Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

Iskola a határon túl

Szarvas Melinda olvasónaplója Nyerges Gábor Ádám Sziránó (Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2013.) és T. Kiss Tamás A tükörtestvér című (Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2013.) regényeiről.


Nyerges Gábor Ádám első regénye esetében mintha maga a kötet nem is a megjelenés végső terméke lenne, hanem sokkal inkább az elkészült alapja a ráépíthető további elemeknek. E szempontból a Sziránó nem lezárta saját maga megírásának időszakát, hanem a könyvalakkal született meg, s az így megkezdett életét szerzője ameddig csak tudta, egyengette is. Természetes és valójában üdvözlendő dolog, hogy a legfiatalabb írógeneráció tagjai kísérleteznek legbátrabban az online felületek kínálta lehetőségek kiaknázásával, már ami az esetleges reklám és könyvmenedzselés módjait illeti. Sok esetben azonban az egyre több kötethez készülő könyvtrailer az egyetlen olyan kiegészítő, vagy kísérő alkotás, amely nem (csak) egy közösségi oldalon létrehozott szerzői, vagy külön a könyvnek készített profil közönsége számára érhető el – még ha a terjesztése ugyancsak ezeken az oldalakon zajlik is. Utóbbi felületek promóciós célra történő használatakor fontos észben tartani, hogy ez a bizonyos közönség szűk, és ami még fontosabb: lassan bővül. Sőt, mivel ismerősi alapon kezd szerveződni, bizonyos esetekben, vagy időszakokban épp a „szakmabeli” olvasók száma lehet nagyobb a csoporton belül. Hiába tehát a kötetre épített akár még ötletesnek is tűnő reklám, annak egyvalaki általi újabb és újabb közzététele jórészt ugyanazokat találja meg, s így a sorozatos azonos tartalmú felbukkanás könnyen az eredeti céllal ellentétes eredményt hozhat: ahelyett, hogy meghozná a kedvet a könyvhöz, vagy akár csak felkeltené a kíváncsiságot, előre telíti a jövőbeni befogadót, s a kötet az előtt lehet túl sok, hogy elolvasásra került volna. A közösségi oldalak akkor működhetnek jól promóciós felületként, ha a reklám(ozás) is egyszemélyes vállalkozás helyett közösségi tevékenységgé válik. A Sziránót is nehéz hasonló, reklám által nyújtott előzetes ismeretek nélkül kézbe venni. Nyerges könyve esetében azonban úgy tűnik, hogy a kötet aránytalanul kicsi alapja egy olyan intenzív, a végsőkig kimerített, és már-már kiüresedett reklámfolyamnak, amit pedig szerzője rá igyekezett építeni. Ez a belátás pedig épp azért szomorú, mert nem egy rossz könyvről lenne szó. A Sziránó egy tisztességes első (kis)regény, annak minden pozitív és negatív hozadékával.

