Migráció, generáció, adaptáció

Részletek

Soltész Béla, Rabszolgasors, Ab Ovo, 2014.

Zelei Dávid 1985-ben született Budapesten. Bodor Béla-díjas irodalomkritikus, történész, a kettő metszetében pedig hispanista. A Horizontok (a FISZ és a Jelenkor világirodalmi sorozata) szerkesztője.

Ha azzal kezdem, hogy a Rabszolgasors mezei olvasójával szemben, akinek teljes 236 oldalt kell erre várnia, én bizony már megismerkedésünk első napján játszottam cicásat a kötet szerzőjével, Soltész Bélával, rögtön két narratívát is útjára indítok: egy olyat, ami a gender- és queerelmélet kutatói mellett főleg az irodalmi bulvár érdeklődését mozgatja meg, meg egy olyat is, ami azon töpreng, írható-e felelősséggel kritika olyasvalakiről, akit személyesen ismerünk. Nem kérdéses, hogy melyik hangzik elsőre izgalmasabban, és ha idecitálom a regény leírását a cicás játékról, nevezetesen: „ez egy ilyen jégtörő játék, hogy levetkőzzük a gátlásainkat egymás előtt” (236.), talán még fokozom is az első megközelítés iránt érdeklődők kíváncsiságát – de csak azért, hogy a kontextust felvázolva aztán csúnyán pofára ejtsem őket. A cicás játék ugyanis sok, hirtelen egybezsúfolódott ismeretlen (egy őrsnyi bölcsészgólya, vagy kilenc új belépő egy multicégnél) kezdeti kommunikációs nehézségeit igyekszik kiküszöbölni azzal, hogy négykézlábra ereszkedve egymás arcába nyávogtatja őket, jó esetben kiváltva a résztvevőkből a felszabadult röhögést, így lazítva a beilleszkedési nehézségeken. Valamikor, még a késő jura korban, amikor Béla spanyol szakos gólyájaként próbáltam kétségtelenül fennálló integrációs problémáimat nyávogva felszámolni, nem sikerült – most azonban, ahogy két szuszra felhabzsoltam ezt a terjedelmes regényt, mintha átszakadt volna a gát: annak ellenére tudtam rajta felszabadultan nevetni, hogy közben mindvégig tudatában voltam, hogy a könyv önnön nyomorúságomat, az elátkozott Kacsamese-generáció kudarcait nyávogja a képembe.

Soltész Béla ugyanis generációs író, vagy inkább egy generáció írója, aki amellett, hogy minden valószínűség szerint a legszofisztikáltabb mexikói káromkodások és legextrémebb latin-amerikai történetek tudója Magyarországon, minden bizonnyal a legtudatosabban nyolcvanas, frászt, a legnyolcvanasabb író is egyben. Mivel a szerzőhöz hasonlóan magam is tagja vagyok annak a nemzedéknek, melynek már csak halvány emlékei lehetnek a Kádár-rendszerről és legfeljebb kisdobos lehetett, de mely még használt VHS-kazettát, sokszor imádkozott izzadt kezét a REC gombon tartva, hogy a rádiós műsorvezető ne pofázzon bele a kedvenc száma elejébe és ne keverje le a végét, rongyosra olvasta Pókember összes kalandját, teletexten értesült kedvenc focicsapata eredményeiről, és egyszerre volt rémült, izgatott és tanácstalan, mikor számtech-szakkörön ráengedték a világmegváltó Internetre, hogy aztán – keresőprogramok nélkül – tökéletesen érdektelen honlapokat próbáljon behozni, amik persze fél óra töltés után végleg lefagytak… nos, mindezek miatt nagyon komoly erőfeszítéseket kell tennem, hogy megpróbáljam kívülről is látni ezt a könyvet. Ugyanakkor, ugyanezen okok miatt nagyok számomra a tétjei is, éppen ezért határtalan kíváncsisággal, egyszersmind azonban nagy elvárásokkal is fogtam a kötet olvasásába.

