Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Műfordítás

Xaver Bayer prózái

Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.
Lesi Zoltán fordításában

Egy nap elért engem is. Vettem egy iratmegsemmisítőt, és ledaráltam az évek óta felhalmozott levelezésemet, személyes feljegyzéseimet. Aztán elkezdtem rendet rakni a lakásban, kipakoltam a fiókjaimat, kidobtam mindent, amire nem volt szükségem, és a többit ergonomikusan rendszereztem. A könyveket, hanglemezeket, DVD-ket és számítógépes játékokat alfabetikus sorrendbe raktam. Amelyik egy kicsit is ciki volt, azt megsemmisítettem. A szekrénysorok látható részein lévő kacatokat kidobtam. Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.

Műfordítás

Ivan Wernisch versei

A ravatalozóban aludtunk a templom mögött.
Vörös István fordításában

Kadó mester lehúzta a jobb lábáról a cipőjét, és kidobta az ajtón, aztán megkérdezte: Hol a cipőm? / Ott, az ajtó mögött, mutatta az egyik tanítvány. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / Az udvaron, találgatta egy másik. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / A bal lábán! / Hol a cipőm?

Műfordítás

Friederike Mayröcker verse

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik. / a pianínó egyedül kezd el játszani. / a lefolyócsatorna sapienzával bemocskolva. / harminc éve vagyunk elválasztva egymástól (amikor te voltál 30, / én épp akkor láttam meg a napfényt). / axiális, te nagy felugró. / variábilis sírba veled.

Költészet

Závada Péter verse

Megáll az álom távolabbi végében.

Folyamatos jelen. A halottak csoszogása / tisztán kivehető a kórus márványpadlóján. / És a bejárat fölött X. Ince hullazöld jobbja — / holtában is valóságosan int felénk, / és a kezek tulajdonosa visszalép / a hallgatás közepére. // Semmi etimológia: a nevet csak a hangzás / kötötte össze az agóniával. A medencék / vizében a tér abszolutizmus-kori képe

Kinder

Ayhan Gökhan gyerekversei

Aztán egy napon / magával ment el. / Lefekvés előtt néha erre gondolok, / s hullámzik a szám, / mint az őszi Balaton.

A szerb újév napján

Győrffy Ákos említi a „tudat legmélyét”, ahova lesüllyed (vagy fölemelkedik!), amit azzal egészítenék ki, hogy van „hely” és „idő”, ahol a tudatalatti és a tudatfeletti találkoznak. Mindkettő elég képtelen, bár beszüremkedhetnek képek, vagy képekben objektiválódhat. Tudatfelettinek az égi vagy kozmikus szférát nevezem, amit érezhetünk üresnek – semminek –, vagy teltnek is. Régi meggyőződésem, hogy a semmi iszonyatosan gazdag fogalommá válhat az írásban, a költészetben és a meditációban.

 

 

Radics Viktória 1960-ban született Zomboron. József Attila-díjas író, műfordító, kritikus. Jelenleg Budapesten és Zentán él.

 

 

Danyi Zoltánnak, barátsággal

 

 

Jan. 13-i napló, a. m.

 

Tegnap depressziós rohamom volt. Noha ez, meglehet, coincidentia oppositorum, hiszen a depresszió mozdulatlanságot, a roham pedig mozgást föltételez. Nem tudtam, e pillanatban látom a szótárban, hogy ez a kifejezés nem csupán az ellentétek egybeesését jelenti, hanem „a földi ellentmondások fölemelését a végtelenbe, az istenibe”. Ohó! Meglepetést tartogatott ma számomra az Idegen szavak szótára.

 

A m-i vonatút után, sőt már közben, már a m-i váróteremben, sőt már az egyetemi könyvtárban elkezdődött. Vagy menjek még korábbra? Mikor kezdődött?

