Hullámzó Magas tenger

Részletek

Danyi Gábor 1984-ben született Veszprémben. Irodalomtörténész, az ELTE-BTK végzős doktori hallgatója. Kutatási területe a Kádár-korszak cenzúrája és a szamizdat története.

Hullámzó Magas tenger

Bár Babiczky Tibor Magas tenger című könyvének krimiként való kódoltságát több minden erősíti – a kötet könyvpiaci besorolása, egy időközben elhagyott alcím (Egy nyomozó küzdelme a bűnnel és a bűntudattal), a fülszövegen is kiemelt kulcsszavak (nyomozó, bűnös, gyanúsított) –, pontosabban járunk el, ha az anti-detektívregény kategóriája felől közelítünk hozzá. A szöveg ugyanis arra törekszik, hogy a krimi műfaji kódjait ürügyként felhasználva artikulálja keserű léttapasztalatát. Miben áll ez a különbség? A klasszikus detektívregény központi magját a bűn (általában a gyilkosság) jelenti, amelynek megoldásához a detektív analitikus-logikai úton haladva, a rendelkezésre álló jelek olvasása révén jut egyre közelebb. A rend, amely a bűnnel megbomlik, a nyomozói munkának köszönhetően, a bűnös leleplezésével áll helyre, s ez a folyamat egyúttal bizonyítékként szolgál arra nézve is, hogy a világ megismerhető. A Magas tenger azonban kifacsarja a klasszikus detektívregény szabályait. A nyomozó központi bűntény helyett bűntények változatos sokaságával kerül szembe, amelyek megoldhatósága esetleges. A nyomozó nem a bűntény megoldását szem előtt tartva olvassa a rendelkezésre álló jeleket, hanem a benne munkálkodó elfojtott trauma készteti arra, hogy saját múltját újraolvassa. E poszttraumatikus állapotban a nyomozó már túl van azon a határon, ahol a fekete és a fehér, a jó és a rossz, a szándékoltság és a vétlenség világosan elkülöníthetők egymástól: hiányoznak azok az alapvető koordináták, amelyek segítségével a felborult világrend helyrebillenthető volna. A kiégett, folyamatos másnaposságával küszködő középkorú nyomozó E/3-ban megírt „tudatregénye” a világ megismerhetősége helyett az értelemmel felfoghatatlan bűn bekövetkezte utáni reménytelen kiúttalanság tapasztalatát artikulálja.

A krimi Babiczky szövegébe íródó műfaji kódjai is ebben az irányban hatnak. A szerző tudatosan törekszik az olvasó műfaji elvárásainak kimozdítására: „Mintha egy filmből vagy egy regényből vették volna a jelenetet. A nyomozó tudta, hogy nincs olyan, hogy valaki nem fél. A rendíthetetlenség, a hanyag nemtörődömség mindig csak színjáték. Kisétálni az érsebészetről, betérni az első kocsmába, és rendelni egy whiskey-t, mintha minden mindegy volna. Ilyen nincs. [...] A valóságban csak a félelem van. [...] És a nyomozó félt. Rendelt még egy whiskey-t.” (77) Másutt az irónia még közvetlenebb: A nyomozó „nézte a farkát. «Ha a színpadon megjelenik egy fegyver, annak el is kell sülnie» – gondolta fanyar mosollyal.” (104) A nyomozó figurája mind a szűkszavúság, mind a keménység zsánerképét átrajzolja. A nyomozó kalandvágyat tökéletesen nélkülöző passzivitása, amelyet az a hitvallás támaszt alá, hogy „felesleges a bűn nyomába eredni, a bűn elénk jön és felkínálja magát” (113), az értelmezési kényszertől hajtott asszociációk szellemi aktivitásával párosul. A bölcsész múlttal rendelkező nyomozó személyiségében egyszerre van jelen az intellektuális finomság és az emberi gyarlóságokon edződött keménység, ami választ ad arra a kérdésre, hogy fér meg egymás mellett a Megadeth és Chopin, a Blikk és Ottlik. A nyomozó értelmező eszmefuttatásainak mozgásai és kölcsönhatásai nem a logikai levezetés törvényei, hanem az intertextualitás paradigmái szerint írhatók le. A bűntények megoldása több esetben is abból az interpretációs stratégiából bomlik ki, amely a látszólag független szövegminőségeket (a feliratokat, bulvárcikkeket, elcsípett beszélgetés- vagy elővillanó emlékfoszlányokat, az elfogyasztott italok neveit, a bibliai idézeteket, az esszérészleteket stb.) a bűntény kontextusában „olvassa félre”.

