Punk melankólia / Egy tuskó tekintete

Részletek

Győrffy Ákos: A hegyi füzet, Magvető, Budapest, 2016.

Borbáth Péter 1980-ban született. Író, szövegíró, műfordító, túravezető, a FISZ könyvek szerkesztője. Első kötete Sündör és Niru. Sündör nyomában címmel látott napvilágot a Csimota Kiadó gondozásában, 2015-ben.

„Győrffy Ákos most naplót írt, dátumok nélkülit. Szereti járni az erdőt, a hegyeket, főként kedvenc hegységét, a Börzsönyt, amelynek a peremén lakik” – áll a fülszövegben, amely állítás izgalmas feszültségben áll a kötet szerzőjével készült interjúrészlettel. A látszólag egyszerű és egyértelmű helyzetet (egy derék természetjáró feljegyzései) elbizonytalanítja és bonyolítja a szerzői önvallomás „Naplót, rendes naplót képtelen lennék írni. Mintha olyan nagy jelentősége lenne annak, hogy mi történik az emberrel reggeltől estig. Kivel találkozik, mit csinál, mire gondol. Kit érdekel ez. Márai naplói például nem ilyenek, ezért jó olvasni őket. Nem szeretem tudni, az író mennyit ivott aznap, mit ebédelt vagy milyen volt a széklete. A hegyi füzet nyilván nem ilyen napló. Nem is az én naplóm. Nem tudom, kié. Tényleg nem, mert nem ismerem, csak homályos benyomásaim vannak róla.”^[1]

Pedig a szerző még interjút is adott abban a kis nyaralóban, amelyet a szöveg megírásának helyszíneként megjelöl a kötetben.

A ki beszél és kiről beszél kérdései megsokszorozódnak, tükröződnek a kötetben, és még a szerző kötettel kapcsolatos megnyilvánulásai sem egyértelműsítik a helyzetet. Mintha folyamatosan provokálna ez a látszólag szelíd és meditatív elbeszélő. Melankolikus, tudatos punk attitűd.   

„Amit láttam, arról győzött meg, hogy csúnyán félrevezettek bennünket. Vagy nem is félrevezettek, inkább csak hallgattak, másra terelték a szót, nem beszéltek róla. A szüleink, a tanáraink, a papjaink. (…) szinte semmim sincs a belém plántált hazugságrendszereimen kívül, itt állok teljes tudatlanságban, és nincs válaszom semmire, de még a megfelelő kérdések megfogalmazásáig sem vagyok képes eljutni.”^[2] A társadalomkritikai provokáció anélkül fogalmazódik meg ebben a pár mondatban, hogy a kialakult helyzet értelmezésének és továbbgondolásának felelősségét áttolná a „tettesekre”. Pedig a helyzet elég komoly: „Ettől rettegtem egész életemben, hogy majd egyszer így, egy rönkön ülve, válaszok nélkül, kora reggel, a pipa aljára sűrűsödött szurokszerű mocsok ízével a számban, a szorongástól dübörgő szívveréssel kell látnom magam.”^[3] Ebből az idézetből világossá válik, hogy a természet és az erdő itt nem a megnyugvás, a kikapcsolódás, a pihenés helyszíne, hanem az önmegértés küzdelmes színtere.    

„Tele van az erdő énem levetett burkaival.”

A korábbi Győrffy-szövegekben is jellemző volt az egyén önidentitásának kétségessége, kettőssége, megtöbbszöröződése. A Havazás Amiens-ben nyitóversében: „Van még két vagy három életem ezen / kívül, amiből most beszélek ki. A két / vagy három másik életem helyszínei / és viszonyai sokkal egyszerűbbek és / letisztultabbak, mint ezé a – jobb híján / nevezzük így – saját életemé. Ha akarom, / azokban élek egy ideig, és azokban élni / elementárisabb, mint ebben. (…) Hogy ezt az életemet kénytelen vagyok / valóságnak tekinteni, míg azokat fantáziáknak, / csak a saját gyengeségem jele.”^[4] Vagy a Haza (A másik élet) című szövegében: „Ez az egyik, a saját életem eltakarja a másikat, amely nem az enyém, furcsa módon mégis azt érzem magaménak, nem pedig ezt. (…) Nehogy megtudd, hogy létezik az a másik, mondja a saját életem, mert akkor itt hagysz, kilépsz belőlem, és rohansz oda, ahhoz a másikhoz, hogy abban tűnj el. (…) A másik élet érintetlenül megvan, létezik, és ugyanolyan, mint ötezer éve volt”^[5] És A hegyi füzet kezdőszövegében: „Van egy életem, amit itt élek. Ez a ház az elképzelt életem egyik helyszíne.”^[6] És még sorolhatnánk.

Bár a huszadik, huszonegyedik század magyar- és világirodalmát (és művészetét és filozófiáját) át- meg áthálózza az egyén kapcsolata a vágyott, elképzelt másik identitással, játékos vagy titkos élettel (Pessoa heteronímia-hadseregétől kezdve Kavafiszon és Weöresen keresztül Esterházyig, k kabai „Spiegelmann” lórántig felsorolni is képtelenség a rengeteg identitásjátékost), a Győrffy-féle identitáskérdésnek izgalmas, egyedi aspektusai vannak.

