Hírlevél feliratkozás

Keresés

Ember tervez, ember végez

Áfra János: Két akarat, Kalligram, Pozsony, 2015.
Áfra János második verseskötetében a két akarat minden kötelékével, viszontagságával és csendes örömeivel ábrázolja a kettősséget. A szerelem, az anyakép különböző megnyilvánulásai és a másikhoz kötődő különleges viszony hármas pillérként állnak az én körül. A két akarat két(féle) szeretettel, létezési móddal, másik-akarással, és önazonossággal ruházódik fel a kötet folyamán. A költő saját valóságába szürreális, pszichotikus elemeket sző, mint a rémálmok, melyek látszólag külső elemekként vannak jelen, de az általános értelmezhetőségben és hangulatkialakításban nagy szerepet játszanak.

A kezdeti perspektíva az anyaképet láttatja. Az anya „csak fehérbe bábozódott / asszony a tér törmelékein.” (Felejtés 22). A továbbiakban kifejezetten viszolyogtató képiséggel ruházza fel az anyát a költő. Fizikai, biológiai kiélezett leírásánál nincs helye érzelmeknek, mindössze kihűlt közönynek, de ezt is hátrahagyja sajátos folyamata végére. A gyermek és az anya viszonya furcsa, közömbös. „Anyáknak, akikben sokszor / ismétlődnek ugyanazok a mondatok” (Nyúlvány 20

 

Ezt olykor beteges víziókban nyilvánítja ki (A vonal kiengedése, Nyúlvány). Elbeszélésében az anya fizikai értelemben iszonyatot keltő, szüléstől, majd öregségtől szenvedő létező. „Anyáknak, / akikből vakbélnek nevezett féreg-/ nyúlványok és kihordatlan magzatok / távoztak.” (Nyúlvány 20). Mind a testi, mind az érzelmi viszonylatai elvesztik a meghittséggel telt kapcsolat alapjait, nincs mi megalapozza az anya–gyermek szoros kötelékét. Apaképére ugyanez az elmúlás jellemző, melyben már csak a fizikai adottságok dominálnak (Mély lélegzetek). Családképét továbbviszi saját (meg nem született) gyermekének létezéséhez: „veled / hátha összerakható lesz a családról / szóló szétpergett történet.” (Ott, ahol nem 24). Az anya által hiányt képző lelki fekete lyuk tartalmához egy új szál hozzárendelése a cél (Sodrás, Agyagfigurák). A gyermekkor kötelezettségei, szabályai után a felnőttkor szabadsága, a szabad lélek korszaka érkezik el. A kötöttségek nélküli ragaszkodás frissen létrejött világát a költő egy újabb személy felé viheti közelebb. Szeretne megalkotni egy új embert saját magából, a létező és az elgondolt Másik istenített lényéből. Áfra szürrealisztikus világában, álmok (Vakfolt, Nyúzás) által megrontott vízióiban helyet kap a három új pillér – az én, a másik és egy elromlott élet új szerkezete, mely az első kettő  szintéziséből jön létre.

 

