Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Demeter Arnold: Egy falunak tizennégy meséje

Fotó: Kelemen Kinga

A gyászfalu gyilkosai / magukra veszik a következő éjeket.

Bővebben ...
Próza

Takács-Csomai Zsófia: Extraszisztolé

Fotó: a szerző archívuma

Próbálom felidézni a hetekkel ezelőtti önfeledtséget, de olyan távolinak érzem, mintha sosem lett volna. Arcomat megtörölve a tükörbe nézek. Jóideje mindent más szemmel látok, beleértve magamat is.

Bővebben ...
Költészet

Filotás Karina: Ez a város

Fotó: Besenyei Lili

szél cibálja plakátbőrét, / bordái között lüktet a Duna

Bővebben ...
Próza

Meggyes Viola: Unakit

Fotó: a szerző archívuma

Kereszt autója furcsa volt. Egy régi BMW, amiben nem működött a sebességmérő, az volt a csoda, hogy egyáltalán elindult. Attól tartottam, ha felnyitom a motorháztetőt, a motor helyett egy seprűt találok benne.

Bővebben ...
Költészet

Hegedüs Anna versei

Fotó: Tóth Anna

borkán leszek a sufniban / levesznek évente egyszer

Bővebben ...
Költészet

Martzy Réka: lányok

Fotó: Szűcs Anna Emília

darazsakra lépünk néha, / hogy sírhassunk, mert így láttuk

Bővebben ...
Próza

György Alida: Pű, pű, pű

Fotó: a szerző archívuma

Még a tavalyelőtti esés után figyeltem fel rá, hogy mindenki sokkal kedvesebb, ha bottal járok, úgyhogy már inkább le sem teszem. Ha meglátok valakit az utcán, rögtön görbítem a hátam. Olyankor megállnak, érdeklődnek a hogylétem felől. Én meg mondom nekik, hogy egyedül vagyok, nincs segítségem, derekam, hátam, lábam, kezem fáj, de lényeg, hogy egészség legyen.

Bővebben ...
+SZIF

Szita György visszatér: Török Lajos interjúja Győri Péterrel

A 96. Ünnepi Könyvhéten jelenik meg a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány kiadásában Szita György nyolc kötetből álló bűnügyiregény-sorozatának első három darabja. A szerző neve a mai magyar krimiolvasók számára aligha ismerős. Azok viszont, akiknek a Kádár korszak népszerű irodalma valaha a látóterükbe került, talán emlékeznek arra, hogy Szitának az 1980-as évek végén két bűnügyi regénye is megjelent.

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Bánki Benjámin: izommemória

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kazsimér Soma: Légzőnyílásaimon keresztül először kapok levegőt

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kupihár Rebeka: ünnepnapok

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Korsós Gergő: Medúzanézegetés

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...

A kiégettség világlása

Marno János: Hideghullám, Magvető, Budapest, 2015
Valóban, mint egy Alberto Giacometti-szobor, úgy mered ki a földből Marno János költői kreatúrája: szálfa vékonyan és magányosan; határozottan, mégis esendő, kései léptekkel indulva el az üres térben. A több versben megidézett képzőművész a Hideghulllám című kötet egyik fontos viszonyítási pontja lesz – ahogy számos más hivatkozott alkotó is Holantól kezdve, David Lynch-en, Thomas Bernhardon át, Borgesig – kijelölve a lírai alany nyelvbéli, illetve metaformabeli meghatározottságait. Ez utóbbi kifejezés a szintén gyakran emlegetett, valamint parafrazeált Pilinszkytől származik, aki azt a szövegszervezésen túli írói ideát próbálta ezzel a sajátos fogalommal szavakba foglalni, amelyet se alulstilizálni, se túlírni nem szabad.

Papp Máté 1987-ben született Kecskeméten. Kritikus, az Új Forrás folyóirat Vers- és Zene rovatának szerkesztője. A Szegedi Egyetemen, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és a veszprémi Pannon Egyetemen tanult esztétikát és magyar irodalmat.

 