Az első, legfontosabb különbség: itt a rejtvény nem az, hogy végül is ki írja ezeket a szövegeket, hanem hogy megfejthető-e egyáltalán annak a másik (harmadik, sokadik) énnek a mibenléte, aki vágyni lenne az elbeszélő. A Győrffy-szövegek másik (harmadik) énje azokban a pillanatokban érez önazonosságot, amikor függetlenedik a jelenkor társadalmi kötődéseitől és elementáris kapcsolatba kerül a természeti erőkkel: „Volt néhány másodperc, amíg nem voltam jelen önmagamban. (…) Ezt az egészet a folyó látja így, nem én. (…) A Duna tekintete lettem.”^[7], vagy: „Ahogy beléptem a fák közé, távolabb kerültem magamtól, és némi gyaloglás után, a viszonylag háborítatlan erdőkbe érve már olyan messzire kerültem mindattól, ami vagyok, hogy sokkal inkább hasonlítottam egy kavicsra vagy bükkfára, mint emberre.”^[8], vagy „Az a két korhadó fatuskó odafent a Dél-Börzsönyben (…) Mélyen a szemükbe néztem, és magammal vittem a tekintetüket, hogy a magam tekintetébe olvasszam, s úgy láthassak, ha csak töredékesen is, ahogy ők látják a világot.”^[9]

A kaviccsal, bükkfával, a folyó tekintetével vagy a két korhadó tuskó (!) tekintetével való azonosulás nem feltétlenül tartozik a posztmodern szerepjátékai közé, a Győrffy-szövegek én-keresései gyakran az irracionális, a megmagyarázhatatlan közelébe merészkednek, panteista vonatkozásuk nem is annyira a keresztény teológia, hanem a radikálisabb, preszokratikus filozófia irányában keresendők.^[10]

Talán a természetközeli, samanista prehisztorikus népek léttapasztalatához áll a legközelebb ez a típusú elkerülhetetlen és alázatos azonosulás a természeti jelenségekkel. Eliade szavaival szólva: az önmagát a történelem linearitásában értelmező posztmodern ember szembesülése ez a történelmen túli, archaikus mintákat kereső hagyományos civilizációk emberével.^[11] „Mintha lenne valamilyen igyekezet arra nézvést, hogy még az emléke is elfelejtődjék annak, amire az elmúlt évezredekben egész kultúrák épültek.”^[12] Ha a pusztán irodalmi vonatkozásból kitekintünk, ugyanezen szembesülés fontosságára hívja fel a figyelmet többek között Hamvas Béla, Mészöly Miklós vagy a jelenkori szerzők közül Jared Diamond is.^[13]

Archaikus kultúratapasztalattal jelenkori körülmények között szembesülni kockázatos feladat, különösen akkor, ha erről a szembesülési folyamatról szövegszintű beszámoló születik: könnyedén találja magát a szerző különféle ezoterikus címkékkel ellátva az irodalmon és tudományon kívüli külső sötétségben. Pedig a szó hagyományos értelmében (εσωτερική – belső, rejtett, a lélek belső titkai felé irányuló utazás. A hegyi füzet olyan tapasztalatról számol be, amely a beszámolás révén hozzáférhetővé válhat a nem beavatottak számára is, bár a felismerések másokkal való megosztása folyton nyelvi akadályokba ütközik. Az Át címmel jelzett novellában a Duna átúszásának elementáris tapasztalata után: „Nem volt mit mondanunk egymásnak, tudtuk mind a ketten az egészet.”^[14] Vagy a természeti tényezőkkel való azonosulás legelső, az őrület határait karistoló pillanataiban a kutyával közös tudás: „Kutyám mentett meg az őrülettől. (…) És elég volt csak egy pillantás rá, és ahogy visszanéz rám. Tudtuk mindketten az egészet.”^[15]

A természet egyes szereplőivel való azonosságon túlmutat a teljes tájjal, konkrétan megnevezett tájegységgel (Börzsöny) való azonosulási folyamat, amely már a Nem mozdul kötet Táj című szövegében is megjelenik: „Lehet-e hogy valaki inkább már a táj. Hogy az érzelmek és gondolatok többé nem érzelmek és gondolatok benne, hanem egy ösvénynek, egy erdőrészletnek a képei, s ha feltennének neki egy kérdést, a legigazabb választ azzal adná, hogy elvinné a kérdezőt arra a helyre, rámutatna, semmit sem szólna, így válaszolna.”^[16] A Táj bizonytalan kérdésfeltevéséhez képest A hegyi füzetben radikálisabb ez az azonosulási folyamat: „A Börzsöny térbeli elrendezése olyan mélyen belém ivódott, hogy olykor nem tudom megkülönböztetni magam tőle. Persze nem is akarom igazán. Mintha gyónnék, mikor egy hegygerinc ívét sokáig nézem.” Itt már az én az, aki a Börzsöny, és ennek az énnek egy részletét (hegygerinc) nézve zajlik az én gyónása (aki nézi). Erre a költői sűrítéssel megfogott skizoid kitettségre már Pessoa is elégedetten csettintene! A belső világ folyamatainak külső, (pláne természeti) képekkel való megfogalmazása a költészet és a próza hagyományos eszköztárának része, Győrffyéhez leginkább a mészölyi eszközhasználat áll közel.^[17]

