Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Hegedüs Anna versei

Fotó: Tóth Anna

borkán leszek a sufniban / levesznek évente egyszer

Bővebben ...
Költészet

Martzy Réka: lányok

Fotó: Szűcs Anna Emília

darazsakra lépünk néha, / hogy sírhassunk, mert így láttuk

Bővebben ...
Próza

György Alida: Pű, pű, pű

Fotó: a szerző archívuma

Még a tavalyelőtti esés után figyeltem fel rá, hogy mindenki sokkal kedvesebb, ha bottal járok, úgyhogy már inkább le sem teszem. Ha meglátok valakit az utcán, rögtön görbítem a hátam. Olyankor megállnak, érdeklődnek a hogylétem felől. Én meg mondom nekik, hogy egyedül vagyok, nincs segítségem, derekam, hátam, lábam, kezem fáj, de lényeg, hogy egészség legyen.

Bővebben ...
+SZIF

Szita György visszatér: Török Lajos interjúja Győri Péterrel

A 96. Ünnepi Könyvhéten jelenik meg a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány kiadásában Szita György nyolc kötetből álló bűnügyiregény-sorozatának első három darabja. A szerző neve a mai magyar krimiolvasók számára aligha ismerős. Azok viszont, akiknek a Kádár korszak népszerű irodalma valaha a látóterükbe került, talán emlékeznek arra, hogy Szitának az 1980-as évek végén két bűnügyi regénye is megjelent.

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Bánki Benjámin: izommemória

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kazsimér Soma: Légzőnyílásaimon keresztül először kapok levegőt

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kupihár Rebeka: ünnepnapok

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Korsós Gergő: Medúzanézegetés

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Lukács Flóra: El a tengerhez

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Próza

Vecsei Márton: Ide, vissza

Fotó: Nemes Eszter

A vízben több tucat fekete, úszósapkás fejet véltem felfedezni. De rendesen elkolombuszoztam! Még a végére sem jutottam amúgy logikussá váló gondolatmenetemnek, ami megválaszolná a kérdést, hogy mi a fenéért hordanak az emberek úszósapkát az óceánban, mikor rájöttem, hogy azok nem emberek. Hanem fókák.

Bővebben ...
Költészet

Áfra János: Áttörve hullámon, ködön

Fotó: Vigh Levente

Örökségem ezer éve / földből lassan kikeverve

Bővebben ...
Próza

Vajna Ádám: A falu (regényrészlet)

Fotó: Oláh Gergely Máté

Végül pedig biztosan tudnak szerezni a fiúkkal valamit a Szent Rókustól, leginkább valami apróbb testrészt vagy hasonló maradványt, és ha rá hallgatnak, akkor a Szent Rókust választják, mert igaz, hogy a népszerűsége, így, hogy egy ideje nem volt komolyabb pestis, lecsengőben van, de előbb-utóbb úgyis jön megint valami járvány, ez majdnem olyan biztos, mint a Teremtő szeretete.

Bővebben ...

Kotordpata legendáriuma

Toroczkay András: Búcsú Éhestől, Magvető, Budapest, 2015.
Érdekes megnézni, hogy milyen viszonyban áll Éhes és a narrátor. Éhes történeteit a narrátor írja Éhes noszogatására. Van azonban egy mondat az Éhes és a világ című szövegben, amely Éhes szájából hangzik el (amikor Bandi, az elbeszélő már sokadszorra hárítja a feladatot), és mintegy értelmezési kulcsként kezelhető: – Meg fogom őket írni és mindenki azt fogja hinni, hogy én találtalak ki.

Sági Varga Kinga 1985-ben született Szabadkán, jelenleg Újvidéken (Péterváradon) él. Irodalomtörténész, kritikus, az újvidéki Forum Könyvkiadó szerkesztője, a Híd Kör, a FISZ és a JAK tagja. Az újvidéki BTK Nyelv- és Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója.

 

Toroczkay András kötetét olvasva mindinkább beigazolódni látszik a sokak által emlegetett tendencia, hogy a kortárs próza történetszövésében egyre inkább teret hódít a realitás működtetése az egészen valószerű, mégis fiktív talajon. Már-már szociográfusi igénnyel készült írások születnek egymás után, gondoljunk például Mán-Várhegyi Réka vagy Krusovszky Dénes új kötetére. Természetesen nem szociográfiákról van szó – Toroczkay esetében sem –, hanem olyan írásokról, amelyekben a szerző a megtörtént vagy a megtörténtnek vélt elbeszéléseket egészen pontosan megrajzolt, realisztikus ívre fűzi fel, mintegy görbe tükröt tartva a kor embere, hétköznapjai és vívódásai elé.