„Mi vagy te, Medve Gábor, kérdezte e sorok írója leplezetlen sértődöttséggel a hangjában, mivel kettejük barátságában mindig is ő volt a krónikás, Sziránó pedig az – állandóan elégedetlen – olvasó.” (231.) Az utolsó fejezetben olvasható az iménti idézet, ez a zárlat teszi világossá a szöveg poétikai szerkezetét, tudniillik, hogy annak írója és hőse igen hasonló szerepkörbe tartoznak, vagyis Sziránó maga (is) írója a kötetnek. E megoldás miatt idézi több kritika és a szöveg maga is Kosztolányi Dezső Esti Kornél című művét, mely párhuzam kínos mértékben kiüresedett mára a magyar irodalom keretein belül. Nemcsak az értelmezői gondolkodást mutatja sematikusnak, ha minden író szereplő és szerző ilyesfajta kapcsolatáról ez a klasszikus az első, ami közelítési szempontot kínál, de Kosztolányi művét és az azzal párhuzamba állítottat is leegyszerűsíti. A kötetből inkább azt a részt választottam e bekezdés bevezetéséül, melyben Ottlik Géza Iskola a határon című alkotása idéződik meg. Nyerges könyve a fikció szerint a főhős, Sziránó kéziratán alapul. Így válnak érhetőbbé a szövegben sűrűn felbukkanó önkorrekciók és a megírás folyamatára tett sorozatos reflexiók. A zárás, noha ötletes, több a szövegben található megoldáshoz hasonlóan kidolgozatlansága miatt inkább hat irodalmi panelnek, semmint meglepő vagy legalább is működő elemnek. Egy olyan kötet igencsak vitatható regényszerűségét, vagy legalábbis szoros egységét látszik hangsúlyozni a korábbi fejezetek közös zárlataként, ami egészen addig sokkal inkább novelláskötetként építkezett. Ez a zavar nem azonos a kilencvenes évek második felében fénykorát élő novellaciklus–regény dilemmával, vagyis a Sziránó esetében a bizonytalanság nem a szerkezet összetettsége okán, sokkal inkább pontatlansága miatt adódik. A fejezeteket anekdotikus jellegű novelláknak lehet leginkább tekinteni, melyeket Sziránó alakja kapcsol össze. A sorrendjük nem kronologikus, s az egész kötetből nem rajzolódik ki egy nagyobb ív, ami összefogná őket. A Sziránó – a hátoldal leírásának ígéretéhez híven – „laza és sztoridús könyv.” Az addig szoros összefüggést nem mutató fejezetek végén ez a zárlat megmaradt ötlet szintjén, lazán kapcsolódva csak az addigi szöveghez.

Nyerges első prózai kötete több szinten is arra hívja fel akaratlanul is a figyelmet, hogy a látszólag egyszerű és frappáns megoldások korántsem könnyen kivitelezhetők. Azért, hogy az amúgy kreatív ötleteket nem sikerült tökéletesen megvalósítani, nem csak a fiatal szerző prózaírói rutintalansága okolható. A szerkesztési feladatokat meglehetősen nagyvonalúan végezték el, ami különösen szembetűnő egy olyan szöveg esetében, amely egy sajátos nyelv megtalálásán fáradozik. A Sziránó történetei alapvetően általános iskolai környezetben játszódnak, a főhős is kisfiúként jelenik meg, ez azonban inkább a narrátor jelzéseiből, sem pedig a fiú megszólalásaiból tudható. Az ön- és helyzetelemzésre hajlamos Sziránó helyenként infantilisebbnek, néhol pedig épp érettebbnek tűnik az amúgy „általános iskolásnál” pontosabban többnyire nem meghatározható koránál. Ezt a billegést nem a narrációt átszövő pro- és analepszishálózat okozza, mely prózaírói megoldás jótékonyan tágítja a szöveg idejét és terét. A Sziránót egy furcsa, rontott nyelv jellemzi, mely leginkább a mondatszerkesztés, nem pedig szavak szintjén mutatkozik meg, éppen ezért a szöveg sokkal szigorúbb szerkesztést igényelt volna. A poétikailag rontott nyelv csak akkor működik, ha pontos és következetes. A Sziránóé nem az. A kiegészítéseket és önkorrekciót az írói szándék szerint is bőven tartalmazó szöveg – mely tehát e szerzői döntés következtében is jócskán fel van dúsítva – nem bír el indokolatlan, vagyis szerkesztői figyelmetlenség miatt benne maradt szóismétléseket, vagy mondatszerkezeti megbicsaklásokat. Csak egy példa: „Ez utóbbi félmondat a későbbiekben végül a maga nyers költőiségében […] Sziránó egyik korai versének […] lett a későbbiekben biztos kézzel kihúzott, lapos és enyhén értelmetlen zárlata.” (65. – kiemelések tőlem. Sz. M.)