A(z ön)gyilkosságok rejtélyének megoldásánál sokkal fontosabb a holttestek reprezentatív jellege. A gyakran szoborként vagy műalkotásként megjelenő tetem nem a hiányra utal, hanem az ember lényegi darabját reprezentálja, annak „sötét oldalát” fokozza fel. A zsilettpengés gyilkosságsorozat tetemeinek esetében a kívülről szép, de belülről rothadó ember képe lepleződik le. (A bulvárhírben szereplő csirkeaprító-szakmunkás saját nőjén véghezvitt disznóvágása során pedig az ember állatias jellege – a szöveg egyébként is bővelkedik az emberi mivoltból kivetkeztető, animalitást érvényre juttató metaforákban, ahol az ember legjobb esetben főemlős, rosszabb esetben patkány.) Az Epreskert hullaszobrához hasonlóan a nyomozó is a mumifikálódás tüneteit mutatja, teste kiszárad (63; 121), miközben – akárcsak egy kagyló – a tenger zúgását véli hallani a testéből (141).

Joggal merül fel tehát a Magas tenger krimiként való olvashatóságának kérdése. Vajon a 15 fejezetből álló könyv inkább novellafüzérként hagyja magát olvasni, vagy a krimi célelvű logikája mentén? A fejezetről fejezetre előálló bűntények sokasága, valamint a rutinszerűen visszatérő cselekvések (felkelés, bagózás, hűtőbe bepillantás, zenehallgatás, kocsmába betérés stb.) és a tematikus elemek (pl. gyerekvasút) a cél nélküli körkörösség időtapasztalatát közvetítik. Ugyanakkor a trauma felszínre kerülésében, melynek során a nyomozó saját magát kénytelen tettesként felismerni, a krimiszerűséget erősítő teleologikus mozgás is érzékelhető. A lineáris olvasás során a szöveg gazdag motívumhálójának a lóhere – ventillátor (véletlen és végzet, balszerencse és szerencse fogalmait implikáló) képzettársításából kiinduló szemantikai vonala egyre erőteljesebben és drámaibban tematizálódva, egyre több jelentésmezőt aktiválva (helikopter – háború; naprendszer csóvájának alakja – már nem létező csillagok még látható fénye) jut el a történet zárójelenetéig. Ennek köszönhetően az olvasót már a zárlat előtt a megoldás baljós sejtelme keríti hatalmába, míg az előkészítő motívumok szempontjából jól kidolgozott befejezés inkább a tarantinós klisék felől hagyja magát olvasni, mintsem felkavaró tragédiaként. A szöveg felépítményének nagy szüksége van a zárlatra mutató teleologikus tengelyre, amely képes összefogni az egyébként széttartó fejezeteket és gátat szabni a körkörösség egy idő után redundánssá váló jellegének.

A körkörösségen túl a Magas tenger egy teleológián túli időtapasztalatot is kifejezésre juttat, amelyet a haladék szimulákrumaként lehetne meghatározni. Pergolesi Stabat Materét hallgatva a nyomozó megjegyzi: „egy furcsa álzárlat, közvetlenül a mű vége előtt. A remény, hogy talán még sincsen vége”. Miközben mindennek vége van, a haladék ígérete csupán céltalan vergődés, „lélegeztető-gépnek” köszönhető meghosszabbodás, amelyet a hajótöröttet életben tartó légbuborék (153), a Vörös-tenger összecsapni készülő hullámfalai, vagy a szeptember metaforizál, amely „úgy feszül a városra, mint egy nejlonzacskó a száj köré” (20). A nyomozó, miközben a budapesti kocsmák között rója magányos útjait, az „ivófülke időn kívüli terét” (47) keresi, kijáratot a hazug haladék és az őrjítő körforgás idejéből.