Soltész Béla a többség számára a nagy sikerű, könyvalakban két kiadást is megért Clandestino blog szerzőjeként vált ismertté, s aki követte utazásait, két dolgot biztosan megfigyelt. Egyrészt, hogy a szerzőt minden érdekli a kubai rendszerváltástól a mexikói lucha libre-harcosokig, a felszabadítás teológiájától a Muppet-koktélig, és a zapatizmustól a felhőerdőkben élő lajhárok ürítési szokásaiig, másrészt, hogy mindezt egyszerre tudja szórakoztatóan és elgondolkodtatóan előadni. Ennek megfelelően éveken át tartó blogbejegyzés-folyama leginkább egy izgalmas mexikói zsibvásárhoz volt hasonlítható, amiben jól megfért egymással a gasztronómia és a migrációkutatás, a politika és a folklór, a vasúttörténet és a strandkultúra. Mindezt ugyanakkor csak azért mondom el, mert a nagyot markolásnak ez a féktelen vágya ebben a könyvben is jelen van, mind földrajzi, mind formai-tartalmi szempontból. Annak ellenére például, hogy a főszereplők mindössze egyetlen alkalommal hagyják el az országot egy konferencia erejéig, a húszas-harmincas korosztály kommunikációs és migrációs trendjeinek megfelelően végig a globális falu főterén érezhetjük magunkat, ahol egyik oldalról a másikra cikázunk Kína és Spanyolország, Brazília és Amerika, Olaszország és az orosz front közt. A könyv szerkezete hasonlóan mozaikos: az akciódús törzsszövegbe rengeteg „forrásdokumentum”, olvasói levél, SMS, céges- és magán-email, blogbejegyzés és anyázós komment kerül; ezek nagy része továbbgördíti a cselekményt, egy másik viszont látszólag folytatásos betéttörténetként (a cím kötelez!) működik.

Mielőtt még azonban a „műfaji olvasztótégely” vagy az „egymásra halmozódó mikrotörténetek” hálójába gabalyodva elkanyarodnánk valamiféle túlságosan is ismerős, netán ijesztően tudálékos posztmodern értelmezés felé, le kell szögeznünk: hiába a látszólagos heterogenitás, a sokféle íz és szín, megfelelő távolságból világosan látszik: a Rabszolgasors nem a totális összesűrítésével a végtelen darabra való szétaprózódás felé mutató Súlyszivárvány. Ebben nagy szerepe van annak, hogy a regény fő csapásvonala egy (abszurdig túlbonyolított) krimi- vagy összeesküvés-szál, ami nyílegyenesen tart a titok leleplezése (a végkifejlet?) felé, és természetszerűleg igényli a koherenciát. Ha azonban kicsit megkapargatjuk az imént említett műfajok felszínét, rájöhetünk, hogy pont ezek azok a zsánerek, ahol minden leírt szó jelentéssel bír a végeredmény szempontjából, ami eleve kizárja a mellékszálak lehetőségét. Ha viszont így van, az imént betéttörténetnek bélyegzett kitérések valójában nem is mellékszálak – inkább maga az összeesküvés felderítése tűnik alibinek, s egyszersmind összefogó kapocsnak, ami képes egy keretbe tuszkolni azt, amiről Soltész leginkább írni tud és szeret: a generációjáról. Ha ebből a perspektívából nézzük – s talán nem ok nélkül teszünk így – a történet valóban értelmezhető krimiként, ahol a keresés tárgya egy elveszett nemzedék, s ha ezt a szálat követjük, a regény minden mozaikja felfogható egy-egy olyan üvegcserépként is, amiben távolról, közelről, kifordítva vagy felnagyítva visszatükröződik e generáció két fő kérdése: (multi-)rabok leszünk, vagy (szülőkretapadt/ tízezresjellegtelenbritvároschipsgyárábangüriző) szabadok, menni vagy (itt, így) meghalni. (Utóbbi kérdéshez jó tudni, hogy Soltész civilben migrációkutató, akit minden egyéni történet érdekel: alapítója volt például a külföldre távozó magyar diplomások távozási motivációival foglalkozó Braindrain blognak.)

Hogy hogyan is kell elképzelnünk az imént felvázolt furcsa tükörrendszert, azt remekül illusztrálja a cím és a regény kapcsolata. A Rabszolgasors (vagy eredetiben Escrava Isaura, „Isaura rabszolganő”) ugyanis egy 1875-ben tényleges abolicionista hevületből készült Bernardo Guimarães-mű, melyet száz évvel később tévére adaptáltak Brazíliában, nálunk pedig a nyolcvanas években vetítettek tizenöt részben: ha hiszünk Soltésznak (egyelőre higgyünk), Magyarországon komoly összeget gyűjtöttek a főszereplő Isaura felszabadítására, mely pénz aztán a kelet-európai rendszerváltások katyvaszában eltűnt, s mely után 2013-ban kezd nyomozni két fiatal, Vitkovics Gábor és Fischer Zsófi. Így lesz 139 év elteltével egy regényből többszörös újrakontextualizáció és adaptáció útján – egy másik regény, ami azonban az összes előző változatot magába olvasztja. Nézzük meg egyetlen példán keresztül, hogyan! Soltész regényének vénségére hazatért migránsa, Harkányi úr a szappanopera karakterkincsét felhasználva teremti meg korábbi brazíliai földesúr-önmagát, a több heti járóföldnyi birtokkal rendelkező Don Emericót, miközben a valóságban goiási bányászból lett metróvezetőként épp úgy kell gyűjtenie felesége műtétjére, mint a sorozatbeli Miguelnek Isaura felszabadítására (utóbbiak dialógusa az elveszett pénzről olvasható is a kötetbe ékelve) – s hogy összeérjenek a szálak, a kollegái által csak merda brancának (fehér szar) hívott Emerico csaknem az Isaura felszabadítására szánt, Magyarországon összegyűjtött pénzből tudja végül szponzorálni a műtétet. Harkányi úr modern lenyomataként viszont a főszereplő Gábor Spanyolországba szakadt testvére, Dani szolgál, aki Forex-milliomosból csúszik le fokozatosan zuhanyzóban mosogató másolt DVD-árussá – akárcsak a metróvezető Harkányi, ő is egyedüli fehérként dolgozik egy egyenfekete munkakörben – ő viszont a múlt helyett már a jövőt hazudja mesésnek: „Úgyis találok majd valami munkát. És megszedem magam, és a saját jachtommal megyek majd haza, fel a Dunán, és befarolok a Dunakorzó elé, lefröcskölöm a német turistákat, és röhögök azon, ahogy visítanak.” (229.) Mindketten igyekeznek tehát migráns életkudarcukat, a beilleszkedés lehetetlenségéből fakadó marginalizációjukat valamilyen stratégiával elfedni: Dani a minden realitásnak ellenálló, dafke optimizmussal és kamu jövőképpel, Harkányi pedig egy 19. századi mesés múlt feltalálásával.

