Mintha örökké csak távolodott volna

Részletek

Tóth Krisztina: Pillanatragasztó, Magvető Kiadó, Budapest, 2014.

Kacsó Csenge Réka 1992-ben született Szolnokon. Jelenleg a Debreceni Egyetemen tanul magyar és néprajz szakokon.

Korántsem pillanatragasztóval összeillesztett kommersz skiccek egy idealista „minden rendben lesz”-világból. Sokkal inkább realista történetek, kitöltve a félig üres poharak atmoszférájával. Légüres térben pangó arctalan lelkek, az elmúlt huszonöt év Magyarországáról. Vannak történetek, amik olyan erőteljesek, mint egy arculcsapás, valóságosak és realisták, és ott vannak azok a történetek, amik szürreálisak, valami egyetemes káprázatot képviselnek valahol a káosz felett.

Mint Az égő menyasszony történetében a Xanax kisbolygó felszínén. A valóság és Katatónia képzeletbeli képe úgy rétegződnek egymásra, mint az összegyűjtött avar levelei. Amíg a Litván Nemzeti Színház színészei rögtönzött performanszokkal vonják be a szórakozásukba az önmagát (szó szerint) elhagyni készülő lányt, fogalmad sincs mit hihetnél, de a végére te is pontosan tudod, hogy a szövetkabátos fiú téved, mert igenis létezhetnek égő menyasszonyok, valahol a valóság hűlt helyén.

A legkülönfélébb történetek, karakterek, emberi játszmák, gondolatok, motivációk vannak felsorakoztatva ebben a novellagyűjteményben, és mégis mindegyikben van valami közös, valami nyomasztó. Ami már az első sorokban megteremtődik, és végigkísér a történet egészén. Ami már akkor megsejtet valamit, amikor Zsófi Péterhez megy feleségül, ott van a félmeztelen nő képében, akivel a férfi megcsalja, a megritkuló szülői látogatásokban, a hazatérő férj pánikjában, és végső nagy találkozásban, a járda kövén. Mérnöki pontossággal szerkesztett történet, ami sejtet valamit, de jó krimi módjára tartogat csavarokat, hogy aztán a végkifejlettől függetlenül sötét nyomot hagyjon maga után.

De ott van ezekben a történetekben a szerelem és vonzalom megannyi arca is. Páldául a Soha, egy szót se novellában. Egy történet, egy örök játék: hallgatás, nézés, távolodás egymást követő fázisai. Egy negyvenes nő, kiüresedett, monoton élete közepén, gyermekkora egy nyugvópontjára gondol, egy fiúra, aki azóta férfivé lett. Soha egy szót sem beszéltek, de úgy érzi, hallani kell a férfi hangját végre, annyi év után, hogy megtalálhassa a saját hangját. Szüksége van egy pontra a történet végén, hogy új történet kezdődhessen. És ott van a férfi, de csak egy kamerán keresztül nézi a női arcot, ami egykor és most is olyan sokat jelentett. Egy közeli kép az objektíven. Hallgatás, nézés, távolodás véget nem érő kergetőzése az időben, és talán erről írt Paul Éluard is: „kellett egy arcnak jönnie / Amely a föld minden nevére válasz”.

A Pioneer-10 űrszonda polaroid kép a felnőtté válásról, az illúziók és az ártatlanság elvesztéséről. A magyar emigráns zongoraművész fia és a barátja, aki egy Helene nevű lányba szerelmes reménytelenül, Budapestre kirándul. Miközben a Pioneer-10 űrszonda folytatja útját, hogy kilépjen a Nap bolygórendszeréből, a fiúk ott hagyják gyermeki ártatlanságukat egy szebb napokat megélt polgári lakás elsötétített szobájában, egy gyermek prostituált képeivel nézve farkasszemet. Az élet meghatározó pillanatai éppen ilyen banálisak, sokszor groteszkek, és néha előfordul hogy csak harminchét perced van, hogy elérd a következő vonatot, de ahhoz, hogy gond nélkül hazaérj, magad mögött kell hagynod a poggyászodat.

De lehet máshogy is mesélni a felnőtté válásról. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy több módon is el lehet veszíteni a gyermeki ártatlanságot. Az erdélyi vendégmunkásokkal érkező Ata mobiltelefont akar összespórolni a félretett pénzből, de végére nem csak a pénz száll el az övtáskából, hanem a gyermekkor hamis idilljét összetartó illúziók is elvesznek a felnőttek világának mocskos játszmáiban.

Azért könnyű olvasni ezeket a történeteket, mert egy bármelyikünk által belakható világban játszódnak. Olyan közegben, amit ismerhetsz, olyan szereplőkkel, akikkel te is megosztod a világod, és ezek az emberek is ugyanúgy reagálnak vagy ugyanúgy nem tesznek semmit, ahogyan bármelyikünk. Járhatnánk ugyanabba a közértbe, dolgozhatnánk ugyanott, és dúdolhatnánk ugyanazt a Doors számot. És épp ezért nehéz is olvasni ezeket a novellákat. Mert egy kicsit mindenkiről szól, az elszalasztott lehetőségekről, a meggondolatlan és később megbánt tettekről, az elidegenedésről, bonyolult viszonyokról, magányról és cselekvésképtelenségről.