 

Ha röviden össze akarnám foglalni, akkor azt mondanám, hogy a hivatalosság váltotta ki. Egy doktori disszertáció védésén kellett jelen lennem. A hivatalos szertartásosságot mások talán szépnek, ünnepélyesnek találják. Nos, én úgy reagáltam rá, ahogy mondtam. Görcsökkel. (Jut eszembe, lehet, hogy Kafkát ez a fajta hivatalosság hozta ki végképp a sodrából.)

 

Egy depressziós roham olyan, mint a rosszullét, gyomorforgással, „fejforgással” jár, sőt én még vacogtam is a melegben, és reszketett a kezem. Nagy löketekben szürke tömegek vonultak. Gyertyafénnyel, csellózenével sem tudtam elejét venni – vagy véget vetni neki –, olvasni nem bírtam, ami pedig sose fordul elő velem. Korán lefeküdtem, és altató nélkül el tudtam aludni. Égve hagytam a mécsest.

 

Reggel azzal kezdtem a napot, hogy a misztikáról gondolkodtam egy olvasmányom, A hegyi füzet kapcsán. A misztikáról mint Magyarországon – magyar nyelvterületen – teljesen használhatatlan kifejezésről. Mert fellengzősen hangzik a magyar kultúrában, ahol nincs kultúrája. Pilinszkyhez kötik legföljebb, aki a keresztény vallás eszköztárával élt, ez az eszköztár pedig valóban kevéssé használható manapság. Vagy Hamvashoz, akit nem szeretnek, mert hiányzik nála a szakirodalmi kelléktár, és nem veszik észbe, hogy a könyvtárát lebombázták, és hogy aztán könyvtár nélkül élt az isten háta mögötti kunyhókban. Egy könyvtár nélküli könyvtáros. Hát ezért nincsenek meg a pontos forrásai és ezért általánosak az állításai. Ezért apodiktikus: mert nem ülhetett le kutatni, elemezni; a dombokat, a vizet, a felhőket nézni ülhetett csak le.[1]

 

Egyszóval, sajnos a misztika mint fogalom a maga eredendő mivoltában nem létezik a magyar nyelvben, csak a torz variánsai. Én is csak azért tudom ezt, mert fiatal koromban behatóan foglalkoztam a legfejlettebb változatával, a spanyol barokk misztikával, ami már dekadál, egy túlérett változat. Ha megérem, talán föl fogom újítani azt az egészében sosem publikált esszémet, ha ugyan megvan valamilyen régi digitális változatban, amit, félő, nem fogok tudni konvertálni. De a misztikához az is hozzá tartozik, hogy elveszik. Hogy konvertálhatatlan.

 

A misztika azért is idegen a mai magyar diskurzusoktól – nota bene, fejlettebb kultúrákban ez nincs így! – mert a semmi/minden, pillanat/örökkévalóság, jelenlét/nemlétezés, ismerős/ismeretlen, mindig/soha ellentétpárokban gondolkodik, valóban coincidentia oppositorumokban. És azért, mert mindig kihág az aktuális diskurzív terekből, Avilai Terézék is végig eretnekgyanúsak voltak, és az inkvizíció rajtuk tartotta a szemét. Pilinszky is kilépett. Hamvas is. Viszont közel van a természethez, nem a romantikus, hanem az ősi értelemben vett természethez, mondjam úgy, a kövekhez, a fák belsejéhez, az ég túlnanjához; ahhoz a bizonyos phüsziszhez. És persze istenkereső; nagyon vidám, hogy ezt a szót sem lehet ma magyarul használni. Ez is anakronisztikus kifejezés. Úgy istenkereső, hogy a van–nincs ellentétein lépdel mint pallón, ami nem nélkülözheti a feszültséget.