Ahogy talán ennyiből is kiderült, a valóság és fikció egészen sajátosan bogozódik egymásba a regényben. Vegyünk ismét egy példát: ezúttal konkrétan Isaura személyét. Mint fentebb láthattuk, Isaura karakterét kevéssel a rabszolgaság eltörlése (1888) előtt alkotta meg Bernardo Guimarães, hogy aztán a fiktív alakot száz évvel később újrafikcionalizálja a sorozat forgatókönyvírója, azt pedig Lucélia Santos próbálja interpretálni. Vagyis a hús-vér magyarországi adakozók (ha voltak) egy már száztíz évvel azelőtt is kitalált figura újraértelmezésének eljátszóját próbálták felszabadítani, mintegy száz évvel az intézményes abolíció után. S hogy még egy csavart tegyünk a történetbe: ha utánanézünk, hamar kiderül, hogy a Soltész által egészen a legfelsőbb politikai és üzleti körök összeesküvéséig vezetett gyűjtésnek már a kiindulópontja is fiktív: az Urban Legends vonatkozó, a történetnek igen alaposan utánajáró (Fischer Zsófi bölcsészszorgalmát idéző) posztjából kiderül, hogy a könyvben szereplő, Budincsevits Gézáéhoz hasonló, milliós nagyságrendű gyűjtés semmiképp sem zajlott Isaura felszabadításáért, bár egyéni kezdeményezésekről lehet tudni – eszerint tehát egy fikcióból gyártott fikcióról gyártott fikció előtt állunk; az ilyesmit még egy kajmán-szigeteki offshore cég könyvelői is megirigyelnék.

De akkor minden hamis, humoros szemfényvesztés csupán az egész könyv? Efelé mutatnak a mulatságos nevű kamuvállalatok (a fogyasztók hosszú életének legfőbb ellenségétől, a Consuma üzletlánctól az egészen a végkifejletig dolgozók számára is rejtélyes tevékenységi körű Excomig) és médiafelületek (a lassan végtelenedő csatornakínálatra reflektáló TV 21), valamint a tény, hogy Soltész azzal alkotja a legemlékezetesebb alakjait, hogy az abszurdig (majd azon túl) csavarja a mindennapokból ismert figurák egyes karakterjegyeit: az ezoterikus bullshitipart (barátja pénzéből) fenntartó Hanna önmegvalósítás-vágyát, a minden kultúrnyelven egyformán rosszul beszélő, mégis sikeres doktorandusz-rabszolgatartó Töttős Éva autoritarizmusát, az operett-patrióta Harkányi Imre nemzetieskedését, vagy épp az elkényelmesedett informatikus-mackó, Tibi hűségét. (Csak zárójelben: a kontúros karakterábrázolás már Soltész jobb novelláiban is hangsúlyos, s vannak kiemelt, visszatérő szereplői: a rendszerint lágyszívű öregasszonyok közül talán a Banánízű karácsony Etelka nénije a legemlékezetesebb, itt, a regényben Bözsi néni elég sztereotíp nagymamafigura; a Játékmester geekjénél ugyanakkor a kötet gondos, de fantáziátlan Tibije a jobb informatikusportré.)

Ennyi túlzás láttán szinte megnyugszunk: az egész csak mese. Csak azok a migráns- és harmincas sorsok ne lennének olyan ijesztően ismerősek.