Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Kozmikus melankólia

Fenyvesi Orsolya: Ostrom, Kalligram, Budapest, 2015.
Megidézve ezeket a kulturális kódokat azonban nem az ismert mítoszok újramondása, hanem saját mitológia teremtése történik, így válnak Fenyvesi szövegei misztikus, ősi iratokká, amelyek – a hieroglifákhoz hasonlatosan – megfejtésre várnak.

Gesztelyi Hermina 1990-ben született Debrecenben. A DE BTK Irodalomtudományok Doktori Iskola másodéves PhD-hallgatója, a Hatvani István Szakkollégium, az Alföld Stúdió és a JAK tagja, a Szkholion főszerkesztője.

 

 

Fenyvesi Orsolya a Tükrök állatai után második kötetével jelentkezett, amely immár a Kalligram kiadásában látott napvilágot. Az Ostrom tehát már nem kizárólag önmagában értékelendő, az első kötet mint viszonyítási pont más kérdéseket tesz fel az újabb szövegeknek, másként pozicionálja őket. Ezért tekinthető a kötet tétjének az is, hogy sikerül-e megtartania a jellegzetes, egyéni hangot úgy, hogy nem válik önismétlővé, valamelyest elmozdul a korábbi szövegvilághoz képest. A korábban megmutatkozó markáns művészet- és lírafelfogás integrálódni tud-e anélkül, hogy egyhangúvá válna.

 

A kötet három ciklusát (I. Oroszlán bújik a kőoroszlánhoz, II. A Nap fényének labirintusa, III. Látni fogjuk őket) megelőzi az Ostrom című vers, amely jóformán magába sűríti a szövegvilág minden sajátosságát. A Tükrök állatainak jellegzetes kulcsszavai, problémafelvetései is megjelennek benne, vagyis az én meghatározásának, körülhatárolhatóságának kísérlete („Én vagyok, akit a blende elfog. / Én vagyok, aki nincs a képen. / Én ábrázolom az ikertestvéremet.”), amelyben már benne rejlik a megtöbbszöröződés, valamint a sokszorozódás általi teremtés ‒ mindez egy József Attila allúzióval kiegészítve („De teremthetek tükörrel / erdőt és vadnyulat, / és lefényképezhetem benne saját magamat. / Nem tűnök el hirtelen.”). Egy határozott hang, egy kontúrokkal rendelkező szubjektum mutatkozik meg, aki inkább az “exegi monumentum” elvét látszik követni, az emlékezés, az állandóság létmódjában, még ha ez éppen a hiányban is válik érzékelhetővé. A fotó – mint az előző kötet kiemelt médiuma – az Ostromban valamivel kisebb szerephez jut, ám a festményhez, (tükör)képhez hasonlóan szorosan kapcsolódik a szövegek alapvető jelentésrétegéhez. A nyitóvers tehát átmenetet képez a két kötet között, felmutatva a Tükrök állatainak jellegzetességeit, ugyanakkor beléptetve olvasóját az Ostrom szövegvilágába. Az előző kötet megidézése ilyen formán önreflexív gesztusnak is tekinthető, hiszen az új szövegek egyik meghatározó sajátossága az ismétlés, ismétlődés alakzata, így pedig a korábbi versek tematikus és poétikai elemeinek felhasználása „ismétléseként” is felfogható – mindezt megerősíti a mottónak választott Erdély Miklós Ismétléselméleti tézisek című versének részlete.

 

Az ismétlés keretes szerkezetté, szimmetriává válik az Önarckép üveggolyóval című versben, ahol az első („Nevem lehetséges, nevem mártír”) és az utolsó sor („Nevem meztelen combomon csorog”) a név általi identikusság problémáját veti fel, az énre kérdezve ezzel rá, ahogyan a cím is a szubjektum ábrázolhatóságának kísérletére utal. A Fenyvesi-lírának továbbra is központi témája az én folyamatos mozgása, bizonytalansága, rögzíthetetlensége és a hozzáférés közvetettsége („Az arc valakié” ‒ A papírhasadék, „Ami odakint engem színlel, / ablakom alá ér, de nem hiszem el.” ‒ Tél, „Saját arcomat nem csókolhatom meg, / de megjelenik nekem,” ‒ Tél, „A falon megpillantom saját arcomat” ‒ Ezüst). Talán ezzel is összefügg, mintegy ellenpontot képez, hogy a kötet egyik kulcsfogalma a mozdulatlanság, állandóság (A szemlélődő élet, A fennsíkon), és ennek megjelenítője a kavics, kő, szikla („Nem mozdulok, eszembe jut, hogy aki őszintén él, / akárha messze-messze élne: / ez a kő természete.” – Ami lenni akarok). Már a ciklus címében is megjelenik ez a matéria, képiségét tekintve pedig a természet és az ember alkotta valamiféle harmóniáját árasztja. Mindebbe belesűrűsödik a kőszikla stabilitásának évezredes topikus hagyománya is, valamint azon természete, hogy a natúrának és az épített környezetnek egyaránt szerves része. Ez a motívum át is vezet a következő ciklusba, amelynek meghatározó eleme a város, a megtelepedés (állandósága), az épített környezet jelenléte, ahogyan azt már az első vers jelzi: „Nem hiszel többé a vándorlásban, / úgy sejted, ha voltak is őseid, / nem moccantak egy tapodtat sem.” (Sétálni indultál). A ciklus verseinek címeit is döntően ember alkotta, kulturális jelentéssel bíró kreatúrák adják, mint a Google Street View, Labirintus, Selyemút vagy A világítótorony. Kiemelkedő a Hegképződés című szöveg, amely képes megmutatni ennek a kulturális, civilizációs fordulatnak a testre, a test érzékelésére gyakorolt hatását, valamint az így létrejött anatómia tartósságának és sérülékenységének feszültségét, amelyet a nyitó („Felépültem / acélból, betonból, kőből, homokból, fából”) és a záró sorok („nem ugrom a tóba, nem mászok fára, nem rejtőzöm a fűbe / - ez a test túl sérülékeny, megsebezték az épületek.”) egymásra rímelése tesz igazán nagy hatásúvá.