A paratextuális értelemben (címként és mottóként) is a szöveg fölé emelkedő „magas tenger” szemantikai csomópontja rendelkezik a legtöbb elágazással. Szoros kapcsolatban van az idővel („a tenger felzabálja az időt” [36]), és – a tengerbe visszavágyó és ezért morajló bóvli kagyló miatt (41) – magába sűríti a halálvágyat is. A morajlás révén ugyanakkor az artikulálatlan hang metaforájává válik, amely „többet mond a nyomozó életéről, mint amennyit ő szavakkal ki tud fejezni” (20) (s ez a hang kapcsolatba kerül a kávéfőző hörgésével is, amely akkor jut eszébe a nyomozónak, ha az életére gondol [56]). A tenger ezért felfogható az artikulálható jelentést elnyelő szürke „zajként” is. A dagálykor „három méter magasan álló szar” már inkább a társadalmi állapot kifejezésére szolgál. A „magas tenger” bibliai intertextusa több helyütt is felbukkan, például akkor, amikor nyomozó lépteit a tengernek oszlopaiként meredező tűzfalak szegélyezik (170). Nem is beszélve a „tengerből való” Debussyről és a La marée haute reményt keltő, de felidézhetetlen dallamáról.

A Magas tenger hullámzó szöveg. Akkor működik jól, amikor a motívumhálót tudatosan építve más-más kontextusokban, szemantikai hullámokat gerjesztve hozza játékba az egyes elemeket. Akkor működik rosszul, amikor a képzettársítások izgalmas lendületét üresben járatja vagy lefullasztja, mint abban az esetben is, amikor a nyomozó az asztalon heverő „Ördög” nevezetű vörösborhoz azt a banális megjegyzést fűzi: „lehet, hogy inkább az Áldás nevű bikavért kellett volna választani”. (34) Épp így a kötet javára írhatjuk a remek atmoszféra-teremtő képességet, miközben a szövegregiszterek közötti óriási különbség áthidalása nemcsak a nyomozónak okoz gondot, de időnként az olvasónak is. További probléma, hogy a magánéleti trauma léttapasztalattá történő kibontása mellett a Magas tenger úgy próbálja meg közéleti-társadalmi válságként is szituálni a világrend megbomlását, hogy azt nem integrálja szervesen a történetbe, így ezeknél a szövegrészeknél többször kilóg a lóláb. Erősen kérdéses a napjainkban játszódó történet azon szövegrészeinek időtállósága, amelyek az elsődleges kontextus ismeretére bízzák a működésüket (nemdohányzók védelme és becsületkassza összefüggése, „basznivaló egyiptológus” stb.). Ezen kívül maradt a szövegben egy-két pongyolaság, amit precízebb szerkesztői munkával ki lehetett volna szűrni. Ilyen például a több helyütt is szereplő „néhány év előtt” szókapcsolata, amely a sztenderd nyelvhasználatból mára már több-kevésbé kikopott, és használata a kortárs olvasó jelenével erős referenciális kapcsolatokat kiépítő szövegben zavaróan hathat. Vagy a „lehunyt szemű ablakok” konstrukciója, hiszen ebben a metaforikus szerkezetben a „szem” maga az „ablak”, így legjobb esetben is csak „lehunyt szemű házról”, vagy „falakról” beszélhetnénk.

Addig azonban nagy baj nincs, amíg a szerzőnek van öniróniája. Annak a kérdésnek egy lehetséges válasza, hogy mennyire sikerült a 34 éves Babiczky Tibornak hiteles elbeszélői hangot kölcsönöznie a 42 éves minőségi alkoholista regényhősének, egy szemantikai játék révén a könyvbe is beíródott. Az elsőregényes szerzőt ábrázoló, a kötet hátsó fülén található fotón – a sarokban lévő óra tanúsága szerint – 6 óra múlt 6 perccel. A kis híján ördögi időpont a regényben is több helyütt felbukkan, például itt: „A nyomozó felvette az ágy mellől a karóráját. 6:06. – Bassza meg – mondta hangosan. A hangja egy fiúé. Nem férfihang. A mélysége megvan, zengése nincs.” (35) E szövegrésszel ellentétben Babiczky hangja mélységeket és zengést is ígér – annál is inkább, mivel szerzője jól tudja, hogy néhány doboz „nehezen megszokható” Camellel és pár üveg egyedül „megoldott” Jack Daniel’s-szel tovább csiszolható.