Hírlevél feliratkozás

Keresés

Beleragadni változatos pillanatokba

Tóth Krisztina: Pillanatragasztó, Magvető, Budapest, 2014.
A legnagyobb újdonságot számomra a kötetben az Ahogy eddig ciklus Földlakó című szövege jelenti, amely több vonatkozásban elüt a kötet többi elbeszélésétől. Ugyanis erőteljes szatíraként, illetve a nyelv és a testiség groteszk módon történő párhuzamba állításaként is olvasható, ráadásul (többek között) Gogol Az orr című elbeszélését is felidézi. A történet úgy indul, hogy a főhősnő hazafelé sétálva a lakópark felé észrevesz két cipőtalpat a földön, melyek az ég felé fordultak...

Baranyi Gergely 1989-ben született Keszthelyen. Költő, egyetemi hallgató. Debrecenben él. A FISZ tagja.        

 

Tóth Krisztina legfrissebb, 2014-ben megjelent Pillanatragasztó című novelláskötete illeszkedik abba az irányba, mely korábban megjelent könyveiben, mint a Hazaviszlek, jó?-ban és a Pixelben rajzolódik ki, hiszen mostani elbeszélésgyűjteményében is hétköznapi sorsok, drámák szubtilis ábrázolásai kerülnek a szövegek fókuszpontjába, és textuális szinten is több hagyományt felelevenítő gazdag rétegzettségbe ágyazódnak.

 

A kötet huszonöt írást tartalmaz, melyek átlagosan 8-10 oldal hosszúak, tehát feltűnően rövid novellákról beszélhetünk. Ebből is adódik, hogy cselekményük a legminimálisabbra redukált formában van jelen. Ahogyan a kötet fülszövege megjegyzi igencsak találékonyan, „[a] történetek mindegyike egy-egy pillanatfelvétel Magyarországról, tükörcserép az elmúlt negyedszázadból. A Pillanatragasztó megkísérli összeragasztani ezeket a cserepeket, és rögzíteni a múlt egy darabját.”  Ez a leírás egyébként a Pixel fülszövegében foglaltakkal mutat éles párhuzamot – ebből is látható, hogy szerkezetében közel álló könyvekről beszélhetünk. Az idézett szöveghely kidomborítja azt a finom nyelvi játékot, amely meglátásom szerint a könyv címe és annak szövegei között áll fenn: a pillanat, mint nagyon rövid, tömör, ugyanakkor végtelenül aprólékos időintervallum többféleképp kontextualizálható a novellák epikai világában. Az egyik legkézenfekvőbb a kötet fülszövegében megfogalmazott pillanatfelvétel, amely kapcsán nem szállhat vitába az olvasó sem, hiszen a szövegek cselekménye legtöbb esetben, mint korábban is írtam, egy-egy jelenetre redukálódik, vagy ha több eseményszál is bekapcsolódik, azokat is sallangmentesen, minél kevesebb szóval beszéli el a narrátora.

 