 

A misztikus feszültség különös dolog, mert a nyugalom körül vibrál, de úgy, hogy ez a központi nyugalom a halálos vagy halálközeli nemlét is lehet. Nagyon sötét színezete lehet, de nagyon világos is. Az ellentétek a misztikusban élesek és fájdalmasak. Nem tudja megragadni, amit céloz, vagyis amire ki van feszítve, rögzíthetetlen pillanatokra talán. Ezt a megragadhatatlanságot sem szeretik benne. Ha szavakról van szó – mert a festészetben, szerintem, a misztika mindennapi tapasztalat és tárgy, a festészet ábrázolni tudja azt, ami misztikus, azt a peremet, ahol a szó megzavarodik vagy elhal. A szavak azonban nem. Soha. De próbálják, essaiez, hiszen mi más a szó, ha nem puszta törekvés. A leírhatatlan és a leírás néha elég rettenetes kényszere is része ennek a feszültségnek. Misha Maisky, a csellós a mai napom zenésze.

 

Folytatom.

 

Azért sem bírják a magyarok a misztikát, mert a tudatlanság a misztikus kenyere, a magyar pedig ezt a szót sem fogadja el, a magyar túl sokat tud, amiként magyarul az alázat szó is használhatatlan, pedig nélküle nehezen fogunk zöld ágra vergődni. A tudatlanságot ugyanis fel kell fogni és el kell fogadni, aztán talán megismerni is lehetséges. Ezek a gondolatok Győrffy Ákos A hegyi füzet című könyvecskéje kapcsán aktualizálódnak bennem, amihez ma kellemes feladat fűz, és ha szabad valamit kívánni a szerb újév napján, akkor ilyen kellemes – a hivatalosságtól mérföldnyi távolságra lévő – feladatokat kívánnék magamnak. (Holnap megyünk a Börzsönybe, ahol egy kis szeminárium keretében beszélni fogok a könyvről.) De a te könyved is itt van a pakliban, Zoli, A dögeltakarító, mert ebben a januári latyakban, ami ma rám köszöntött, látni vélem azokat a téli úttesteket, amelyeket ábrázoltál, az állati tetemekkel, és azokat a szegény fickókat a furgonjukkal, akikre ezek a hullák rá lettek bízva.

 

A misztika a mai embernek lassú, miközben hihetetlen gyors mozdulatokat is tesz. (Mint egy ecset.) A képzőművészeten kívül ez az egy „diszciplína” (a spanyol misztikusok annak tartották, de az indiaiak, a kínaiak is) az, ami össze tudja rántani az ősidőket a mával. Gondolj arra, Zoli, amikor elébed kerül véletlenül egy antik cserépdarab képe. Egy pillanattöredékre – amíg el nem kezdünk reflektálni – valóban megjelenik az ősidő. A reflektálás azonban megszünteti a misztikus élményt, ahogy én is azt teszem most, miközben körülírni szeretném.

 

A szorongás, a zavarodottság, ami kétségbeeséshez, ez pedig türelmetlenséghez vezet, szintén mindig itt a küszöbön, sőt már át is lépte. Mert a misztikus nem csak megéli az örök ellentéteket, hanem foglalkozik is velük, mert iszonyú meggyőződése, hogy ezek mind nagyon fontosak, és hogy az egész életét ilyesfajta tanulmányokra kellene rászánnia. Ez a fontosságérzet semmivel sem indokolt.

 

Nem ő akarja ezt „csinálni”, nem én akarom, hanem mintegy parancsba van adva, a kanti kategorikus imperativus megmagyarázhatatlan ősmintája gyanánt működik. De mivel logikátlan, ott fogunk teremni az őrület közelében, és talán ezért kapaszkodunk az írásba, a logoszba, mert nem kívánunk oda átszabadulni vagy átzárulni. Én ugyan dicsérhetem az őrületet – vegye már észre valaki, hogy Győrffy Ákos prózájában a hajléktalan zavarodottak bolond beszéde a zsenialitás morzsáival van teli! –, és valóban állítom a gyerekek, a bolondok a költők és a szentek „klasszikus” rokonságát, ezt a szférát azonban egy hajszál választja el a zártságtól, a bezárulástól, amitől óvakodunk. És egyúttal a tisztánlátás a vágyfantáziám. A tisztánlátás a piszkos szenvedélyem. Ezért, nem másért megyek fel, megy fel Győrffy Ákos, a hegyre, újra meg újra.