Vannak történetek, amik a kívülálló, csendes megfigyelő szemszögéből rögzítik az eseményeket. Olyanok, akár egy film képkockái, magad előtt látod a vágásokat, mint ahogyan az Utószezonban is. Magányos nő teregeti szét a strandlepedőket. Első vágás. Rózsaszín testű kiskamasz terpeszben. A fiú kavicsokat dobál. Talán fogyatékos. Vagy mégsem. Felkockázott hús a tányéron. Strand.  Helybéli fiúk rohannak be a vízbe. A part menti vízben lebegő banán. A fiú az anyja segítségével feltornázza magát. Visszatérnek a fiúk. Kudarc. Visszaúszás. Magányos, utolsó próbálkozás. Visszaúszás. Üres asztal. Az oldalsó korláton száradó leeresztett zöld gumimatrac. Utolsó vágás. Kívülálló, tárgyilagos történetvezetés, akár egy orvosi zárójelentés, nyugtalanító ábrázolása egy térben és időben kimerevített pillanatnak.

Az elbeszélések olykor szenvtelennek tűnnek, valójában azonban remek megfigyelés eredményei, ahol a történet belső működését nem árnyalja a külső szemlélő látásmódja, nem úszik be semmi a külvilágból, az ábrázolt jelenség komplex, a mesélő a képzeletbeli körön kívül áll. Ilyen a Galamb című novella is, ami az értelmetlen erőszak nagyon intenzív, képszerű ábrázolása. Hiába keresünk ugyan értelmet az indokolatlannak tűnő erőszak ilyen erejű megnyilvánulásában, a barbarizmus csak egy barbár szemével érthető. Ebből a szemszögből nézve egyszerűen csak durva és céltalan.

És ott vannak azok a történetek, amikben megcsillan a humor, az irónia és önirónia, néha csak szolidan, alig felfedve magát, néha azonban már szarkazmusba hajlón, erőteljesen és félreérthetetlenül. És ettől csak még valóságosabbak lesznek a történetek. Kizökkentenek? Igen. De jókor vannak jó helyen. Valakinek össze kell csinálnia magát a lépcsőházban, hogy rájöjjön a felesége az egyetlen biztos pont az életében. „Miközben beszélt, végig úgy érezte, a pszichiáter biztosan valami hisztérikus félhülyének gondolja őt. De ebben nem volt igaza, mert a pszichiáter azt gondolta, hogy a nő egészen hülye…” – olvasható egy másik novellában, a Földlakóban, ahol egy nőnek leválik a feje a helyéről (szintén szó szerint).

A szürreális képzettársítások át- meg átszövik a novellák világát, elég, ha csak az előbb említett történetre vagy a Plágium címűre gondolunk. A Múzeumpsziché zseniális ötlete a kezdet, a történet vége pedig beláthatatlan, kaotikus, az elképzelhető és elképzelhetetlen, a normalitás és az őrület határmezsgyéjén. És ott vannak azok a történetek is, amik egyszerűen csak nyomot hagynak, mert továbbgondolásra késztetnek. Például a Valaki novella is. A fiú fél hatkor kel, hogy ne fusson össze a szeretett lány szüleivel, a hosszabb úton megy a biciklivel, mert az szebb és az apjával amúgy is oda jártak pecázni. Aztán egyszer csak az egyik fáról, az ölébe zuhan egy öngyilkos nő. A lányhoz vitt sniccert meg spárgát a könyvkötözéshez, de nem is biztos, hogy bepakolta, és amúgy is eséskor távol került a biciklitől, pedig azzal levághatná a kötelet. Ahhoz, hogy megnézze, el kéne engednie a testet. Hosszú időn keresztül tartja az egyre élettelenebbé váló nőt, és miközben sejti, hogy már halott, azon gondolkodik a nő vajon látta-e őt az ugrást megelőző pillanatban. Aztán egyszer csak arra jön Valaki, végig erre a pillanatra várt. Feltápászkodik, a kulacsáért nyúl. A kulacs üres, de a dobozban ott a spárga, és mellette ott a sniccer is. A „mi lett volna, ha” örök problematikáját juttatja eszünkbe ez a történet, mert az életben és a novellák világában kallódó lelkek is rendre feltehetik és fel is teszik ezt a kérdést. E novellák szereplői is ott vannak életük meghatározó pillanatainak kellős közepén, csak egyszer fognak agyonverni egy kamerázó lányt a nyilvános wc-ben, csak egyszer fognak egy mintahálószoba ágyában szülinapot ünnepelni, és csak egyszer rejtenek el egy holttestet a takarítószekrénybe, hogy a kiállítás zavartalanul mehessen végbe. Persze dönthetnének másként, de épp így döntenek. Életük díszletei között, az adott pillanatban ezek tűnnek egyedüli megoldásnak.

A novellák nagyon pontosan vannak elrendezve. A huszonöt szöveg ötös ciklusokban foglal helyet, a ciklusok címadó novellái a ciklusok záró darabjaiként olvashatók. Az első novella szereplője, egy a rendszerváltás idején huszonöt éves nő, a záró novelláé egy napjainkban huszonöt éves férfi. Rendszer van ebben a megoldásban, precízió, pontosság, olyasfajta, ami a világunkból sokszor hiányzik. Amit a novella szereplői egész életükben kergetnek, egy talpalatnyi rendet a káosz után. A valóságban nem lehet utólag összeszerkeszteni a történeteket, kiválasztva minden epizódból a legjobb részeket, elrendezni a meghatározó pillanatokat életünk folyamában, hogy aztán pillanatragasztóval összeillesszük ezeket a skicceket. Az életben sokszor vannak kiüresedett, elveszett pillanatok, és ilyenkor a pillanatragasztó talán csak arra képes, hogy a köztük tátongó űrt kitöltse.

„Pusztulás, rothadó fogai közt feküdni.

Erdő lehet, csalóka évszak fénye.

A lombszűrőn át lent az álom mélye.

Ahogy a fényt az úton összegyűjti."

(Szerelmesvers)