Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Műfordítás

Xaver Bayer prózái

Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.
Lesi Zoltán fordításában

Egy nap elért engem is. Vettem egy iratmegsemmisítőt, és ledaráltam az évek óta felhalmozott levelezésemet, személyes feljegyzéseimet. Aztán elkezdtem rendet rakni a lakásban, kipakoltam a fiókjaimat, kidobtam mindent, amire nem volt szükségem, és a többit ergonomikusan rendszereztem. A könyveket, hanglemezeket, DVD-ket és számítógépes játékokat alfabetikus sorrendbe raktam. Amelyik egy kicsit is ciki volt, azt megsemmisítettem. A szekrénysorok látható részein lévő kacatokat kidobtam. Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.

Műfordítás

Ivan Wernisch versei

A ravatalozóban aludtunk a templom mögött.
Vörös István fordításában

Kadó mester lehúzta a jobb lábáról a cipőjét, és kidobta az ajtón, aztán megkérdezte: Hol a cipőm? / Ott, az ajtó mögött, mutatta az egyik tanítvány. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / Az udvaron, találgatta egy másik. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / A bal lábán! / Hol a cipőm?

Műfordítás

Friederike Mayröcker verse

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik. / a pianínó egyedül kezd el játszani. / a lefolyócsatorna sapienzával bemocskolva. / harminc éve vagyunk elválasztva egymástól (amikor te voltál 30, / én épp akkor láttam meg a napfényt). / axiális, te nagy felugró. / variábilis sírba veled.

Költészet

Závada Péter verse

Megáll az álom távolabbi végében.

Folyamatos jelen. A halottak csoszogása / tisztán kivehető a kórus márványpadlóján. / És a bejárat fölött X. Ince hullazöld jobbja — / holtában is valóságosan int felénk, / és a kezek tulajdonosa visszalép / a hallgatás közepére. // Semmi etimológia: a nevet csak a hangzás / kötötte össze az agóniával. A medencék / vizében a tér abszolutizmus-kori képe

Kinder

Ayhan Gökhan gyerekversei

Aztán egy napon / magával ment el. / Lefekvés előtt néha erre gondolok, / s hullámzik a szám, / mint az őszi Balaton.

Ösvényt kellene vágnunk

Holokauszt, új utak, új generációk, szerk. Antal Nikolett, Mészáros Márton, FISZ-Minerva, Budapest, 2016.
A kötet és a konferencia céljaira, az új utak lehetőségének kérdésére Turai Hedvig tanulmánya reflektál a leginkább. Turai Hedvig művészettörténészi munkásságának egyik legfontosabb témája a holokauszttal foglalkozó művészet alkotásainak, jelenségeinek értelmezése; egyben ő az, aki szüntelenül e tematikát is keresve figyeli a kortárs képzőművészet, és azon belül a magyar szcéna alakulását.

 

 

A Holokauszt, új utak, új generációk című kötetben a FISZ 2015-ös holokauszt-konferenciájának előadásait adják közre a szerkesztők; a tizenegy szöveg – esszé, tanulmány – a kortárs holokausztkutatás, illetve a holokausztra adott kortárs művészeti reflexió lehetőségeit és területeit tekinti át. Amint a cím jelzi, a szerkesztők arra voltak kíváncsiak, hogy lehetséges-e feltennünk új kérdéseket, és találnunk-e releváns, friss reprezentációs módokat ma, a holokausztról beszélve.

