Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Műfordítás

Xaver Bayer prózái

Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.
Lesi Zoltán fordításában

Egy nap elért engem is. Vettem egy iratmegsemmisítőt, és ledaráltam az évek óta felhalmozott levelezésemet, személyes feljegyzéseimet. Aztán elkezdtem rendet rakni a lakásban, kipakoltam a fiókjaimat, kidobtam mindent, amire nem volt szükségem, és a többit ergonomikusan rendszereztem. A könyveket, hanglemezeket, DVD-ket és számítógépes játékokat alfabetikus sorrendbe raktam. Amelyik egy kicsit is ciki volt, azt megsemmisítettem. A szekrénysorok látható részein lévő kacatokat kidobtam. Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.

Műfordítás

Ivan Wernisch versei

A ravatalozóban aludtunk a templom mögött.
Vörös István fordításában

Kadó mester lehúzta a jobb lábáról a cipőjét, és kidobta az ajtón, aztán megkérdezte: Hol a cipőm? / Ott, az ajtó mögött, mutatta az egyik tanítvány. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / Az udvaron, találgatta egy másik. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / A bal lábán! / Hol a cipőm?

Műfordítás

Friederike Mayröcker verse

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik. / a pianínó egyedül kezd el játszani. / a lefolyócsatorna sapienzával bemocskolva. / harminc éve vagyunk elválasztva egymástól (amikor te voltál 30, / én épp akkor láttam meg a napfényt). / axiális, te nagy felugró. / variábilis sírba veled.

Költészet

Závada Péter verse

Megáll az álom távolabbi végében.

Folyamatos jelen. A halottak csoszogása / tisztán kivehető a kórus márványpadlóján. / És a bejárat fölött X. Ince hullazöld jobbja — / holtában is valóságosan int felénk, / és a kezek tulajdonosa visszalép / a hallgatás közepére. // Semmi etimológia: a nevet csak a hangzás / kötötte össze az agóniával. A medencék / vizében a tér abszolutizmus-kori képe

Kinder

Ayhan Gökhan gyerekversei

Aztán egy napon / magával ment el. / Lefekvés előtt néha erre gondolok, / s hullámzik a szám, / mint az őszi Balaton.

Műfaj(talan)kodás

Bánki Éva: Fordított idő, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2015.
Mint láthattuk, igazi műfaji hullámvasútba kerülünk, a szöveg arra kényszerít, hogy az olvasás során újra és újra felülírjuk a megtalálni vélt műfaji kódokat. Épp e határpozíció, valamint a lírai nyelvalkotás és az elzsongító teremtett világ miatt izgalmas a Fordított idő, azonban a befogadó munkája megtalálni azt a nézőpontot, ahol felülemelkedhet a textus ellentmondásain.

 

 

Bihary Gábor 1989-ben született Vásárosnaményban. Kritikus, a Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének PhD-hallgatója, a Szkholion folyóirat szerkesztője.

 

Miért írunk és miért olvasunk fülszövegeket? A marketing célokat is közvetítő rövid jegyzetek a művel szembeni elvárásainkat formálják, amit az olvasási tapasztalat hol megerősít, hol megcáfol. Azzal, hogy a Fordított idő című könyv a fülszövegben női lovagregényként határozza meg önmagát, az olvasásának módjait is előírja számunkra. Eszünkbe juthat ugyanis Todorov gondolata: „[...] a műfajok intézményként léteznek, hogy az olvasók számára mint »elvárási horizontok«, a szerzők számára mint az »írás modelljei« funkcionálhassanak.”[1] Mindebből azonban máris adódnak bizonyos aggályok a befogadás sikerülhetőségét illetően, hiszen ma (meglátásom szerint) ritkábban olvasunk lovagregényeket, sőt inkább a paródiáját, a Don Quijote-t ismerjük. Nehéz lenne felmérni, hogyan és milyen mértékben vesz részt a jelentéslétesülésben a műfajokról meglévő tudásunk, ám ha értelmezésünket némi zavar és tanácstalanság kíséri, az Bánki Éva regényének (műfaji) idegenségéből is fakadhat.

