Rövid versekről

Részletek

Báthori Csaba 1956-ban született Mohácson. József Attila-díjas költő, irodalomtörténész, műfordító. A klasszikus és modern német nyelvű irodalmak egyik legalaposabb ismerője.

(Bartha-Tóth Alexandra fotójának felhasználásával)

Mivel a vigyázatlanság arra hajlik, hogy inkább egy szóval többet mondjon egy tényállásról, mint egy szóval kevesebbet, az ember hamar beleszeret a költészetbe, hiszen az a tömörítés gyakorlóterepe, az elharapott szavak tárolóhelye, az elhallgatás háza. Máris megakadok. Gyakorlóterep, tárolóhely vagy ház? Gyakorlóhely esetén feltételezném, hogy a tevékenység éppen erre irányul: olyan kevés szóval elmondani a dolgot, amilyen kevéssel csak lehet; és ez kötelem. De ez volna a költészet fő-fő ismérve?

Vannak bőbeszédű költők (Victor Hugo vagy Juhász Ferenc), és mégsem mondjuk róluk, hogy sok szavuk felesleges volna, hogy kevesebb szóval elmondhatnák ugyanazt, vagy hogy kilépnének a költészet műfajkarámjából. Mert ha meg-megállunk, e bőbeszédű költők – és mások – műveiben is találunk helyhez kötött töménységeket, műveik bizonyos pontjain alkalmazott bámulatos tömörítést, szűkítést. Tárolóhely? Csak rövid (vagy a rövidség maszkját viselő, arra hivatkozó) versek foglalnak helyet ezen a tárolóhelyen? Kötve hiszem. Rövidebb-hosszabb szövegek hemzsegnek itt, értékesek és kevésbé értékesek (ma értékesek, holnap hitványak, ki tudja), és a méret nem ismérve a nagy teljesítménynek. A tömeg, amely szereti az anyagszerűség alapján osztályozni és megítélni a művészeti terméket, tátott szájjal bámulja a hosszú, nehéz, terjengős szövegeket, és hajlandó nagyobb értéket tulajdonítani a hosszabbnak, mint a rövidebbnek. Egyetlen életművön belül is az a szokás, hogy a testesebb darabok vonják inkább magukra az ámulatot, mintsem a karcsúbb jelenségek. Ki becsülné többre Goethe Chinesich-deutsche Jahres- und Tageszeiten című sorozatát, mint A szenvedély trilógiáját? Vagy tartaná többre Pilinszky Négysorosát, mint az Apokrifet? Nem, a költészet tárol hosszabb és rövidebb példányokat, a tökély ismérve nem a méretben rejlik. Ház? Erre ugyanez vonatkozik. Ebben a házban lakik kígyó és kisegér, oroszlán és hangya, és mindegyik az (örökké)valóság álmát alussza, mígnem egyszer csak megint egy olvasó szeme elé kerül.

Vannak költők, akik egész életükben kedvelték a rövidséget (bármit értsünk most ezen). Azt hiszem, isten rövidséget teremtett bennük, nem engedte őket hosszan beszélni, csak a rövidséggel hagyta őket jelezni valamit. Ungaretti a kezdetektől ontja a leheletfinom pársorost, és csak később, öregedvén, válik szószátyárrá, szerelmesen közlékennyé. M’illumino / d’immenso („Végtelenséggel / hajnalodom” – fordítja Rónay György a Mattina – Hajnal – című verset). Ez a költemény a tízes években keletkezett; és milyen csoda: az ébredés és a hatalmas kozmosz egymásra-villanása két szóban, tükröződése egymásban, maradéktalanul. Fényesedés, kivilágosodás, megvilágosodás, öntudatosodás, és az óriási kinti világ egymással történő átitatódása. Ezt a boldog hajnali pillanatot csak József Attila Eszméletének elején találom meg újra ilyen ártatlanul és érintetlenül, az álom utáni tökéletesedés állapotában, a tisztaság hajnali derengésében. De vissza Ungarettihez: később, látjuk nála, az öregkori szerelem és az elmúlás közvetlen közeledése több szót termel a lélekben, mint várnánk: az ember, úgy érzi, újrateremtődik a szavakban, mielőtt eltűnne a némaságban. Samuel Beckett is, faragott archaikus arcán látjuk, hetven fölött találja meg a szavak boldogságát, a beszélgetés másféle bölcsességét, az eltűnést csak pár évvel megelőző tudásgyarapodás egyenértékű megnyilatkozásait. Vagy más: Paul Celan krőzusként kezdte és nincstelenként végezte, már ami a szavak birtokarányát illeti. A végén, az utolsó versekben már elfogy a lélek, ritkul a szívverés, elemészt a világ. Ahogy a rövid versek szentje, Emily Dickinson egyik levelében írja (Susan Gilbert Dickinsonnak, 1871 szeptemberében): „Drága veszteségünkben / nyereséget könyvelünk el, / a magányt kártalanítja, / hogy úgy kezdődött, mint boldogság”. Rövid versek mögött az a tapasztalat is állhat, hogy egyszerűen elfogytak a hosszú szólamlás nyersanyagai. Ungaretti eleve a rövidséggel volt eljegyezve, őt nem utolérte a szűkszavúság; őt nem a fájdalom tette ilyenné (bár idézett versét az első világháború idején írta), hanem az alkata; neki anyanyelve volt a rövidség.