 

A nemzedéki tudatosságot jelzi, hogy a nyitó írás Földes Anna személyes hangú esszéje, melyben az első generációs holokausztirodalom kivételes jelentőségű kutatója saját túlélői érintettségéről is ír. Utána következik Antal Nikolett szerkesztői előszava-esszéje, és a képzőművészeti (Turai Hedvig, Timár Katalin), eszmetörténeti (Mészáros Márton), irodalmi-irodalomtörténeti (Hermann Veronika, Kisantal Tamás, Muszatics Péter), színházi (Herczog Noémi) áttekintés. Végül két, a lokális emlékezet megőrzésével foglalkozó szöveg zárja a gyűjteményt, mindkettő a pesti gettó területére fókuszáló erzsébetvárosi projekteket mutatja be (Egri Orsolya: ÓVÁS!; Bársony István–Dombi Gábor–Jáki Mónika: Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár). Az áttekintés tágassága, az érintett reprezentációs módok és vizsgálódási irányok sokfélesége, a tanulmányok többségének radikalitása izgalmassá teszi a tanulmánygyűjteményt; mindazonáltal a cím ígéretét, hogy a magyarországi holokausztkutatás megújulásainak lehetőségeit lássuk meg általa, koncepcionális okokból nem váltja be a könyv, mivel nem fogja át az a politikai tudatosság, amely a holokausztemlékezet jelenbeli folyamataira reflektálna, és a belőlük fakadó következtetéseket helyezné a kortárs társadalmi diskurzusok kontextusába. A négy kiemelkedő tanulmány, mely így közelít tárgyához (Turai Hedvigé, Mészáros Mártoné, Kisantal Tamásé, Herczog Noémié), illetve Egri Orsolya írása az ÓVÁS! céljairól és alapelveiről azért válik különösen fontossá, mert rajtuk keresztül a kritikai emlékezetmunka különböző módozatait és irányait ismerhetjük meg. Antal Nikolett előszavának hangsúlyait viszont e szempontból erősen vitathatónak tartom. A szerkesztő alapvetően a holokausztemlékezet és -reprezentáció másodgenerációs teoretikusaira és alkotóira (Van Alphen, Young, Gerz...) hivatkozik, de a fiatal alkotónemzedék – történelmi rétegződésben elfoglalt helye szerint: harmadgenerációs – esztétikai és emlékezeti pozícióját kívánja megragadni. Ez pontosan mutatja, hol tart a magyarországi holocaust studies – ha lenne ilyen tanszék, vagy a megszűnt helyett új egyetemi program, akkor volna erre magyar terminus is –, a másodgenerációról való tudásunk kontúrjai kialakultak, a harmadgenerációról szóló diskurzushoz még nincsenek eszközeink. Pedig hasonlóan ahhoz, ahogyan Turai Hedvig szerkesztői munkája nyomán az Enigma 37-38-as és 42-es holokauszt- illetve soá-különszáma (2003, 2004) a nagyszerű szövegválogatásnak és a fordítóknak köszönhetően a másodgenerációs holokauszt-reprezentáció teoretikusainak fő meglátásait adta közre, és ehhez egyben a magyar diskurzus némely alapfogalmát is megalkotta, úgy most is volna mihez nyúlni: Kékesi Zoltán kiváló tanulmánykötete (Haladék. Holokausztemlékezet a kortárs képzőművészetben, 2012), vagy a Szász Anna és Zombory Máté szerkesztésében megjelent hiánypótló tanulmánygyűjtemény (Transznacionális politika és a holokauszt emlékezettörténete, 2014) rengeteg fogódzót ad a kortárs holokausztértelmezés alapproblémáinak és a harmadgenerációba sorolható alkotók reprezentációs módjainak értelmezéséhez. Antal Nikolett így fogalmazza meg a harmadik generáció pozíciójának lényegét: „valamilyen értelemben érintettnek tartom magam”; gondolatmenete tanulságát pedig így összegzi: „csakis egyéni felelősség van”. Úgy gondolom, e megközelítés szimptomatikusan mutat rá a kollektív emlékezet kritikai feldolgozásának hiányára, magyarán arra, hogy a holokausztemlékezet jelenbeli, társadalmi relevanciája, politikai kontextualizálása kimarad a szerkesztői-szervezői célok sorából, és ettől válik az „új utak” keresése súlytalanná.