Viszont a pillanatnyiság akképpen is megjelenik a novellák cselekményében, hogy a bennük felvonultatott központi szereplők az elbeszélések végére egy pillanatnyi ráismerés részesei lesznek – sejtetik a karakterek által átélt epifániát. Már a legelső, Doors című elbeszélésből is kiérezhető ez: miután női protagonistája visszatért a lakásba, azután, hogy konstatálta, hogy elütötték szeretőjét (aki egyébként egyetemi oktató), és elváltak a balesetet okozó autóvezetővel, lefekszik ágyába, és átengedi magát környezetének: „[k]ésőbb hajnalodni kezd, az ablaktábla mögött földereng a szürke ég. Pisilni kell, nem bírok megmozdulni. […] Két éve nem alszom” (15). Majd a szöveg egy The Doors dalszövegrészlettel zárul: „I am the Lizard King, I can do anything. Jön a reggel [kiemelés az eredetiben – B. G.]” (15). Vagy az utána következő Az égő menyasszony című novella esetében – annak főhőse miközben elindul újonnan szerzett barátainak koncertjére, tesz egy kitérőt egy kávézóba, ahol korábban is megfordultak. Azzal a céllal teszi, hogy újra láthassa azt a bizonyos cikket az újságban, melyet akkor is olvasott az égő menyasszony esetéről, viszont azt tapasztalja, hogy az újságban „[s]emmiféle égő menyasszonyról nincs szó: szélsőséges tüntetők felgyújtottak egy hidat” (26) Kelet-Indiában. S amikor áthalad egy bizonyos parkon a koncert helyszínére tartva, ott észreveszi a szökőkutat, amiben „a víz köralakban táncol, mint egy óriási, vörös máglya, középen pedig ott áll fényruhában egy fátylas szobor, az égő menyasszony” (Uo). Mellette pedig észreveszi azt a levélhalmot, melyben a novella elején belefeküdt különleges okokból. Ebben is sejthetünk a protagonista szemszögéből egyfajta ráismerést, egy olyan pillanatnyi reflexiót, amely saját jelenlétére, saját önmegismerésére vonatkozik. S ez a motívum a kötet többi ciklusának darabjaiban is ugyanúgy érzékeltethető: legyen szó a Végül is, nyár van ciklus Kacér című szövegéről, melyben a férj már maga sem tudja eldönteni, mi a viszonya a feleségével, illetve egy másik nővel; vagy akár a kötet címadó novellájáról, amelynek tárlatvezető főhőse előszilveszteri összejövetelének lebonyolítása után megpróbálja megkeresni a pillanatragasztót, hogy megragassza az egyik kiállított tálnak az egyik tartó lábacskáját. Viszont a ragasztót nem találja, s mindeközben továbbra sem hívta ki a mentőt a közvetlenül az összejövetel előtt összeesett vízvezeték-szerelőhöz, aki eszméletlenül feküdt a takarítóhelyiségben. S amint a főhősnő kikerülte az egyébként halottnak tűnő szakembert, nem találja meg a ragasztót. S ekkor – értelmezhető úgy, mint az elbeszélt tapasztalatok következtében – összeomlik. „–Hát akkor hogy ragasszam meg azt a kurva tálat? Hogy ragasszam meg? – kiabált a szemetes konyhában. – Hát mégis, hogy a jó büdös francba ragasszam meg? – És sírni kezdett” (166).

 

Ettől a szemponttól nem teljesen függetlenül a kötet elbeszélései abban a tekintetben is figyelmet érdemelnek, ahogy korábban utaltam rá, több irodalmi szöveghagyományhoz és műfaji mintázathoz is kapcsolhatóak. Többek között a balladához, hiszen a legtöbb novella cselekménye némely ponton hangsúlyosan követi ezt a műformát. Ez a legjobban a Tímár Zsófi muskátlija címűben van jelen, mely már paratextuális szinten előirányozza ezt az kapcsolódást. A szöveg egy házasság történetét meséli el: Zsófi és Péter viszonya a cselekmény idejének múlásával egyre hidegebbé válik, addig fokozódik, amíg „a férje egyetlen szó nélkül költözött el, amikor ő nem volt otthon” (119) – az is kiderül már az elköltözés előtt, hogy Péternek más nővel is volt viszonya. A szakítást követően Péter Zsófi visszaszerzésére irányuló kísérletei rendre sikertelennek bizonyultak. Majd különleges meglepetés kivitelezésére szánta el magát: eszébe jutott, hogy Zsófi mindig is szeretett volna egy muskátlis ládát az erkélyükre (korábban ezt Péter nem engedte meg). Miután beszerezte a kivitelezésez szükséges eszközöket, belopódzott egykori lakásukba, ahol éppen nem találta Zsófit otthon. A konyhaablak felőli virágláda felszerelése közben – hiszen nem pusztán az erkélyt díszítette fel ezzel – ki kellett hajolnia az ablakon a pontos beillesztés miatt. Ebben a pillanatban vette észre Zsófit, s ezután véletlen baleset következtében lezuhant a kilencedik emeletről. „Egyszerre értek a ház előtti járdára, férj és feleség. Zsófi nem értette, mi történt. Még akkor se fogta fel, mi ez a hirtelen csődület, amikor fölpillantva észrevette a nyitott ablakot és az üres virágládákat” (123). A fenti drámai sűrítés, elbeszélésmegfontolások, cselekményvezetés, stiláris megoldások utalhatnak arra, hogy a szöveg a ballada műformájával mutat párhuzamot. További szöveghagyományi kapcsolatot képviselhet az amerikai minimalizmus, amely meglátásom szerint a szövegek megformálásában van jelen: a már említett, rendkívül szubverzíven leegyszerűsített, pusztán a cselekményekre szorítkozó elbeszéléstechnikában mutatható ki, illetve a mai, hétköznapi tárgyak, kulturális médiumok egyfajta élőbeszédszerűség előtérbe állításában. Többször megjelenik például a Facebook közösségi háló, valamint különböző, népszerű zenék és filmek is meghatározó szerephez jutnak a szövegek epikai világában.

