Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Műfordítás

Xaver Bayer prózái

Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.
Lesi Zoltán fordításában

Egy nap elért engem is. Vettem egy iratmegsemmisítőt, és ledaráltam az évek óta felhalmozott levelezésemet, személyes feljegyzéseimet. Aztán elkezdtem rendet rakni a lakásban, kipakoltam a fiókjaimat, kidobtam mindent, amire nem volt szükségem, és a többit ergonomikusan rendszereztem. A könyveket, hanglemezeket, DVD-ket és számítógépes játékokat alfabetikus sorrendbe raktam. Amelyik egy kicsit is ciki volt, azt megsemmisítettem. A szekrénysorok látható részein lévő kacatokat kidobtam. Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.

Műfordítás

Ivan Wernisch versei

A ravatalozóban aludtunk a templom mögött.
Vörös István fordításában

Kadó mester lehúzta a jobb lábáról a cipőjét, és kidobta az ajtón, aztán megkérdezte: Hol a cipőm? / Ott, az ajtó mögött, mutatta az egyik tanítvány. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / Az udvaron, találgatta egy másik. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / A bal lábán! / Hol a cipőm?

Műfordítás

Friederike Mayröcker verse

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik. / a pianínó egyedül kezd el játszani. / a lefolyócsatorna sapienzával bemocskolva. / harminc éve vagyunk elválasztva egymástól (amikor te voltál 30, / én épp akkor láttam meg a napfényt). / axiális, te nagy felugró. / variábilis sírba veled.

Költészet

Závada Péter verse

Megáll az álom távolabbi végében.

Folyamatos jelen. A halottak csoszogása / tisztán kivehető a kórus márványpadlóján. / És a bejárat fölött X. Ince hullazöld jobbja — / holtában is valóságosan int felénk, / és a kezek tulajdonosa visszalép / a hallgatás közepére. // Semmi etimológia: a nevet csak a hangzás / kötötte össze az agóniával. A medencék / vizében a tér abszolutizmus-kori képe

Kinder

Ayhan Gökhan gyerekversei

Aztán egy napon / magával ment el. / Lefekvés előtt néha erre gondolok, / s hullámzik a szám, / mint az őszi Balaton.

A tárcaregény médiatudományi távlatból

Hansági Ágnes arra tesz kísérletet, hogy a tárcaregény jelenségét egyszerre ragadja meg műfajelméleti, sajtótörténeti, hatásesztétikai és médiatudományi távlatból. A kutatás tárgya, s módszertana tehát rendkívül összetett - Dobos István írása Hansági Ágnes Tárca – Regény - Nyilvánosság. Jókai Mór és a magyar tárcaregény kezdetei című könyvéről.

Dobos István 1957-ben született Székesfehérváron. Irodalomtörténész, kritikus, a Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének egyetemi tanára. Legutóbbi kötete Az én színrevitele. Önéletírás a 20. századi magyar irodalomban címmel látott napvilágot 2005-ben, a Balassi Kiadó gondozásában.

 

 

A tárcaregény médiatudományi távlatból

 

Hansági Ágnes: Tárca – Regény- Nyilvánosság. Jókai Mór és a magyar tárcaregény kezdetei. Ráció Kiadó, Budapest 2014.

 

   A kötet címe jól érzékelteti a határterületeken mozgó vállalkozás kiterjedtségét. Hansági Ágnes arra tesz kísérletet, hogy a tárcaregény jelenségét egyszerre ragadja meg műfajelméleti, sajtótörténeti, hatásesztétikai és médiatudományi távlatból. A kutatás tárgya, s módszertana tehát rendkívül összetett, s ez mindjárt a nyitó fejezetben megmutatkozik.