Nem csak szóismétlések terhelik feleslegesen a Sziránó szövegét, de olyan panelek is, melyek számomra ugyancsak a felületes írói megmunkálásról árulkodnak. A túlzott lazaságot mutatja, hogy ezek az ismétlések több esetben még csak nem is reflektálatlanok: egyszerűen mintha a szerzőnek nem lett volna kedve a már egyszer elsütött poén helyett újat kigondolni, pimaszul jelzi csak az olvasónak, hogy valóban ismétlésről van szó. Az olyan megoldásokra gondolok, mint például a filmekből, kiemelten a Dallas című sorozatból hallott, a leírás szerint Sziránó által érteni ugyan nem értett, mégis jó szövegkörnyezetben használt kifejezések szövegbe építése. Egy példa ismét: először a huszonhatodik oldalon olvasható a következő: „ez az ötvenes szeszkazán (ez utóbbi nem tudta, mit jelent, de a tévében Bobi kellő megvetéssel mondta Dzsokinak, így most neki is jó lesz) […].” Majd pedig a hetvenhatodikon ez: „A szánalmas kis pontrók, gondolta Sziránó, ekkoriban még nem d-vel, elvégre nem is tudta, mit takar a szó, csak egyik este hallotta a tévében, és mivel a főszereplő (talán megint Bobi) nem kevés megvetéssel vetette oda, csak úgy foghegyről, biztosra vette, hogy ez lehet most a megfelelő kifejezés.” A kötetben szereplő karakterek között is jócskán vannak közhelyek mentén elgondolt, elnagyolt figurák (ilyen például „Bözsi néni, a mindig morcos és érdes hangú testneveléstanár, tiszteletbeli férfi” [30.]). Megmosolyogtató a lányok jellemzése. A Sziránó kétségtelenül elsősorban (kis)fiúk világát mutatja be, annak árnyaltságához képest a lányoké, Sziránó szemszögéből láttatva, fájóan felületes. Ez persze tökéletesen illeszkedik a főhős korcsoportjának viszonyaihoz, vagyis ez a felületesség nem hiányossága a Sziránó szempontjából beszélő regénynek. A lányok össze-vissza csúfolják a fiúkat, „meg nem játszanak velük (és viszont, de az már ugye részletkérdés), meg tök hülyék is, mindig csak vihorásznak, nem lehet velük semmi értelmesről beszélni, se foci, se űrhajók, semmi az égvilágon, csak gyűjtik ezeket a randa kis rózsaszín matricákat.” (26.) Másrészt pedig „ezek nem akármilyen lányok voltak, hanem a Spice Girls együttes, majd később más popzenekarok tagjai, dívák, szexszimbólumok, topmodellek”. (29-30.)

Sziránó világában a statisztatömegből akár csak egy-egy rövid jelenetben kiemelt kor- és iskolatársak vagy fogszabályozósak, vagy ducik, vagy valami más olyan jellemzővel bírnak, ami miatt mindegyikük „különc lesz, ilyen formán idegen, az idegen pedig ellenség.” (13.) A kötet elején a főhős önképéről olvasható, hogy „hol túl kövérnek, hol túl soványnak, hol túl magasnak, hol egészen töpszlinek, néha fogszabályozósnak, máskor, bár azt nem tudta, hogy hívják, de olyan leukoplaszttal leragasztott fél lencsés szemüvegűnek érezte magát.” (12.) Pár oldallal később az egyik játszótársról, Béláról tudható meg, hogy „piros keretes, jobb oldalt átmenetileg leukoplaszttal leragasztott szemüvege” (32.) van. Sziránóék nyolcadikos ballagásán egy „szeplős, fogszabályzós kislány mondhatott beszédet” (61.), stb. Azok a felsorolt tulajdonságok, melyek vélt megléte miatt Sziránó azt érezte, ő „nem (egészen) olyan volt, mint a többi gyerek,” (12.) a kötet folyamán rendre felbukkannak egyéb szereplők jellemzésében. Ezek alapján érdekes hangsúlyt kaphat az a főhősről olvasható megállapítás, miszerint ő „saját, külön bejáratú személyiséggel rendelkezett, szemben osztálytársai túlnyomó többségével.” (43.) Több kritika is  szóvá tette, hogy Sziránó alakja nem kellőképpen kidolgozott (pl. Makai Máté az Újnautiluson megjelent A komoly és a komolytalan című írásában, vagy Smid Róbert a Műútban olvasható Egydimenziós emlékirat? című kritikájában), szemben a többi főbb karakterrel, mint például Timi, Áron, vagy Cecilke. A Sziránó önképében megjelenő sokféleség paradox módon egybevág a narrátor megállapításával is, miszerint „a kisfiú […], megint csak tudtán kívül, sosem volt elég karakteres”. (14.) Ezt a sokféleségből adódó semmilyenséget teszi működővé az az (ön)irónia, ami nemcsak a központi hős alakját, de az egész kötetet legalapvetőbben jellemzi. Ez a forrása annak a humornak is, ami a Sziránót helyenként kimondottan szórakoztató olvasmánnyá teszi. Azért csak helyenként, mert a kötet többnyire e szempontból sem használ mércét, a különálló fejezeteket egyfajta stílus jellemzi és az imént említett irónia is végig hasonló intenzitással jellemzi a szöveget. Így nem is a humor csillan meg olykor, hanem azok az ellenpontként szolgáló részek válnak ki látványosan a szövegből, melyek viszont jótékonyan kizökkentik az olvasót a Sziránó intenzív, vicces(kedő) stílusából. Ilyen részek és megoldások például a gyerekkori kegyetlenkedésekről szólók: „cikizni ugyanis, lássuk be, elsődleges, mondhatni, genetikai szükségből is mindig kell valakit. Szidni az anyját, a testvéreit, csúfolódni vele, hogy egy állat, hogy buzi (buzi állat stb.), hogy nemi beteg, hogy bizonyára mosdatlan és merevedési zavara van, hogy az apja feltehetően a sitten ül, hogy a saját szarát eszi, hogy nincs is farka, mert kiskorában pattanásnak nézték és kinyomták, szóval ezeket mégiscsak mondani kell valakinek.” (36.) A Sziránó fejezetei gyerekjátékokat, az iménti idézetből is kitűnő rivalizálásokat, hatalmi játszmákat elevenítenek meg, nem ritkán a felnőtt politikai vagy katonai világból vett párhuzamokkal megfogalmazva.