 

A szorongás a klasszikus misztikusok életérzésében is egészen fantasztikus méreteket ölt, és akárhogy is lenézi őket a magyar, szerintem a misztikusok és a szentek a szorongás legnagyobb filozófusai. Szomatizálnak is rendesen, kiüt a testükön minden szellemi élmény. A szorongás java a gyomrot forgatja föl, ahogy József Attila írja: 

 

„Vad, habzó nyálú tengerek
falatjaként forgok, ha fekszem
s egyedül. Már mindent merek
de nincs értelme semminek sem.”

 

Ez bizony émely a javából. József Attila nem volt misztikus, ő költő volt -- a misztikusnak ellenben nincs műfaja, és nincs szakmája sem, hacsak nem apáca, szerzetes, pap vagy filozófus, ez utóbbit a szó nem-hivatalos értelmében értve. Vagy író, de már-már műfajtalanul, amint épp úgy új műfajokat akar – nem tudatosan – teremteni, ahogy ezt Keresztes Szent János és Avilai Teréz tették például.

 

Ami pedig Győrffy Ákost illeti – és talán téged is, Zoli –, ki kell térni a „vallástalan misztika” általam kreált fogalmára, bár lehet, hogy valaki már kitalálta. Ez eszköztelenséget is jelent – Pilinszkyvel szembeállítva, aki azért írt egy „kánon kívüli” Apokrifet –, ami a teljes elveszettségbe sodorja bele az alanyt. Manapság, amikor az egyházak végképp és definitive lejáratták magukat és a mitikus szemléletnek is csak reflektált formában van értelme, ez az elveszettség nagyobb erejű, mint régebben. A vallástalan misztikusnak semmi fogódzója nincs, az „Isten” szó sem fogódzója. Ha tud imádkozni, azt csak titokban teheti, a saját legmeghittebb világában, ahol senki sincs jelen, hangzó szavak nélkül. A spanyol misztikusok még megpróbáltak jóba lenni az egyházzal – muszáj volt nekik –, rendeket is alapítottak, viszont ennek a vallási gyakorlatnak a második világháború szellemi katasztrófája óta vége.

 

Magánvallás nincs. Legalább egy kis, legalább lelki közösség kell hozzá. A „magam módján hiszek” többnyire sóhivatal. A vallástalan misztikus benne van nyakig a hitetlenségben is. Azonban annak megörültem, hogy Győrffy Ákosnál találkoztam azzal a gondolattal, amit én is régóta gondolok: hogy amint felmerül Isten létének vagy nemlétének, a hitnek vagy a hitetlenségnek a kérdése, az már veszett fejsze nyele, mert van egy olyan sáv, ahol ez a kérdés nem tehető föl, teljesen értelmetlen ugyanis. Amikor eljutsz oda, hogy ez bizony rossz kérdés, akkor kezd valami derengeni.

 

Ez a sáv, ami felé most tendálok, nagyon csúszós és veszélyes, jól el lehet hasalni, tényleg olyan, mint a hegymászás, mozognak a talpad alatt a kövek. Nem szabad letérni az útról, ami azonban nincs kirajzolva, és többnyire nem látszik. A homály – bármennyire vágyom a tisztánlátásra – hozzá tartozik. Nem javallott erőszakos mozdulatokat tenni az elkergetésére. Sőt jó, ha beengeded a homályt, és hagyod elhatalmasodni magadon.

