsére nem tipikus „első kötet”. Magabiztos hang, kiérlelt invenciók és eredeti, utánérzésektől mentes nyelv jellemzi. Bárkinek is szólna eredetileg, nincsenek illúzióim, hogy a könyvterjesztés jelenlegi helyzetében egy írószövetség elsőköteteket közreadó sorozatában mekkora olvasottságra és eladási példányokra számíthat a szerző és a kiadó, mégis nyugodt szívvel ajánlható a jó irodalom rajongóinak. Kompakt és nagyon átgondolt novellák, amelyek a nagyregényben kevésbé elmerülő kor olvasói elvárásainak is tökéletesen megfelelnek.

 

Szilágyi Zsófia: Én már írtam is Szerényi könyvéről, az ÉS-ben (http://www.es.hu/cikk/2017-09-01/szilagyi-zsofia/a-tulfogyasztas-mamora.html), ott is megpróbáltam szembenézni azzal, hogy nem ugyanúgy olvasunk elsőkötetet, mint másodikat vagy sokadikat. Állítólag a FISZ nyári táborának kritikaműhelyében egyszer azt mondtam, hogy a leghálásabb kritikusi feladat a második könyv, az egyik legnehezebb meg az első: itt szaladunk bele legkönnyebben olyan jósolgatásokba, amelyek aztán nagy eséllyel egyáltalán nem jönnek be. Az első könyv szerintem olyan, mint egy portfólió, megláthatjuk belőle, miben látszik az adott szerző tehetségesnek – Szerényi, most így látom (tudom, hogy az internet nem felejt, vagyis ezt majd a fejemre lehet olvasni, ha holnap előáll egy nagyregénnyel), elsősorban a rövidtörténetben jó, meg a jelenkor irodalommá formálásában. Vagyis, röviden, kitüntetett célja van egy ilyen debütáló könyvnek, miközben sorsdöntő jelentősége azért nincs, bőven látunk arra példát az irodalomtörténetben, hogy valakinek nem az első kötete keltett feltűnést, sőt, az még kimondottan fanyalgó fogadtatásban részesült. Egyébként a kritikámban még azt valószínűsítettem, hogy az olvasókhoz kevésbé fog eljutni ez a kötet, ehhez képest mostanra elég sok bejegyzést találtam róla a moly.hu-n, ennyit a kritikusi jóslatok érvényességéről.

 

Szántai Márk: Egy elsőkötet kitüntetett célközönsége minden bizonnyal a szakma, a szűkebb értelemben vett irodalmi közvélemény, hiszen a folyóiratpublikációk után egy ilyen típusú debütálás lehet a belépő a „nagybetűs” irodalmi életbe. Szerényi könyve abból a szempontból is érdekes, hogy – mindezen funkciókon túl – a netes felületeket böngészve úgy tűnik, egészen sok laikus olvasóhoz is eljutott, különféle értelmezési lehetőségeknek teret engedve. Ennek alighanem az az oka, hogy az elsőkötetek sorából bőven kiemelkedő, izgalmas világirodalmi és társművészeti áthallásokat is játékba hozó könyvről van szó – de erről később. (Meglepő ugyanakkor, hogy a professzionalizált irodalmi világban eddig kevesebb kritika született: az ÉS, a Bárka és az Apokrif felületein túl egyelőre nem találtam a kötetről szóló írást, azonban könnyen lehet, hogy néhány további szöveg már a szerkesztőségekben várja a megjelenést.)

 

Az Éhség tizenhárom novellából áll, nagyjából mindegyik felfűzhető a vágy, undor, túlfogyasztás tematikára. Mennyire egyenletes a szövegek esztétikai megformáltsága? Melyek a legkiemelkedőbb, és melyek a leginkább felejthető szövegek a kötetben?

 

Kovács Krisztina: Egyetértve Szilágyi Zsófia ÉS-beli kritikájával, van egy-két túlírt szöveg, szerintem éppen a címadó Éhség ilyen. Mi több, én címnek sem ezt választottam volna, bár az egyszavas novellacímek valóban szikárak és hatásosak. Látható, a minimalista eszközkészlet, képiség és retorika jól áll a szerzőnek. És ebben, a rövidprózában, a novellában a legjobb. Talán ezért lehet az, hogy a kötet néhány hosszabb szövege éppen a gyengébb. A nagyobb terjedelem nem tesz jót a történeteknek, a narratíva szétesik, érdektelenné válik. Szerencsére ez valóban csak egy-két szöveg, mindez alig ront a nemcsak elsőkötetnek remek könyv színvonalán.

