Jövő, ami nincsen

Részletek

Antal Balázs: Le, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2017.

Kisprózai alkotásokat tartalmaz Antal Balázs Le című, harmadik kötete, szám szerint tizennégyet, az elbeszéléseket pedig egy kabai lóránt által készített interjú zárja le, amely a szövegek elkészülte mögött húzódó alkotói motivációkat is az olvasó elé tárja. Antal Balázs könyve nincs híján annak, amit röviden társadalmi felelősségvállalásnak nevezhetünk, s mint ilyen, nem csak megidéz egy hosszú múltra visszanyúló irodalmi tradíciót, de lehetőséget kínál a textusok olyan értelmezésére is, amely nem elsősorban a művészi megalkotottság, hanem részben irodalmon kívüli szempontok felől közelít azokhoz.

„… teszik, ami nekik jutott: tűrnek. Falakat húznak, tiktákolnak, üvegcserepet szúrnak a friss betonba, mindent kulcsra zárnak, lakatra, láncra, olyan kutyát tartanak, hogy attól ők is félnek, kerítést húznak, ha kevés, húznak még egyet, ha az is kevés, áramot vezetnek a drótba, botot tartanak az ágy mellett, fejszét, kisbaltákat.” (94.) E sorokat olvasván a befogadót mindenekelőtt a megdöbbenés hathatja át, amennyiben a szöveg mint mindennapi (egyfajta „örökségként” kapott) tapasztalat referál a zsigeri félelemről, s e hatást fokozhatja a tudat, miszerint a fikció itt már-már önfelszámoló módon találkozik a „valósággal”: a Le ugyanis olyan társadalmi problémákat visz színre és artikulál egyszerű, hétköznapi tapasztalásként, amelyek nem a múltba, de nem is egy disztópikus jövőbe vezetik a kötet olvasóját, hanem a jelenkori Magyarországba, a magyar társadalom perifériáin élők életébe, s amelyek mint a mindennapi élet részei paradox módon a normalitást jelentik. A kötet szövegei olyan mostoha élettörténeteket, kilátástalan helyzeteket és kettétört sorsokat mutatnak meg mindenféle tragikus vagy patetikus modalitás nélkül, amelyek nem valamely idegen ország vagy kultúra „termékei”, hanem a sajátunké.  Ennyiben az igen tömör címet viselő elbeszélésfüzér arra is figyelmeztetheti az olvasóját, hogy mennyire eltérő világokból épül fel az a fenomén, amit többnyire Magyarországnak hívunk, s hogy miközben e világokról az olvasók egy része jószerével mit sem tud, addig másokban éppen az ismerősség, egyfajta otthonosság érzetét keltheti.

A Le leginkább zavarba ejtő hatása abból a szenvtelen prózanyelvből fakadhat, amellyel színre viszi azt a világot, ahol a félelemből táplálkozó erőszak rekvizitumai a mindennapi élet nélkülözhetetlen kellékeivé válhatnak, amint azt az üvegcserepek, láncok, a kerítésbe vezetett áram, a fejsze, a kisbalta is jelzik. Utóbbi kettő esetében nem elhanyagolható, hogy a munka eszközei válnak az önvédelem (így potenciálisan a kölcsönös erőszaktevés) eszközeivé, ami a kötet elbeszéléseiben megjelenített, egykor jól működő falvak életének radikális megváltozására is utalhat.

Az ábrázolt világ, valamint a kötet mögött megbújó, a társadalom perifériáin élők iránt érzett felelősségvállalás (amely a kötetvégi interjú egyik fő kérdéskörét is adja) nemcsak régi és nem is csupán a magyar irodalomra jellemző tradíciókat idézhet meg, hanem olyan, a recepció által nagyra értékelt, a középnemzedék alkotóitól származó könyveket is, mint Borbély Szilárd Nincstelenekje. Ez utóbbival kapcsolatban a szegénységtematika mellett éppen az ismerősség és otthonosság azon paradox állapotát emelte ki a regény egyik kritikusa, ami – még ha eltérő módokon is, de – Antal kötetével kapcsolatban is szóba hozható: „a szerző [Borbély Szilárd – U. D. M.] a nyomor olyan mély világába merészkedik, amely milliók számára ma is »kellemesen ismerős« és otthonos, az irodalmi művek azonban mégis kerülik ezt a témát.” (Koscsák Balázs: Oszthatatlan felelősség.) S bár a Le talán nem merészkedik a nyomor ábrázolásának olyan mélységeibe, mint Borbély regénye, az otthonról hozott mintákkal való számvetés előhívja e közösségek sorsának alakulásával való szembesülést is. Antal könyve olyan figurákat és színtereket mutat meg, akik és amik egykoron éppen nem a társadalom magára hagyott, perifériáin élői voltak, hanem egy már-már utópisztikusan idillikus jövőre készülhettek. A Le azt mutatja meg, hogy a többé-kevésbé felismerhető (bár földrajzi jelölőkkel csak ritkán jelölt) régiók és a benne élők élete mivé változott a megindult polgárosodás megszakadása után. „Aztán egyszer csak az egész bányász-kohász világnak vége lett – hiszen igazán meghatározó emlékeim a hanyatló ipari világhoz kötődnek, s aztán a villámgyors talajvesztéshez, a külső világ romlásához. Minden család emelkedett fölfelé addig valahogyan. Többen vettek könyveket, járattak újságot, hanglemezeik voltak, s a gyerekeik számára is megnyílt a kétkezi munka világán túli világ is. Már-már a polgári lét felé mozdult el ez a munkásság.” (196.) A szövegek e világ felbomlása utáni talajvesztést mutatják meg, így a kötet címe nem csak egy földrajzi értelemben vett vertikális irány jelölője, hanem szimbolikus, társadalmi és szociális jelentéssel bír, amennyiben elsősorban lecsúszó vagy lecsúszott társadalmi csoportokat mutat be, s hozzájuk kapcsolódóan letűnt kulturális mintázatokat egy-egy mikrotörténeten keresztül.

