Hírlevél feliratkozás

Keresés

A vérfarkas – Hajnóczy Péter

Hajnóczy nem tárgyalható a legendája nélkül, sőt, szinte azt lehetne állítani a kitagadott ember legendája mélyebben és erősebben van bennünk, mint az életmű. A deviancia úgy jelenik meg a külső szemlélő számára, mint kiválasztottság. Ez a kiválasztottság, ami terhe és kincse Hajnóczynak. Emiatt hisszük azt, hogy minden hibája ellenére hiteles. A hitelesség az alapvetés, amit nem a mű szentesít, hanem az élet.

 

Háy János 1960-ban születetett Vámosmikolán. József Attila-díjas költő, író, festő, szerkesztő. Legutóbbi könyve Ország, város, fiú, lány címmel látott napvilágot az Európa Kiadó gondozásában, 2016-ban.

 

 

„Egyik ősöm, s egyben példaképem, Hajnóczy József jogtudós, akit 1795-ben a magyar jakobinusok perében elítéltek (helyesebben elítéltetett), s a Vérmezőn társaival együtt kivégeztek (helyesebben kivégeztetett). A kivégzés pillanatában félelem nem látszott rajta, tudta, hogy az igazság az ő oldalán áll.”  Kezdődhetne így Hajnóczy Péter vallomása, megnevezve önképének e fontos támaszát, a maszkok és jelmezek közül talán az elsőt, holott pontosan tudjuk, ez az általa írásban és szóban többször hivatkozott rokonság köszönő viszonyban sincs a valósággal.

 

Hajnóczy Péter 1942. augusztus 10-én született Budapesten egy véletlen teherbe esett parasztlány, Hasznos Anna gyermekeként. Nagybátyja után kapta az Ödön nevet. A csecsemő Hajnóczy ekkor még Hasznos Ödönként az anyával egy lelencházban húzza meg magát, ott bukkan rájuk egy évvel később Hajnóczy Béláné, akinek fiatalkori veseműtéte miatt saját gyereke nem lehetett. Az adoptálás nem ment egyszerűen, mert az anya ugyan belement, hogy a gyereket Hajnóczyék magukhoz vegyék, de a hivatalos lemondónyilatkozatot nem akarta aláírni. Az újdonsült apa, egy ismerős pappal hamis keresztlevelet állított ki, Hajnóczy Béla Ödön porcsalmai születésű gyerek részére. Alig nyitotta a szemét a világra a kettős születéssel és névváltoztatással máris megkérdőjeleződik az identitása. Ha tovább vájkálunk ebbe a jakobinus örökségbe, rögvest kiderül, hogy nem csak a fiúnak, az apának sincs köze a legendás vérvonalhoz, hiszen 1928-ban magyarosít Hajnerből Hajnóczyra, s egyáltalán nem voltak különleges ősei, iparos családból származott, első generációs a középrétegben, ahová jogászként küzdötte fel magát.

 

A származást bolygatva szerzőnk egyik legfontosabb problémájához jutunk, az identitás és idegenség kérdéséhez, ami végigkíséri és meghatározza nem csak Hajnóczy, hanem a Hajnóczy-hősök életét és jellemét is. „Mióta kijózanodott és megnősült, harminc éves fejjel számára idegen és érthetetlen törvények és szokások szerint élő lények világába csöppent” (Freedom). Az alapkategória a közösségből kiesett ember, aki az igazság letéteményeseként, vagy szimplán a deviancia, netalántán a beteges szabadságvágy okán konfrontálódik a körülötte lévő világgal. Ki vagyok én, hogyan illeszkedhetek be úgy a társadalomba, hogy megőrizzem a szabadságomat. A szabadság azáltal van megajánlva a hősöknek, hogy deviánsok, s emiatt felmondhatják a társadalmi normákat. Ám e deviancia miatt a „normaőrök” örökösen megfosztják őket a szabadságuktól. A szabadságot lehetővé tevő deviancia így válik a szabadság létének megkérdőjelezőjévé. Csak akkor lehetnék szabad, mondhatnák a novellák hősei, A fűtő (1975) Máraija vagy az M (1977) M-je, ha nem lennének a világban normaőrök. Ám ha nem lennének normaőrök szembesülnöm kéne azzal, hogy a saját devianciám rabja vagyok, az alkoholé, a közösségtől való irtózásé.

 

Hajnóczynál az emberi viszonyok bármelyikében megképződik a hierarchia, nem csak a klasszikus alá-fölérendelt helyzetekben, amilyen az elvonó (Az alkoholista) vagy a rendőrség (Hány óra). Bármely helyzetben kiszolgáltatottá válhatunk. „Mivel (....) versenytárs nélkül folytatja mesterségét a községben (…) ki vannak szolgáltatva neki”, mármint a fuvarosnak (A fuvaros). A közösségi lét a maga kötelezettségeivel, szabályaival mindenképpen hierarchikus, s ilyen értelemben megfosztja az egyént a szabadságtól. Ugyanakkor a hierarchia szemléleti kérdés is, hisz  egyszerre képződhetünk meg hatalmon lévőkként („valójában ők nézik le a fuvarost, A fuvaros) és kiszolgáltatottakként („csakugyan lenézi őket valami okból a fuvaros”). A pad című novellában a főhős a társadalmi besorolása miatt (művész úr) önkéntelen válik hatalmi figurává az olajkályhát feltöltő öreg számára. „Fél tőled, mert ’művész úr’ vagy, aki, úgy véli, bármikor, akármilyen szeszélyes indítékból árthatsz neki. Te szégyelled magad (…) nem tehetsz ellenne semmit.” Vajon megélhető-e a szabadság mások alávetése nélkül? Kivonhatjuk-e magunkat a hatalmi struktúrák szabályai alól?