 

A cél, ha van, az én elhagyása, az én megszűnése, ami be is fog következni. Absence-nek nevezem ezt a jelenséget, ami eltarthat egy ideig – vagyis távollétnek. Ilyenkor az alany nem tudja, hol van és mit csinál. Önkívületben van, hirtelen eltűnik az egója. Nincs ebben semmi misztikus, mondhatni, nálam gyakran előfordul; ha mozgásban vagyok, akkor ilyenkor eltévedek, és arra „ébredek”, hogy nem tudom, hol vagyok és hogyan kerültem oda. A kiesett idő nem volt boldogtalan, nem minősíthető. Hisz nincs, aki minősítse. Ha egy helyben vagyok, akkor a tér idegenszerűvé változik át. Például ez történt velem tegnap az m-i vasútállomás várótermében: arra „ébredtem”, hogy egy hihetetlen helyszínen voltam, ami olyan, mint ez a kopár váróterem, de mégis másutt van.

 

A fal mellett voltak a padok, a szürke csarnok közepe üres, és a padokon kuporgók mind ettek valamit riadt tekintettel.

 

Ez tegnap egy egészen szörnyű helyszín lába nyomát hagyta bennem. Repeső is lehet azonban az „utazás”, olyankor boldogító érzést hagy hátra; de hogy mi volt tulajdonképpen, azt nem tudhatod.

 

Győrffy Ákos említi a „tudat legmélyét”, ahova lesüllyed (vagy fölemelkedik!), amit azzal egészítenék ki, hogy van „hely” és „idő”, ahol a tudatalatti és a tudatfeletti találkoznak. Mindkettő elég képtelen, bár beszüremkedhetnek képek, vagy képekben objektiválódhat. Tudatfelettinek az égi vagy kozmikus szférát nevezem, amit érezhetünk üresnek – semminek –, vagy teltnek is. Régi meggyőződésem, hogy a semmi iszonyatosan gazdag fogalommá válhat az írásban, a költészetben és a meditációban.

 

A hegyi füzet kontemplatív próza, te is szoktál ilyeneket írni, Zoli. Használhatatlan régi magyar szavak vannak rá az irodalomelméletből, „kegyességi irat”-nak vagy „lelkiségi irodalom”-nak vagy „imádságos könyv”-nek nevezik a régimagyarosok, a németben sokkal találóbban mondják az ilyesmit „Andachtsbuch”-nak. Ebben benne van a „denken”, gondolkodni szó is. A meditációnak és a kontemplációnak Pilinszky és Hamvas után nincs műfaja a mai magyar irodalomban. (Tolnai talán, ez külön megfontolás tárgya lesz.) Az esszé ennek a modern változata; talán tűnődésnek nevezhetnénk.

 

A kemény misztikus, mint amilyen Győrffy is, szintúgy megküzd a kísértésekkel, mint a régiek. Az önigazolás az egyik fő kísértés, amitől mentsen meg az isten. (A régiek is ennek álltak ellen, csak másképp nevezték.) A radikális önkétségbevonás mellőzhetetlen, noha kurva, mert ilyenkor az „én” jókora bukfenceket képes vetni, hogy fölmentsük. A bűntudat kényes jószág, és pont az vezethet el az önigazoláshoz, ha kekeckedünk vele. Én azonban elengedhetetlennek találom, szembeszállva a pszichológiai jótanácsokkal; a bűnösség (mai szóval: tévedés) tudata nélkül szerintem nem lehetséges az önismeret.

 

A misztikusok nem annyira elszálltak, mint gondolnánk, az önismeret mindig alapvető része volt az exerciciumoknak, a lelki gyakorlatoknak. Az önismeret a filozófia (régebben a vallás) és az irodalom közös, hogy úgy mondjam, funkciója. A kontemplációs próza kiélesíti ezt, világos, hogy önismeret híján nem lehetséges kontemplálni. Imádkozni sem, egyébiránt. (Próbáld csak ki.)