 

Szilágyi Zsófia: Nekem legjobban a rövid, sokszor valamilyen abszurd (irreális, természetfeletti, fantasztikus – sokféle jelzőt lehetne használni itt) fordulatot is tartalmazó, mégis a mai világunk valóságát, az emberi kapcsolatok mibenlétét (is) megmutató történetek tetszettek a legjobban, mint a Cserje, a Penész és a Stresszlabda. És kevésbé éreztem erősnek éppen a címadó, hosszabb szöveget, az Éhség címűt. Miközben a kötet címét találónak gondolom, hiszen a kielégületlenség, a habzsolás, az éhezés és a túlfogyasztás valóban a kötet egészét meghatározó motívum. A novelláskötetek pedig ritkán teljesen egységesek, akkor sem voltak azok, amikor Móricz vagy Kosztolányi írta őket, ez a lehető legtermészetesebb, ráadásul egy elsőkötetnél, legyen az bármennyire koncepciózus is, mindenki kísérletezik, és ez így van jól.

 

Szántai Márk: A hullámzó színvonal egy novelláskötet esetében szinte magától értetődő. Amit e tizenhárom szöveg alapján megállapíthatunk, az az, hogy Szerényi a rövidformák mestere, érdekes módon éppen a kötet címadó szövege, az Éhség sikerült gyengébben a maga húszoldalas terjedelmével. A legsikerültebb szövegek közé a Főútvonal, a Séta és a Penész című novellákat sorolnám, erejüket és nyelvi-tartalmi ökonómiájukat tekintve. Felfedezhető egy olyan korreláció is, hogy rendszerint az itt és most-ot megíró szövegek működnek jobban – amikor térben és/vagy időben el akar távolodni a jelentől, azokat kevésbé éreztem erősnek. De, hogy kicsit önmagamra is rácáfoljak: ez utóbbi szövegcsokorból üdítő kivételt jelentett például a Jonas című novella.

 

Szerényi könyve számtalan lehetséges előképet megidéz, néha rejtetten, máskor reflektáltan. Melyek ezek közül a legfontosabbak, legérdekesebbek? Hogyan viszonyul mindez a kortárs magyar próza hagyománykezelési tendenciáihoz?

 

Kovács Krisztina: A posztmodern utáni állapotban, amiben most vagyunk, a szövegirodalom és a belső idézetek kavalkádja kevésbé szexi már. Éppen ezért az intertextualitás túlhangsúlyozása sokszor ad hoc, rontja a szövegek hatását. Ez történik néhányszor Szerényinél is. Ugyanez vonatkozik a filmes idézettség időnkénti túlhajtottságára. A szövegek ezek nélkül a sokszor túlhajtott utalások nélkül is erősek, sőt azok nélkül erősek igazán. Szerencsére az egyébként kiváló kötet egészét nem ez jellemzi, de a kevesebb itt is több lehetne.

 

Szilágyi Zsófia: A nyílt utalgatásokat én nem szerettem, nem bánnám, ha azok majd eltűnnének Szerényi későbbi szövegeiből, és rábízná az olvasóra, hogy felfedezze az effajta kapcsolódásokat, ha akarja. Ilyen az, amikor a Taxidermiából van mottó (hiszen nyilvánvalóan eszünkbe jut ez a film a novellák olvastán), vagy amikor az Átváltozás című novella alatt ott látjuk azt, hogy Kafka nyomán, esetleg amikor „sátántangói tájról” esik szó a Főútvonal című szövegben. Ezekből, szerencsére, nincs sok, és nem jellemző Szerényire az sem, ami az elsőkönyvesekre időnként igen, hogy „felmondaná a leckét”, be akarná bizonyítani, hogy ő, bizony, művelt. Azt sem látjuk, hogy akár a posztmodern-nyelvjátékos, akár a Kosztolányi-Ottlik-féle „szépmondatos” hagyományhoz erőltetetten kapcsolódni szeretne (hogy most mértéktelenül egyszerűsítsek két tradíciót). Valószínűleg ezért írhatták többen a moly.hu-n, hogy ez „nem irodalom”: de, határozottan az, viszont, ha valamihez kapcsolni szeretnénk, lehet, hogy inkább filmekhez tudnánk, illetve nem magyar, hanem akár amerikai, akár orosz prózahagyományhoz.

 

Szántai Márk: Úgy tűnik, hogy Szerényi ki akar törni a kortárs magyar prózahagyomány fősodrából, és ehelyett olyan megoldásokkal kísérletezik, amelyek sokkal inkább rokoníthatóak világirodalmi hagyományokkal, mint a szűken értett hazai irodalmisággal. Néhány – talán túlságosan is explicit – utalás van, amelyek mintha a klasszikus modernség és/vagy a kortárs magyar próza motívumait hívnák játékba (istenverte por, sátántangói táj), de ezek is inkább ironikusan hatnak. A novellák hangulata, figurái többször juttatták eszembe Bukowski vagy Ellis világát, mint lehetséges előképeket. Az irodalmi utalásokon túl a film is kitüntetett szerephez jut a könyvben, sajnos néhol ez is didaktikusan van adagolva: „egy Fellini-film megirigyelhette volna” (38.), „Peter Greenaway filmjét néztem” (47.), vagy gondolhatunk itt az obligát Taxidermia-mottóra, amely egyébként akár az egész kötet élére is kerülhetett volna. Szerencsére azért nem ezek a direkt megoldások vannak többségben, és ezekkel együtt is érvényesülni tud a novellák nyelvi ereje és tematikus sokszínűsége.