 

Az idegenség lesz a menedék a Hajnóczy-hősök számára. Az idegenség, ami furcsa mód csak látszatra van kívül a hatalmi struktúrákon, valójában azzal, hogy nem azonosul a közösség elvárásaival, nem fogadja el a közösség normáit, fölé helyezi magát a közösségnek, ráadásul úgy, hogy a közösségnek nincs eszköze a megfékezésére. Az idegenség, hasonlóan az ószövetségi próféták kívülről való megszólalásához, persze ajánlat is a többieknek, hogy a rajtuk kívüli szemléleti pozícióból láthassák önmagukat. Önismereti ajánlat, amit ha elfogadsz, többet tudhatsz meg önmagadról, adott esetben változtathatsz is az életeden. Persze társadalomidegenségben nem zajlik senkinek az élete, a hatalom maga alá temeti ezeket a hősöket, felszabadítást csak akkor tudnának megélni, ha a hatalmon lévő felmenti őket a felelősség alól. Vajon rágyújthatok-e, töpreng Az alkoholista főhőse, vajon joga van-e, hogy ne csak kihúzzák a fogát (Foghúzás). A szövegeket átjárja a társadalomtól való rettegés, s a vágy, hogy hátha nem csak rossz hatalom van, hanem jó is, afféle megértő, mint a Hány óra? szimpatikussá képzelt rendőre vagy A fűtő munkahelyi felettesei. „Kiderült, hogy senki nem neheztel a fűtőre, ellenkezőleg: ’ügyét’ bizonyos elnéző jóindulattal kezelték.” A hatalmi építményben sokszor apa-anya mintát látni, megképződik a büntető apa és a megengedő és megbocsátó anya, s úgy tűnik, senki nem tud élni anyátlan és apátlan. A társadalmi normák elutasítója nem tud szabadulni a bűntudattól, sőt, mivel mind jobban elidegenedik a szabályozott közösségtől, a szabályok még ijesztőbbekké válnak. Anyát akar, aki megengedi, hogy rossz legyen.

 

Az én és a társadalom közötti konfrontáció a legfőbb kérdése az első s részben a második kötetnek is. A fűtő szinte szociológiai pontossággal megírt novelláiban Márai a főhős megpróbálja feltérképezni a körülötte lévő világ (például az elvonó) elvárásait. Mit lehet és szabad csinálni és mire van jogom és jogosultságom, ám hiába szkenneli a környezetet, képtelen vagy csak rettegve hoz döntéseket, folyamatosan benne van a félsz, hogy megsérti az átláthatatlan vagy félreismert szabályrendszert. Ráadásul, úgy érzi, hiába észleli helyesen a környezetet, a szabályrendszer bármely pillanatban megváltozhat, olyanná válhat, hogy őt kitagadja és megbélyegzi. A hatalmi szerkezetek s a benne helyét kereső ember vergődése rajzolják ki a korai novellák alapját. Előképként gondolhatunk Kafkára vagy épp Kleistre. Ám fontos különbséget fedezhetünk fel, míg az említett szerzőknél a társadalom deviáns, s ezzel a működéssel darálja le az egyént, addig Hajnóczynál legtöbbször az egyén követ deviáns magatartásmintákat, s emiatt konfrontálódik a társadalmi elvárásrendszerrel, s kopik ki a centrális erőtérből és sodródik a perifériára. Az alapkérdés tehát a szabadság megélésének lehetősége és esélye. „Éljen a szabadság! – kiáltotta a fiú. ’Meghibbant szegény’ – néztek egymásra a tudósok” (A kiáltás). „Márai immár teljes három napja délután kettőtől főorvosi engedéllyel ’parksétára’ mehetett. Szabadsága gyakorlását a büfében kezdte” (Finomfőzelék feltéttel). Hát így néz ki Hajnóczy szabadsága: főorvosi engedély kell hozzá.

 

Hajnóczy magánéleti nehézségei köszönnek vissza a Márai-történetekben. Márai, a hiányos vagy nem megfelelő papírokkal rendelkező ember, aki szeretne szabad akaratból döntéseket hozni, megőrizni a személyiségét, aki szeretne a társadalom normális tagjaihoz hasonló szolgáltatásban részesülni, igazi alteregó, afféle tükör, de ez a tükör még nincs direkt módon a valós élet képébe nyomva, egyelőre meg van az eltartás, aminek már itt az alapja a neutrális nyelvkezelés, a szenvtelen ábrázolás.

 

Hajnóczyt a kudarcok már kamaszként elérik. Sikertelen az iskolában, két nappali gimnáziumból csapják ki, végül estin érettségizik 1962-ben. Felsőoktatásról álmodni sem lehetett, hiszen tanulmányi eredménye mellett a polgári származás is megbélyegezte. Ráadásul ezidőtájt, renitens kamaszként szembesül azzal, hogy mégcsak nem is igazi Hajnóczy. A szülők, az anya kérésére, elmondták, hogy csak örökbefogadott gyerek, úgyhogy minden rendbontásáért csak magát hibáztathatja, még véletlenül sem a genetikát. Nem volt része annak a családnak, ahová került, s később nem lett része annak a közegnek, a munkásokénak ahová a megélhetés kényszerítette már tizenhét évesen. A számtalan munkahelyén, mert volt rakodó és nyomdai segédmunkás, figuráns és modell, a körülötte dolgozó munkatársak gyanakodva vizslatták ezt a kicsit gőgös, ekkor még kifejezetten attraktív külsejű, ám már erősen alkoholfüggő férfit.  Persze a polgári közegbe sem kerülhetett be vagy vissza, mert ahhoz polgári foglalkozás kellett volna, neki meg olyanja nem volt és nem is lehetett. Szakképesítése: fűtő. Értelmiségiek között munkás, munkások között értelmiségi. Sehová nem illeszkedett.