   A démonizált tárcaregény hatásosan vezeti be az irodalomtörténet-írásban rendkívül előnytelen színben feltüntetett alakzat megközelítésének a nehézségeit. A tények biztonságára vágyó filológus, akit a műfaj referenciális igazolásának a démona kísért, könnyen talál felfedezni valót Hansági Ágnes izgalmas elbeszélésében: vajon a 20. század végéről illetve elejéről megidézett fikciós művek, Eco és Proust regényének elképzelt valósága, valamint Krúdy és Márai személyes hangvételű Jókai-portréja miről tanúskodnak? A prágai temető idős elbeszélője, akiben egy filosz veszett el, emlékezetében kutatva az 1855-ös évet a tárcaregény felforgató hatásával jellemzi, melynek népszerűsége oly mértékben megváltoztatta a nyilvánosság szerkezetét, hogy különadót kellett kivetni a folytatásos regényeket megjelentető lapokra. A Szodoma és Gomora egyik jelenetében színre állított vita az Elveszett illúziókban részletesen bemutatott feuilletongyártó üzemek tömegtermékeiről szól. Brischot a népszerű sorozatok igénytelen, hatásvadász nyelvhasználatával szemben fogalmazza meg fenntartásait. Hansági Ágnes a tárcaregény kritikai emlékezetének nagyon sokféle rétegében mutatja ki a közlésforma irodalomtörténeti lebecsülésének a sztereotípiáit. A felszínesen általánosító vélemények és előítéletek felülvizsgálata közben elágazó ösvényeket is követ, a könyv címében megjelölt hármas kutatási célnak megfelelően. 

   A terület kijelölése ebben a tekintélyt parancsoló méretű munkában termékenynek bizonyul: a szerző lendületes okfejtései ismételten összefoglalják azt a probléma köteget, amelyet a tíz fejezetből álló értekezés sorszámmal ellátott megannyi rövid egy-két lapos szakasza kibont. A tartalomjegyzék kilenc lapra rúg. Az aprólékosan tagolt mű felépítése mintha a sorozatban közölt tárcaregény szerkezetére mutatna vissza, némi iróniát sem nélkülözve.      

   Hansági Ágnes érzékletesen vázolja fel, ahogy a tárcaregény fogalma, mintha szabad jelölő volna, helyettesítések láncolatán át hagyományozódik tovább: tárca, sorozatos közlés, hírlapi megjelenés, folytatásos regény, a megfeleltetések sora tovább folytatódik a részletes kifejtés során. A vizsgálat tárgyának megkülönböztetése médiatudományi, poétikai, és befogadás történeti összefüggések együttes mérlegelésével bontakozik ki. A kutató démona tehát belső szellemként, tanácsadóként és oltalmazóként működik ebben a nagy távlatokat átfogó vállalkozásban.

   Hansági Ágnes a német Médienkulturwissenschaft módszertanát követi, ez lehet az egyik oka, hogy kiindulópontként nem a tárcaműfajról készített hagyományos poétikatörténeti műveket választja. Utalhatnék itt példaként Lovrich Gizella: A tárca a magyar irodalomban[1] című, 1937-ben megjelent könyvére, mely kiterjedt, főként francia szakirodalomra támaszkodik, de egész sereg egyéb angol és német meghatározást is mérlegel, s figyelmet szentel a vonal alatti szöveg környezetének is. Kétségtelen, hogy Lovrich nem követi nyomon a tárca poétikai áthelyeződéseit, s adós marad a regény alakulástörténetében betöltött szerepének a rendszeres kifejtésével is. Azzal viszont akár érdeklődésre is számot tarthat, hogy Jules Janin-ban és Sterne-ben látja a műfaj alapítóit, s a kezdetek feltárása mellett a magyar tárca úttörőinek a munkáit és azok külföldi forrásait is áttekinti.