 

A novelláskönyv jellegzetességét a hűvös érzelmek, a „férfiasan” elnyomott fájdalmak és az agresszió kezelhetetlensége, a gunyoros nosztalgia, a látszólag „tartózkodó” tárgyilagosság, a groteszk határát súroló hősábrázolás, a látszólagos cselekvések világának megjelenítése adja meg. A Búcsú Éhestől novelláinak nagyobb része fenn tudja tartani az olvasó érdeklődését, ám nem egyforma intenzitással. Vannak kissé túlírt, vontatott darabok (mint pl. Angéla és a Weltraum, A verekedés) és részletek, a kötet kárára van továbbá, hogy a szerző helyenként szinte ugyanazon szavakkal, szókapcsolatokkal vagy mondatokkal ír le egy-egy visszatérő alakot vagy jelenséget, amelyben sem tartalmi, sem stiláris többlet nem fedezhető fel, és A Sistergő Főnix tündöklése és bukásában a párbeszédek jelölésének eltérése is indokolatlan, zavaró. Ezen apróságoktól eltekintve a kötetben fontos minden egyes epizód vagy akkord (hiszen a zene visszatérő elem a szövegekben!), ugyanis így épülhet fel a kotordpataiak – szakralitástól mentes – legendáriuma. Kotordpata fiktív kisváros a maga provincializmusával és fura alakjaival. Már az első novellából megtudhatjuk, hogy a pataiak közép-alföldi emberek, akik „kapzsi, szűklátókörű, kicsinyes népek, akik minden újnak kerékkötői, semmit sem értenek elsőre, vagy nem akarnak érteni semmit, semmi nem jó nekik, örökké a másikat lesik. […] Van, aki azt mondja, a kotordiak bárkit elfelejtenek, ha nem lehet a nyelvüket köszörülni rajtuk” (9). És ha e leírás még nem készítené fel az olvasót kellőképpen arra a patai dekadens hangulatra, amely a novellákban egészen eltérő szituációkban jut kifejezésre az elbeszélő és Éhes Miklós szűrőjén átengedve, akkor a város leírása és neve is sokatmondó. Kotordpata leginkább Sárszag (!) felől közelíthető meg. A Kotordpata városnevet, amelyből a vasútállomás falán „lekopott egy »d« betű”, ha szóösszetételi szinten szemléljük – kotor: „gödröt kaparással létrehoz [...] söpör, túr, kapar” (MÉSZ 564.), pata: „többfajta állat [...] lábának végét, ill. ujjait borító vastag szaruképződmény” (MÉSZ 809.) –, kitűnik annak pejoratív jelentése, átvitt értelme, vagyis egyfajta helyben topogás, kaparás, fejlődésképtelenségi attitűd rajzolódik ki. A hanyatlásról leghatásosabban az árnyalt leírásokból értesülünk: „A gaz, a nem vágott gyom, az alig elfoglalt természet összekeveredik a mindenre ráterülő porral” (10), „valami nagyon más, ezt mindig is éreztem. Aztán rájöttem. A színek. A házaknak, arcoknak fakóbbak lesznek a színei” (11). A színek, a törődés hiánya, valamint egy magasabb szinten érvényesülő hiátusérzés (például a hegyeké, a tengeré stb.) mindvégig jelen van a kötetben, ez pedig egy fiktív, idilli múlt iránti állandó nosztalgiát és sóvárgást von magával. Ám e nosztalgia inkább szarkasztikusnak és ironikusnak tűnik, néha már maliciózusnak, mint valódi vágyódásnak a „megszépült” múlt iránt. Minderre azonban szükség is van, hogy a porlepte kisváros hangulatát a szerző hathatósan az olvasó elé tudja tárni. A város abszurd atmoszférájának leírásába olykor Bodor Ádám-i elemek is bekerülnek, mint amilyen a „termál kénes szaga”, amely akár a verhovinai körzetben is elképzelhető lenne (szintén fiktív és zárt a maga nemében), a termálvíz mellett, amely a Bodor-terep lényegi szelete, és konzerválja a végtelenül valótlan, ám mégis valósnak tűnő körzet biztosát, valamint Verhovina minden titkát. A város – amely közelebb van Istenhez és a csillagokhoz, mint bármely más város, a termálvizének szagáról ismerszik meg, és a délibáb is olykor eggyé teszi az éggel – már-már mágikus realista térré avanzsál. A novellák tehát főként a kotordpatai történeteket jelenítik meg, néhány azonban a budapesti miliőben játszódik, ám e novellák esetében módosul a narrációs technika is: a történetszál felfejtése mögött asszociációkra vagy impressziókra építő, töredékesebb elbeszélés fedezhető fel (pl. Hajnali cappriccio).