 

Szintén a testhez kapcsolódó anyagként tűnik fel az üveg, amely leginkább a jelenlétben megvalósuló kiszakítottság, elkülönülés képzetével társul, és ebben az állapotban tapasztalható meg egyfajta kozmikus tágasság és harmónia, valamint a végtelen beláthatatlanságának belátásából fakadó melankólia. Az emberiség egész történelmére kiterjedő perspektíva érvényesül, az állandó megelőzöttség és folytonosság tudata, az öröktől fogva hagyományozódó tudásban az ismétlődés és ismerősség érzése (Üvegtesti homály). Az időtlenség ilyen formája, az öröklődő ismeretek megteremtik az univerzumot átható otthonosságot, amelyben a lírai én szabadon, ám az ezzel járó tudás súlyával mozog. Mindez a kötet záró, Rezsimváltások című szövegében teljesedik ki leginkább, amelyben az emlékezéssel jelenvalóvá válik a múlt, ez pedig a tényleges jelentől való eltávolodást eredményezi („Mások szerettek: én lélegeztem, / én nem csináltam semmit, míg mások / ettek, ittak és nevettek. Míg mások szerettek / és emlékeztek, én megtestesítettem az emlékműveket.”; „Nyaranta ahelyett, hogy a családomat szerettem volna, / olvastam a történelmet.”). Aki viszont minden időben és térben otthon van, az valamelyest mindenhol idegen: „Nem tudhattad, hogy nincs otthonom, / csak testem.” (A tűz megszelidítése), ez pedig visszavezet a testhez, amely végső soron a biztonság és önazonosság érzésének egyik meghatározó eleme, még ha megbélyegzett is, még ha rá is íródnak az emlékek, maga is emlékművé válik. A rárakódásoktól pedig szűkössé válik, mindvégig hordozva az anyagiságából szükségszerűen fakadó fájdalmakat, nyomokat (Mintha).

 

Az ismétlődéssel és a tudás átadásával létrejövő (hagyomány)folytonosság nemcsak tematizálódik, hanem a szövegek maguk is ebben a tapasztalatban részesítik az olvasót. Az ismétlés talán a kötet leginkább jellemző alakzata, amely a szövegvilágon belül is a visszatérés, ciklikusság érzékeltetője. Ehhez társul a tudás közvetítése, amely az előző kötethez hasonlóan egy rendkívül művelt, intelligens lírát eredményez, amely átgondolt, megkomponált, befogadása nagy tudást és utánajárást igényel, így összességében nehezen hozzáférhető – mindeközben pedig mégis ösztönös szövegvilág benyomását kelti, érzékekre ható, mély esztétikai élményt nyújtó verseket olvashatunk. A Der Hölle Rache, az Esse est percipi vagy a Táncpestis már címében olyan kulturális kontextusokat nyit meg, amely a zene-, a filozófia-, a művészettörténetben, a történelemben és a mitológiá(k)ban való jártasságot igényel, ahogy a szövegeket átszövő utalásrendszer is (pl. „Judit ül az ablak melletti fotelben, / az ellenfény körvonalazza / Holofernész levágott fejét. / Judit mellei kibuggyannak a brokátból, / de vér nem hull a szőnyegre.”). A szövegek megértésének nehézsége olyan idegenségtapasztalatban részesíti a befogadót, amilyenben a múlttal, az emlékezéssel, a történelemmel való találkozás, kikényszerítve ezzel valamiféle viszonyulás kialakítását mindehhez.