Régóta méregettem egy másik kurta verset, József Attila Két hexameterét. „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! /Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis!” Mi adja ennek a rövid versnek hitelességét? Az, hogy a ne legyek-fordulat a második helyen áll, és ezért az van érvényességet megalapozó helyzetben. Magyarán: a vers a tisztességességre szólít fel, és nem azt állítja, hogy minden magatartás igazolható. Ezt az esztétikai titkot egyértelműen megérezzük, ha fordított sorrendben olvassuk el a két állítást: Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Így a verset nem csak megváltoztattuk, hanem értelmetlenné, hamissá és semmissé is tettük. Ezt a benyomást csak erősíti, hogy az első sorban hetykén odatűzött személyes névmást (én) a második sorban a mért… ne helyettesíti, – törli a személyes névmást, és elrejti az igében. Azt mondja: ha már úgyis, mindenképpen el kell veszni, jobb, ha tisztességes az ember. Az ingyen tisztességesség hirdetése nem is követelt hosszabb formát, valószínűleg, és öröm, hogy a maximaszerű nyomatékosság örökre megjegyezhetővé tette.

A rövidség határain belül nem könnyű megvonni azt a vonalat, amely még a kategória határain belül tartja a verset. Előfordul, hogy a parataktikus fogalmazásmód miatt (azaz: egymás mellé rendelt, azonos súlyú és funkciójú nyelvi elemek sorakoznak egymás mellett) a vers akkor is rövidnek látszik, ha sorszám szerint már túllép a képzelt kereteken. Ilyenek a kései Hölderlin versei, vagy Pilinszky János számtalan verse, de ilyenek Székely Magdának még „hosszabb” darabjai is, – ellenben nem tűnnek rövidnek Babits laza szövésű, a húszas évek végétől kibomló „rezgő” versei, ugyanis azokban a kis egységek is méretüket meghaladó eszméleti teret teremtenek maguknak. Emily Dickinson verseit például csak formálisan sorolhatjuk a rövid versekhez, hiszen ott a zömmel egytagú szavakat elválasztó gondolatjel (szokatlan központozási jel versben) mérhetetlenné teszi a befogadói időegységeket. A gondolatjel mellett a szerkezeti, sokszor szándékolt kétértelműség is változtatja a vers „időalakját”. Ezzel szemben például Illyés Gyula versei pontosan annyi időt kérnek maguknak, amennyi a papírra vetett anyagoknak jár. A gondolat a szó alapvonatkozásainak, alapjelentéseinek síkján bomlik ki, csak nagy ritkán csatlakozik súrlódással a szomszédjához, úgyhogy nem gerjeszt „külön időt”.

A rövid versek sokszor számos elemükkel járulnak hozzá ahhoz, hogy a hosszabb versek közé származtassuk át őket. Idézek egyet (s el is időzöm majd kissé nála) a német felvilágosodás irodalmából, Gotthold Ephraim Lessingtől. 

„Lied. Aus dem Spanischen.

Gestern liebt’ ich,

Heute leid’ ich,

Morgen sterb’ ich:

Dennoch denk’ ich

Heut und morgen

Gern an gestern.”

A kis vers nyersfordításban:

Dal. Fordítás spanyolból.

Tegnap szerettem,

Ma szenvedek,

Holnap meghalok:

Mégis szívesen

Gondolok ma és

Holnap a tegnapra.