Ugyancsak több írás említi a Sziránó kapcsán a nemzedékregény kategóriáját (nem véletlenül: a kötet maga is ekként – is – definiálja magát), rendre fenntartásokkal viszonyulva az említett besoroláshoz. Nagy várakozás és némi türelmetlenség övezi ezt a műfajt a nyolcvanas évek második felében, a közvetlenül a rendszerváltás előtt született generáció tagjai körében. Ugyanakkor Nyerges kötete nem lesz nemzedékregény attól, hogy szereplői „betmenest, szupermenest, detektívest, pávörréndzsörzöst, környezetvédőst és titkosrendőrségest játszottak” (30.), és hogy jobb esetben a kötet összes olvasója járt (általános) iskolába, így az ottani világ hierarchiájában elkerülhetetlen csatározások és küzdelmek is ismerősek lehetnek. Ez persze nem lenne hiányossága a regénynek, ha nem állítaná magáról, hogy e műfaji kategóriába is beillik. Jobb híján ez is reklámfogásnak tűnik, ám az ezzel tett ígéretet a kötet aztán nem teljesíti. Ez pedig így olyan hiányosságot eredményez, amit egyébként nem is kértek volna számon. A Sziránó sok tanulsággal szolgáló első kötet, legyen szó az egyéni prózanyelv megtalálásának és megtartásának nehézségeiről, a könnyedség összetettségéről, vagy a kontrollálatlan és fel nem épített, csak kitalált reklám lehetséges következményeiről. Első kötetről lévén szó épp ezen tanulságok miatt (is) várható jogos kíváncsisággal az interjúkból tudhatóan már készülő folytatás.

A Sziránóéhoz hasonló vállalások jellemeznek egy másik 2013-ban (is) megjelent első kötetet: T. Kiss Tamásnak az újvidéki Forum Kiadó által gondozott könyvét. A tükörtestvér remek alkalmat nyújthatna a határon túli művek magyarországi ismeretlensége fölötti borongásra: T. Kiss Tamás első műve annak ellenére nem kapott méltó magyarországi figyelmet (mindamellett, hogy pl. a feltűnően sok kritikában elemzett Sziránóval is izgalmas módon párba állítható), hogy a Forum Kiadó 2011. évi regénypályázatán díjnyertes munka a Vajdaságban rövid időn belül már a harmadik kiadásánál tart, valamint a története jórészt Szegeden játszódik.