 

A szöveg látszólag a kora középkori Európa nyugati részébe kalauzol minket, normannok, írek és mórok világába, azonban a történeti hitelesség igényét megfogalmazó elvárásoknak egyszerűen képtelen megfelelni, mert az olvasás során a történelmi regénnyel összeegyezhetetlen effektusokra bukkanunk: elegendő arra gondolnunk, hogy a szöveg evilága és túlvilága átjárható, a mesebeli lények (tündérek, szorgok) magától értetődően részei az elbeszélt térnek és még egy furcsa időgép is helyet kapott a szövegben. Az „írás modelljeiként” tehát a történeti elbeszélés, valamint a fikció pólusa felé fokozottabban tolódó műfajok (mint a mese vagy a fantasy) szolgálhattak. A tipográfia is megerősíti ezt a kettősséget, hiszen Csilléry Orsolya izgalmas grafikai munkája a borítón lévő viking hajó mellett a fejezetek elejére helyezett, a kéziratosságot idéző miniatúrákban testesül meg. A vizuális elemek között említjük a borítón alkalmazott gótikus írásra emlékeztető betűtípust, a képi eszközök így egyszerre hívják elő a gyerekkönyv és a kódex értelmezési stratégiáit.

 

A Fordított idő műfaját (így olvasási módját is) keresve azonban a felsoroltak közül egyik sem bizonyul elégségesnek, mivel azt – egyetértve Bene Zoltán[2] és Hutvágner Éva[3] megállapításával – mítosznak nevezhetjük. Mindez pedig a mimetikus történetmondás és befogadás elvetésével is jár, hiszen Bánki Éva művében nem a kora középkori Európa imaginatív képét ismerjük meg (ebből a szempontból még A rózsa neve is sokkal inkább összefüggésbe hozható a középkor későbbi szakaszával, főleg a benne fölhalmozott művelődéstörténeti ismeretek miatt). A szöveg nem az aprólékosan kidolgozott, konzekvens világával lepi meg olvasóit, hanem inkább egy teremtődő nyelvi univerzummal ismertet meg minket, amelynek referenciáit, mintáit, modelljeit keresni éppoly célt tévesztő lenne, mint következtetni belőle önmagán kívül valami másra (például a 7–10. századi Európára).

 

A regény voltaképpen utazások sorozata; a karakterek az ír szigeteken, Normandiában, Cádizban vagy épp a dán királyságban tűnnek fel, a sorsuk hátterét az udvari intrikák és a mórok térhódítása elleni háború határozza meg. Ezeket az információkat elszórt, rövid utalásokból kell összeillesztgetni, s csak többszöri elolvasás után válnak megragadhatóvá és követhetővé az események. Két főszereplő útját kísérjük: a normann krónikás Illighaené mellett Rioldáét, aki a mesebeli ír sziget trónörököse, a cselekmény a közepén polifonikussá válik, hol Riolda, hol Illighaen sorsa kerül középpontba.

 

A kezdő és záró helyszín egy fiktív királyság, melynek lakói egy elzárt, elátkozottnak hitt szigeten élnek tündérekkel, szorgokkal (akikről nem tudjuk egyértelműen eldönteni, hogy a sziget szolgasorban tartott őslakosai vagy félig állatszerű, félig emberszerű hibridlények), Bandemag uralkodása alatt. Illighaen a második nagyobb egységben érkezik a szigetre azért, hogy különös rejtélyeit megismerje. Ahogy olvashatjuk: „Illighaennek a kiismerés volt a hivatása, a hóbortja, a szakterülete, a kenyere.” (39.) Mindez azonban nem feltétlenül vág egybe azzal, amit ésszerűségnek hívunk: Illighaen nagyapja például alkonyt varázsolt a házuk fölé, s tanácsaikat mindenféle megmagyarázhatatlan jelenséggel kapcsolatban kikérték az uralkodók, gyakran vártak tőlük jóslatokat is a csaták kimeneteléről. A történész és évkönyvíró Illighaent tehát a tudásszomja mozgatja, arra a kérdésre keresi a választ, hogy „mi is az igazság?” (42.)