Ez a kis remekmű alkatában, hangütésében, bátran mondhatjuk, megfelel a mai, ismeretlen szerzőktől származó, éjszakai falakra felpermetezett graffitóknak: mély is, röptetetten könnyed is, azonnal megjegyezhető, s mégsem tudjuk, valóságról tudósít-e vagy a gazdag képzelet teremtménye. Dal? Ilyen rövid szövegnek nincsen dallama, úgy sejtem. Tehát akkor csak dallam nélküli dal, írói vallomás, egy kis öröm- és ürömkönny. Lessing minden mozdulatával keresi vallomásához az objektiválás fogózóit, tehát másra hárítja még az érzelmi elköteleződés talányos felelősségét is. (Tudjuk, hogy a kis verset Kierkegaard is felhasználta a Vagy-vagy egyik fejezetének mottójaként, a szerző megjelölése nélkül.) Csakugyan volt a német szövegnek spanyol eredetije? Nem tudjuk, – de tény, hogy máig nem talált effélét az amúgy fölöttébb találékony, aprólékosan tájékozódó német irodalmi kutatás. Én azt hinném, a „spanyolból” járulék csupán a személy kitakarásának, azaz eltakarásának gesztusa, szemérmesség, bújócska. Ezt a technikát később is, azelőtt is alkalmazták az írók, legkiadósabban Goethe pl. a West-östlicher Diwanban… ma már (minden kutatás ellenére) alig tudjuk szétszálazni a költő tulajdon ihletének munkáját az ösztönzés alakzataitól, úgyhogy az egészet Goethe művének tartjuk (pedig napnál világosabb, hogy ez a mű „arabból-perzsából” fordítódott). Ugyanezt az eljárást alkalmazta pl. Katona József is, úgyhogy a Bánk bán híres betéteit (mondjuk, a Tiborc panaszát) egy osztrák fércműből emelte át saját drámájába. Az irodalmi átitatódásnak ezer és ezer idegen szála szövi át a két legbővebb huszadik századi magyar költői életművet, Weöres Sándor és Tandori Dezső művészetét. Ezek feldolgozása még el sem kezdődött, nemhogy fogalmunk volna az idegen szerzők mértékadó jelenlétéről, de még csak sejtelmünk sincs az átszármaztatás mértékéről, szándékairól, természetéről, az ősi értelemben elgondolt „eredetiség” pedigréjéről. (Én magam úgy gondolom, hogy mindkét esetben többszörös, különböző fokozatú, folytonos tükröződésről van szó. És ha összevont szemöldökkel szemléljük Esterházy Péter prózáját, vitatjuk eredetiségét, akkor látjuk: az irodalmi „átszármaztatás” nem ma kezdődött, hanem réges-régen, s csak óriási mértékben folytatódott a költészetben, a posztmodern prózában, mindenütt).   

Lessing kis fogadott származékának nemrég a svájci Peter von Matt szentelt szűkszavú elemzést. Ő abban látja a vers lényegét, hogy az értelmes ember legfőbb aktusa, a gondolkodás – párban a másikkal, a szerelemmel –: ez az érzelmi együttes adja az ember szuverenitását, ez a korszak álomképe. Hiszen az én képzete hamar idegenné válik a költők tudatában, s hiába tudunk róla (Lessing szövegében négyszer fordul elő), később majd csak ennyit mondhat a költő, József Attila: utolsó morzsáit rágom. De ez a vers még egy dennochhal megerősíti, hogy az emlékezetben megőrzi örökre a szerelmet, a szerelem éltető erejét. Megdöbbentő, hogy a kis vers egész érzelmi korszakokat képes megsejtetni, fiktív sorrendbe szorítani, keresztmetszeti indulati életrajzát adni egy személyiségnek. Peter von Matt nézetét annyiban árnyalnám, hogy a költemény inkább erre a sorozatnak sejtetett lázgörbére utal, s nagysága abban áll, hogy benső életrajzát nyújtja egy – életének akármely pontján álló – egyednek. Hiszen nem azt mondja, hogy szerettem, ezért szenvedtem s ezért halok meg. Ez csupán rejtett logikája ennek a felsorolásnak, – és szó, mi szó, ez az értelmezés sem volna elhibázott. Fontosabb azonban, azt hiszem, az, hogy az emberi életnek három alapvető tapasztalatát nevezi meg, közvetve visszautalva a szerelemre, mint a legmélyebb rétegre, az élet egzisztenciális kiindulópontjára, a létezés artézi kútjára, természetesen felszökő forrására. Az élet szenvedést hozhat más összefüggésben is, és halált hoz mindenképpen. De a szenvedés idején is vigasztal a szerelem emléke, és halálunk idején is erre emlékszünk legerősebben. Holnap meghalok, mondja a harmadik sor. S az ötödikben már arra gondol, mi volt tegnap. Meghökkentő, hogy még ebben a mini versben is micsoda áthidalásokra képes az esztétikai csalékonyság: el is felejtjük, hogy halálunkban már nem gondolkodunk, és azt is, hogy ha holnap gondolunk a tegnapra, az mai szenvedésünk időpontjával azonos. Szép példája ez annak, hogy egy költemény esztétikai hordereje hirtelen milyen könnyen módosíthatja annak logikai sugallatait.          