A tükörtestvér Nyerges kötetéhez hasonlóan egy korosztály élményeire fókuszál: az elbeszélő egyetemista a szegedi bölcsészkaron. (Jelen írás Ottlik regényét idéző címe a vajdasági regény első szegedi fejezetének a címe is.) A Tisza-parti városból, ahol kollégiumban lakik, hétvégente utazik haza a határ túloldalára, a vajdasági Kanizsára. („Szándékosan nem mondok Magyarkanizsát. Egyszerűen csak azért, mert így szoktam meg, meg így jobban is tetszik. Egyszerűbb, rövidebb, letisztultabb az, hogy Kanizsa.” – 95.) T. Kiss munkája már közelebb van a nemzedékregény műfajához, köszönhetően annak, hogy nemcsak a korosztályra jellemző tevékenységeket, de a korszakot meghatározó konkrét tárgyakat és személyiségeket említ, s ezek gondolkodásmódot befolyásoló hatását is érzékelteti. A tévé A tükörtestvér szereplőinek világát is alapvetően meghatározza. A kollégiumban első napját töltő elbeszélő megállapítása szerint „egy kábeltévén nevelkedett gyerek nem érti meg egykönnyen, hogy egy kereskedelmi csatornák nélküli világban is van értelme a szabad idő fogalmának” (15.), vagyis, hogy „MTV, HBO, de még Cartoon Network nélkül is van értelme az életnek.” (16.) A T. Kiss Tamás által említett csatornák és filmes szereplők, személyiségek sokszor majdhogynem mellékesen jelennek meg a szövegben, egy-egy hasonlatba, vagy magyarázatba csempészve. Egy példa: „a kapura egy kis tábla van kiszögezve, rajta egy rottweiler vagy dobermann vicsorít. (Nem tudom pontosan, melyik, mert mindig keverem a kettőt, akárcsak Ben Stillert meg Adam Sandlert.)” (90.) A közhelyességig még nem emlegetett alakok nem is csak a bemutatott nemzedékhez tartozó olvasókban kelthetik könnyen az ismerősség érzését. Ezek a megoldások a kötet humorát, könnyedségét is erősítik: „alighanem már akkor abba kellett volna hagynom a tévénézést, amikor egy Baywatch epizódban Mitch Buchannon puszta kézzel győzött le egy aligátort.” (16.) Nemcsak a tévé szerepel a korszakot és korosztályt meghatározó jelenségek közül. A később főbb szereplővé váló Pumba (aki szintén egy rajzfilmből, az Oroszlánkirályból kapta a nevét) első jellemzésekor márkanevek mentén alkothat róla képet az olvasó: „végignéztem rajta, és nagyjából ezt láttam:

• fehér műbőr papucs (Devergo)

• koptatott, szaggatott csőnadrág (Marks and Spencer)

• fekete öv, feltűnően nagy csattal (talán Springfield)

• fehér póló, elöl rojtosan felvarrt írott betűs szöveggel ésegy évszámmal (a csatnál szigorúan félig a nadrágba tűrve – Retro)

• a csat fekete, az öv bőr vagy műbőr (az is Retro),” (17.) valamint a technikai eszközök és az online világ is hangsúlyosan jelen van. Utóbbiak szerepeltetése akkor sem tűnik kockázatosnak, ha több esetben is már továbbfejlesztett, vagy megszűnt programról esik szó. A szereplők még msn-en beszélnek egymással, és a nagymama azért fiatalos, mert „fent van az iwiwen, és fel tudja sorolni valamennyi Tini Nindzsa Teknőcöt. De ugyanúgy ismeri még a Fecsegő Tipegőket, a Bolygó Kapitányát, a Hódító Hódokat meg a Dragon Ballt is.” (89.) Időnként azonban komolytalanná és igen közhelyessé váló metaforákban is felbukkannak ezek a jelenségek, mely szerzői megoldás túlzó, mint a következő példában is: „az életem egy operációs rendszer, amely újratelepítésre vár. A vírusirtók már nem segítenek. Mindent le kellett törölnöm a merevlemezről, hogy helyettük új, korszerűbb programokat telepítsek. Új memóriára, új processzorra volt szükségem.” (158.-159.)