Az emocionális maximalitásra való törekvés mélypontja lesz a szerelemben is az egy ideig megalkuvó, majd elidegenedő én csalódása, kiábrándulása. A másik idegenné válását nehezen dolgozza fel az egyes szám első személy belső, pszichikai oldala. Az akart, minden lélegzetvételt átható tökéletesség a nő testének és belső világának bírása lenne, mely az ént a mélypontból kiemelheti.  A boldogság ebben a világban csak virtuális, erre a folyamat ad magyarázatot – Áfra narratívájában az állomások fokozatosan világítják meg az igazságot, a jelentéstartalmakat. A boldogság egy rejtett, burkolt definíció, az „ismeretlen szaggatott ordítása”, és a „párzó macskák élveteg” hangjában felsejlő valami, mely a költő számára elérhetetlen, messzi jelenség, fikció, vagy értelmezhetetlen és az ember számára elérhetetlen valami. A költő nem is próbálkozik tovább (Úgy volt, hogy nem volt úgy). Utolsó fellángolásában egy idealizált, nem-létező embert formál meg, melynek létezése az agy határtalan fantáziájú tereiben alakul (fel)használható jelenséggé. Reménye ennek a tökéletes embernek a megteremtése, ha a valós nőalak már nem alkalmas a tökéletesség hordozására, képviselésére, megtestesítésére: „De csak egy, aki több, aki bárki lehetne, mert sokakból áll, / hisz a fejemben raktam össze. Bárki, aki még senki sem, / senki, aki ott lakozhat bárkiben, talán felé törekszem.” (Akikkel majdnem egy 95) Akarata a tökéletesség állapotának beteljesedéséhez vezet, lemond a valóságról (egyelőre), és átadja magát a totális intellektuális befelé fordulásnak. Világában a kimondatlanul jelenlévő, sejthető boldogságra találhat. Az üvegkép pontosan ábrázolja a költő által megélt fénytörést, az arcok többszöröződését. Az elbeszélő  összeveti kettejük életét, létezését minőségi alapon, és egyben falat is von – akarva-akaratlanul –, mely átlátszó, de ezáltal a másik az érinthetetlenség kategóriájába kerül (Egy szál).  Harca töredékes, a másikkal való örök ellentétessége kimeríti őt. A másik arca rezzenéstelen, egy idő után már maga az arc is hiányzik – „egy bábu, amelyikre elfelejtették felszerelni az arcot” (Siratófal  65). Az emberi testrészek tárgyakká, darabokká, elemekké lényegülnek át, és ezekből kell összerakni a másik embert, a másik gépezetet – a költő sugallata szerint. „Unottan nézed őket, múltad / nyirkos nedveivel, örökölt hitetlenséged szárazával / keveredve agyagfigurákká lényegülnek át. Hiányosak, / gazdátlanok, füleik térképén törik a hang, kirajzik össze- / érő szájszéleiken az élet.” (Agyagfigurák 87) Az elvontabb hangvétel mellé elhelyezi a tiszta biológiai elmúlás karaktereit is: „háromszáz méter mélyen mérgezni / kezd a palackozott levegő, narkózist hoz / az utolsó percek nitrogénje, örökké tartó / feledése jön el a létnek, s kialszik a tüdő.” (A bordakosár háziállata  40) Ezt fokozatosan építi át a szürreális metamorfózisba, a testi átlényegülést finom átmenet eredményeképpen tárja fel: „A kifáradás esztétikája, / amint a víz párologni kezd / belőled. és egyszer csak / hirtelen, tágra nyílt szemekkel halsz meg, / mintha még soha.” (Kifáradás  90) 

 

Az elbábusodó, emberietlen nőkép a kezdeti periódusban intenzíven hordozza a még aktív szexualitás jegyeit. Ebben helyet kap kettejük egymásra találása, a csókok, a szeretkezés finoman átélt, kellemes emlékrendszere. Ennek pozitív képét, az akart szexualitás perceit újból és újból a túlzott féltékenység rontja meg. A nő végül kiégett baba marad (Siratófal), nem kell már, de nincs is jelen az érzelem, a szerelem jelensége eltűnt, a ragaszkodást felváltja a közöny, végül az undor. Az egyre durvább és érzéketlenebb kritika végeredménye a másik prostitualizálása, a végső lemondás, a kifejezett eltávolodás, elhagyás szándéka. A valódi nő ember lényét felváltja, legyőzi a bábu, a tárgy. Emberi testhez hasonlító, arcnélküli, meghatározhatatlan dolog, puszta utánzat marad. Az elidegenedő én ezt a tárgyat megközelíti, de nem hajlandó eggyé válni vele.  (Áfra nyelvi elemekkel is kifejezi ennek tartalmát: „át ver a szíved” (Hallgatás 75) – átver a szíved.) „Minden kirúzsozott száj, / minden sértetlen nemi szerv, / minden elkötözött óvszer / megfolyt, elmerült, kihalt” (A kútból feltörő 92). A megközelíthetetlen, felfedezhetetlen, szerethetetlen, ismerhetetlen idegen-másik az én számára teljes mértékben elszajhásodik (Amikor hallgatsz, Hallgatás, Rizóma). Az én saját világából kirekeszti, eltávolítja. A megcsalás cselekménye itt azonban csak feltételezett. Áfra fordított arányosságának megfelelően a másik nyitott, közkezeken forgó tényezővé válik, míg saját lénye zárt, beburkolózott, immanenciájának uralma alá hajtva él tovább, „azóta vannak ábrándjaim, / amiket végre csak nélküled / tudok elképzelni már.” (Gyászmunka 79)  Ezt több helyen megfogalmazva integrálja kettejük széthulló viszonyrendszerébe, fokozatokat, kvalitásbeli változásokat is bemutatva ezzel: „köréd szilárdul velem az emlékezet...” (Kevés leszek 45) „Változhatatlan vagy, elhiszed. / ismételt tévedéseid igazolnak, / és talán még büszke is leszel rá, / ha megmaradsz végül magadnak.” (Az ismeretlen érzés 51) „Felállunk, és egy isten / egymáshoz parancsolja két arcát… Megszáradni a tényben… néhány pillanatra törölni a gondolatokat… Te vagy, én vagyok, de mi leszünk-e még?” (Összeroskad 77) Áfra kerüli az Isten (vagy isten) jelenségének vagy definíciójának a gondolatát. (Kétarcúként, kettős létezőként határozza vagy írja körül magát, akár saját maga isteneként, hiszen teremtése, létezése immár önmagából való és önmagába tér vissza). Az utolsó pillanatig próbálja kifürkészni emberpárja lényegét, megragadni annak azonosulásra alkalmas belső értelmét. Istenként bosszúálló, felölti az irgalom nélkül való istenség képét, saját monoteizmusát teremti meg. Évája paradicsomból való kiűzetése után gyakorlatilag haraggal, erővel sújt le. „Ha elrontod nélkülem, aki voltál, / valakinek majd meg kell védenie / attól, aki mindig meg akart védeni” (Fenyegetés 64)