Valamennyi elbeszélésre igaz, hogy a figurák és tárgyi eszközeik leképezik azt a világot, amelyben élnek. Közös jegyük a tisztaság hiánya: a szereplők piszkosak, koszosak, a kávéfőző „szutykos” (Bányavidék, 73.), a kabát „kopott”, a zakó „koszos és nyúzott” (Otthagyni a fogát, 111.) és így tovább, gyakran esik az eső, van sár és sötét. A szereplők helyenként állatias tulajdonságokat öltenek magukra (az öregek a gondozóikra „is csak vicsorognak vagy csorgatják a nyáluk”, 76.) vagy a nevük hangzik úgy, mintha egy állat neve volna (például Vad Mundi).

A kötet szereplői kevéssé tudják magukat a nyelv révén kifejezni, világukban a verbális érintkezés különböző formáinak lényegesen kevesebb szerep jut, mint a fizikai kontaktusoknak. Ez alól részben A szelídítés című novella elhunyt férfije lehetne kivétel, aki képes lecsillapítani az agressziójának parancsolni nem tudó Vad Mundit, ám hogy hogyan, azt a szöveg nem közli, ellenben többször referál arról, ahogyan Vad Mundi küzd a kifejezés nehézségeivel. „A Vad Mundi abban a pillanatban nagyon elszégyellte magát, és alig bírt valamit kinyögni. De végül csak elmondta, nem éppen úgy, ahogyan előre kigondolta, de legalább valahogyan.” (66.) „Az asszony ebéddel kínálta. Szó nélkül ültek szemben egymással azalatt.” (69.) A személynév előtti névelő használata amellett, hogy felidéz egy dialektust, a szereplő „dezantropomorfikusságát” emeli ki.

Ugyanakkor az, hogy majd’ minden szereplő koszos, piszkos és nyúzott, akárcsak a tárgyaik és az őket körülvevő világ – vagyis a természeti környezet, az ember és az általa alkotott artefaktumok kvázi-kiasztikus viszonyban állnak egymással – meglehetősen sematikussá teszi a szövegeket: olyan sok a hasonlóság és az ismétlés két szöveg, a bennük színre vitt világ, helyzetek és sorsok, valamint a figurák között, hogy az néhány írás után akár unalmasnak is hathat.

Az ismétlés alakzatának használata ugyanakkor nem céltalan: azt hivatott jelezni, hogy a szereplők élete nem áll másból, mint repetitív ürességből. A mindig-ugyanaz a kiúttalanság uralja a megjelenített élethelyzeteket. A szövegek többnyire azt viszik színre szűk variativitással, amit az egyik szereplő – mintegy a kötetben olvasható írások példaértékének aforizmatikus explicitté tételeként – úgy fogalmazott meg, hogy „vigasztalan hely a világ”. (24.) A legelső, Sóvárgás című elbeszélés amellett, hogy már a címével is valaminek a hiányát, illetve e hiány betöltése utáni – reménytelen – vágyat jelzi, a szegényég mellett egy olyan aktuális társadalmi problémát is megjelenít, amely nem csak a társadalom perifériáján élőket érinti: a kivándorlást. „Mi lett belőlünk, bazmeg? A fele banda Németbe, Osztrákba, azt se tudjuk, kikkel meg hogy élnek. Ez is ki tudja kit szedett össze Dortmund mellett, vagy hol?” (11.) A kivándorlás sikertelensége ugyanakkor azt is jelzi, hogy nemcsak itthon nincs esély vigaszra lelni, hanem másutt sem. A helyváltoztatás nem jár a sors jobbra fordulásával, sőt, inkább még egy problémát idéz elő, a család szétszakadását („azt se tudjuk, kikkel meg hogy élnek”). Mindebből az következik, hogy a jövő sem itt, sem másutt nem lehet jobb, vagyis a jövő mint pozitív értéktételezés, nem létezik. „Látom, magának minden a múltról szól, mondta a férfi egy idő után. Viccelni próbált. A múltban él, folytatta. Mikor mindenki a jelent hajtja meg a jövőt. Olyasmivel nem tudok foglalkozni, ami nincsen, mondta Barilla.” (16.)