A versnek van egy külön zárt tartománya, legtitkosabb titka: ki gondolná, hogy ez a csupa ész, éppen egyik legnagyobb vitasorozatára készülő lángelme legsajgóbb személyes fájdalmát tömörítette ebbe a ragyogó gyémántba. A vers 1779 végén jelent meg. Eva Klein, Lessing nagy szerelme, felesége egy évvel azelőtt halt meg a gyermekágyban, kisfiuk nem élte túl első földi napját. A borzalmas esemény sötét mélységbe lökte az írót, aki utolsó leveleiben elharapott szavakkal szól élete tragédiájáról. Én is jobb sorsot szerettem volna egyszer magamnak, mint mások, más emberek. De balul ütött ki. A vers ugyan nem visel dátumot, de kétségtelen, hogy a némasággal határos szófukarság, a szavak elrágása fojtott megrendülést tükröz. Még a négy aposztróf is – a négy személyes névmás gyűrűjében különösen – valamiképpen a gyászt, a nélkülözést, az ellágyulást jelzi, – mintha a személy alig volna jelen, a négyszeres említés ellenére. A négy ige közül csak az első múlt idejű (ez a leglényegesebb tapasztalat, ehhez kanyarodik vissza majd az utolsó szó is: gestern), utána két jelen idejű alak következik a cezúra funkcióban állókettőspont előtt, tehát a jövő időt is jelen idő helyettesíti. Valójában azonban csak a leid’ ich és a denk’ ich áll igazi jelen időben, közrefogva a halált (sterb’ ich), és a gondolattal mintegy meg is haladva azt. A nagy fordulatot a mégis (dennoch) jelöli, de ha jobban meggondoljuk, ez a mégis nem ellentétezés, hiszen csak megerősíti, vallomással hitelesíti az első sorban álló vezérigét (liebt’ ich). A halálban már nincs gondolkodás (főleg nem egy Lessing kaliberű gondolkodó számára), az emlékezés tehát csak a szenvedést ellensúlyozhatná (leid’ ich), ha egyértelmű volna, hogy a fájdalom a szerelemmel valahogyan még összefügg, és nem az élet általános viszontagságaira utal. (Goethénél ez a közvetlen szerelem-szenvedés-szál, mint közvetlen következmény, még világosan látható: Die Leidenschaft bringt Leiden, mondja A szenvedély trilógiájának harmadik részében, az első sorban). Az ember azt érzi: a szerelem nem szűnik meg, marad a szívben örökké, – itt a versben is az első sortól az utolsóig. Magyar olvasó számára, aki hozzászokott ahhoz, hogy nemzeti költői a gyengülő, eltűnő vagy viszonzatlan szerelmet általában goromba, megvető vagy egyenesen átkozódó modorban kezelik, s egyáltalán nem úgy beszélnek róla, mint a szív romolhatatlan örökségéről, a Lessing-vers különös nagyságról tesz tanúságot. Mert mi a szokatlan itt? Az, hogy a szerelem megsemmisülése (tudjuk: ebben az esetben a szeretett nő s a közös csecsemő halála) cseppet sem változtat a szerelmi érzés érvényességén, csupán az a valóságból átszivárog az emlékezet síkjaira. Gondoljunk ezzel szemben pl. Ady Endre intézés- és beszédmódjára Lédával kapcsolatban: Általam vagy, mert meg én láttalak… Vagy idézzük talán a csodálatos mélységű, de csalódásainak időszakaiban pokolian dühöngő, az embertelen nyelvhasználattól sem visszariadó József Attilát? Bogár lépjen nyitott szemedre… Olvassuk el egymás után a Lessing-verset, és a Nagyon fájt, az Elmaradt ölelés miattot vagy mást. Itt nem csak a személyiség tartósságáról, homogén indulatrendjéről, a későbbi személyiség „elúszásáról” van szó, mint Peter von Matt sejtetni engedi, hanem arról is, hogy magasrendű szemléletben minden megmarad, sérelmek idején is megőrzi eredeti értékét, pusztán azért, mert egyszer létezett. És ennek a szemléletnek megrázó magna chartája – minden kicsinysége ellenére – a Lessing-vers. 