 

Az egyetlen otthonosság az életében az uszoda volt, versenyszerűen úszott 1955-től. Mint mellúszó országos versenyeken dobogós helyezéseket ért el. Ám ez a közösség is megbomlik, hisz 56 után a sporttársak jelentős része disszidál. Felszámolódik az a kicsi szeglet, ahol megélhette, hogy van helye a társadalomban, ahol egyértelmű volt a válasz, kicsoda ő. Mondhatjuk, hogy Hajnóczy a forradalom áldozata lett, hisz ettől fogva nincs csoport vagy réteg, bárminemű közösség, ahol ő akárcsak részidőre is meg tudta volna vetni a lábát. Csapódik a fiatal értelmiségiekhez, de nem képes beleélni magát az ultrabalos retorikába, a kommuna szellemiségbe, idegenkedik az életmódreformoktól (Kommuna). Semmilyen szinten sem tud társasági emberként működni, a legtöbb embertől elzárkózott, nem mutatott semmi érdeklődést, az irányában megmutatkozó érdeklődést pedig elutasította, legtöbbször nyersen. Filmre vihetem valamelyik novelládat, kérdezte Bódy Gábor. Menj a francba, mondta Hajnóczy. A nyers mondathoz képzeljük el a kemény metszésű szájat, s a hiányzó metszőfogakat, amelyeket egy kocsmai verekedésben vesztett el, s csak ismert íróként csináltatott meg.

 

Író lesz, amely feladatot első pillanattól kezdve mindenek fölötti komolysággal kezelte, de nem értelmezi magát az írók között, ha irodalom, akkor ő irodalmon kívüli, hisz az irodalom is, mint társadalmi képződmény hatalmi struktúra. Kérkedik azzal, hogy kétkezi munkás, bár az első kötet megjelenését követően szabadúszó íróként él, s panaszkodik, hogy milyen keveset keres. „Kiszámítottam, hogy ezért a könyvért (Perzsia) én 18 filléres órabért kaptam” (Rádióinterjú, 1979). Hiába lett Bélából Péter, az anyukája Béluskámozza, márpedig akit az anyja Bélusnak hív az valójában nem Péter, az egy kamu-Péter, s persze kamu-Hajnóczy. Hiába kapott családot, az apa, akihez mélyen kapcsolódott korán meghalt, s ő ott maradt az anyai feladatra egyáltalán nem alkalmas anyával, akitől egész életében irtózott. Ráadásként jött a gyanú, bár adatok nem támasztják alá, hogy az igazi apa háborús bűnös volt, akit kivégeztek. Egyszerre élt meg mély szégyent a náci apával és haragot a kivégzőkkel szemben. Hajnóczy Péter a társadalomban való nemlétezés mintája lesz, miként a hősei is egytől egyig szeretetdeficites kivetettek. Margón élnek, vagy épp margó felé sodródnak.

 

Hajnóczy hamar kezd el tetszelegni a kívülállás szerepkörében, ahogyan  A halál kilovagol Perzsiából (1979) főhőse is tetszeleg az alkoholista író szerepkörében. „Titkon úgy remélte, ő nem hal meg alkoholmérgezésben, nem őrül meg, nem lesz öngyilkos, talán ő az, aki a sors által kiszemeltetett, akinek az a küldetése, hogy éljen és írjon, és kizárólagos tulajdona: rémképei, látomásai előtt tanú legyen, hogy hűvös, kissé kopár, száraz hangon – megtartva tárgyától a három lépés távolságot – elbeszélje, leírja őket munkáiban.” Hajnóczy nem hibának, hanem az igazi, hiteles életnek tekintette a társadalomtól való elidegenedést. Ő az, akit nem lehet korrumpálni, mert neki semmi nem kell a társadalomtól, őt nincs mivel zsarolni. Hogy még véletlenül se kerüljön a beilleszthetőség gyanújába, hogy netán ő is szem a láncban, minden irányból bebiztosította a devianciát. Ahogyan a novellák szereplői, különösképp a Perzsia író főhőse, az alkohol és a gyógyszerek rabja lesz. Szabad akarok lenni, mondja, ám a szabadságból egy olyan mély függésbe kerül, ami megkérdőjelez minden szabad döntést, és a társadalmi determinizmus helyett vagy inkább mellé, behozza a biológiai determinizmust, aminek evidens velejárója a beteges szorongás, gyötrődés és fizikai szenvedés. A legmélyebb verembe vetette magát, s azzal a hittel szólt ki onnét, hogy a lét igazságaihoz csak így lehet, és csak ő tud közel kerülni. Megvetette az irodalmi írókat, akik polgári foglalkozásként űzik az irodalmat, akiknél nem megy vérre minden mondat, akik elfogadják a társadalmi konszenzust, a formákat, amelyek strukturálják az életet, elrejtve a lét tragikumát. Ők a gyávák, tartotta, s tartják ma is, akik a devianciát tekintik a hiteles élet alapjának. Csak azokat becsülte, akik kockára tették az életüket a műalkotásért. A polgári érvényesülést mélyen megvetette. „Igen, akkoriban így gondolkodott, a siker: bűn, mindenfajta siker” (Jézus mennyasszonya, 1981). Rettegett attól, hogy hamis útra téved, s belecsúszik művészi hazugságokba. „Nem tagadja meg önmagát, mert csak az első lépést nehéz megtenni a hamisság útján, a többi már gyors, ütemre járó, mint a parkett-táncosoké” (Perzsia). A környezet megvetéséből végül zsenitudat lett, ahonnét már csak egy lépés a megváltói öntudat, ami egyre erőteljesebben jellemzi az életet és a novellákat is. Megváltó a főhős, aki egyedül van tudatában a világ igazságának vagy épp igazságtalanságának, aki egyedül hurcolja hátán a szenvedést, a kétségbeesést. Az egyedüliség öntudata végül elrekeszti az alkotót is és a hősöket is a közösségtől. Megváltóvá lesz megváltandók nélkül.