 

Ahol e kontextus megalkotása nem marad el, ott súlyos és megkerülhetetlen analízist kapunk. Mészáros Márton, a kötet másik szerkesztője folyó kutatásából ad közre, kötetbeli tanulmánya (Ravasz vagy Balthazár? Antiszemitizmus-vita a protestáns lapokban 1917-ig) számos felszínes prekoncepciónkkal szembefordul, melyek egyfelől Ravasz püspök egyházvezetői és politikusi szerepére, illetve az antiszemita diskurzus egyházi közbeszédben és közgondolkodásban való jelenlétére vonatkoznak a századfordulón s a huszadik század első évtizedeiben.

 

Hasonlóképpen bontja le közhelyes holokauszt-értésünket Kisantal Tamás – szintén folyó kutatásból kiemelt – tanulmánya, mely Királyhegyi Pál emlékirataival foglalkozik. Kisantal Tamás hiánypótló vizsgálódása azokra a művekre fókuszál, melyek közvetlenül a háború vége után jelentek meg. E szövegkorpuszt az a közvélekedés takarja el szemünk elől, mely szerint csak a hetvenes évektől kezdődően szólaltak meg a túlélők. Kisantal tanulmányában arról a súlyponteltolódásról ír, mely Királyhegyi két visszaemlékezése közt figyelhető meg – a Mindenki nem halt meg 1947-es holokausztmemoár voltaképp egy epizóddá válik a sok közül az Első kétszáz évem című későbbi és hosszabb önéletírásban – e változás párhuzamos azzal, ahogyan az egykorú közösségi diskurzus kezdte elfojtani, eltagadni a holokauszt jelentőségét.

 

Herczog Noémi sem először foglalkozik a kortárs magyar színház holokausztreprezentációival. Figyelme előterében az áll, ahogyan Jeles, Mohácsi s a többiek dekonstruálják a bevett ábrázolásmódokat, provokálják a hivatalos vagy megszokottá merevedett múltnarratívákat, és kiforgatják mindazokat az identitáspozíciókat, amelyeket a heterogén és antagonisztikus magyar emlékezeti színtéren elfoglalhatunk.

 

Muszatics Péter írása Márai és Kertész életművének érintkezési pontjairól csalódást okoz, és nem lép túl a két szerzőhöz kötődő általánosítások párba állításán. Hermann Veronika felkészült és széles tudományos apparátust mozgató tanulmánya György Péter Apám helyettjének narratív stratégiáival foglalkozik, finom részleteket tárgyalva, de a könyv tétkérdéseihez nem nyúl – pedig a tanulmányban Hermann Veronika pontosan megjelöli ezeket.

 

A kötet egyik nagy érdeme a kiállításoknak szentelt figyelem, s a kurátori reflexiók közlése. Érdekes belelátni Bársony, Dombi és Jáki koncepciójába, mely az erzsébetvárosi zsidó élet, illetve a pesti gettó emlékezetének megőrzését célozta, és igyekezett azt a helyi közösségek számára jelentőségtelivé és hozzáférhetővé tenni. A másik kurátori szöveg Timár Kataliné, aki a Ludwig-beli emlékezetes [csend] – Egy Holokauszt-kiállításról ír. Ez a 2014-es kiállítás egyszerre igyekezett összefoglalni a 2004-es Műcsarnok-beli holokausztkiállítás utáni évek művészeti fejleményeit, és új utakat nyitni; de pontosan azért volt kevéssé jelentős, mert nem reflektált a kortárs kontextusra, így azokra a vitákra sem, melyek végigkísérték a 2014-es évet, a visszataszító és hamisító megszállási emlékmű felállítását, s amelyek számos alkotóközösséget, független intézményt arra a belátásra juttattak, hogy nem fognak állami keretből holokauszt-emlékéves programot szervezni. Timár Katalin kurátori reflexiója érinti az uralás és hatalom problémáját, mikor arról számol be, hogy a kiállítás egyik tétje éppen a kurátori pozíció autoritásának leépítése volt. Ez a Ludwig-beli kiállításnak abban a részében valósult meg, melyet Timár pécsi doktoranduszai hoztak létre – a Művészeti kutatás című kurzus hallgatói egy-egy kiállított műhöz saját reflexióikat, projektjeiket kapcsolták hozzá, továbbgondolták a már kanonizálódó kortárs munkákat.