 

Kotordata orientációs pontja a Weltraum, amely egyben a nosztalgia tárgyi/képi kivetülésévé is válik. Ahhoz képest tudjuk meg, mi hol található. Itt dolgozik Angéla is – aki visszatérő szereplő a kötetben –, a mindig mosolygó, szerény jegyárus, később azonban kiderül, hogy pornót forgatnak vele, majd megszökik a magyar Rambóval, Mészáros Desirével, alias Dezsővel. A szereplők többnyire valamilyen devianciával rendelkeznek. Van például úszómester (Kiscsücsök), aki nem tud úszni, míg a másik (Éva) sánta. De él Kotordon egy költő is, Zánki-Deák Sándor, aki nem tud verset írni, de már díjalapításon gondolkodik a saját nevével, amit csak kotordpatai kaphatna meg. A hely egyetlen (fűzfa)poétája ő, aki apja gyengécske kézirataiból közöl saját néven. A pataiaknak van továbbá egy zenekaruk is, a Sistergő Főnix Önkéntes Tűzoltózenekar, amelynek tagjai gyakorlatilag zenei analfabéták. Mindannyian látszólag átlagosan tengetik mindennapjaikat, végzik a dolgukat, mímelik az életet ott, ahol valójában nincs semmi.

 

A kötet identitásformálási technikájában figyelemreméltó a bravúros névhasználat. A nevek többségének jelentése utal a használójuk végzetére, sorsára, ráadásul szinte mindegyiket gúny, irónia övezi. Gondoljunk csak Disznó Sándorra (Sajtira), Sánta Katira, Vigyorra (aki mindig szomorúan néz), Angyal Bandira, a macskaemberre (Kristály Tomira), Dudekre (dudor van az orrán), Kocsonya Mihályra (a hentes fiára), Kankalinra (a maffiózóra) stb. Valamennyiük személyiségelemzése valahogyan – vagy belesimulva a szavak jelentésébe, esetleg azoknak egy korábbi jelentéstartalmára rájátszva, vagy homlokegyenest ellentétes értelemben – elvezetne a névben rejlő jelentések valamelyikéhez.

 

A legfontosabb kérdés a szubjektumokkal kapcsolatban azonban a fülszövegben is megfogalmazott kérdés: „Ki ez az Éhes? Mintha valamit folyton akarna az embertől” és a narrátortól, a címbe is belopta magát és a szövegekben is hangsúlyos helyet kért magának. „Éhes Miki valójában Mihály volt, de valószínűleg, mert mindig is utálta Szerb Antalt és különösen az Utas és a holdvilágot, zavarhatta, hogy ő is Mihály. Vagy a halálparája miatt…” (259). „Huszonhárom éves, tisztaságmániás” (12), jó táncos, egész nap képeket fest, „belül Miklós általában fél, vagy épp boldogan ábrándozik, sohasem unott vagy flegma, ugyanakkor néha szükségét érzi eljátszani ezek valamelyikét” (226), patkányutálata van, kegyetlen is tud lenni, ami pedig a legfontosabb, kotordpatai, aki nem találta ott soha meg a helyét, a történetek idején nem is él már ott, mégis valamilyen elemi erő vonzza a szülőhelyéhez. A folyamatos vállalkozó kedve és kudarcai teszik Éhessé. Éhes a világra, azután kizsebelve mégis eltűnik a portugáliai ködben. Érdekes megnézni, hogy milyen viszonyban áll Éhes és a narrátor. Éhes történeteit a narrátor írja Éhes noszogatására. Van azonban egy mondat az Éhes és a világ című szövegben, amely Éhes szájából hangzik el (amikor Bandi, az elbeszélő már sokadszorra hárítja a feladatot), és mintegy értelmezési kulcsként kezelhető: „– Meg fogom őket írni és mindenki azt fogja hinni, hogy én találtalak ki” (255). A történeteket mégis Bandi írja meg, neki adatik meg, hogy Éhest kitalálja. (A megírtságra a narrátori kiszólások is külön utalnak több ízben is.)

 

Talán nem tűnik merész értelmezésnek, ha Éhest Toroczkay alteregójaként képzeljük el, azon harmadikként, aki valójában se nem a szerző, se nem a narrátor, hanem egy látszólag tőlük függetlenül, háttérben, ám mégis reflektorfényben lévő figura, aki számon kér búcsúzás előtt. A szerző szövegvilága a búcsúzás gesztusává válik – tetőpontjára ez az Éhes és a világ című novellában hág. Lényegi mozzanata a törekvés egy korszak lezárásra, búcsú Kotordpata ellentmondásos és különös figuráitól, számvetés a múlttal némi öngúnnyal fűszerezve, különös tekintettel az igazság és az élet releváns megélésének mélyen ironikus értelmezésére: „Miki szerint legendák voltunk. Szerintem meg szimplán hülyék, ha azt hittük magunkról, hogy legendák vagyunk” (243).