 

Olvashatjuk az életművet a szépen megformált darabokat és a töredékeket, a felvillanásokat és a kidolgozatlan munkákat úgy, mint egy keresztút történetét. Ezek az evangélium szavai, amit elhoztam hozzátok, hogy megváltsalak benneteket, de ti nem ismertek fel. A fel nem ismertség megváltó-paradoxona, hogy megváltandók nélkül nem értelmezhető a feladat, ekként aztán az önmegváltás is elmarad, ahogyan nem váltódik meg A fűtő Kolhásza, sem A véradó mészárosa. Nincs önfeloldozás, csak öntudat. Az elmagányosodás és az alkohol énbomlasztása következtében Hajnóczy egyre látványosabban pöffeszkedik saját szerepében. Elvégre az iszákosság az ő esetében munkaártalom: minden valamirevaló író részeges volt, és ha épp nem írt, ivott, mint a gödény (Perzsia). Szeretet után ácsingózott, de képtelen volt szeretetet kiváltani, mert eleve úgy állt a másikhoz, hogy nem tudhatsz annyira szeretni, amennyi szeretetre a gigantikussá hízott énem igényt tart. „Az embernek ettől a szeretethiánytól, ami teljesen totális, mondja, egyszerűen lángol a bőre.” Az utolsó években már csak és kizárólag kinyilatkoztatott, senkivel nem volt hajlandó beszélgetni, a kommunikációs formája a monológ volt.  A szabadságkereső ember, a társadalom által összetört én védelmezője önelégült nárcisztikus zsarnokká vált, ahogyan erre a Perzsiában találhatunk bőségesen utalásokat. „A telefonálásoknak kettős célja volt, az egyik, hogy elfoglalja magát valamivel, és ne gondoljon szüntelenül önmagára (…), a másik, maga előtt is csak félig bevallott cél arra irányult: hozzanak neki bort. A görög szónokok ékesszólásával ecsetelte rosszullétét, olyan helyzetet teremtve, hogy a felhívott ismerős vagy barát félig-meddig gyilkosnak érezhette magát, ha megtagadja a kérést.” (Perzsia). Az az író, aki a korai novellákban nekimegy a hierarchikus viszonyoknak, a hivatalok és a hivatalnokok bornírt hatalmaskodásának a környezet leuralója lett, olyan, aki mindent elvárt másoktól, hisz ő a két lábon járó szenvedés, tehát ő bármit vagy épp mindent megérdemel, holott ő maga semmit nem tudott adni. Én vagyok az igazság és az élet, mondja az, aki az volt, de Hajnóczy csak a csőd volt és a szenvedés. Amikor csodáljuk őt, s csodáljuk a hasonló pokoljárókat, köztük Hajnóczy számtalan kedvencét, mint Malcolm Lowry, Cholnoky László, Ambrose Bierce, Dylan Thomas, valójában hullagyalázók vagyunk, akik élvezkednek a szemük előtt lezajló csődfolyamatban, ekként nyomva el magunkban a saját sorsunk csődpillanatait. Hajnóczy a mi csődünk áldozata, akire rá lehet minden pillanatban mutatni, hogy lám-lám ő az igaz ember, aki bele mert menni a csődbe, amely csőd a lét alapigazsága, ez szentesít minden csődfolyamatot, adott esetben a miénket is.

 

Hajnóczy feltérképezése valójában csődeljárás, melynek folyamán nem tekinthetünk el a mű mögött megbújó valós személyiségtől. Nem vonhatjuk ki a szerzőt a műből, mert a művek a művek főhősei, ahogy haladunk előre az időben egyre inkább hasonulnak a saját élethez és a saját léthez. A Perzsia szinte nem is szól másról, mint az alkoholos folyamat detektálásáról. Minden szerző magát írja így vagy úgy, mindannyian anyaga vagyunk a létrehozott műveknek. A különbözőség csupán annyi, hogy mennyire élünk a saját élet elemeivel, mert egyáltalán nem szükséges a konkrétumok szintjén megmutatkoznunk. Ám Hajnóczy hiába hangsúlyozza, hogy nem önéletrajzot ír, hogy például a Perzsia főhőséhez semmi köze, az írásokban a saját valóság és a mű valósága egymásra csúszik. Hajnóczy nem tárgyalható a legendája nélkül, sőt, szinte azt lehetne állítani a kitagadott ember legendája mélyebben és erősebben van bennünk, mint az életmű. A deviancia úgy jelenik meg a külső szemlélő számára, mint kiválasztottság. Ez a kiválasztottság, ami terhe és kincse Hajnóczynak. Emiatt hisszük azt, hogy minden hibája ellenére hiteles. A hitelesség az alapvetés, amit nem a mű szentesít, hanem az élet. Ő az, aki néhány évvel a krisztusi kor után halálával végérvényesítette a hitelt. Amikor olvassuk, a szövegeket külső tudással támogatjuk meg, belekomponáljuk az életet. Azt az alkotót látjuk, aki egyedül képes és mer beszélni magáról, aki a szemünk előtt bontja fel a személyiségét, aki szigorú pontossággal elénk tárja a szétesést. Nem tudjuk kivonni a privát életet, s az abból képzett legendát a befogadás folyamatából. Holott ez a legenda rendkívül unalmas, mint minden függőségtörténet, nincsenek benne események, a test örömöt hozó feltöltését látjuk majd az ürülés fájdalmát, s persze a személyiség folyamatos torzulását, a paranoia felerősödését, amit tovább színezett a ráktól való rettegés. Ám ahogy távolodunk a valós élettől, ahogy megritkulnak az életéhez kötődő szemtanúk, úgy fog foszladozni a legenda is, elfelejtődnek az események, ahogyan elfelejtődik a legendás szürke bőrönd, amiben a fontos tárgyait és a kéziratokat hordozta majd mindig magával vagy a bőr vadásztáska, amiben a műfogsorát tartotta. Illetve csak akkor képződik újra, ha az életmű elég erőteljes, hogy legyen kedvünk a legendagyártáshoz, mert a vége mindig az, hogy senkit nem érdekel Schiller alkoholizmusa, vagy hogy E. T. A. Hoffmannak voltak-e tiszta pillanatai, emlékezett-e arra például, hogy néhány évet Varsóban élt, csak az, amit letett az asztalra.