Rövidségen nem töredéket értünk, – noha a kettőt illékony, bójákkal el nem látott hullámhatárok választják csak el egymástól. Ha a Lessing-szöveg utolsó sorát három ponttal fejeznénk be, tekinthetnénk töredéknek is (a szerző nyilván még szeretne mondani valamit). Hogyne, nincs mozdíthatatlan határ. Emily Dickinson például egész életében a némaság, a lakonikus beszéd, az axiomatikus célzat és a töredék zátonyai közt hajózott. Egy-egy verse csak a többinek társaságában, azok kölcsönfényeiben nyeri el teljesebb alakját, – hiába, a fájdalommal rokon szorongásnak minden pillanatban egészen sajátos nyelvezete van. Dickinson a kurta tódítás nagy művésze: néha egyetlen költeménye maga is mellbe vág, néha azonban nem árt figyelni teljes költészetének jelentéshálózataira. Éppen nála érzékeljük, hogy a rövidségen belül is létezik tömörség, tehát nem minden rövid vers tömör (furcsa: egy rövid vers is lehet szószátyár). Külön öröm egymásban megtükröztetni kicsit különböző szerzők tömörségét. Dickinson gátlásos, gondolatjelekkel lassított, élvezetet meg-megszakító, darabos töménysége nem ér föl Lessing versének fölényes, páratlan kézművességi tudást megvillantó modellálásához. S persze, úgy is mondhatjuk, Dickinson az összetettebb, nem közmondásosan egyszerű tényállások ábrázolásának óriási művésze. Az ő alapállása: a választ tudni, már maga esemény volna (ahogy 1870. szeptember 26-án írja Thomas Wentworth Higginsonnak, furcsa felfedezőjének. Miért furcsa? Amíg a költőnő élt, a kötött forma felé hajszolta volna; miután azonban meghalt, Higginson William Blake-hez hasonlította.) Kapásból kiemelem azt a Dickinson-verset, amely nagyjából a Lessing-téma változata lehetne:

„The Heart asks Pleasure – first –

And then – excuse from Pain –

And then – those little Anodynes

That deaden suffering –

And then – to go to sleep –

And then – if it should be

The will of it’s Inquisitor

The privilege to die –”

Pór Judit fordításában:

„A szív gyönyört kiván,

Aztán – csak hogy a kín

ne marja, aztán – csak a kínt

Ölő csillapítót,

Aztán – aludni már,

Aztán – hogy adja meg

Inkvizítora a halál

Privilégiumát.”

Nyersfordításban:

A Szív (a) gyönyört kér(dezi) – először –

És aztán – feloldozást (kiutat) a Kínból –

És aztán – azokat a kis Fájdalomcsillapítókat

Amelyek enyhítik a szenvedést –

És aztán – aludni menne –

És aztán – ha lehetne

Inkvizítorának akaratát

A kiváltságot, hogy meghaljon –

Milyen drámai, szinte aprólékos kálvária-jegyzet Lessinghez képest. Itt is a gyönyör (Pleasure) természetrajzát kapjuk, – hiszen a nyolc sor, semmi kétség, a szerelem tipikus történetének, állomásainak rögzítése, más nyomaték-terítéssel. Dickinsonnál a gyönyör nem a kezdet és a vég – ez Lessing változata –, hanem csupán egy futó pillanat, amely aztán az egész élet szövevényét átitatja, kínná nehezíti, megsemmisíti. Itt a szív nem emlékszik a szenvedések közben és után a szerelemre, nem bír táplálkozni az egykori gyönyörökből. Ellenkezőleg: belesüpped a Kínba, a szenvedést enyhítő orvosságokért kiált, és aztán hamar aludni térne, sőt örök álomra, álomtalan álomra, s a halált is kiváltságként élné át, szabadulásként a gyötrelem rohamaiból. Ahogy az előbbi kis gyémántszemben az aposztrófok és a személyes névmások sorozata a hiányt, a sóvárgást, az örök körforgást jelezte, itt a mázsás gondolatjelek a tűnődést, az élet megvastagodását, megkeseredését jelzik, s az egész létezést a csalódás meghosszabbított állapotának mutatják. Hamar elmúlik a gyönyörűség (egy sor is elég hozzá a versben), s minden, ami követi, a kiábrándulás kezelése: kárenyhítés. Dickinson az érzelmi folyamatnak ugyan szűkebb amplitúdóját mutatja (itt hiányzik a visszacsatolás, a visszatérés a tartós szerelemhez), mégis megrendítőbb, sőt azt hiszem, egyetemesen érvényesebb. Ugyanis a szerelem sorsszerűen általában valamiféle vékonyodás, sérülés, mindenképpen elszivárgás felé mozdul el az emberi lélekben, s még a hosszabb boldogság is egyre inkább megközelíthető a hiányérzet árnyalódó szókincsével.

A rövid vers szervességének egyik garanciális eleme az, hogy formailag szembeszökő módon érvényesüljön benne egy-egy szerkezeti adottság. Ez sokszor, nem mindig, az ismétlődés, a ritmikai áttekinthetőség, vagy más hangrendi jegy. József Attila Hexametere már címében tudtunkra adja formájának nevét. A hexameteren belül is szigorú – azonos pontokon kitűzött – cezúrákat alkalmaz, azonos tagolású két sorra bontja a verset, kevés szóval tájékoztat a mondandóról, és voltaképpen nem kell sokáig keresnünk a két sor nyelvi közlésének értelmét. (A magasabb értelem, mint minden vers esetén, amúgy is az olvasó szívében van.) Itt a ritmikai világosság, az ismétlődés, az időmértékes forma tökéletes hármasban tűzi emlékezetünkbe a szöveget. Ez nem minden nagy költő erénye. József Attila olyan nagy költő, aki azonnal keresi bennünk az örökkévalóságot.

Lessing szisszenése ugyanilyen mestermű. Itt az a véletlen játszik kezére a szerzőnek, hogy a németben a tegnap, ma , holnap időhatározó szók mindegyike két szótagú, táti ritmusú szó (gestern, heute, morgen), úgyhogy a hat sor azonos ritmusa (tátitátá) hibátlanul megalkotható. A kétszer hármas tagolást a mégis (dennoch) szócska kettémetszi, úgyhogy az ismétlődő heut und morgen egyetlen sorba szorul, bár észre se vesszük, hogy a heute nincs aposztróffal ellátva, mint az előző négy sor négy igéje. Miért? Állhatott volna így is: heute, morgen. Azért, mert nem ige, és mi, olvasók, ilyen szűk helyen (miután hamar átlátjuk a játékszabályokat) csak az igéknél vagyunk hajlandók elfogadni a kurtítást. Ilyen a vers lélektani irányítása, vezérlése. Csodálatos véletlene a nyelvnek, hogy a heut und morgen ugyancsak tátitátá ritmust ad ki, és a záró sorban álló gern (szívesen), a német nyelvnek ez az ezer esetben alkalmazható feketepétere, ugyancsak elősegíti ezt a ritmust. A költemény gesterntől gesternig ível (eszedbe nem jutna, hogy a Stern csillagot jelent), és az utolsó sorban kiegészül azzal a telitalálattal, amely a gern an gestern sorozatban rejlik. A gern benne van a gesternben (a szívesen a tegnapban), a két szó alliterál, és még azt a látszatot is kelti, mintha bókolna, vagy csókot adna egymásnak. Az első négy sor nem tűnik rímbokornak, hiszen ugyanaz a szócska tér vissza ott négy ízben, az ötödik-hatodik azonban hirtelen rímhatást ébreszt, az egymásra torlódó hangcsoportok miatt. A német egyébként csak a legalább két szótagra kiterjedő, azonos magán- és mássalhangzós szótagokat tekinti tiszta rímnek, pláne ebben a korban, mondhatnám azt is: asszonánc-hajlama minimális (ebben hasonlít a francia rímrendszerhez – és lényegesen elüt a magyartól). Lessing remekműve tehát ugyancsak halmozza a formai hűség biztosítékait, és meglehet, e rejtelmes vaskalapossága miatt nevezhetjük tökéletes miniatűrnek, vagy (hátterének ismeretében) fekete gyémántnak.           