 

A misztikus alany – vagy az intenzíven tűnődő alany – nem kerülheti el a depresszióba könnyen átbillenő melankóliát, amiként az elragadtatást, az extázist, az eufóriát sem. Széles az érzelmi fesztáv, idegőrlő is lehet, elég van Gogh-ra gondolni, a festőmisztikusra. Az előbbit elmélyíti az a sebzettség, amit Győrffy Ákos többször emleget, s amit ma a „trauma” szóval szcientifizálnak. Ez a sebzettség nem csupán lélektani eredetű. Amire én gondolok, az metafizikai sebzettség. Felvehet szociológiai, történelmi, pszichés jegyeket, de a misztikus alany szerintem jó irányba tapogatódzik, amikor a „traumáját” metafizikai távlatba helyezi. Ezt a távlatot ugyan a rendelkezésünkre álló gondolati eszközökkel nem tudjuk fölmérni, de sejtelmeink lehetnek róla.

 

A természetbeni dolgok, a növények, állatok, kövek, égitestek, és a mi magunk természeti része is segíthet betájolni. A szikla és a bolygónyi kövek. Havazni kezdett, a macskám kiült a második emeleti ablakpárkány – mert ablakot nyitottam – legperemére. Hihetetlen biztonsággal, jobban mondva biztossággal mozog. A kisujjában van a fizika, ami egyébként nagyon érdekli; még kicsi, és figyelmesen szemléli például, ahogy a mosógép csövéből a víz a kád lefolyójába iramlik, és bármely fizikai jelenséget. A növények is tévedhetetlen fizikai tudással rendelkeznek. A cica most belenyalt a hulló hópelyhekbe. Ez a tudás az embernél metafizikai hiánnyá vagy űrré tágul.

 

A fagyűlölet korában írom ezt, mert Magyarországon ez köszöntött ránk. A fák, az erdő, az állatok – egyezek Győrffy Ákossal – részint egy másik világban élnek és egy ismeretlen nyelvet beszélnek, ez minekünk metafizika és valami atavisztikus ősnyelv, amibe csak akkor kóstolunk bele, amikor az anamnézis pillanatait éljük, ami akár déjà vu-nek is nevezhető. A táj, ha nincs agyonsértve, ha nem agonizál, mint mifelénk annyi táj, mindig egész. Erről is a festők tudnak „beszélni”. A táj, az egész. Mondjuk, az egésznek a metonímiája, metaforája, szinesztéziája, irodalmiasan szólva. Az egészben látott táj egyúttal jelenés. Ez az, amikor a fizika és a metafizika találkoznak.

 

Győrffy Ákos azt írja, hogy „eszeveszett konokság”, valami roppant erő – mely roppantul össze is roppan gyakran – készteti ennek az egésznek, az isteninek vagy az üresnek vagy a semminek a fürkészésére. Nagyon pontosnak érzem az „eszeveszett konokság” megjelölést. Nem okos dolog valóban abban utazni, ami az okosság felfüggesztésére szólít fel, és a tudatlanságban ágyaz meg neked. Ami óhatatlanul elvisz a „tények látszata” felismerés centrumába, hogy attól kódulsz. És végig kell nézned a romlás tájképeit, a természet pusztulását és bűzlő sebeit, méghozzá szeretettel. Ha láttál már kiszáradt patakot, elszennyeződött ereket, kivágott fasorokat és kivágott ősfákat, ha láttad a zentai Tisza-partot a műanyaghulladékkal, akkor tudod, mire gondolok.

 

A „nézők nélküli képek” kifejezés is a szóban forgó könyvecskéből származik. Vannak olyan képek, amelyek nem elviselhetők, és olyanok vagyunk olyankor, mint a macska, mikor a süketet adja. Igaz, a „nézők nélküli képek” – nem tudhatjuk –, gyönyörűek is lehetnek.

 

A pusztulás tájképeit Győrffy Ákos – és te is, Zoli – egy-egy arcon is látja. A nyomorult, kiszolgáltatott, reménytelen arcok – a hajléktalanokéi nála – azok, akikből, hogy egy új szót alkossak most, a megszentségtelenítettség beszél. Ha nem tartjuk rajta a szemünket egy-egy percre az ilyen diszhumán tájakon, akkor ne gondolkozzunk az istenről. Ha a szóban forgó könyvben nem lennének ott a hajléktalanportrék és -monológok, akkor az egész egy tonnával könnyebb volna.