 

Van-e legenda nélkül is Hajnóczy, ez a kérdés, amely mentén felsorakozik a kritika. A rajongók, a csodálók az igen mellett vannak, az életmódtól idegenkedők, az életművet hiányosnak és sérültnek látók a nemet bizonygatják, s szerzőnket elszalasztott lehetőségnek tartják. A kételkedők a csonkaság problémáját abból a szempontból vetik fel, hogy beváltotta-e azt az írói szándékot, amit célul tűzött maga elé. A vastagabb könyvnyi életművet látva, s a számtalan ötletszintű vagy épp kaotikus írást olvasva azt kéne mondanunk, hogy nem. Az írói szándék többet akart, több és mélyebben kidolgozott műveket, ugyanakkor, honnét tudjuk, mi volt az írói szándék, ki érezheti feljogosítva magát arra, hogy meghatározza. Senki. Nincs értelme befejezetlenségről, torzóról beszélni, mert ez az életmű praktikusan szemlélve épp ennyi. Ennek az életműnek egyéb lehetőségei nem voltak, mert ebben az íróban épp ennyi erő volt, hogy a sérüléseit vagy a világ sérültségét az írások révén helyreállítsa. Eddig tudta a bomló tudat követni a szétesést, mert a szétesés dokumentumait olvassuk, amely dokumentumok ott a legerősebbek, ahol a széteső ember képes a szövegekben újraépíteni magát. Az alkohol szerepét az alkotói folyamatban talán úgy értelmezhetjük, mint önmagunk szétrombolását és másnapi újraépítését, hogy a másnap önmagát újraépítő ember épp az újra létrejövés erejét pakolja bele a műbe. Az irodalmi mű megvalósulása ilyen módon magában hordozza a tényleges teremtést, az emberépítést. Már az első kötetben találunk olyan szövegeket, amelyek ezzel a léterővel bírnak, amilyen Az alkoholista, a Mosószappan, vagy a Finomfőzelék feltéttel, az elvonó rettenetesen lehangoló világát megrajzoló novellák. Kevésbé érződik sikeresnek a megjelenéskor agyondicsért címadó elbeszélés (A fűtő), ugyan az igazságért mindent kockára tevő Kolhász Mihály története hihetetlen figyelmességgel lett megkomponálva, a maga rövidségében, ahogyan A véradó is, vagy a Jézus mennyasszonya tulajdonképpen miniregénynek is tekinthető, ám a Kleistre való rájátszás zavaró artisztikumként kiszól a szövegből. Számtalan helyen tetten érhető Hajnóczynál a követett előd, különösen Malcolm Lowry, akiben nem csak írói ősét, de a születése előtti életét is meglelni vélte, igaz, 15 évet egyszerre élt a zaklatott sorsú angollal, hisz Lowry csak 1957-ben halt meg, a sorsazonosság érzetét ez nem kérdőjelezte meg számára. Könnyen lehet, hogy ez készteti szerzőnket a 1979-es londoni utazásra, hogy ott angol író legyen. A hagymázos elképzeléssel megrettentette a londoni magyarokat, akiktől segítséget kért a letelepedésre. Talán aggodalomból, hogy mi lesz itt ezzel az angolul alig tudó magyarral, vagy félelemből, hogy a nyakukon marad ez a rossz hírű alkotó, mindent elkövettek, hogy Hajnóczyt visszatereljék a szülőhazájába. A példaképek felfedezhetők számtalan Hajnóczy szövegben, de ennyire direkten csak A fűtőben találkozunk vele. A következő könyv az M (1977) továbbviszi az első kötet életes szálát, elmaradnak az első könyv abszurd meséi (A hangya és a tücsök talán a legismertebb), amelyek ugyan vicces szövegek, ám inkább tekinthetők ujjgyakorlatnak, játékos gegeknek, mint tényleges novellának. Az M-ben megerősödik a fantasztikum, mint szövegképző elem. Erre épül A véradó mészárosának története, akinek vérkút van a szervezetében, amivel meg tudná menteni az emberiséget, ha nem tekintenék bolondnak, társadalomra ártalmas betegnek. A véradóban a fantasztikum olyan valóságerővel van megragadva, hogy egy pillanatra sem érezzük, hogy kiesnénk a realitásból, holott végig irrealitásban tart a szerző. Az álmok és víziók nincsenek jelölve, valóságból csúszunk fantáziavilágba vagy álomba szinte észrevétlen. Hajnóczynál a valóság nem záródik le az észlelésnél, a képzelet, az álom, a látomások épp úgy valóságképzők, mint a tényleges realitás. Ezzel az evidencia-beszéddel még egy olyan olvasót is megvesz, aki amúgy irtózik a fantasztikumtól. Ugyanakkor nem mindig szervesül a fantasztikum, néha azt érezni, hogy az író nem tudja a valóságból megoldani a szöveget, s ezért kényszerűségből akaszt valami fantáziajátékot a novellák nyakára, s a csodás elem keresettnek, csináltnak, díszítménynek mutatkozik, mint a Szolgálati járat robbantástörténete vagy a Jézus mennyasszonya embervadászata.

