A kiégettség világlása

Részletek

Marno János: Hideghullám, Magvető, Budapest, 2015

Papp Máté 1987-ben született Kecskeméten. Kritikus, az Új Forrás folyóirat Vers- és Zene rovatának szerkesztője. A Szegedi Egyetemen, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és a veszprémi Pannon Egyetemen tanult esztétikát és magyar irodalmat.

A Marno-féle beszédmód úgy tűnik, mintha mindkettőt elkövetné egy olyan Alak kihangsúlyozása érdekében, aki/ami valamiféle poétikai-egzisztenciális határmezsgyét igyekszik kialakítani maga körül, látszólag kirekesztve mindenféle metafizikai valóságvonatkozást, mégsem pusztán anyagi–tárgyi szinten képezve le az elbeszélő eseményhorizontját. A felidézett emléktöredékekből, hétköznapi történésekből és a hozzájuk kötődő mikro-megfigyelésekből ezért mégiscsak egy transzcendensnek tetsző tényhalmaz gyülemlik fel. A félálomszerű képzetek és asszociatív ugrásokkal megtoldott gondolatfutamok közé azonban ritkán szüremkedik be az a fajta szólásforma, amely végső bizonyosságot adna a művekben élő metaforma létezéséről – vagyis a logosz (mint olyan) működéséről és annak felülírhatatlanságáról. A szavakkal való játékos évődés, illetve az alapvetően szarkasztikus–szkeptikus szerzői látás- és írásmód mögött ennek ellenére időről időre felsejlik valami a Pilinszky-féle (a költészetben újraélt és tetten ért) keletkezésbe vetett hitből, vagyis a művészet kiszámíthatatlan megváltó mozzanatából. „…azért ellensége sem vagyok a szónak; / sem barátja, sem ellensége, halott barátom, / ki talán már nem vagy, vagy most kezdesz csak lenni / igazán, és nem, ahogy mondani szokás, emlékezetünkben, / amit már egy egysejtű is felfal, hanem egészen más / értelemben, ahol semmi szükség az értelemre; / vagy, akár egy darab kő, vagy a fentebb megemlített / felhő, mely azóta sem mozdult el a nap előtti helyről; / foszlós, mégis bosszantóan makacs alakzat.”

Marno János szikár lírájának sajátos világában nem találunk kibúvókat a létezés terhei alól, mindvégig számolnunk kell azokkal a személyes válságtünetekkel, amelyek szinte az egész versbe foglalt valóságot lefedik, s amelyeket sokszor az undor érzete kísér: „…az undor, amit a szédüléshez / tudnék most hasonlítani, avval / az apró megszorítással, hogy a világ / nem körülötted forog, hanem benned / billegve csavarodik magába, mint / egy búgócsiga a hajópadlón, / kihajítva járókádból egy karnyújtásnyira.” A gyerek- és ifjúkori élményeket is felelevenítő szövegek észrevétlenül mosódnak egybe a visszaemlékező jelenével, amely az elmúlástól való félelemmel és szorongással kezdi ki a jövő egyébként is kétes ígéretét. A lépten-nyomon (olykor élőkként) megszólított elhunyt családtagok, eltávozott barátok és szellemi rokonok mellett a szerző önmagát is minduntalan tetemre hívja. Az ebből fakadó véglényszerű állapot egyrészt a kötetben fajsúlyos szerepet játszó betegség testi folyamataira, a lelki fásultságra, valamint arra az általánosan átélt erózióra vezethető vissza, amely a könyv elején található prózaversek tanúsága szerint már a költő gyerekkorában sem volt elidegeníthetetlen élmény. De a bomló emberi szervezet tehetetlenül reflektált elváltozásain túl talán sokkal fontosabbak azok az átváltozások, melyek a kiégettség világlásának pillanatnyi derűjét is magukban foglalják. „Egy nap kiderül, hogy kisütött, / de hamar kisül, / vaklárma volt csak, hogy kiderült.” – szól a Beckett-Möbius című vers, esszenciálisan mutatva fel a fentebbi ambivalenciát.

„Semmi kompromisszum. Az anyag sötét, / mint az agyunk, és nincsen már lejjebb, / és nincs harmadik megvilágítás sem, / csak valami csekély humor, fekete / persze az is, melytől a vastagbelünk / visszatüremkedne nyelőcsövünkbe, / amitől meg magunkban beszélve / is karcosnak, rekedtnek hat belül / a fejünkben a hangunk.” Az ilyen és ehhez hasonló, végérvényesnek ható kitételeket olvasva természetesen nehéz elvonatkoztatni attól az örökkénemvalóságtól, ami a halálon innen és túl ránk várhat. A Hideghullám lírai elbeszélőjének emlékezetszürkülete is azt az egyre homályosuló és tompább érzékelésmódot, érzelemvilágot tükrözi, ami nem tud mit kezdeni az elmúlás kényszerével, és a születéstől idáig vezető út megpróbáltatásaival; egy olyan elveszett, mégis makacsul (önmagát) kereső alakkal ismertet meg, aki terhei alatt görnyedve mindinkább csak megszokásból emelkedik fel abba a bizonyos emberibb tartásba, ami méltóságot kölcsönözhetne, megnyugvást adhatna neki.

„Mert rögeszméje a legbelső forma / újfent; a legbelső forma, mely elvben / kész rá, hogy a tartalmat kizárja, / kerüljön bárki szeme elé tárgya…” De akkor hol is van Marno költészetének legbelső (meta)formája? Talán épp a néhol túlírt, néhol alulstilizált, elvétett, vétlen, véletlen mondatokban, amelyek nemcsak a nyelv kontrollálhatatlan önműködéséből fakadnak, hanem abból az elévülhetetlen beidegződésből, ami mindenféle ellenérzést felfüggesztve vág bele újabb és újabb versek megírásába. Magára hagyva saját szerzőjét, megtalálva a tükörbe tört, mégis tiszta arcképet. „Az utóbbiba visszatér,  az előbbiből / szökik ki a élet.”