A tükörtestvér egy könnyen olvasható, helyenként kimondottan vicces, szórakoztató, egyszerű nyelven írt olvasmány. Talán épp a hangvétel hétköznapiságát tompítandó a szerző több helyütt mintha egyedi hasonlatokban igyekezné szövegének irodalmiságát biztosítani, ami pedig szükségtelennek tűnik. Az így kreált párhuzamok között vannak jól működők, mint például ez: „Úgy nézett ki a szoba, mint egy önkéntes hulladékszelektáló állomás ebédszünetben.” (114.), vannak zavarosak, mint a negyvenharmadik oldalon olvasható: „Mint amikor átkapcsoljuk a tévét egyik csatornáról a másikra, olyan hirtelen tör fel belőlem a röhögés”, vagy egy másik: „az emlékeink úgy halmozódnak egymásra, akár a kosárba dobált vasalatlan ruhák.” (169.) És vannak nagyon körülményesek is, mint ez: „Hallottam, ahogy időnként egy kisebb nyögés ékelődik a kimondott mondatok közepébe, pont olyan, mint ami akkor szokott keletkezni, amikor valaki beszéd közben lehajol, hogy felvegyen valamit a földről.” (78.)

A tükörtestvér legnagyobb problémáit ugyanaz adja, mint ami a Sziránónak is: az ön- és helyzetelemző bölcsész főhős nem tűnik hálás választásnak, főleg egy első prózai munka esetében. T. Kiss Tamás művének címe is részben erre az önelemzésre utal, egy szóba sűrítve a kötet központi kérdését. „Elvégre van egy képem magamról, ahogyan tükör nélkül képzelem el magam, és van egy másik, amikor már látom a saját arcom visszatükröződését. Ez már két nézőpont, és még egyik se feltétlenül az igazság. És még csak aztán jön az a számtalan ember, akiknek a szemében ezer- és ezerféleképpen jelenek meg. És még ezek között sem kell, hogy ott legyen a valódi énem. Sőt, biztos, hogy nincs ott. De akkor meg ki a franc lennék?” (86.) Az én minél teljesebb elidegenítése, az önmegismerés lezárhatatlansága foglalkoztatja az elbeszélőt leginkább, amely amellett, hogy nem teszi éppen mozgalmassá a kötetet, gyakran eredményezi közhelyes, didaktikus gondolatok megfogalmazását is. „Lehet, hogy furán hangzik, de ha megpróbálunk úgy tekinteni magunkra, mint egy idegenre, akinek el sem tudjuk képzelni a fejében levő gondolatokat, rengeteg izgalmas dolgot megtudhatunk.” (48.) A főhős korából és élethelyzetéből adódóan a kamasz és a felnőtt lét határán mozog, ugyanakkor A tükörtestvér kapcsán túlzás lenne a nevelődési regény műfaját emlegetni, hiába az erre utaló drámai észrevételek („Azt hiszem, úgy lehet észrevenni, hogy többé már nem vagy kamasz, hogy a szavaidnak súlya lesz.” – 188.). A hőssel nem történik semmi olyan, ami a jellemén bármit változtatna: ahogy a kötet elején megismeri őt az olvasó, lényegében ugyanúgy látja az utolsó oldalakon is. A folyamatos töprengés és a gondolatok megállásnélküli rögzítése és elemzése eredményezi tehát azt is, hogy esemény szintjén A tükörtestvérben alig történik valami, s az így szükségszerűen beálló narrációs űrt a fiatal szerző nem tudja tartalommal kitölteni. A sorozatos egyetemi és/vagy kollégiumi bulik, az alkohol, illetve a különféle partidrogok hatása és a másnaposság józan pillanatokat többnyire nélkülöző váltakozása öncélú és üres.