 

Hajnóczy hitele az önfelépítés erejéből napi gyakorlatából ered, ám ez az építkezés egy idő után nem hoz erőt, hanem egyre nagyobb energiát és időt vesz el az írásoktól. Amíg a függőségünk az alkotói énünk kezében van, amíg mi bánunk vele, s nem ő bánik el velünk, a sérülés produktív és hasznos. Ha azonban kicsúszik a kezünkből, akár a nárcisztikussá növelt én (mert mi más volna a nárcizmus, mint egy sajátos függés, én-függőség), vagy az alkohollal, gyógyszerekkel, egyéb narkotikumokkal szétrombolt én, ha már csak annyi erőnk marad, hogy ezt a sérült ént táplálni tudjuk, elbuktunk, mint alkotók. E bukási folyamat kísérhető végig Hajnóczy életművében. A legnagyobb összefüggő mű, a Perzsia tulajdonképpen ezt a kudarctörténetet tematizálja.

 

A szöveg egyes szám harmadik személyben indul, majd beidéz egy eldobott kéziratot, ami egyes szám első személyben szólal meg, a narrációs ajánlatból látható, hogy Hajnóczy nem egy kéziratot semmisített meg, hanem egy elbeszélési módot. Az én típusú narráció hitele az énközeliségből fakad, én voltam ott, ki volna hivatott a történetet igazabbul elbeszélni, mint én. Amiben az ereje, épp abban a gyengesége is, hiszen könnyen megengedi a szövegnek az önsajnálatot, a privát bizalmaskodást. Hajnóczy pontosan látta, ha benne marad az alanyiságban, nem képes rigorózus fegyelemmel végigelemezni a főhőst. Ezért választja a külső szemléleti pozíciót, ami lehetővé teszi a főhős reflektív elemzését, neutrális feltérképezését. Bombaerős oldalakkal indul a szöveg, betonbiztosan vág bele a főhős személyiségébe és ragadja meg orvosi pontossággal az alkoholérintettség állapotát. Ám ahogyan haladunk befelé a történetbe, megjelenik a múlt, ami valójában a főhős író által megírni kívánt mű ideje. Egy szerelmi történetet akar elmondani, s közben arra reflektál a jelenben, hogy milyen nehézségekbe ütközik a történet elmondása. Az alkoholérintettség két fázisát, illetve a feleség történetének beemelésével, amely egy újabb idősík, három fázisát ismerhetjük meg. A három idősík metatörténete a függőségbe való belecsúszás története. Bár szikár és kíméletlen az ábrázolás, itt-ott mégis átázalog a főhős érzelgőssége önmaga iránti sajnálata, s néhol, különösen a víziók leírásakor, megjelenik az írói ügyetlenség. Bár maga Hajnóczy azt mondta ebből a szövegből egy írásjelet sem lehet kivenni annyira tökéletes, valójában maga is tudta, hogy nagyon is sérülékeny anyagról van szó. A Malcolm Lowrytól ellesett montázstechnikával készült regényt a szerző többször is átírja, de mindig marad benne hiányérzet, még a végleges változat után is. A legnagyobb műnek szánja, de nem ez a legerősebb Hajnóczy írás. Minden rá jellemző írói sajátosságot megtalálunk benne. A befejező bekezdés, a történet kezdetére teszi a könyv végét, a végén oda jutunk, mondhatnánk, ahonnét indultunk. Az önéletrajzi tükörfigura épp olyan, mint minden Hajnóczy-hős: képtelen a cselekedetre. A Perzsia a meg nem történtség regénye. Ahogyan a Perzsiánál sokkal jobban sikerült Temetés című írásban is az apát elvesztett fiú tulajdonképpen nem jut el addig, hogy megnézze a tetemet. Csak áll az előszobában, s onnét mutatja be, hogy mi zajlik körülötte, s közben latolgatja a cselekedetet. Hajnóczy gondolkodásából könnyen magyarázható a Perzsia befejezése, ám az olvasó úgy érzi, látom az ötletet, holott valóságot szeretnék látni, s látom a „na, ezt most azért csináltam, mert”, írói erőszakosságát, vagy rosszabb esetben a valahogy be kell fejeznem, mert belefáradtam kényszerét. Az utóbbi igazságát erősíti a főhősök életalakulásának kicsit hirtelen, afféle filmes lezárás-szerű összefoglalása.

