nála Angyal suhan át
- Részletek
- Írta: Korpa Tamás
A pontosság kedvéért című versének elemzésével köszöntjük az idén 75 éves Lászlóffy Csabát
„Rilke nem ismerte az áthallásokat,
nála Angyal suhan át időnként a hűvös
árnyékba képzelt belsőszobán; ám az is
meglehet, hogy csak egy véletlen szél-
járás, tekintve, hogy a polgári lakások
követelményei szerint sem zárnak mindenütt
hermetikusan az ablakok; mint ahogyan a költői
túlzások mögül is megkísérthet olykor egy-egy
szokatlanabb, netalán hevesebb légáramlat –
nevezzük halálhangulattal kacérkodó huzatnak.”
(A pontosság kedvéért)
A vers jó példa arra, hogy egy rövid költemény is képes tropológiai bonyolultságot előállítani, konkrét és képzetes egymásba-alakuló viszonyrendszerében úgy, hogy a nyelv dimenzióinak sajátszerű feltárására, teltségére lehetünk figyelmesek. Ehhez az összetett poétikai megoldáshoz lényeges belátás-sorozat kötődik. A vers – ha szabad így mondanom – egy sommás líratörténeti megjegyzéssel indul: „Rilke nem ismerte az áthallásokat”. Ehhez a szerkezethez épít fel és ehhez képest épít le a szöveg további része magyarázó és következető viszonyrendszereket. Így folytatódik: „nála Angyal suhan át időnként a hűvös / árnyékba képzelt belsőszobán”. Azonban az „Angyal” (főként így, nagy kezdőbetűvel kiemelten, reflektáltan) Rilke egyik legaprólékosabb poétikai konstrukciója (áthallások sokaságát implikálja, gondoljunk csak a Szépség, vagy Az angyali üdvözlet című poémákra. De ezeken a kézenfekvő egybeeséseken kívül sem tudunk elvonatkoztatni a világirodalom egyik legtöbbször citált szavától). Maga az „Angyal” szó, hangsúlyos jelöltségében áthallások gyűjtőhelyévé válik a költeményben, annak ellenére – hogy szándékai szerint – talán épp a vers mást akar sugallni. „Ám az is / meglehet, hogy csak véletlen szél- / járás” idézem tovább a költeményt, mely látszatra olyan hatást állít elő, hogy képzetesből konkrétba vált át. Annak tehát, ami van, „meglehet” a széljárás az oka. A széljárás összetett szó, poétikailag rendkívül komplex trópus. Tehát miközben természetes magyarázatként szolgál arra a jelenségre, ami előáll („az is meglehet, hogy csak egy véletlen széljárás”), saját természetével, azzal, hogy a széljárás egy bonyolult szókép, alá is ássa, azt amit állít, vagy amit úgy vélünk, hogy állít, amire, azt gondoljuk, hogy magyarázatot ad. Ráadásul ez utóbbi szerkezet egy hasonlítást indít el a költeményben, amire a vers újabb következtetései és zárlata épülnek rá: „mint ahogyan a költői / túlzások mögül is megkísérthet olykor egy-egy / szokatlanabb, netalán hevesebb légáramlat”. Igen ám, de ennek a hosszú hasonlatnak a második fele már a „költői túlzások” szerkezethez képest szituálja magát, itt már a költői túlzások mögül megkísértő (!) légáramlatról van szó. A légáramlat bizonyos értelemben a széljáráshoz hasonló, vele részben rokon értelmű jelenség empirikus tapasztalatként; szintaktikailag összetett szó, tropológiailag – hasonlóan a széljáráshoz – szókép. Az, ami van, itt és most előáll – megneveztetik a vers utolsó sorában: „nevezzük halálhangulattal kacérkodó huzatnak”. A „széljárás” és „légáramlat” trópusok után, az előbbiektől egyszerűbb szerkezetű (egy elemű), ám rokon értelmű konkrét szó a költemény utolsó szava látszatra: „huzat”. „Széljárás”, „légáramlat”, „huzat”. A költeményt berekesztő végső sorban „halálhangulattal” (a halálhangulat összetett szó, komplex trópus) és a kacérkodik igével relációba helyezett huzatról van szó. A „halálhangulattal kacérkodó huzat” szerkezet nem szegmentálható csupán a huzat szóra, hanem a költemény jelfolyamatának eredménye és következménye egyben: itt fenomenalizálódik, nyer megragadottságot egy következtetéses és részben alliteráló viszonyrendszer részeként az, ami van: „nevezzük halálhangulattal kacérkodó huzatnak”. A szavak között, mint széljárás, huzat, légáramlat konkrét (szinte lelki szemeink előtt érezzük a surrogást) és képzetes szinten is áthallások-ra figyelhetünk fel. Azzal együtt, hogy az Angyal nyelvi elemet (e szóhoz tapadó távlatok, értékek, értékválasztások, továbbá a beidézett költészeti memória okán) áthallások gyűjtőhelyeként aposztrofáltuk, a költemény további