 

A múlt és az emlékezet a történetmondással válik élővé, jelenvalóvá (A történetmondás kudarca), ebben pedig a mitológiai történeteknek is meghatározó szerepük volt. Számtalanszor megidéződik a görög-római mitológia, többek között a Labirintus című versben, amelynek nyitósora („Te vagy önmagad / emberáldozata”) a tördelésnek köszönhetően ismét magában rejti az önazonosság, a megbonthatatlan egységként feltűnő ember képzetét – ahogyan ez nem is áll távol az ókori emberfelfogástól. A labirintus mint hívószó az olvasó eszébe idézheti az Ariadné-mítoszt, amely mintha – kifordítva ugyan, de – visszatérne A világítótorony című szövegben is („és innen láttam meg a hajót, / ami elvihetett volna a partról, / de egyre csak közeledett.”). Megidézve ezeket a kulturális kódokat azonban nem az ismert mítoszok újramondása, hanem saját mitológia teremtése történik, így válnak Fenyvesi szövegei misztikus, ősi iratokká, amelyek – a hieroglifákhoz hasonlatosan – megfejtésre várnak.

 

A teremtés elsősorban poétikai eszközökkel történik, ám közben tematizálódik is („Amerre elhaladnak, gördül a világ: / a formálódó állatok látvánnyá gyűlnek.”; „Az éjszaka és a nappal alakzatai / is egyidejűek: szétválasztanak minket” – A történetmondás kudarca), a szövegvilág megteremtésével párhuzamosan tehát maga a folyamat is maradandóvá válik, lejegyződik, megteremtve ezzel saját mitológiáját. A teremtéshez és emlékezéshez szorosan kapcsolódik az idő, amely egyrészt ciklikusságban jelenik meg, az asztrológiai fogalomhasználattal olykor erősen spirituális hatást keltve (Az átok, Az egyetlen évszak), másrészt mintha a távolság, hiány mértékévé is válna („próbáltuk fogni a távolság gyeplőjét, az időt” ‒ Táncpestis, „de mire elmeséltem volna / mindet, már tudtam, hogy az idő beszélne / helyettem.” – Az utazó rózsák), éppen ezzel érve el az időn kívüliség és az időtlenség érzését. Az állandó jelenlét és az áthidalhatatlan távolság egyszerre érvényesül, hiszen épp a hiány válik jelentésessé („Nagyon messze vagy: létezel” – Az egyetlen évszak).

 

Ebben az idő- és világszemléletben központi szereppel bír a Nap, amelynek kitüntetett pozíciója azonban el is bizonytalanodik, éppen a már említett többszöröződés által („A repülőgépen ott volt a másik Nap, / felé fordítottam az arcomat” – A világítótorony). Innen is megközelíthető a borítónak választott kép, amelyen több – Naphoz hasonló – nagy sárga gömb látható, az eredeti festett ábrázoláshoz képest a kötet borítóján megsokszorozva, helyettesítve az egyik O betűt is a címben. Ennek eredetije az augsburgi Csodák Könyvében található, mégpedig annak illusztrálásaként, hogy még a rómaiak idején egyszer egy hatalmas arany gömböt pillantottak meg az égen, amely legurult a Földre, majd visszatért, teljesen kitakarva a Napot. Majd ezt a jelenséget követte a nagy római háború. Ez a 16. századi gyűjtemény az Ószövetségtől kezdődően örökítette meg a csodásnak tartott eseményeket, főként képekben, néhány soros szöveggel kiegészítve. A borító magába sűríti a szövegek legfőbb sajátosságait, a csodás, misztikus jelenségeket, a természetet és a várost, mindezt pedig különös titokzatosság és a körforgás képzete hatja át. A Wunderzeichenbuch 23. foliója nagyon eltalált választás, hangulatában és témájában teljesen illeszkedik a kötet világához, felmutatva a szövegszervező elemek közül is a leginkább meghatározót, vagyis az ismétlődés, többszöröződés alakzatát.

 

Fenyvesi Orsolya lírája megtartotta főbb jellegzetességeit, minden nehézségét és szépségét, a korábbi kötethez képest jelentősebb elmozdulás nélkül. Mindez jól indokolhatóvá válik az ismétlődés alakzatának központivá tételével, hiszen így ez a mértékű önismétlés is önreflexívnek tekinthető, amely egyelőre nem is válik egyhangúvá, hiszen a szép képek és szép sorok továbbra is ritkán tapasztalható esztétikai élvezetben részesítik az olvasót. Persze az is lehetséges – hogy ne csak a szövegek, hanem a kritikus is reflektáljon magára –, hogy az első kötet versnyelvének, képi világának, poétikai sajátosságainak ismeretében csak ezeken a sémákon keresztül sikerült befogadni az újabb szövegeket, amelyek ezért (is) keltik az ismerősség érzését. Akárhogy is, ismét egy otthonos és szépséggel teli világba léphetünk be, amikor kezünkbe vesszük az Ostromot.

 

Gesztelyi Hermina