A címben és a narrációban is megjelenő tükör az én sokszorozása és ebből adódó elidegenítése mellett egy másik a regény által közvetített alapvetően meghatározó tapasztalatot is kifejez. Ez pedig a földrajzi határon történő folyamatos átjárás. Szeged és Kanizsa különbségei és hasonlóságuk izgalmas módon, több szinten is értelmeződik A tükörtestvérben. A regényben Szeged többször is mint Szín City említődik, Kanizsa ezzel szemben Csöndváros. Ez a különbség az utcán zenét hallgató főhős számára a következőképpen realizálódik: Kanizsán „induláskor lejjebb kellett vennem a hangerőt, mert utoljára Szegeden használtam, ott pedig két egységgel hangosabban szoktam zenét hallgatni.” (72.) Remek szerzői döntés és megoldás, hogy a városok között nincs értékkülönbség, e tekintetben nincsenek összehasonlítva, a helyszínek megítélése nem sematikus: Szeged nem nagyváros, mert, ahogy a szövegben említődik is, például Budapest még nagyobb, vagyis ahhoz képest az alföldi ugyanúgy egy kis vidéki városnak tűnik, ahogy felszínes elgondolás szerint Kanizsa Szegedhez képest. A vajdasági város mellé a szomszédos Adorján kerül, amelyhez képest Kanizsa, Zentával versengve ugyancsak egy nagyobb város képét mutatja. Kanizsa urbanizálódásának „első lépcsőfoka azonban egyértelműen a szemafor üzembe helyezése volt.[…] Miután a mi közlekedésünket is elkezdték mesterségesen szabályozni, hirtelen a mi dolgunk is sietősebb lett, ezért egyre többet rohantunk, késlekedtünk, toporzékoltunk meg szentségeltünk. Senki sem volt kibékülve ezzel az új városfejlesztési tervvel, de ha zentaiak vagy adaiak kérdeztek rá, gyorsan kitaláltunk valami jól hangzó, mondvacsinált, lokálpatrióta érvet. Szegeden bezzeg ilyen jellegű kérdések fel sem merültek volna. Itt soha senkinek nem jutott volna eszébe megszámolni a szemaforokat.” (173-174.) Noha a kanizsai egy darab szemafor megszámlálhatónak tűnik a szegedi számhoz képest, mégis a különbség e szempontból is relatív: „én pontosan tudtam, hány lámpánál kell átmennem, míg a koliból az egyetemre érek, vagy a Mars térre, a Dugonicsra, az Aradira, a Széchenyire vagy bárhová.” (174.)

A hetek ritmusát a két helyszín közti ingázás adja, a tér és az idő ekképpen kapcsolódik össze T. Kiss Tamás kötetében. A viszonyokat az elbeszélő szerelmi életének működése révén érzékelteti legegyértelműbben a szerző, a főhősnek ugyanis otthon, Kanizsán él a barátnője. „A kapcsolatunk már csak arról szól, hogy amíg hétfőtől péntekig Szegeden vagyok, azt írogatjuk egymásnak, hogy mennyire hiányzik a másik, meg hogy mennyire várjuk már a hétvégét, hogy találkozhassunk. A szerelmünk abból áll, hogy folyamatosan a múltból merítünk erőt, és a jövőtől várunk reményt. A jelen felett úgy átsiklunk, ahogy van.” (186.) A tükörtestvér egy szöveghely kivételével nem közhelyes és didaktikus a határon túli lét ábrázolásakor, mégpedig annak köszönhetően, hogy az elbeszélő nem kisebbségiként, vagy bármilyen hátrányból érkezettként értelmezi saját magát. E tekintetben nem tesz különbséget Szeged és Kanizsa, a határ innenső és túlsó fele között. Épp ennek explicit megfogalmazása végén olvasható az egyetlen, a korábbi tapasztalatok után itt kissé klisészerűnek ható mondat. „Mindenesetre a határ mindkét oldalának voltak előnyei meg hátrányai. Néha ide, néha meg oda vágytam volna szívesebben. Néha pedig sehova. Elsőre a kéthonúság szó jutott eszembe. Azután a hontalanság.” (207.)