 

A legnagyobb újdonságot számomra a kötetben az Ahogy eddig ciklus Földlakó című szövege jelenti, amely több vonatkozásban elüt a kötet többi elbeszélésétől. Ugyanis erőteljes szatíraként, illetve a nyelv és a testiség groteszk módon történő párhuzamba állításaként is olvasható, ráadásul (többek között) Gogol Az orr című elbeszélését is felidézi. A történet úgy indul, hogy a főhősnő hazafelé sétálva a lakópark felé észrevesz két cipőtalpat a földön, melyek az ég felé fordultak: „egy ember állt a földben, csak a talpa látszott” (144). Eme erős tapasztalattól a főhős nem tudott szabadulni, még akkor sem, miközben szeretőjével pásztorórájukat töltötték. A nő egyszer csak azt tapasztalta az aktus közben, hogy a feje levált a testéről: „nem úgy érezte, hogy leesik a feje, hanem valóban levált [kiemelés az eredetiben – B. G.]” (146). A test külön tudott mozogni a fejtől, miközben utóbbit a férfi tartotta a kezei között. (Ha a nő feje szóba kerül, különlegességgel bír az is, hogy mindig a futball metaforáival írja le saját testrészét: „[a]mikor meg [a férfi] orális szex közben megfogta a fejét, akkor az is eszébe jutott, hogy henc, tilos kézzel a labdához érni” [145].) S később minden további nélkül vissza is tudta illeszteni a nyakára. A nő arra a következtetésre jutott, hogy „a jelenséget a férfi indítja el: valahányszor az arcát, a száját bámulja és az orális szexre gondol, a nőnek elkezd leválni a feje” (148). Ez a belátás gyökeresen megváltoztatja kettejük kapcsolatát, elsősorban onnantól, hogy a férfi a saját szemével is láthatta, hogy leválik a nő feje. Egy természetgyógyász segítségével korábban arra is fény derült, hogy a nőnek nincs aurája. Persze az is különleges körülmény, hogyan jutott el a férfi gondolatban oda, hogy auravizsgálatnak kellene alávetni a nőt:  azt vette észre ugyanis, hogy a nő „úgy nézett ki, mint valami űrlény”, (149) miközben profilból látta maga mellett a moziban. A cselekmény további alakulása után a férfi (aki egyszer még a grépfrútok között is megtalálta a nő fejét, amit először nem ismert fel), arra jutott, hogy mivel „olvasott egy riasztó halálozási statisztikát a fiatal magyar férfiakról, és ebben előkelő helyen szerepel a halálokok között a stressz”, (157) nem hagyja, hogy sírba vigye őt a nő. Az elbeszélés végén történtek pedig akár úgy is értelmezhetők, hogy a nő ment a sírba helyette: a férfi azon kérdésére, hogy a nő szereti-e, újra levált a feje, s a fej azt mondta, hogy „[j]obb volna nekem bárkivel, aki nem te vagy” (159). Majd elmerült, és utána a teste is, mintha csak „fejest készül ugrani” (Uo), utána vetemedett, s a végén a nőből sem látszódott más, mint a felfelé fordított csizmája. Hasonlóan groteszk nyelvi játékra lehetünk figyelmesek a történetben akkor is, amikor a nő egy pszichiáternél járva elpanaszolta a férjével kapcsolatos különleges körülményeket, mire a pszichiáter olyan kérdések feszegetésébe kezdett, mint például, hogy „nem mondogatta-e véletlenül gyerekkorában az apja, hogy olyat kapsz, hogy leesik a fejed” (152).

 

Tovább lehetne sorolni olyan elemzési szempontokat, amelyek termékenyen gazdagíthatják a könyv olvashatóságát: több elbeszélés is jó kiindulópontjául szolgálhat a genderkritikai elemzésnek (a fentebb számba vett Földlakó ezek közül is kiemelkedik), a szociografikus és társadalomkritikai érdeklődésnek. Mindez a gazdagság azt tükrözi, hogy egy rendkívül széles merítésű, sok irányba elmozduló novelláskötetről van szó, melynek darabjai valóban pillanatnyiságukban ragadnak meg megkerülhetetlen életeseményeket.