 

Az én  saját maga létjogosultságán is töpreng, vonalra fűzi fel gyermekkorának főbb eseményeit, gondolatokat, ontológiai elmélkedéseket (A kivonat, Uniform), melyek nem kapcsolhatók konkrét terekhez, utcákhoz, élményekhez, barátokhoz, vagy akár az iskolához. Mentális elhajlásának középpontjában a másik mellé az emlékezés nyomasztó démona kerül. Ennek megfelelően alakulnak mindennapjai, és az ezeket a napokat betöltő látomások. A hamis világot a biológiai pusztulás, a betegség (konkrétan a rák, mely „apám üregeiben kitartóan dolgozott” Ott, ahol nem 24) segíti a dekonstrukció felé. Ok-okozati viszonyként ábrázolja az életének kicsorbult állomásai közötti összefüggéseket. A két közvetlen ember, a két szülő elmúlik, semmivé lesz, meghal. Gyermekkorát, mint meghatározó periódust hagyta el, és megüresedik benne két hely. Ám nem tölti be más ezeket a lyukakat. Lényegének hangsúlyozását erre az űrre koncentrálja. Szövegében többször visszatér a fekete lyuk-párhuzam, mely a totális megsemmisülés lelki, fizikai kiviteleződésében mutatkozik meg. Ez mindenre kiterjedő állapot. Könyörtelenül kebelez be minden pontot a költőből és annak közvetlen környezetéből.  „Egymásba nyíló feketelyukak” (Agyagfigurák 87) ezek a darabok és pontok. Az elidegenedés legtökéletesebb foka a fekete lyukká válás. A megsemmisülés-megsemmisítés kettős akarata és gesztusa által minden túllép a puszta idegenség állapotán, és a megfelelő (?) szintézisbe lép. Áfra mintha elfogadná ezt, kifejezetten vágyik a személyre szabott metamorfózisra. A fekete lyukak közé saját magát is besorolja (Már élve felejthető vagyok). Saját halálának előrevetített képe, a másiknak kiadott utasítás szerint történő elföldelés, és ezzel az elfelejtés cselekménye az én végső lemondása a jelenlegi létezés tartalmairól. Ő maga lesz mind között a legidegenebb. Áfra az elidegenedés folyamatát már egy bizonyos állapotból kezdi el ismertetni: eleve tudatosítja a két akaratnak, a kettősségnek a lényegi megnyilvánulásait (anya, szerető, énkép). Ennek egyike a teljes lényegi önmagába zárkózás folyamatban lévő cselekménye (A te magasságodban, Holnapi feledékenység): „pont azt akarom, hogy a különállás / végre elérje végső határát, ahonnan már csak / szűnni tud a távolság ember és ember között.” (A másik fal 72) A dupla dilemma a bebábozódás hatására a magányos életmódra és párkapcsolatra irányul. „Elvesztesz mindenemmel, vagy megtartasz / mindenemmel” (Ami visszafordít 52). A másik tökéletlensége miatt indukálódik az én elsilányulása, értékeinek elvesztése, majd a végső állapot, a kiüresedő, eltárgyiasuló én megszületése. „Kitömött párnahuzat leszek... magához húz és újracsomagol a páni félelem.” (Húzódások 23). A következő fázisok már az abszolút érzelemmentesség állapotát fejezik ki, megjelenik egy „nyugodt űrállomás” (Mintha egyedül 49), melynél a fekete lyuk-szindrómát kiegészíti a hermetikus elzártság, a hangtalanság, az oxigén nélküliség, a végtelenül hideg. Ebben a költő feloldódik, saját űrében egyedül marad – ebben a speciális térben és időben a fény is másképp terjed és hagy nyomot. Az ember tragédiájának tizenharmadik színéhez hasonlóan tűnik el minden forma, sejt és a tudat maga. Áfra érzékletesen vázolja új lényegét, tudattalan, akarattalan állapotában irányítatlanul sodródik, de nem céltalanul. Mindössze  „emlékműve maradt [csak] önmagának".

 

Hörcher Eszter