Természetesen nem csak a két város, de a két kulturális közeg, elsősorban a magyarországi és a vajdasági magyar is izgalmas kapcsolatba kerül a főhős ingázásának köszönhetően. „Minden alkalommal, amikor átutaztam Szegedre, merőben más emberré lettem, és amilyen könnyen felvettem ezt a szerepet, ugyanolyan könnyen le is vetettem, amikor péntekenként hazajöttem. Új otthonomban kicserélődött a szókincsem, átalakult a beszédem, az akcentusom, és megváltozott a különböző dolgokhoz való hozzáállásom. Sőt az egész bioritmusom is egy teljesen új időszámításhoz igazodott a határnak ezen az oldalán.” (23.) Többnyire az egyes tárgyak megnevezésében adódó eltérések teszik hangsúlyossá a közegek közti különbségeket. A tükörtestvérből kiderül például, hogy ami Magyarországon rotring, az a Vajdaságban patent, vagy hosszabban patentos ceruza. Egy kanizsai kocsma leírása („egész kicsi, és tele van zsúfolva mindenféle dísztárggyal meg régi bútorral”), a következő lapalji jegyzetben tett kiegészítéssel van ellátva: „Magyarországon az ilyen helyeket romkocsmának hívják. Nálunk egyelőre minden jelző nélkül, szimplán kocsmának.” – 127.) Az idegen nyelvű többségi közeg egy-egy mondat, vagy kifejezés erejéig jelenik csak meg A tükörtestvér oldalain, értelemszerűen a kanizsai főhős révén. „Lecsavartam a kupakot, és az orrom alá dugtam az üvegcsét. Hasonló illata volt, mint a razređivačnak. (Most nem jut eszembe, hogy mondják magyarul.)” (58.) A zárójeles megjegyzéshez kapcsolódóan szintén lapalji jegyzetben olvasható csak ennyi: hígító.

Mind az én töredezettsége és teljes megismerésének ebből adódó lehetetlensége, mind pedig a főbb helyszínek egymáshoz viszonyításának árnyaltsága a valóság megragadhatóságát, egyféle leírhatóságát mutatja kétségesnek. T. Kiss regényében ezt a tapasztalatot erősíti és teszi észrevehetetlenné az, hogy ez a szó (valóság) rendre áthúzva szerepel a szövegben. Ez a megoldás nem tesz hozzá a kötethez, igaz, el sem vesz belőle, bármennyire is leggyakrabban igazságtalan frázisként szokott ez elhangozni, T. Kiss Tamás ezen írói megoldása vélhetően „elsőkötetes túlbiztosítás” csupán. Talán már az eddigiekből is kiderült, hogy A tükörtestvér formailag nem teljesen átlagos. A folyószöveget több helyütt lapalji jegyzetek egészítik ki, vagy „néhány apróság” felvezetéssel indított jellemzések törik meg. Ezek mellett van, hogy párhuzamos események, SMS-ek vagy dalszövegek szövegdobozokban jelennek meg. Az első fejezetek kissé kaotikusnak tűnő időkezelését a zárófejezet teszi érthetővé: A tükörtestvér keretes és egyben körszerkezetű, vagyis az első részben megismert eseményekhez érkezünk vissza az utolsó fejezetben. A részek lazán kapcsolódnak egymáshoz, ám ez a kapcsolódás épp elég ahhoz, hogy a kötet távol kerüljön a novelláskötet műfajától és egyértelműen regényként értelmeződjön amellett, hogy egy-egy fejezet erős, önálló képekből épül fel. Vélhetően ez a narratív építkezés inspirálta a mű forgatókönyvvé való átírását is, mely munka, interjúkból tudható, már folyamatban van. A tükörtestvér több szempontból is figyelemre érdemes munka: nemzedék- és bizonyos szempontból városregény, és a kortárs, legfiatalabb vajdasági próza egyik kiemelkedő kötete (arról nem is beszélve, hogy az ilyen egységes szövésű regény mennyire ritkává vált – nem csak a vajdasági fiatal szerzők körében).

Szarvas Melinda 1988-ban született Győrben. Irodalomtörténész, kritikus, 2014-től a finnországi University of Jyväskylä PhD-hallgatója hungarológiai doktori programon. A FISZ tagja.