Emily Dickinson nyolcsorosa nem ilyen tökéletes (noha nagy vers). De itt is szinte torlódnak a homogenitást képző költői fogások. Rögtön felfigyelünk a Pleasure (gyönyör) és a Pain (kín) alliterációjára, a sorkezdetek egyenletes felrakására (négyszer and, háromszor the, egyszer that), a fojtott, „foga közt odahordott” mondatszerkezetekre, a thenek sürgetésére (egyszerre megakad mindig és siet ez a vers), a következetes hármas jambusra és az elhanyagolt rímekre, azaz a rímtelen sorvégekre… és végül azt mondjuk, amit Higginson mondott, persze, már a költőnő halála után: : Ha egy gondolattól elakad a lélegzetünk, minek ott még a szótagot számlálni? 

A rövid vers önálló eszménye egyébként modern eszme. Igaz, minden kor ismerte a fukar fogalmazás élményét, de azt hiszem, a szószűk beszéd hajlama (mint minta) a tizenkilencedik században erősödik meg. Ahogy a költők életművében csökken a versek száma, néha úgy karcsúsodik az egyes vers is (ez nem szükségszerű). Konsztantinosz Kavafisz, Stéphane Mallarmé vagy Paul Valéry büszke volt rá, hogy meg tudta számlálni költeményeit; ezek a költők egyenként tartották számon és végül szám szerint hitelesítették verseiket. Ahogyan az elmondhatatlanság (vagy kimondhatatlanság) ideája megerősödik a költői tudatban, úgy válik egyre értékesebb erénnyé a sűrítés, a redukció mestersége, sőt az elhallgatás, majd a hosszadalmas hallgatás művészete. A rövidség eszménye, mondanom se kell, a versek felfoghatóságát általában megnehezítette, hozzájárul a hermetikusság gyakorlatához, kialakított egy bizonyos szófukar gesztusrendet, amely néha egyenesen ellenségesen viselkedett más – mondjuk így: Victor Hugo-féle, Illyés Gyula-féle – alkotásmódokkal. Emezeket a szűkszavú költők gyarapodó serege lenézte, fecsegőnek bélyegezte, pongyolának, terjengősnek, sőt dagályosnak vélte, és esztétikailag lázított is, szított is ellenük. A kötelezően reduktív beszédmód azonkívül elidegenítette a hagyománytól az új költőket és olvasókat, s lassan oda jutottunk, hogy immáron lehetetlen volt egy-egy terjedelmesebb életművet valódi értékén szemügyre venni. Pedig utóbb kiderült, napnál világosabban kiderült, hogy a rövidség önmagában nem garantálja a költemény értékét: a hosszabb költemény nem feltétlenül hitványabb, s nem minden rövidebb vers remekmű. Emezek között akad szinte véletlenül előálló tökéletesség és teljesség, s akad felületesebb, csupán egy ötlet életkoráig terjedő hirtelenség. „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!”: József Attila egysorosa – noha alig jajdul fel a költő száján, olyan rövid – igazi drámai darab, és felér sok más költő hosszabb panaszáradatával, habzó sirámaival. Miért? Azért, mert kifejezi azt a kínzó érzést, hogy a halott anyának felajánlott szöveget az már nem tudja olvasni. És még miért? Mert a költő irgalmat kér azért, hogy még mindig csak költő, és nem pénzkereső meglett ember. Mert egymás mellett kettősen is megnevezi azt, aki életet adott neki (az egyik szó, mama, csak az övé, szinte az ő magántulajdona a magyar költői nyelvhasználatban), tehát még nyomatékosabban könyörög, mintha csak egy kifejezést használna. És még egy dolog: mert ebben az egyetlen sorban is kimondja, hogy kész van a vers, tehát be kell fejeznie… A démonaival harcoló, öregedő Hölderlin – anyjának írott – levelei jutnak eszünkbe… A hálával elegy szemrehányás tónusa ez, a halálra készülő fiú önkínzó máskínzása.

