Hírlevél feliratkozás

Keresés

„bőrőn át / távozó toxinok, / sorok”

Hyross Ferenc: Tömegvonzás, Fiatal Írók Szövetsége, Bp., 2016
A személyesség és a személytelenség közötti feszültség végigvonul az egész köteten, talán hangsúlyosabban is, mint azt a gyönyörűen megtervezett borító és a grafikák által sugallt, a vizek élővilágához kötődő tematika. Ugyanis ha a „bőrőn át / távozó toxinok, / sorok”, vagyis szoros kapcsolatban állnak az őket létrehozó testtel, mintegy annak önkéntelen működésének termékei, akkor hogyan lehetnek egyszerre „szavakká rendezett szilánkok”, amelyek viszont semmilyen tekintetben sem lehetnek egy test működésének termékei?

 

 

Többszörösen is nehéz helyzetben találja magát az, aki első kötetes szerzőkről bátorkodik kritikát írni. Egyfelől az esetleges hatástörténet megjósolhatatlanságát említhetjük, másfelől pedig azt a gyakori kritikusi vakságot, amely nem egyszer olyan költői eljárásokat marasztal el, amelyeket egy későbbi, figyelmesebb olvasat éppen a kötet sikerültségének zálogaként ismer majd fel. Nem beszélve természetesen arról – és ez az, ami izgalmassá teszi ezt a kihívást –, hogy a kritika tulajdonképpen légüres térbe születik, hiszen még nem állnak rendelkezésre a recepció által bejáratott értelmezési lehetőségek, amelyekhez csatlakozhatna, vagy amelyekkel vitába szállhatna az adott értelmező. Hyross Ferenc Tömegvonzás című debütáló kötetét is azzal a reménnyel veheti kezébe az olvasó, hogy éppen ő lehet az, aki kitaposhatja a majdani befogadás számára azokat a bizonyos ösvényeket. Sajnos ez a legtöbb esetben valóban csak remény marad, mivel Hyross versei gyakran hagyják magukat elsodorni az eggyel korábbi költőgeneráció – de melyik kezdő költőről nem mondható el, hogy első lépéseit mások nyomdokaiban teszi meg? – bizonyos, amúgy sem túl érdekfeszítő „újításai” által. Gondolunk itt a Telep Csoport egykori tagjainak arra a poétikai eljárására, hogy a lírai szövegeket a történetmondás és az emlékezés irányába tolják el, ld. legutóbb például Krusovszky Dénes Elégiazaj című kötetét. Szerencsére olvashatunk néhány olyan költeményt is, ahol Hyross hagyja a nyelvet magát szóhoz jutni.

 

A három részre tagolt kötet a Képek című ciklussal indul, amely talán nem is annyira a referenciális képekre, mint inkább a versek tördelésének szokatlanságával a papírra nyomtatott szöveg vizualitására helyezi a hangsúlyt. A kötet a Koi 1. című opusszal indul. Nem is lepődünk meg, hogy az eredetileg japánból származó koi pontyokról szóló költeményeket felvezető szöveg egy japán versformát, a haikut választja. Jóllehet Hyross kísérletező kedve itt is megmutatkozik, mivel a sorhatárok többször nem esnek egybe a szóhatárokkal. Hasonlóan fontos szerep jut a tördelésnek a Szilánkokban is, hiszen a cím által előrevetített fragmentáltságot a sorok elrendezése is leképzi. Az ebben a költeményben olvasható, a személyesség és a személytelenség közötti feszültség végigvonul az egész köteten, talán hangsúlyosabban is, mint azt a gyönyörűen megtervezett borító és a grafikák által sugallt, a vizek élővilágához kötődő tematika. Ugyanis ha a „bőrőn át / távozó toxinok, / sorok”, vagyis szoros kapcsolatban állnak az őket létrehozó testtel, mintegy annak önkéntelen működésének termékei, akkor hogyan lehetnek egyszerre „szavakká rendezett szilánkok”, amelyek viszont semmilyen tekintetben sem lehetnek egy test működésének termékei?