 

A szigeten lévő könyvtárban találja meg N. herceg művét, melyben azokat a furcsa történéseket olvassa újra, melyekkel a könyv előző fejezetében szembesültünk (mint Halix király lemészárlása), s amelyekről a világtól elzártan élő, analfabéta szigetbeliek egyáltalán nem tudhatnának. A tanulmányozott pergamenek nem a múltat tartalmazzák, hanem a jövőt; ahogy Bandemag fogalmaz: „Ugyan miért ne lehetne a jövőre is emlékezni, Illighaen?” (52.) A jelenet a Fordított idő olyan szála, amelyet a későbbiekben nem igazán folytat, illetve elbizonytalanodunk annak eldöntésében, hogy kinek a könyve a Fordított idő? Talán egy lenne a sziget könyvtárpolcára helyezett kódexek közül? De akkor hogyan tartalmazhatná önmagát is? A „talált szöveg” ismert hagyományába illeszkedő játék ugyan némileg funkcióját vesztve lebeg a szövegben, ám a jelenet egy sokkal fontosabb aspektusra figyelmeztet: arra, hogy hiábavaló lenne a babonaellenes Illighaen tudásvágya szerint olvasni a könyvet, mert az elbeszélt mágikus világban egyszerre lehetnek igazak egymással összeegyeztethetetlen események. Ennek pedig elsősorban narratopoétikai okai vannak, és ezúttal érdemes a szerző értelmezésére is hagyatkozni, hiszen az irodalomtörténészként is megszólított Bánki Éva pontosan fogalmaz regényéről: „– De mintha minden csodás jelenségnek lehetne vagy lenne valamilyen racionális magyarázata. – Lehetne – de ez nem azt jelenti, hogy van. A regény szereplői nem tudják kétségbevonhatatlanul eldönteni, hogy hogy működnek az időcsapdák, hogy vannak-e ténylegesen tündérek – tehát mi sem tudjuk, olvasók. Mert a Fordított időben nincs olyan szereplő vagy nézőpont, ami a többi fölött állna, és minket, olvasókat »eligazítana«”.[4] A szöveg narratív formája a mitikusságának talpköve, hiszen szinte végig szabad függő beszédben íródott, az elbeszélő pedig nem látja el magyarázatokkal a történéseket, ahogyan állást sem foglal azzal kapcsolatban, amit látunk (és elég meghökkentő dolgokat látunk). A szereplői tudatok közötti mozgás miatt furcsa lebegésként hat a kötet olvasása.

 