Győrffy Ákos korábban többször jelezte, hogy bármennyire adná magát a téma, nem kíván direkt módon írni a hajléktalanszállón tapasztalt, hallott történetekről, vagy a Facebook-on jelentős sikereket bezsebelő TJ-monológokról. A hegyi füzet univerzuma mégsem marad meg a természeti jelenségek és az emberi identitás viszonyainak esszészerű, mégis költői értelmezésénél – a nincstelenséggel, nélkülözéssel foglalkozó szociográfia-jellegű elbeszélések, novellatöredékek ügyesen tagolják a kötet dinamikáját.

Ezekben a szövegekben több regiszter is megszólal: Józsi története pontos és könyörtelen, mint a Nincstelenek Borbély Szilárdtól, a TJ-monológok szürreális agymenéseiben keverednek az összeesküvés-elméletek, a science fiction elemek és a csiszolt költői képek: „A templomokban az a legjobb, hogy hatalmas szélcsend van bennük.”^[18]  

A kötet tele van idézhető, erőteljes kijelentésekkel, kinyilatkoztatás jellegű retorikai megnyilvánulásokkal, amelyek kontextusukból kiragadva kettős csapdát állítanak az olvasónak. Egyfelől a bölcs megmondó pozíciójába helyezhetik a kötet elbeszélőjét, akit könnyebb is lesz ezek után azonosítani a kötet szerzőjével. "Bölcsnek, beérkezettnek gondolják, és ennek a csodálatnak tényleg nem könnyű ellenállni.”[19] Másfelől pont ezen intenzív kijelentések miatt kapcsolhat be a Coelho-érzékelő, ami miatt könnyedén eltávolodhat a képzettebb, gyanakvásra hajlamos olvasó: itt van ez az erdőket járó, hegyi remete, aki majd jól megmondja nekem, mit gondoljak a világról, egyszerű megoldásokat kínál életem összetett, bonyolult problémarendszerére.

Pedig a Győrffy-szövegek sok mindent kínálnak, csak megoldást nem: A hegyi füzet lineárisan nem kezdődik el és nem fejeződik be, nehezen határozható meg egyetlen gondolati, logikai linearitás és kohézió összefüggésében. Az egyetlen domináns pozícióba helyezett kiindulópont helyett egymást követik a kiindulópontok és a következtetések. A problémafelvetések széttartanak, ismétlődnek, egymásba fonódnak, és a konklúziók gyakran nem az adott problémafelvetés gondolati lezárásai, hanem nyelvileg és gondolatilag alaposan kidolgozott, mégsem a racionalitásra, hanem az irracionális ráismerésre apelláló természeti képek.

[1] http://www.barkaonline.hu/megkerdeztuek/5370-megkerdeztuk-gy-rffy-akost

[2] Győrffy Ákos: A hegyi füzet, Magvető Budapest, 2016., 19.

[3] Uo. 10.

[4] Győrffy Ákos: Havazás Amiens-ben, Magvető, Budapest, 2010., 5.

[5] Győrffy Ákos: Haza, Magvető, Budapest, 2012., 78.

[6] Győrffy Ákos: A hegyi füzet, Magvető, Budapest, 2016., 7.

[7] Uo. 66 –77.

[8] Uo. 65. 

[9] Uo. 73 –74.

[10] pl. Kolophoni Xenophonész

[11] Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza, Európa, Budapest, 1998., 203.

[12] Győrffy Ákos: Haza, Magvető, Budapest, 2012., 79.

[13] Jared Diamond: The World Until Yesterday, Viking Press, 2012.

[14] Győrffy Ákos: Haza, Magvető, Budapest, 2012., 68.

[15] Győrffy Ákos: Haza, Magvető, Budapest, 2012., 27.

[16] Győrffy Ákos: Nem mozdul, Magvető, Budapest, 2007., 59.

[17] A természetbe-vetettség és a természeti jelenségek hatására kialakuló identitásváltozás, identitáslelés drasztikus kitettségéről számol be Mészöly Miklós is egy „riportszerű írásában”, a Magasiskolában: „ha akarsz, kilométereket nyargalhatsz lóháton, mégsem érzed úgy, hogy megérkeztél valahová; a pusztai égbolt bezár, mint egy fényketrec; mintha billiówattos lámpa tűzne a szemedbe, folyton a nyomodban van, mindenütt megtalál; ennyi erővel cellában is ülhetnél, rács mögött, ott egy százas körte ugyanezt megteszi; ha legalább látnál valakit a közelben, aki hozzád csatlakozik, megszólít, akkor eltökélhetnéd, hogy néma maradsz – de sehol senki, sehol egy ember. Vallani fogsz.”

[18] Győrffy Ákos: A hegyi füzet. Budapest: Magvető, 2016. 38.

[19] Győrffy Ákos: A hegyi füzet. Budapest: Magvető, 2016. 24.