   Hansági Ágnes könyvének az értelmezési keretét a kritikai nyilvánosság tereinek a vizsgálata, a sorozat hatásfolyamatának az elemzése, s főként a Pesti Naplóban 1850 és 1857 között folytatásokban megjelent Jókai-regények olvasása jelöli ki. A választott elméleti távlatok felől feltehetőleg nem bizonyultak beszédesnek a műfaj olyan hazai közvetítői, mint P. Szathmáry Károly, Baráth Ferenc, Galamb Sándor, vagy Dénes Klarissza, akik kísérletet tettek az életkép, a rajz, a tárca, a novella, s a tárcaregény műfaji elhatárolására, de nem érvényesítettek történeti-poétikai nézőpontot, ezért meglehetősen merev kategóriákat alkottak. Szövevényes kérdés, hogy a tárcában megjelenő kisprózai művek címei alá írt elnevezések, mint csevegés (feuilleton), rajz, karcolat, novellette, novella, beszély, elbeszélés, "beszéd" s hasonló megjelölések hogyan viszonyulnak a tárcához. A közös jegyek és az árnyalatnyi eltérések pontos leírásával szívesen időzött a pozitivista, de a szellemtörténeti indítású filológia is. Jóllehet nem foglalkoztak a korai tömegmédiumok nyilvánosságának a tereivel, amelyek kizárták a kánonból a tárcaregényt, de vizsgálták például jelenetezés és cselekményszerkezet összefüggéseit, s talán nem teljesen haszontalanul végezték ezt a tevékenységet.  

   Hansági Ágnes teljes joggal csatlakozik közvetlenül azokhoz a kutatásokhoz, amelyek a napilapokban folytatásokban megjelenő tárcaregény hatásszerkezetét a hordozó közeg működésével együtt vizsgálják. E szerint a hetilapokban, magazinokban közölt folytatásos regény nyilvánvalóan különbözik a tárcaregénytől. Az utóbbi megjelenésének helye a napilap tárcarovata, ahol napi rendszerességgel, vagy a hét több napján jelennek meg az epizódjai, tehát más a szövegkörnyezete és befogadásának a módja. A tárca a hírek, tudósítások környezetébe kerül, a napilap húzóágazatának az övezetébe tartozik, ezért folyamatosan igyekszik az olvasó figyelmét fenntartani a feszültségkeltés- és oldás eszközeivel.

   Hansági Ágnes sokféle szempontból mérlegeli a sorozat egyes darabjainak, s a könyvregénynek a kapcsolatát. Egyetlen rendhagyó esettel bővíteném a sort: Thury eredetileg nem regénynek szánt egész kötetnyi tárca-elbeszélést ad ki Regénymesék (1894) címmel, hangsúlyozva a kisformákból építkező regény megújítására irányuló törekvését. Rész és egész hatásszerkezetével kísérletezik, azt kutatván, hogyan lehet hatékonnyá tenni a cselekményt a szöveg fölépítésével. A regényszerű elrendezés érdekében fejezetekre tagolja a rövid, egyetlen nagyobb tárcába beleférő elbeszélést. Thury a mű egészébe épített tárca sorozatszerű hatásának az áthelyezésével bíbelődik, ha úgy tetszik a szöveg megalkotottságának a kérdésével. Hansági Ágnes az irodalom funkciótörténetének a kultúratudományi modelljeivel meggyőzően érvel amellett, hogy az irodalom autonómiájának képzete, s az elszigetelt művészet határait lebontó tárcaregény démonizálása mennyire egymásra utalt.  

   Teljes mértékben helytállónak vélem, hogy az előfizetők számának maximalizálására irányuló törekvés húzódik meg a tárcaközlés gazdasági hátterében. A régi olvasók megtartása mellett új híveket kellett toborozni. A 19. század végén – szinte valamennyi általam ismert tárca-elemzés – a nőolvasók táborának a kiszélesedését állapítja meg, s azt jövendöli, hogy a napilapban megjelenő irodalom női olvasói közül kerülhetnek ki idővel a magas irodalom fenntartói. Nem kizárt, hogy a női írás kutatói könnyen találhatnak figyelemre méltót a tárcaregény hatástörténetében. A Bach-korszak novella és regényirodalmát feldolgozó Szinnyei Ferenc 1941-es monográfiájában[2] különböző statisztikai metszeteket készített a politikai lapokban megjelent elbeszélésekről (mint a művek száma, műfaja, az írók összetétele, születési hely, életkor, felekezet, foglalkozás, nem szerint), s ezek után állapította meg: „ebben a korszakban pedig általánossá vált a tárcaregény.”[3] Elsősorban a kereslet rendkívüli megnövekedésével magyarázta a hírlapi tárcaregény addig nem is sejtett föllendülését. Tizenhárom olvasott nőírót sorol fel, akik talán az első magyar zsidó írónőnk, Wohl Janka kivételével kiestek az emlékezetből, de aligha cáfolható az a magyarázata, mely a megnövekedett regényszükségletet a nőolvasók számának az emelkedésével hozza összefüggésbe. A második kötetben található Könyvészet című fejezet folytatja az 1926-ban megjelent Novella- és regényirodalmunk a szabadságharcig című munka bibliográfiáját, s minden 1849 és 1859 között kiadott regényt felsorol, dőlt betűvel kiemelve az első megjelenést.  