 

A Perzsiában is megtalálhatjuk a szigorú és pontos leírásokat, ami az életmű íróilag legfontosabb része. Ha meg akarjuk tanulni, mennyi kell egy novellába ahhoz, hogy fel legyenek rakva a sorstörténetek, a sorsok, akkor érdemes ezeket a szövegeket forgatni. Még az utolsó kötetben (Jézus mennyasszonya, 1981), sőt a hátrahagyott művekben is találunk biztos kézzel, irgalmatlan szigorral felvitt történeteket, amilyen A pad, az Embólia kisasszony, A kopt nők vagy a Hair címűek. Alig használ jelzőt, hasonlatok szinte nincsenek, ha mégis semmiképpen sem díszítményként. Gondoljunk csak A véradó utolsó mondatára! „Elindult hát most is; telihold van, a vályogputriktól puha árnyak moccannak felé az úton lassan, mint amikor mezítláb madarakon járunk.”A mondatok dramaturgiai pontossággal kísérik a külső és belső cselekményt, de egy pillanatra sem érezzük, hogy pusztán a cselekménybonyolítás miatt kerültek volna bele a szövegbe. Elég csak A kék ólomkatona című darabot felidézni, a feszült dramaturgiát: „Az ablakhoz lép, kinyitja az ablakot. Sikoltva, csörögve villamos halad el. Megremeg a ház.” Szigorú és neutrális a dikció. Néhány mondat olyan erős és váratlan, hogy szinte falhoz csapja az olvasót. „Ha elköltözik, le kell szúrnia a disznót” – gondolja A véradó mészárosa. Mindent elkövet, hogy megfelelő távolságból ragadja meg a hőseit, soha nem engedi őket direkt érzelemközelbe. Ebből adódik az a dermesztő idegenségérzet, ami az olvasót is eléri. Mintha a világ mindenestül tőlünk távol eső idegenség lenne. Talán már a korai írásokban is a félelem készteti Hajnóczyt erre a beszédmódra, nehogy beszűrődjön az érzelgősség a szövegekbe, ami egy alkoholistánál dupla veszély. A pontosságra való törekvés következménye az árak, mennyiségek, márkák, korhű szavak használata, ami aztán néhol archívvá teszi a szöveget. A telefonérme, a szikvíz, a tánciskola idegenül cseng a mai fülnek, a négerezésről már nem is beszélve. Ugyancsak korfesték a füst, mindenütt mindenki dohányzik, füst gomolyog át a novellákon, szinte nikotinmérgezést kap az olvasó, annyi az elszívott szál. A Hajnóczy által használt reáliáknak egyelőre nincs patinájuk, túl közel vannak hozzánk az időben, s mégis idegenséget hoznak, néhol, amikor az egész cselekmény egy ma már értelmezhetetlen szituációra, például a karóra hiányára épül (Hány óra?), még az amúgy kitűnő novella tartópillérei is megremegnek.

 

A Perzsia folytatja a tragikus hősképzést is, ami lényeges eleme a Hajnóczy-prózának. Bukott arcok sorjáznak, kudarcba fulladt életek, de mégis hősök. A világ Hajnóczy számára nem centrum nélküli. Leszámol a vallásokkal, a hitekkel, az ideológiákkal, de nem számol le azzal, hogy a világ úgy és annyiban létezik, amennyiben és ahogy a hősei látják. Hajnóczy héroszteremtése ugyanakkor gyakorta átmegy hitelesség helyett hőzöngésbe, amit a Perzsia hősénél különösen lehet érezni. Azt akarja elhitetni, hogy csak ő szenved, magyarán ő a szenvedés egyedüli letéteményese és tulajdonosa. Ezeken a helyeken semmi nem menti meg a szöveget az önsajnálattól, amely bármennyire is szigorú, neutrális mondatokkal van felrakva, menthetetlenül privát közlés marad. Ami privát, az pedig felesleges, ahogyan feleslegesek a korábban említett víziók is, ezeket valójában egy az egyben ki lehetne hagyni a könyvből. A sérült műről mégis azt kell mondani, hogy talán a leginkább olvasót vonzó, hisz az alkoholnak, a függésnek, a létfájdalomnak és a fizikai szenvedésnek a magyar irodalomban ennél mélyebb megragadása és feldolgozása sehol nem található.

 

Hajnóczy egy pillanatra se merevedett bele saját stilisztikájába. A pontosságra való elemi törekvés mellett, talán a kísérletezés a legszembeötlőbb az életműben. A korai szinte szabályos valóságábrázolástól lépésről lépésre halad valamiféle transzcendens világábrázolás felé, amely szemlélet tulajdonképpen szinte érvénytelenné teszi az elemzést bizonyos műveknél, mint A kopt nők,vagy A vese-szörp például. Amúgy maga Hajnóczy példaképéhez, Lowryhoz hasonlóan, megvetette a kritikát, valahogy neki a kritika az intézményrendszerhez tartozott s nem a művekhez. Az intézményrendszer meg hatalmi struktúra és társadalom, ami vele is, ahogyan a hőseivel, erőteljesen elbánt. A szobája falán ott lógtak a visszautasító levelek, amelyeket már ismert íróként is bőséggel kapott, ahogyan negatív kritikát, sőt vádaskodásokat is. Különösen Az elkülönítő című szociográfia után volt óriási a hercehurca. Az elmebetegekkel való brutális bánásmódot bemutató szöveg, amiben egyedüliként nem önmaga alteregóját követi a szövegben, s a nyomorultak, a társadalom kivetettjeinek szószólója lesz, eljutott a Legfelső Bíróságig, hatalmas volt a sajtóvisszhang. Az elkülönítő egyszerre tette széles körben ismerté és páriává a szerzőt. A kivetettség és meghurcolás megviselte Hajnóczyt, ám ezt nem kell ok-okozati viszonyként értelmezni az alkoholizmusa kapcsán. Hogy melyik a fő történet, az alkohol, vagy azok, amelyekről azt vélhetjük, hogy generálták az alkoholos tripet, nincs értelme latolgatni. Sorsunk elsődleges felelősei mi magunk vagyunk, mindenki más, még az anyánk is csak ez után jön. Hajnóczy efféle autoagresszív önfelszámolása erősen köthető a hatvanas, hetvenes évek neoavantgárdjához, a bécsi akcionizmushoz például, ahol a test meggyötrése kerül a világérzékelés középpontjába. Hajnóczy számára a szétzüllés folyamata volt a lét megismerésének egyedül hiteles útja. Magét teszi e megismerés tárgyává, a testét és a pszichéjét. E tárgy szemlélete, ahogy haladunk az életműben, egyre keserűbb. A szövegek abszurd ötletei, mint például az ember kitömésének módozatai a Jézus mennyasszonyában épp az egyre besötétülő látásmód miatt híján vannak a humornak.