Visszatérve Illighaen alakjához: úgy is fogalmazhatnánk, hogy ő a szövegbe kódolt inadekvát olvasó, ami műfajra vetítve a történelmi regényt jelenti. A szöveg egyik központi problémája a címben is megidézett temporalitás. Illighaen Cádizba érkezik, itt található a különös időgép is, melyet (elfogadva a történetíró kezdeti álláspontját) kezelhetnénk metaforaként, de akkor járunk el leghelyesebben, ha azt mondjuk, hogy az időgép nem más, mint egy időgép.[5] Illighaen felkeresi az időgép megalkotóját, az arab ezermestert és preparátort, Hákimot, aki a kitöméssel életre is kelti az állatokat, műrovarokat (gyakorlatilag robotokat) készít. A két tudós az időről vitatkozik. Hákim megkérdőjelezi, hogy az idő rokonítható lenne a linearitással illetve a térrel, valamint azt, hogy a nagy történelmi események lennének a fontosak: „Az idő nem egy zárt, üvegfalú terem, ahol eszünk, alszunk, születünk, meghalunk. A figyelem alakítja az időt, nem a tér vagy a határok.” (197.) Később ezt olvashatjuk: „Miféle történelem az, amiről te évszámokat jegyezgetsz? Április hatodikán Céklakirály hadat üzent Káposztahercegnek... Mintha valami meder volna az idő, ahol felváltva kergeti egymást az ok és okozat, Céklakirály és Káposztaherceg? Mintha nem a lények figyelme alakítaná azt, amit időnek neveznek? Jegyezd meg, a te krónikáidból semmi sem marad, Illighaen. Elfelejtik az emberek a te évszázadaidat.” (200.) A mitikus időszemlélettel összefüggésben Hákimot a misztikus megismerés vonzza: „Őt, mint elmagyarázta, csak a titkos látás érdekelte, az a furcsa képesség, amiről az asszonyok beszélnek. A lebegés, ami egy másik ember jelenléte nyomán marad a szobában.” (198.) Illighaen elsősorban a vágy tárgyaiként tekint a nőkre, ez a gondolkodását is meghatározza, hiszen elmélkedései valamiképpen újra és újra az alávalóbbnak tekintett nők körül forognak, ezért nem is értheti meg Hákimot. A betegséggel küzdő krónikás Hákimtól remélte gyógyulását, ám mikor a mór szembesíti azzal, hogy történetíróként képtelen lejegyezni és összefoglalni az időt, akkor élete és munkája feleslegességét tapasztalva meghasonlik és öngyilkosságot követ el – ráébred, hogy csupán a halála fölött rendelkezhet. Metaforikus szinten (is) kiveti a szöveg magából Illighaen testét, vagyis a történelmi regényt és ezzel együtt a megismerés elvét.

 

Illighaen és Riolda között csak némi csúsztatással beszélhetünk mester–tanítvány viszonyról (miként ezt a fülszöveg említi), mert nem látjuk részleteiben a nevelődést és a szoros kapcsolat ábrázolásának a már említett polifonikus szerkesztés is ellentmond. A normann krónikásnak nincsen semmilyen erkölcsi felsőbbrendűsége, hiszen haszonlesés miatt érkezik Cádizba, a tudását szeretné áruba bocsátani az araboknak, tehát olyan szereplőként látjuk, akinek tetteit a forgandó szerencse irányítja. Ráadásul Illighaen tézisei sem kellően világosak előttünk, így elég motiválatlannak érezzük, hogy felháborodás követi azt, amikor a lány a filozófus Nikophorészhoz kerül: „Éppen Rioldát! Azt a lányt, akihez Illighaennek még a gyerekeinél is jobban kötődött! Akit, míg a palotában éltek Vilmos nővérei, betűvetésre és helyes viselkedésre okított!” (120.)

 

Még ha Illighaen szerepe kissé kérdőjeles is Riolda felnövekedésében, ettől függetlenül a regény egyik meghatározó architextusa a nevelődési regény. A sziget gyerekkorban történő elhagyása, a menekülés egyik királyi udvarból a másikba, az otthonkeresés hányattatásai, majd a regény végén a hazatalálás és az anyaság Riolda identitásának megalkotása is lesz, aki hontalan árvából „a Nyugati szél szigetének királynője”-vé válik. A lány a kezdeti ide-oda sodródásból kilépve végül ágensként, azaz cselekvő alanyként lép elénk, fokozatosan önmagára talál és kezébe veszi élete irányítását. Csecsemőkorában az utód nélküli Bandemag rabolja el, későbbi vándorlásai alatt pedig többnyire cselédsorban tartják vagy szexuális tárgyként tekintenek rá. Különleges testi adottságai (pókhálószerű vonalak a tenyerén, a violaszínű pupilla, szokatlan fekete haja) miatt mindenhol idegenként kezelik. Csak a saját szigetén lel hozzá hasonlókra, ezért is kell visszatérnie oda.