 

Ákos inkább az „irgalom” szót használja, mint a „kegyelmet”, és ezt megértem – itt akkor lent vagyunk. És tűz és víz között vagyunk, ez a fajta írás nem engedi meg az optimalizálást, a nevezetes középútról letér. Talán szélsőségekre ragadtatná magát, ha nem lenne benne az áhitat, az Andacht, az a gondolat, mely a nemtudásból táplálkozik. Az Andacht-ról az ihletre asszociálok, ami nem más, mint maga az elcsíphetetlen, a „nézők nélküli képek” szólítása. Kirekesztették ezt a fogalmat is ma, pedig az akarással el nem érhetőt jelöli, azt, ami megszólít bennünket a világból, vagy a tulajdon agyunk nukleáris mozgalmaiból.

 

A születésnapi levélféle délelőtti részét ezennel befejezem, szünet következik.

 

 

Január 13-i napló, p. m

 

 

Délután lementem ide a régi jó cukrászdába, és vettem néhány szelet tortát. Egy vendégem lesz csak, egy lány. Méghozzá, ha már születésnapom van, a legdrágábbikból, az Ország Tortájából vettem, noha ez a tavalyi recept, mondta a cukrász. Rákérdeztem, hogy csak a neve miatt kerül-e duplájába, mint a többi, mire azt válaszolta, hogy nem, hanem azért, mert őrölt tökmag meg tökmagolaj van benne és más drága anyagok. Kíváncsi leszek a tökmagolajos tortára.

 

Miután délelőtt a misztikával foglalkoztam, nem csoda, hogy Pályi András hívott fel estefelé telefonon. Ő volt az ügyeletes misztikus Magyarországon Pilinszky után, és vétek, hogy őróla nem írtam a délelőtti jegyzetemben, pedig eszembe jutott, hiszen közben el is határoztam, hogy újraolvasom a Másuttot meg az Éltemet; az előbbi ifjúkorom fontos olvasmánya volt, rajta keresztül ismerkedtem meg Avilai Szent Terézzel. Ha nincs Pályi, nincs Teréz sem. Annak idején annyit foglalkoztam vele, velük, hogy aztán szaturálódtam.

 

A misztika csudadolog. Győrffy Ákos azt írja, hogy ő talán csak akkor érzi kereszténynek magát, amikor ír – Pályi meg épp akkor nem érezte kereszténynek magát, pontosabban ő fellázadt a vallásos kereszténység ellen, amiről testközeli emléke volt, mert abba a magyar keresztény középosztályba született bele, amit én csak hírből ismerek. Fegyelmezett keresztény neveltetést kapott, bele lett sulykolva az a bizonyos Andacht, az áhitat. Kamaszodván, s főleg fiatal felnőttként aztán ez verte ki nála a biztosítékot. De mentette a menthetőt, mert az erotikában és a szexualitásban, a szerelmi érzékiségben találta meg azokat az érzéseket és azt a szellemi szintet, ami a keresztény misztikusoknál, pláne a spanyoloknál, Jézus Krisztusra vonatkozott. Pályinak blaszfémikus novellái is vannak, amelyek viszont mára, amikor már nincs semmi botrányos a szexualitásban meg annak a kinyilvánításában, a szemérmetlenségben, vesztettek erejükből, a dacerőből.