 

A Core flavour lehet példánk a már a bevezetőben is említett történetmondói eljárásra, amelyet Hyross versei ügyetlenebbül kezelnek, mint alkotótársai. Miként illeszthető be például a vers működésébe a címben megjelenő, az egyik legismertebb cigarettagyártó cég egy termékének fantázianeve, vagy a háromszor is előkerülő időpont a 3:14, amely a π-t juttatja eszünkbe? Továbbá a „kafkával mérem eltávozásod” csupán művészieskedő, szándékosan ködösített megfogalmazása annak, hogy mennyit olvas a Kafka-kötetből a lírai én, amíg a másik a gangon dohányzik. Így azonban – amint az több versben is előfordul – a költői eszközök pusztán a történetre utólagosan ráaggatott díszek lesznek, amely eljárás távol kell, hogy álljon a szépirodalmi igényű munkáktól. Egy ugyanilyen, feleslegesen artisztikus megfogalmazást találhatunk az Íbiszben is („elfordít / egy csigolyát, / majd visszateszi”), amely nem másra, mint az öngyújtóval történő rágyújtásra utal. Valójában tehát a kötet verseiben megjelenő művészetfelfogással van a probléma, amely a költészetet események művészi megfogalmazására redukálja, amely óhatatlanul a sokat kárhoztatott rejtvényfejtő státuszába utalja az olvasókat. Előfordulnak olyan magas labdák is, melyeket sajnos nem csapnak le a költemények. Az Altató József Attila azonos című versét idézi meg, azonban a következő alkotásban (Koi 3.) mégsem a villamos, hanem a – szintén József Attilát eszünkbe juttató – Duna alszik el. Ugyanez történik az Ikarusz 2. című versben is, ahol az utolsó versszak – József Attila Eszmélet című művének utolsó előtti sorát idézve – a következőképpen kezdődik: „és én állok”.  Sajnos viszont a vers szövege reflektálatlanul hagyja ezt az erős szövegközi kapcsolatot.

 

Természetesen találhatunk az előbbieknél izgalmasabb verseket is. Az első ciklus legmeggondolkodtatóbb verse talán a Vacsora, amely az azt megelőző (Duino) költeménnyel Rilke költészetét idézi meg. A Vacsorában végbemenő átváltozás innen, vagyis a villanykörte által játékba hozott Archaikus Apolló-torzó zárlata („Változtasd meg élted!” Tóth Árpád fordítása) felől nyerhet értelmet. Még egyet csavar azonban a költeményen, hogy nem csak a lírai én és a megszólított te, hanem az általuk kimondott szavak is lepkékké változnak („a hártyás szavak már mindent elleptek:”). A Szilánkokhoz hasonlóan itt is erős kapcsolat létesül a szavak és a szavakat kimondó én között. Egyrészt mivel mindkettő lepkévé változik, másrészt mivel a költemény zárlata is erre utal: „bőröm melege lassan átitatja / a vers hidegében vacogó szavakat”. Felmerülhet viszont a kérdés, hogy mi a szerepe annak az ellentmondásnak, amely a megnyilatkozás személyességének imént tételezett formációi és annak személytelensége (szavak, mint a megnyilatkozótól távolodó lepkék) között rajzolódik ki?

 