 

Ez a fejlődési folyamat nemcsak a tettek szintjén követhető, hanem a szöveg nyelviségén keresztül is, ami a Fordított idő megértését is segíti: az elbeszélés ugyanis a mítoszi jellegével összhangban nyelvként, beszédmódok egyvelegeként viselkedik. Riolda identitásának felépülése a nyelvfelejtésében, majd nyelvre találásában összegezhető. Amikor a vérszerinti apja, Fargein elviszi a normannokhoz, a lány sokáig csak hallgat, majd mások számára érthetetlen makogást hallat. Később elsajátítja az új kultúrát, nyelvhez jut, ami egyben az elsődleges közösség elfelejtésével is jár: „De Riolda alig tudott visszaemlékezni a simogató mondatokra, amelyek kisgyerekkorában életben tartották. [...] mostanra ő is elnehezedett – nem tudott többé a jövőre visszaemlékezni. És már a múltjára is alig”. (94.) Visszatérve a szigetre immár hivatalos levelet fogalmaz, a teljes retorikai eszköztár birtokában van.

 

A szövegben feltűnő szereplők java egy nyelvi diskurzust testesít meg: a nyelvhasználati módjából ismerhetjük meg a jellemét (ami összefügg azzal is, hogy az utaztató regényekhez hasonlóan sok karaktert látunk, akiknek plasztikus és árnyalt kidolgozottságáról többnyire le kell mondanunk). A szereplői megszólalásokat a kurziválás is segít azonosítani. Utalhatunk Halix király erőszakos káromkodásaira („anyabaszó”, „A füleden át húzzam ki a gerincedet?”) Nikophorész feddéseire („Semmi Jézus Krisztus felemeli a karját ellenetek... Semmi amíg ti ilyen megátalkodottan...), a szerzetesek példabeszédeire („És az apát mindenféle szegénykislányomozás, köhécselés, elnéző zsémbelés nélkül arrébb lökdöste az írópulttól”) és a példákat még hosszan sorolhatnánk. A regényben gyakran feltűnik az átok nyelve. Riolda és Sjön (utóbbi a lány szerelme, közösen vándorolnak) egy haldokló kislányhoz kerülnek, aki az erőszakos verbalitása mellett („Mondom, ne gyere közel, mert miszlikbe... Mondom, ne gyere közel, mert cafrangokba...”) segít Rioldának megtalálnia önmagát, méghozzá a nyelven keresztül: „De az ír nyelv itt is utolérte Rioldát. Ahogy hallgatta ezt a névtelenül haldokló lányt, a gyerekkorában hallott szavak megteltek értelemmel.” (184–5.) Ezen a kislányon nem tudnak segíteni, később azonban hasonló szituációba keverednek hőseink: Otrid gyógyítását kérik tőlük, amit szinte terapikus beszéltetéssel érnek el. „Ez a lány talán tényleg nem találja a száját, gondolta Riolda. Megpróbálták hát szépen, lassan szétszálazni az összegubancolódó történetszálakat. Ülni a sötétben. Beszélgetni, beszélgetni.” (250.) Míg az előző kislány betegségével szembeni tehetetlensége miatt Riolda dühe a gyilkosság gondolatáig fokozódott, addig Otriddal könnyebben megtalálja a közös hangot, amit értelmezhetünk annak szimbólumaként, hogy a várandós Riolda felkészült az anyaságra.

 

A könyv legvégén Bandemag vallomása is a nyelv, a beszéd tilalmával magyarázza a különös történéseket. „Mikor apám elfoglalta a szigetet, rabszolgáivá tette a szorgokat. És hogy engedelmes alattvalók legyenek, megtiltotta a beszédet. Amint azt is megtiltotta, hogy házakban éljenek, két lábon járjanak, ruhát hordjanak, de még azt is, hogy gondolkodjanak. Ám ahogy a szorgok elfelejtettek beszélni, soha nem látott furcsaságok kezdődtek. A szél álmokat sodort ide Írországból, embereket a jövőből, meg nem írt könyveket, elveszett rémálmokat és csodákat. És ez a sok látomás mind itt kevergett-kavargott a levegőben. A gondolatainkat már mi sem bíztuk a nyelvre, hanem megpróbáltuk a tekintetünkkel irányítani.” (260.) A szigetnek a nyelvére van szüksége, amit a világot megjárt poliglott Riolda adhat vissza.