 

Borzalmasan szemérmetlen társadalomban/kultúrában élünk, amikor semmi „kiderülésnek” nincs hatása semmi téren. Óriásplakátokon virítanak az erogén zónák, és ha valami szemérmetlenségre derül fény – mit fény, sötétség – a politikában, akkor attól a kormányzatnak arcizma sem rezdül, csak azoké remeg, akik idegesek, a lentieknek, mint én. Akiknek belenyomják az orrát a szarba nap mint nap. Tanulunk is belőle. De ugyanígy a mellekbe, a seggekbe és szájakba is bele van nyomva a pofánk, ha kimegyünk az utcára. Én ezt a tömegkultúrát ki nem állhatom. Az elhúzódás, a kívülmaradás, az elvonulás stratégiájában osztozom Győrffyvel. És veled is, Zoli.

 

Nem tudok persze internet nélkül élni én sem, nincs meg hozzá a bátorságom, függök én is az információ- és érdekesség-áradattól, mondhatni, az édességektől és más gejl netes ízektől, és még az utált magyar politikától sem vagyok képes eltekinteni, félrenézni, hanem képes vagyok azt is szemezgetni. Miért? Mert a kirekesztődés ősi rettegés, magát a halált jelenti az egyén számára.

 

Eszem hát én is az Ország Tortáját.

 

Ma, ezen a napon, még volt rá pénzem. 

 

Ami veszendőbe megy a netezés és a tortázás miatt, az a bensőségesség. Az, amire Pályi is letette a voksát, és még sokan abban az időben. Az, ami most Győrffy prózájának a kitüntető jegye, megköszönhetjük, hogy megosztja velünk.

 

Nem jött még meg az a vendég, akit vártam, így az orromat lógatva, egyedül ettem meg a tortaszeletemet, valóban tökmagízű. 

 

 

Utóirat

 

A börzsönyi szeminárium lezajlott, most csak egy epizódját emelném ki. Tolnai Ottónak, mint tudod, van egy olyan – esszé? novella? – ciklusa, hogy „Életem legszebb irodalmi estje”. Oda kívánkozna az a néma fölolvasás (sic!), amit Győrffy Ákos tartott, amikor éjnek idején sétára vitt bennünket a hegyen a Pokol-vögy tornácára. Néhány percre megálltunk csöndben, a tök sötétben, a hóban, és lekapcsoltuk a fejlámpákat. Látni lehetett a szakadékba tartó fákat, mint árnyékokat. Akkor hallottam én ama „néma fölolvasás” legszebb, és persze dermesztő részét. Olyan volt, mintha a fatörzsek, mint húrok, zúgtak volna. Hasonlított a Horhos zenéjére, csak persze hallhatatlan volt. Később jóleső érzéssel gondoltam arra, hogy ez egyszer nem tévedtem, amikor Ákos prózájáról és a misztikáról meditáltam. Aztán látom a messengerben, azt írtad nekem, hogy számodra a föld és a rózsa a közvetlen misztika, aminél többet semmi meditáció nem adhat. Mint rózsakertésznek, nem hogy elhiszem neked ezt, hanem még egy felismeréssel megajándékozott a mondatod: azzal, hogy a misztika teljesen valóságos. Mint a föld, mint a rózsafölded, mint a hegy, a hó a talpunk alatt, mint a nehéz és bizonytalan lépteink a magas hóban, az éjszakában. Mint a Pokol-völgy.

 

 


[1] „Hamvas a filozofáló ember típusaként a magyar gondolati prózában tölt be kivételes pozíciót, azon egyszerű oknál fogva is, hogy a magyar gondolati prózában és esszében ő egy sajátos foghíjon dolgozik, melyet a magyar tudományos és gondolkodói érdeklődés beépítetlenül hagyott. Mert számunkra, közép-európai kis nép és népek számára sosem volt evidens az ezoterikus témával való bármilyen magasabb szintű foglalatosság, mint például a franciáknál, a németeknél, a spanyoloknál vagy az angoloknál, akik már évszázadok óta kulturális hivatásként is művelték és mindmáig művelik a legkülönbözőbb távoli kultúrák földerítését, interpretálását és magyarázását.” (Mészöly Miklós – az idézetet Danyi Zoltántól kaptam e jegyzet megírása után.)

Radics Viktória