A második ciklus, amely a Játékok címet viseli kivétel nélkül csak sorkizárt verseket tartalmaz. Nem csak az eljárás jogosultsága kérdéses, hanem az amúgy esztétikus megjelenésű kötet összképét is lerontja a tördelés ezen módja, hiszen hatalmas, funkció nélküli űr tátong egy-egy szó között, mint a Gumiszalag nyolcadik és tizenötödik sorában. Hyross Ferenc imént említett költeménye talán túlságosan is explicit, nem hagyja meg az örömöt az olvasónak, hogy saját maga találja ki, hogy egy mozgólépcsőn eltöltött néhány perces utazásról van szó, hanem a vers közepén a szájába rágja az olvasónak, hogy véletlenül se kerülhessenek játékba a gumiszalag egyéb konnotációi. A másik végletre is találhat példát az olvasó, mikor annyira enigmatikus szöveghellyel találja szembe magát, hogy felmerül a gyanú: itt csak valamiféle belső poénról lehet szó. A fentebb már említett Rilkén kívül Pilinszky-allúziók is beépülnek a versekbe, sajnos szervetlenebbül, mint a német költő esetében. Az Ikaruszban mindjárt kettőt is lelhetünk: a „lépj bele” felszólítás például a Te győzz le című művet, a „hideg / homokban” pedig a Négysorost idézi meg. Az angyalok mellett a titokzatos L is visszatérő eleme a ciklusnak. A már elemzett versek látens alanyiságával, sőt a helyenként egészen nyilvánvalóan személyes ihletettségű – elég ha csak a fülszöveget elolvassuk – költeményekkel helyezkedik szembe a Vacsora L-nél.  A tulajdonosától elválasztott nyelv („honnan került elő / ez a hentes papírba csomagolt nyelv?”) és a telefon működésének párhuzamba állítása – mivel ez is leválasztja a hangot, vagy ha akarjuk a nyelvet a megnyilatkozóról – annak ellenére is szép húzás, hogy Marcel Proust már elsütötte egyszer művének Guermantes-ék című darabjában. József Attila Óda című költeményének ötödik része is eszünkbe juthat az „alvadt szavak” kapcsán, amely – nem úgy mint a Pilinszky-utalások – szorosan illeszkedik a szöveg poétikájába, hiszen mindkét esetben a szavak dezorganikus létmódja tételeződik.

 

A harmadik és egyben utolsó ciklus címe (Kóbor) visszautal az első ciklusban szereplő Koi 2-re, amelyben a megszólított te egyik pontyának neve esik egybe az egység, sőt annak első és utolsó költeményének címével. De kezdhet-e valamit az olvasó ezzel az észrevétellel, összefüggésbe hozható-e egyáltalán a három költemény? Ezen a ponton lehet érdemes a kötet szerkesztéséről beszélni, ugyanis ahogy az előbbi példa is mutatja folyamatos oda-vissza utalások, tematikus kapcsolatok fedezhetőek fel. Az utolsó költeményben olvasható sor („az aszfalt nem őriz semmit.”) A Hold jobb pitvarát illetően című vers egy sorát idézi fel: „hagyni / egy vizes lábnyomot a száraz / betonon”. A Bölcsőzaj pedig olvasható a két ciklussal korábbi Altatóban is. Tematikus ismétlődésként azt említhetjük, hogy több versben is fel-felbukkan a szöveg, vagy annak hordozói és a test közötti kapcsolat. Például a Vacsora és a Szilánkok elemzett részei, de a Körte is itt említhető. „a / szemei, a fogai lassan, mint az öreg / papír, elsárgulnak”, sőt az Ikarusz 2-ben is található erre való utalás: „a sorok / bordák”. Mindezek mellett egy kötet legerősebb összetartó ereje nem lehet más, mint az egész vállalkozás címe. A szóban forgó köteté (Tömegvonzás) csak az utolsó versben (Kóbor) kap komolyabb jelentőséget. Ezenfelül van-e jelentősége a kötet egésze felől tekintve a címnek? Miért érdemes éppen ezt a verset kiemelni vele? 

 

Ezek a kérdések is arra mutathatnak rá, hogy lehetséges, hogy Hyross kötetének erősebb szerkesztői beavatkozásra lett volna szüksége. Természetesen a szerkesztő nem a versek átírására kell, hogy sarkalljon, hanem abban kell segítenie, hogy a kétszer, vagy háromszor nagyobb korpusz darabjai közül, melyek érdemesek a közlésre, melyek képezhetnek olyan egységet, hogy egy szoros szerkezetű kötet jöhessen létre. Másrészt nem csak Hyross Ferencnek, de több pályatársának is hasznos lehet, ha észben tartja Friedrich Kittlernek azt a kijelentését, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy a modern irodalomnak csak akkor van létjogosultsága, ha valami olyat tud produkálni, amit más médiumok nem. Vagyis első ízben a költemények történetmondói aspektusával lenne érdemes szakítani és engedni, hogy a retorika ne csak mint díszítőelem, hanem szerves része legyen a versek kompozíciójának. Mindezen gyengeségek ellenére helyenként ígéretes felvillanásokat is tartalmaz a Tömegvonzás, amelyek jövőbeli sikerültebb kötetek felé mutatnak, ha Hyross ezek után is kitart a költészet mellett.

 

Konkoly Dániel