 

A Fordított idő attól válhat a nőiséggel is foglalkozó szöveggé, hogy a zavaros, háborús időszakot nők képesek átvészelni, mint a szegény özvegyből normann királynővé előlépő Hildi, aki átgondolt lépéseinek hála megmenti gyermekeit a trónviszállyal együtt járó haláltól. Riolda tudása, megérzései a döntőek a szerelmi szálban is, Sjön csak követi őt, a fiúnak nincsenek különleges képességei, sokkal egyszerűbb, földhözragadt karakter, akinek kevés köze van a cselekmények előremozdításához. A nőiséggel kapcsolatban érdemes megemlíteni Aldora betéttörténetét: a nőt megerőszakolják a bátyjai, később újabb és újabb királyok veszik feleségül, önálló élete nincs, élettörténete a váltakozó férfinevek láncolataként foglalható össze. A mesei ismétlődésekkel átszőtt fejezet („Aldora szép, Aldora engedelmes.”) parabolaszerű értelmezést involvál: Aldora elveszíti az összes férjét, s így szabaddá válik, ebben pedig a regénybeli női sors kicsinyítő tükrét is láthatjuk.

 

A paratextusok között említhetjük meg az Utószót, mely a regény különösségének megmagyarázásával kecsegtet – hiszen a címe: Ki? Hol? Mikor? –, ám összességében inkább növeli a zavart. Az utószó egyrészt továbbépíti a talált szöveg toposzát, hivatkozik a kitalált Patrick de Mela női lovagregényére, amelynek kiegészítése lenne a Fordított idő, hiszen összefűzi a „középkori kislány életének epizódjait.” A címbeli kérdésekre csak újabb kérdések érkeznek válaszul, ez talán nem is meglepő a főszöveg ismerete után, azt azonban kevésbé hiszem, hogy a középkorról szóló történelmi regény címkéjét hatékonyan hasznosíthatná az olvasó. Mint láthattuk, igazi műfaji hullámvasútba kerülünk, a szöveg arra kényszerít, hogy az olvasás során újra és újra felülírjuk a megtalálni vélt műfaji kódokat. Épp e határpozíció, valamint a lírai nyelvalkotás és az elzsongító teremtett világ miatt izgalmas a Fordított idő, azonban a befogadó munkája megtalálni azt a nézőpontot, ahol felülemelkedhet a textus ellentmondásain.

 

 


[1] Tzvetan Todorov, A műfajok eredete, ford. P. Müller Péter = Kanyó Zoltán–Síklaki István szerk., Tanulmányok az irodalomtudomány köréből, Bp., Tankönyvkiadó, 1988, 287.

[2] Bene Zoltán, A mítosz mint egyedüli valóság Bánki Éva regényében, Spanyolnátha, 2015/6. http://www.spanyolnatha.hu/archivum/2015-6/64/papir-vaszon-deszka/a-mitosz-mint-egyeduli-valosag-banki-eva-regenyeben/4018/ [Letöltés ideje: 2016. július 29.]

[3] Hutvágner Éva, A Nyugati szél szigetének királynője, Apokrif, 2015/4, 73–77.

[4] Nádor Zoltán, Időcsapdák – beszélgetés Bánki Évával, http://art7.hu/irodalom/idocsapdak/ [Letöltés ideje: 2016. július 29.]

[5] Melyben felfedezhetjük a szöveg értelmezését segítő kicsinyítő tükröt is, hiszen ha a mítoszra úgy tekintünk, mint a legteljesebb valóságra, akkor a regény egészét is ehhez hasonlóan kezelhetjük. Ez azt is jelenti, hogy így mégis metaforizálódott az időgép.

 

Bihary Gábor