Blanes – Jegyzetek Roberto Bolaño 2666 című regényéhez

Részletek

Írta: Lanczkor Gábor

A 2666-ban semmilyen szövegszerű hivatkozás vagy vonatkozás nincs a címet, a címbeli évszámot illetően. Címet adni egy absztrakt festménynek. A távolságot jelezni, az idő manipulálhatóságát, talán csak ennyi; hogy miként képes egy ember (Archimboldi) végigélni a huszadik századot.

Érezni vélek abban némi élt, hogy az ötrészes 2666 nyitókönyve, ez az intellektuális melodráma A kritikusok könyve címet viseli. Tele fura mondatokkal: „Az egész világ véletlen” (ez később ki van bontva), és: „Az idő minden sebet begyógyít.”

Miután a végére értem a 830 oldalnak, másodjára is bele kellett kezdenem a regénybe. Mintha a kötet szerkezete a sok-sok leágazással, kihagyással, rejtett utalással, visszakapcsolással azt is magában rejtené, hogy az eleje nem az eleje, és a vége nem a vége. Azt, hogy egy másik könyvbe, észlelhetően egy másik könyvbe kezdesz bele, ha másodjára is nekiindulsz a nyitómondattól a szövegfolyamnak. Ez véletlenül se mondható el a hasonló terjedelmű könyvek mindegyikéről; kell hozzá a szerkezet működő káosza. Voltak pontok, amikor elhittem, hogy a 2666 élőlény. Eleven mozgás van benne. Utoljára a Párhuzamos történetekkel volt hasonló élményem.

Hogy a 2666 úgy épülne föl, úgy állna föl a maga öt könyvével, mint Giuseppe Arcimboldo festményei, ezek a gyümölcsökből, zöldségekből, halakból, virágokból, könyvekből, miegymásból kreált, a maguk ötletességén túl eléggé egysíkú, egy rugóra járó portrék, szerintem, nem áll. A motívumok kavargása Bolañónál nem ad ki határozott, figuratív képet; a realista nagyepika lekerekítettsége, a széles fesztávú forma lecsiszoltságának esztétikuma végtelenül távol áll a regénytől. Hajmeresztőnek tűnik, hogy mennyien olvasnak úgy (és mennyien írnak úgy), mennyien olvassák úgy a 2666-ot, mintha mondjuk Cortazár sose létezett volna. Az, hogy Hans Reiter a maga írói álnevének (vezetéknevének) az Archimboldit választja, gesztusként önmagában áll, és nem célravezető hangzatos elméleteket gyártani belőle.

Az irodalmi irodalom persze az én szememben is szitokszó, amennyiben az esztétizálás magas koncentrációját jelöli. De itt szó sincs ilyesmiről. Borges irodalom- és könyvallegóriáitól ugyanilyen távol vagyunk. A másik Bolaño-főmű, a Vad nyomozók hősei egy avantgárd költőnőt keresnek Mexikó északi részén. Cesárea Tinajero mexikói nő és költő, akinek előzetesen egyetlen versét leli föl a két főhős egy föllelhetetlen régi folyóiratban. A 2666 kritikusai egy Nobel-díjra jelölt német írót keresnek, Benno von Archimboldit, ugyancsak Észak-Mexikóban. A Bolaño-életművet olvasónak lehetett olyan érzése, hogy a Vad nyomozók erősen önéletrajzi ihletésű mű. A 2666-nál ez a prekoncepció rögtön az első oldalak után szertefoszlik, és ez az érzés kitart egészen a könyv végéig. A két regény poétikáját összevetve megpróbálhatnánk leírni, hogy amaz alanyibb, vagy ez tárgyiasabb súlyokkal működik, de végső soron egyik se tűnik működőképes jelzőnek. Mindkét könyvben meghatározó az irodalom iránti rajongás. A 2666-ban az irodalom a leginkább talán témának nevezhető (egy téma a sok közül). Nem szervezőerő. Nem ő a mágnes a vasreszelék alatt. Nincs mágnes a vasreszelék alatt.

„…a Guerrero ebben az órában mindenekelőtt egy temetőhöz hasonlít, de nem egy 1974-es temetőhöz, nem is egy 1968-ashoz vagy egy 1975-öshöz, sokkal inkább egy temetőhöz 2666-ban, egy elfelejtett temetőhöz a halott vagy meg sem született szemhéj alatt, a szenvtelen szem vizenyőssége mögött, ami mindent lezárt, hogy elfelejtsen valamit.” – áll a magyarul még meg nem jelent Bolaño-regényben, az Amuletoban.[1] A 2666-ban semmilyen szövegszerű hivatkozás vagy vonatkozás nincs a címet, a címbeli évszámot illetően. Címet adni egy absztrakt festménynek. A távolságot jelezni, az idő manipulálhatóságát, talán csak ennyi; hogy miként képes egy ember (Archimboldi) végigélni a huszadik századot.