A rövidség azonban általában nem a drámai hangnem hordozója. A költők zöme rövidségében is olyan, mint hosszúságában. Emily Dickinson például kétsorosaiban is a varázsigék, közmondások, maximák találati biztonságával fogalmaz; efféle verseit is olyan – többértelmű – bölcseleti jelzésnek tekintjük, mint életművének többi részét. „Society for me my misery / Since Gift of Thee” A költőnő 1534-es számú verse jelentheti ezt: A társadalom siralmasnak tűnik nekem / mióta meg (vagyok ajándékozva) veled. De jelentheti azt is: A társaság siralom számomra / a te ajándékod óta. Sőt azt is: A társaság a gyötrelmem / ajándékod óta. A rövidség általában hajlik arra, hogy ritkítsa, homályosítsa, vagy száműzze az értelmet. Mint a kimondhatatlan testvére, rokon a némasággal, olykor-olykor alig csúcsosodik ki belőle. (Ez a tulajdonsága egyébként azt is jelzi, hogy zömmel komoly állításra törekszik, nem igen tűri a humor, a könnyedebb műfajok nyelvét.) Lehet egy kultúra alapvető azonossági alakzata (gondoljunk a haikura), lehet csupán egy személy számára egész életet végig kísérő, alkatinak vélhető írói jegy (például Dickinson vagy Christian Morgenstern esetén), de lehet döntés eredménye, bűvészmutatvány, a mondandóhoz arányuló következmény. Weöres Sándor ún. egysoros versei inkább a meg-megcsillantott szellemesség jelei, semmint a pillanaton túlmutató találatok. Áldott az első meztelenség. Vagy: A dal madárrá avat. Vagy: Szárnysötét. Vagy: Tojáséj. Vagy: Lábunkat vinni. A mondattá bővülő állítások szemléletük gyermeki, abszurd, vagy egyszerűen szokatlan jegyeivel lassítják az olvasást, az egyetlen szóba sűrített kijelentés pedig inkább festői értékrendjével győz meg. Feltűnik, hogy az egy-szavak mindig összetettek, soha nem önállóak, tehát a képzettársítás természetét rajzolják elénk, s egy folyamatot, tulajdonságot, állapotot vagy reménységet tesznek érzékletessé. Kevesebb hely nyílik itt a bölcsességre, a mélyebb összefüggésre, s az axiómák sem vágnak mellbe eredetiségükkel. Úgy tűnik, a rövidség itt éri el kifejező erejének határait, itt válik a költészet bűvészetté, itt vékonyodik elemi jelzéssé. A magyar nyelv, azt hiszem, azért képes arra, hogy az egytagú alakzatokat is kijelentésként érzékeltesse, mert a névszói állítmányönmagában is megáll, nem kér igei aládúcolást. Így aztán elég egyetlen szó, és kész a mondat, – s ha a mondatban költészet van, nem kérhetünk többet.    

Jegyzetem végén felvetnék még egy gondolatot. Olvasmányaim folyamán mindinkább úgy érzem: ami régi, az rövid. Persze, vannak újabb rövid csodák is, például Jorge Luis Borges minden írása. Az igazság bizonyára a kivívott rövidséget szereti, noha bonyolult igazságok hosszan kell kifejteni. A régi tanítók és mesterek közül nem egy egyáltalán nem írt (Püthagórász, Szókratész, Jézus). Mindegyikük kereste és megtalálta az írásbeliség melletti érvényességet. Ugyanakkor az is igaz, amit Mallarmé mondott: a világon minden azért történik, hogy végül örök életet nyerjen egy könyvben. A rövidség a világosság és a rejtélyek közös forrása. Mögötte a némaság hatalmas birodalma terül el, előtte a felfogók és felfogások számtalan tömege nyüzsög. Minél hosszabban gondolkodom a rövidségről, azt hiszem, legfőbb jegye mégiscsak az kellene legyen, hogy a dolgokkal arányos írásbeliség létrehozására szorítson bennünket. Aki röviden beszél, sokat hallgat. A hallgatás pedig, ki tudja, miért, hitelesebb magatartás, mint a beszéd. (Noha a némaság is lehet gaztettek temetője.) Ha ezt tudnánk, a rövidséget ötvözni az igazmondással, és semmi mást, már több értelmet adnánk a teremtésnek. Az lenne szép, úgy beszélnünk, mintha mindig valami kedves emberi lényhez beszélnénk, mint az igazság eretneke. És istenre sem lenne szükségünk, csak néhány szóra. Emily Dickinson legszebb kétsorosa talán ez: „A Letter is a joy of Earth - / It is denied the Gods” – „Egy levél földi gyönyörűség – / megvonták az istenektől”. Lehet, hogy maradt még erre emberiségünk?