részében rendre az áthallás szónak a fentebb említett konkrétabb, súrlódó, légmozgásszerű jelentése lesz a mérvadóbb, amire variációkat kínál a vers a képzetek (széljárás, légáramlat, huzat) és részben a hangszövedék (halálhangulattal kacérkodó huzat) szintjén. A költemény tehát az első adandó alkalommal (az első sorban) nem dönt az áthallás lexéma szemantikai státuszáról, hanem a vers folyamán új döntéseket hoz. Az Angyal, széljárás, légáramlat, huzat és a hozzájuk kapcsolt képzetkincs kölcsönös alakítói, környezetei, eredményei, konkurenciái és kritikái egymásnak. Egyrészt így egymás emlékezetébe vissza is íródnak: például az „Angyal suhan át” szerkezet igei eleme a széljárás, légáramlat és huzat főnevekben visszhangzik, rezonanciát kelt. Másrészt a képzetek permanens egymást felváltó sorolása meg is fosztja egy-egy kijelentés önbizalmát, amennyiben a sorolás célját úgy fogjuk fel, hogy túllép az előzőeken azért, hogy a megnevezés új szintagmáit dolgozza ki. Ez a folyamat logikailag nem pontosan lekövethető, de nem enged túllépni magán, valahol a lebontás és felépülés kölcsönös viszonyába kerül az olvasás. Nem igazán lehet tartós érzéki benyomást szerezni a versbeli széljárásról, sőt széljárásként tartósan fenntartani sem lehetséges azt, ami éppen történik. Ez a huzat nem vezethető ki a költeményből, a költemény ablakain át, melyek különben sem „zárnak mindenütt hermetikusan”. Ezek a finom, és ismétlődő különbségek hozzák létre a líra nyelvét. Az áthallás A pontosság kedvéért című versben jelenlét, valami sejthető, s ez a sejtés erősebb bármi másnál, már bizonyosság, de nem ott bukkan fel, ahol várnánk, és nem úgy, ahogyan ígérkezik. Vajon a halálhangulat szón keresztül kell megértenünk a huzatot vagy fordítva? A huzatba a halálhangulattal (és különösen a halál szóval) való összerendezettsége nyomán olyan absztrakciók kerülnek, melyek eleve nem voltak ott. Most viszont a költemény végső következtetésévé válik ez az összerendezettség: „nevezzük halálhangulattal kacérkodó huzatnak”. Olybá tűnik, mintha a szemiózis végén módosulna a pragmatikai szerkezet, épp a megnevezés („nevezzük”) aktusában belevivődik egy pragmatikai elváltozás a szövegbe. A „nevezzük” furcsa többes száma, mintha a késszé válás és megállapodás konszenzusát sugallná több résztvevő között. Nincs grammatikai és szintaktikai ellentmondás a többes szám első személyű igealak megjelenésében, igaz benne meglepetésre bukkanunk, amennyiben a verset egy egyes szám első személyű lírai alany megnyilatkozásaként olvastuk eddig. Vajon a beszédszituáció kereteinek újrajelölése a költemény lezárásban arról tanúskodik, hogy a sor a megnevezettek nevében szólal meg, s onnan beszél, ahol a megnevezés folyik és megteremtődésben van? Vajon ez a grammatikai és pragmatikai hangsúlyos jelöltség újabb áthallást rajzolhat ki a versben, ami egyszerre riaszt és gyönyörködtet? A költői túlzás mögül kísért meg, mint „halálhangulattal kacérkodó huzat”. A pontosság kedvéért kísérletezik a pontosság körülírásával, ami szükségszerűen pontatlansághoz is vezet.
Lászlóffy Csaba műveinek számos szöveghelyein olyan stratégia működik, mely jelölten más szövegekre is alapozódik. A poétikai játéktérbe vont más szöveg másító nyelvi konstrukció, ami által kimondódik valami (Rilke angyalaival – vagy más szövegekben például Stendhalnak vagy Freudnak egy naplóbejegyzésével), ami elfed, elhallgattat, hiszen helyettesít, valami mást. A kimondatlan, az elfojtott (amit a citátum elfed) belső zajként (széljárásként, légáramlatként, huzatként, Angyalként) visszamarad; a kimondottal szemben a kimondatlan válik fontosabbá, ezért válik mind gyanúsabbá az elbeszélt és jellemzővé az elhallgatott. Úgy kezeli a szövegeket, hogy az a benyomásunk legyen, hogy azok valahogy megtörténnek itt és most (beívódnak) – tehát nem preparátumokként vannak jelen. Valóban önnön felülvizsgálatukat kényszerítik ki. Ezért mondhatjuk, hogy Lászlóffy Csaba nyelveiben kevés a nyugvópont.
Korpa Tamás 1987-ben született Szendrőben. Gérecz Attila-díjas költő, irodalomtörténész. Legújabb kötete Interjú a lombhullásról egy novemberi tölggyel címmel hamarosan a Kalligram Kiadónál lát napvilágot.