A gyilkosságok könyve. A regénybeli Santa Teresa modelljének Ciudad Juárez tartatik, amely sokáig viselte a világ legveszélyesebb városa címet. Ciudad Juárez Chihuahua tartományban van, közvetlenül az amerikai határon (ide ruccan át kurvázni Cormac McCarthy cowboya is, John Grady Cole; vesztére), míg Bolaño Santa Teresája Sonora államban található (Chihuahua nyugati szomszédja), ugyancsak az amerikai határon. A fiktív város névadójában nyilvánvalóan Santa Teresa de Ávilát, Ávilai Szent Terézt gyaníthatjuk, nem Kis Szent Terézt vagy a huszadik századi kalkuttai apácát. Irgalomról szó sincs. Ávilai Teréz 1515-ben született, és ha minden igaz, hétévesen megszökött otthonról a bátyjával, hogy a mórok földjén vértanúként életüket adják Krisztusért. Maga jegyezte le, hogy a vallásos elragadtatás pillanatában nem tudta megakadályozni, hogy felemelkedjen a földről, bár alázatból azért küzdött ez ellen. „És végül azt mondom: a barbár módon meggyilkolt Santa Teresa-i nőkről beszélek, azokról a gyereklányokról és családanyákról és mindféle társadalmi helyzetű nőkről beszélek, akik nap mint nap holtan kerülnek elő államunk e szorgos, északi városának külső kerületeiben. Santa Teresáról beszélek. Santa Teresáról beszélek.” – mondja A gyilkosságok könyvének látnoka, mintha csak a szentet hívná segítségül. Hangján ott a súly, az alázat.

A regénybeli meggyilkoltak majdnem mind nők, az elkövetők gyaníthatóan majdnem mind férfiak. Az aktuális gyilkosság elkövetési módszere, a holttest megtalálásának helye, a halál beállta óta eltelt idő – ezek a paraméterek a 2666-ban a viszonylagosság rendkívülien finomra hangolt, jóllehet brutális ízű dinamikájával működnek, mind egymáshoz képest, mind az olvasó jócskán fiktív tűréshatárához, ehhez a kontúrtalan, széles szürke zónához igazodva. Nem azért nincs megoldása a gyilkosságoknak, mert oly burjánzó volna a bűn birodalma, hanem azért, mert a kompozíció eleve kizárja a tetőpont vagy tetőpontok lehetőségét.

Az át-nem-fésült nagy könyv nagy kérdése. Írása közben meglepi szerzőjét a halál. Ó, ezek a kifelé végtelenül színpadiasnak tetsző, mert önmagukat végül negatív formájukban beteljesítő kérések! Bolaño – már haldokolva – pusztán financiális okokból kérte, gondolva gyerekeire, hogy a nagyregény öt külön kötetben jelenjen meg. „Már a felvilágosult gyógyszerészek se mernek nekiveselkedni a nagy műveknek, a befejezetlen, áradó műveknek, melyek utat nyitnak az ismeretlenbe. A nagy mesterek tökéletes ujjgyakorlatait választják. Vagy ami ugyanaz: a nagy mestereket vívóedzés közben kívánják látni, de semmit se óhajtanak tudni a valódi küzdelmekről, ahol a nagy mesterek küzdenek olyasvalami ellen, ami mindnyájunkat riadalommal tölt el, az ellen, ami megfélemlít bennünket, amitől földbe gyökerezik a lábunk, és ahol vér van, meg halálos sebek meg bűz.” – mondja a maga könyvében (Amalfitano könyve) valamiféle fiktív tendenciózussággal Amalfitano, és ez a kijelentése kissé olyan is a maga helyén, mint a zsilett élén csúszó csiga.

Roberto Bolaño: Éjszaka Chilében (148 oldal). Szerintem remekmű.

De ha már irodalom, a kérdés mindenkor az: honnan jutunk az irodalomhoz és hová jutunk ki belőle? Santa Teresából. Santa Teresába. Kelet-Poroszországból. Santa Teresába. Párizsból, Londonból, Torinóból, Madridból. Santa Teresába. Drakula kastélyából. Santa Teresába. Santiago de Chiléből. A Földközi-tengerbe, Blanesnál.

Roberto Bolaño: 2666, Jelenkor, Budapest, 2016.

[1] eredetiben: „... la Guerrero , a esa hora, se parece sobre todas las cosas a un cementerio, pero no a un cementerio de 1974, ni a un cementerio de 1968, ni a un cementerio de 1975, sino a un cementerio de 2666, un cementerio olvidado debajo de un párpado muerto o nonato, las acuosidades desapasionadas de un ojo que por querer olvidar algo ha terminado por olvidarlo todo.”

Lanczkor Gábor (1981). Ez idáig tizenöt kötete jelent meg: versek, regények, gyerekkönyvek és egy-egy dráma- és tanulmánykötet. Legutóbb: Monolit. Válogatott és új versek, Jelenkor, 2018. Feleségével és két kislányával másfél éves szegedi tartózkodás után jelenleg megint régi otthonukban, egy balatonhenyei karanténban él.