A szövegek helyszíne szinte minden esetben valamilyen (poszt)indusztriális tér, gyár, bánya vagy telep. A textusok arról is referálnak valamelyest, hogy ezek az ipari, az előző rendszerben létrehozott és működtetett létesítmények mindig a természetbe hatolnak be, mintegy birtokba veszik azt, amit többnyire a hegyek, patakok, erdők jelenléte érzékeltet. A Le írásai ahhoz a problematikához kötődnek, hogy mi történik akkor, ha egy mikroközösség számára megszűnik vagy radikálisan átalakul az a tér, amely addig strukturálta a közösség életét: mi történik, ha bezár a bánya, a gyár, a telep.

A kötet talán legérdekesebb és a többi szövegtől elütő elbeszélése A fal mögött, amely a megelőzőektől eltérően nem harmadik, hanem első személyű narrátorral operál. Az E/1. személyű gyermekelbeszélő távlata megszűri az eseményeket. A távlat korlátoltságát jelzi az is, hogy az elbeszélőnek többnyire nincs rálátása a történésekre, leginkább hallgatózik valamelyik fal mögül. Ez, valamint a rejtélyes betegség, s annak nem kevésbé rejtélyes, mert voltaképpen azt fel nem oldó megoldása a Le leginkább talányos szövegévé avatja A fal mögöttet. A cím kettős értelmű, amennyiben az elbeszélő pozíciójára, az állandó hallgatózásra és a befejezésre, a szobákat elválasztó szekrény falának betörésére, a fal mögötti „bácsik meg nénik” „előgörgésére” (173.) egyaránt utal. Nem eldönthető, hogy hol van az álom és a valóság, a betegség és az egészség határa a szövegben, e határ meglehetősen képlékenynek bizonyul, s az ebből az eldönthetetlenségből, valamint az így keletkező talányból fakadó feszültséget az elbeszélés végig meg tudja őrizni. A fal mögött ezért még úgy is a kötet leginkább sikerült darabjának tekinthető, hogy némileg Szvoren Edina-utánérzést kelt (legalábbis bizonyosan összeolvasható a Pertu egynémely szövegével), s hogy a gyermekelbeszélő nyelve lényegében semmiben sem különbözik a korábbi harmadik személyű narrátorok, valamint a felnőtt szereplők nyelvétől. (Egyedül egy hibás ragozás, az „azótától” [165.] hitelesíti nyelvileg a gyermeki távlatot, amely hitelt azonban néhány oldallal később a korábban is gyakran használt, sokkal inkább a felnőttek szóhasználatához köthető „kislattyog” [168.] szó alkalmazása rögtön vissza is von némiképp.)

A Le egyik legérdekesebb tulajdonsága maga a nyelv, amelyen a történeteket a kötet elénk tárja. Antal prózanyelvében keverednek az erdélyi dialektus elemei a magyarországi nyelvjárások szavaival, amiként ezt például mindjárt a kötet legelején a „blokkházak” is jelzi (7.), így a kötet a színre vitt szegénységtematikát egyszerre köti hozzá részben vagy egészben beazonosítható hazai régiókhoz és egyszerre oldja el azoktól, az olyan szavak pedig, mint a „félent” (48.), a „rágogatta” (97.), a „szürkölődött” (109.), a „cujka”, „pakura” (115.), a „meglassúdik” (117.) stb. úgy módosítanak az egyébként szikár prózanyelven, hogy közben többé-kevésbé problémátlanul illeszkednek is ahhoz. Jellemző továbbá a Le írásaira, hogy gyakran rövid tagmondatokat olvasunk egymás után, ami sajátos ritmust ad a szövegnek. A nyelvi ökonomikusság jellemzője a kötetnek, s ez a tömörség már az egyszavas címben is tetten érhető. Az így létrejövő prózaritmus az állóképszerűséget vagy a már említett, állandó ismétlődést is jelezheti.

Antal Balázs harmadik kötetében bizonyára kevés örömöt találnak majd azok az olvasók, akik az irodalmi szövegektől a kiúttalanság helyett valamiféle vigaszt nyújtó példaértéket várnának. A Le olyan történeteket gyűjt egybe, amelyek közös jegye a szegénység, az elhagyatottság, a periférialét monotóniája, a jövő ígérete helyett a kilátástalansággal való minduntalan szembesülés.