 

A kötet és a konferencia céljaira, az új utak lehetőségének kérdésére Turai Hedvig tanulmánya reflektál a leginkább. Turai Hedvig művészettörténészi munkásságának egyik legfontosabb témája a holokauszttal foglalkozó művészet alkotásainak, jelenségeinek értelmezése; egyben ő az, aki szüntelenül e tematikát is keresve figyeli a kortárs képzőművészet, és azon belül a magyar szcéna alakulását. Jelen tanulmánya (Az azonosulás lehetőségei, avagy generációk és a holokauszt) Tulisz Hajnalka, Flohr Zsuzsi, Chilf Mária, Szász Lilla munkáival foglalkozik, melyek az elmúlt pár évben készültek. Turai a művek bemutatásával arra a kérdésre is választ kínál, hogy mik a harmadgenerációs művészet jellegzetességei a magyar közegben. Azon a kritikai pozíción túl ugyanis, amit e nemzedék elfoglal, s amelyből a kollektív emlékezés/felejtés hatalmi, torzító eljárásait vizsgálja, e művek egyben erőteljes személyes elköteleződésről is vallanak, melyben az utód fordul oda (Tulisz Hajnalka esetében ez egyben a saját múlt feldolgozásából fakadó higgadt elfordulást is jelent) a nagyszülők nemzedékéhez. Fakadhat e jellegzetesség abból a több évtizedes, identitásokat és múltnarratívákat hibernáló állapotból is, amelyből most próbálunk magunkhoz – és egymáshoz – térni.

 

Figyelemre méltó, hogy Turai Hedvig női alkotók munkáit tárgyalja; s mikor felsorolja, hogy milyen teoretikus mátrixban kellene elhelyeznünk a kortárs holocaust studies kérdéseit, a gender studies, queer studies is említésre kerül a poszkoloniális kritikai elméletek mellett. A tanulmánykötet az interszekcionalitás eme összefüggéseire csak itt tér ki, s egyáltalán nem foglalkozik azzal a problémakörrel, melyet a nemzetközi szakirodalom hol a holokauszt kiterjesztésének, hol többirányú emlékezetnek nevez; nem foglalkozik továbbá a holocaust studies applikálhatóságával a genocide studies tágabb kontextusában, nem tér ki a zsidóságon kívül más áldozati csoportokra – és még sorolhatnám azokat a hiányokat, melyek az új utak keresésekor, az új generációk faggatásakor szembetűnőek.

 

Földes Anna személyes hangú írásában felteszi a kérdést: beszélhetünk-e holokauszt-tudatosságra ébredésről, vagyis olyan jelenbeli politikai érzékenységről, amely egyben a kollektív emlékezetre bízza közös narratívaként, közös tudásként a holokausztot. Földes válasza szomorú nem. A tanulmánykötetben többször is szó esik az FKSE úttörő jelentőségű 2014-es kiállításáról, melynek kurátora Flohr Zsuzsi volt. Az FKSE tiszta helyzetet teremtett saját emlékévi eseménye számára, az elnyert állami támogatásról lemondott. A mi holokausztunk című kiállítás, mely harmadgenerációs alkotókat hívott egybe, a többes szám első személlyel jelölt bensőséges kollektivitást képes volt tartalommal telíteni. Ez a kollektivitás csak lehetőségként áll továbbra is előttünk, nem tényként. Az emlékév anomáliáit azóta sem beszéltük át, nem harcoltuk ki a hiteles és politikailag tudatos feldolgozását azoknak az emlékezeti folyamatoknak és narratíváknak, melyeknek cselekvő részesei és elszenvedői vagyunk. A munka java még előttünk van, az új utakhoz ösvényt kellene vágnunk.

 

 

(A recenzió A másság terei. Kulturális tér-képek, érintkezési zónák a kortárs magyar és román irodalomban és filmben című OTKA NN 112700 számú projekt keretében készült.)

 

Szűcs Teri