A Marno-féle beszédmód úgy tűnik, mintha mindkettőt elkövetné egy olyan Alak kihangsúlyozása érdekében, aki/ami valamiféle poétikai-egzisztenciális határmezsgyét igyekszik kialakítani maga körül, látszólag kirekesztve mindenféle metafizikai valóságvonatkozást, mégsem pusztán anyagi–tárgyi szinten képezve le az elbeszélő eseményhorizontját. A felidézett emléktöredékekből, hétköznapi történésekből és a hozzájuk kötődő mikro-megfigyelésekből ezért mégiscsak egy transzcendensnek tetsző tényhalmaz gyülemlik fel. A félálomszerű képzetek és asszociatív ugrásokkal megtoldott gondolatfutamok közé azonban ritkán szüremkedik be az a fajta szólásforma, amely végső bizonyosságot adna a művekben élő metaforma létezéséről – vagyis a logosz (mint olyan) működéséről és annak felülírhatatlanságáról. A szavakkal való játékos évődés, illetve az alapvetően szarkasztikus–szkeptikus szerzői látás- és írásmód mögött ennek ellenére időről időre felsejlik valami a Pilinszky-féle (a költészetben újraélt és tetten ért) keletkezésbe vetett hitből, vagyis a művészet kiszámíthatatlan megváltó mozzanatából. „…azért ellensége sem vagyok a szónak; / sem barátja, sem ellensége, halott barátom, / ki talán már nem vagy, vagy most kezdesz csak lenni / igazán, és nem, ahogy mondani szokás, emlékezetünkben, / amit már egy egysejtű is felfal, hanem egészen más / értelemben, ahol semmi szükség az értelemre; / vagy, akár egy darab kő, vagy a fentebb megemlített / felhő, mely azóta sem mozdult el a nap előtti helyről; / foszlós, mégis bosszantóan makacs alakzat.”

 

Marno János szikár lírájának sajátos világában nem találunk kibúvókat a létezés terhei alól, mindvégig számolnunk kell azokkal a személyes válságtünetekkel, amelyek szinte az egész versbe foglalt valóságot lefedik, s amelyeket sokszor az undor érzete kísér: „…az undor, amit a szédüléshez / tudnék most hasonlítani, avval / az apró megszorítással, hogy a világ / nem körülötted forog, hanem benned / billegve csavarodik magába, mint / egy búgócsiga a hajópadlón, / kihajítva járókádból egy karnyújtásnyira.” A gyerek- és ifjúkori élményeket is felelevenítő szövegek észrevétlenül mosódnak egybe a visszaemlékező jelenével, amely az elmúlástól való félelemmel és szorongással kezdi ki a jövő egyébként is kétes ígéretét. A lépten-nyomon (olykor élőkként) megszólított elhunyt családtagok, eltávozott barátok és szellemi rokonok mellett a szerző önmagát is minduntalan tetemre hívja. Az ebből fakadó véglényszerű állapot egyrészt a kötetben fajsúlyos szerepet játszó betegség testi folyamataira, a lelki fásultságra, valamint arra az általánosan átélt erózióra vezethető vissza, amely a könyv elején található prózaversek tanúsága szerint már a költő gyerekkorában sem volt elidegeníthetetlen élmény. De a bomló emberi szervezet tehetetlenül reflektált elváltozásain túl talán sokkal fontosabbak azok az átváltozások, melyek a kiégettség világlásának pillanatnyi derűjét is magukban foglalják. „Egy nap kiderül, hogy kisütött, / de hamar kisül, / vaklárma volt csak, hogy kiderült.” – szól a Beckett-Möbius című vers, esszenciálisan mutatva fel a fentebbi ambivalenciát.

 

„Semmi kompromisszum. Az anyag sötét, / mint az agyunk, és nincsen már lejjebb, / és nincs harmadik megvilágítás sem, / csak valami csekély humor, fekete / persze az is, melytől a vastagbelünk / visszatüremkedne nyelőcsövünkbe, / amitől meg magunkban beszélve / is karcosnak, rekedtnek hat belül / a fejünkben a hangunk.” Az ilyen és ehhez hasonló, végérvényesnek ható kitételeket olvasva természetesen nehéz elvonatkoztatni attól az örökkénemvalóságtól, ami a halálon innen és túl ránk várhat. A Hideghullám lírai elbeszélőjének emlékezetszürkülete is azt az egyre homályosuló és tompább érzékelésmódot, érzelemvilágot tükrözi, ami nem tud mit kezdeni az elmúlás kényszerével, és a születéstől idáig vezető út megpróbáltatásaival; egy olyan elveszett, mégis makacsul (önmagát) kereső alakkal ismertet meg, aki terhei alatt görnyedve mindinkább csak megszokásból emelkedik fel abba a bizonyos emberibb tartásba, ami méltóságot kölcsönözhetne, megnyugvást adhatna neki.

 

„Mert rögeszméje a legbelső forma / újfent; a legbelső forma, mely elvben / kész rá, hogy a tartalmat kizárja, / kerüljön bárki szeme elé tárgya…” De akkor hol is van Marno költészetének legbelső (meta)formája? Talán épp a néhol túlírt, néhol alulstilizált, elvétett, vétlen, véletlen mondatokban, amelyek nemcsak a nyelv kontrollálhatatlan önműködéséből fakadnak, hanem abból az elévülhetetlen beidegződésből, ami mindenféle ellenérzést felfüggesztve vág bele újabb és újabb versek megírásába. Magára hagyva saját szerzőjét, megtalálva a tükörbe tört, mégis tiszta arcképet. „Az utóbbiba visszatér,  az előbbiből / szökik ki a élet.”

 

Papp Máté