 

A kísérletezés számtalanszor technikai jellegű. A szinte alany-állítmányra redukált („Akkoriban sokat ivott, sok nővel volt dolga, és lóversenyen vesztette el a pénzét” Galopp), vagy épp repetitív szövegtől (A szertartás) a filmes forgatókönyvre emlékeztető tényközlő, szinte csak dramaturgiai típusú mondatokat szerepeltető novellán át a ragasztások, külső szövegek és képanyagok műbe való installálásáig terjed. A montírozás az életmű végére egyik legfontosabb alkotói eszközzé válik. Sokszor az a gyanú, hogy a posztmodern eszmékről hallva, s valamilyen módon a neoavantgárd emlékét felelevenítve formalizmusból megy bele az efféle szövegépítkezésbe. Ritkán sikeresek ezek a megoldások, mint a Hair esetében, legtöbbször sikertelenek és kifejezetten zavaró a külső anyagok beidézése, mint például a Parancs vagy A herceg című szövegeknél. A beidézés és ragasztás ugyan lehetővé teszi, hogy bizonyos dolgok megfogalmazását ráterhelje a beidézett anyagra, ám ahol ez a terhelés nem sikerül, az olvasó értetlenül bámul a lapokra, s nem tud nem arra gyanakodni, hogy a szerző dekoncentrációja hozza a modernség látszatát keltő dekonstrukciót.

 

A Perzsiából kiolvasható, s a visszaemlékezések csak ezt tudják megerősíteni, hogy az a mélyen szorongó, identitászavaros és szeretetdeficites személyiség, aki a szabadság bajnoka akart lenni, valójában a környezete zsarnoka lett. Hiába három feleség, s ki tudja hány egyéb kapcsolat, Hajnóczynak nincs párkapcsolati története. Ahogyan a Perzsiában, a magánéletében is az alkohol a metatörténet. Valójában ennek az életnek nincs története, ahogyan a novelláknak sincs, vagy ha van egészen minimális. Néhány elvonó, alig pár kimozdulás Budapestről, örökös feszültség a környezettel, ennyi. Hajnóczy statikus személyiség, aki beleragadt a nemcselekvésbe, miként a novellák szereplői is cselekvésképtelenek, történésük belső történés, életalakulásuk legtöbbször sodródás. Talán épp ezt hivatott tükrözni a Hajnóczy által szinte a modorosságig használt (helyesebben használtatott) személytelen szenvedő szerkezet („felbontatott egy palack konyak”), s bármilyen furcsa is ezen túl, a szinte sznobisztikus vágyat egyfajta idealizált polgári világ iránt. Mert ezt a szerkezetet Hajnóczy veretesnek, emelkedettnek érezte. Ez a szerkezet volt az apa emberi tartása, ez volt számára a polgári értékrend, amitől ő olyannyira messze került vágy szinten mégis élt benne. Erre utal például, hogy hősét Márainak nevezi, holott a megidézett polgári ikon, Márai Sándor nagyon is művies és irodalmias írásai teljességgel szemben álltak Hajnóczy művészeti elveivel és gyakorlatával.

 

A szorongásból fakadó agresszió egyre mélyebben hatalmába kerítette, a világot csak magából tudta értelmezni, mindennek úgy és azért kell lennie, hogy meg tudjon birkózni a paranoiával, a beteges szorongásrohamokkal, az alkoholos önkezeléssel. Mindenkit ugráltatott, hol bort rendelt, hol gépírót, hol csak társat, hogy addig vigyázzon rá valaki, amíg a felesége haza nem ér. És a feleség sem volt más, mint ápoló, aki nem rezonált a szétdúlt férfi átkozódásaira, szidalmaira, csak tette, amit tennie kellett. Szorongása, gyanakvása, fizikai gyötrelmei kibírhatatlan méreteket öltöttek. Mindenkit elmart maga mellől, aki bármilyen módon, akárcsak halványan is nemet mondott valamire. Leordított, lehülyézett mindenkit, a világot testével melegítő fűtő vagy vérével szeretetet adó mészáros helyett egy dúvad lett, aki a legártatlanabb bírálatot sem fogadta el, még baráttól sem. Az utolsó időszak karcolatait már nem javította szokásos pontosságával és odafigyelésével, hisz ezek már nem irodalmi művek voltak, hanem szent szövegek, amit az egyedüli, az egyetlen valódi író, és kiválasztott vetett papírra. Ahogyan a test megbomlik, felpuffad, s a hajdan vonzó férfiból egy elhízott, taszító lény lesz, megbomlik a belső szigor is, és nem látunk már igazából irányt, ami felé ez az író még el tudna menni. Az életmű befejeződött, a függőség átvette a hatalmat, ő dorbézolt a személyiségében, ő uralta le ezt a magányos, szeretetéhes hőst, aki Hajnóczy Péter íróból ekkorra már Hajnóczy Béla állampolgár lett, halott író, véradóból, 39 éves korára, 1981-ben halálra ítélt vérfarkas.

 

Háy János