   A médiatudomány távlatából Hansági Ágnes azokra a kutatásokra fordít nagy figyelmet, amelyek a harmincas években látványosan megszaporodnak, a negyvenes években pedig virágkorukat élték a Harmadik Birodalomban. A napilapokban folytatásokban megjelenő regények ebben az időszakban több mint tízmilliós olvasótáborral rendelkeznek, ezzel magyarázható a hordozó közeg működése iránti fokozott érdeklődés: hogyan lehetne a jól működő tárca hatását politikai és gazdasági célok szolgálatába állítani? Korábban is foglalkoztatta a politikai kisajátítás kérdése a tárca értelmezőit, amelyet összekapcsoltak a sorozatos megjelenés vonzerejének a vizsgálatával.

   Való igaz, a tárca hatásának egyik kulcsa az ütemezett befogadásban rejlik. Tömegek tesznek szert hasonló olvasási tapasztalatra szinte egyidejűleg. A mediális kultúrakutatás távlatából a regény tárcaközlésének a fénykora a 19. század második fele volt. A véleményformáló politikai napisajtó, s a film tömeghatása fokozatosan felülmúlja, s a harmincas évekre már messze túlszárnyalja a tárcaregényekét. Nagyon is indokolt azonban, hogy Hansági Ágnes behatóan vizsgálja a propagandagépezet működtetői, s teoretikusai felől a napisajtóban megjelenő irodalom politikai közlésképességét, mert ennek során a hírlapi tárca hatása kerül más megvilágításba.  További bizonyítást igényelne  ugyanakkor Neuschäfer közvetített tétele, mely szerint „a tömegmédia mint olyan a tárcaregény megjelenésének és robbanásszerű elterjedésének köszönhetően jött létre.”[4] Ezt a szerepet a politikai napilap töltötte be mindenekelőtt a hír, a szórakoztatás és a reklám összhatásának eredményeként, de az kétségtelen, hogy ebben a folyamatban a tárcaregény kitüntetett szerepet játszott, különösen a 19. század második felében.  

   Az adott technikai hordozók, a kommunikáció anyagisága, a közvetítő közegek működésének a feltételrendszere mindig is kijelölte a sajtókutatás látóhatárát. Hansági Ágnes sokat hivatkozott, de Magyarországon nehezen hozzáférhető német szakirodalmat közvetít, mások mellett Emil Dovifat, Wilmont Haacke, Hans Jessen, Ernst Menuier, Peter von Werder két háború között megjelent munkáit, s ez a filológiai teljesítmény önmagában is igen jelentős.

   Úgy látszik, hogy a pozitivista irodalomtörténet-írás jóval a kultúratudományi fordulat előtt elfogadott kutatási témaként kezelte a tárcaregényt. Nyilvánvaló, hogy a mediális kultúratudomány távlatának köszönhetően egészen más megvilágításba kerültek a hatás- és működési móddal összefüggő kérdések. Hansági Ágnes nyomatékkal hangsúlyozza, hogy a tárcaregény egyes epizódjai a napilap szövegkörnyezetével egységet alkotnak. Az időszakos, körforgásszerű megjelenés, a szabályos visszatérés ritmusa jellegzetes hatással van az olvasóra, úgyszólván beépül a hétköznapi tevékenységek rendjébe. Az egyidejű jelenlét tudata feltehetőleg elképzelt közösséget hoz létre a törzsközönség tagjai között. Az együtt szerzett tapasztalatok elvi- s gyakorlati megoszthatósága arra sarkallja a sorozat befogadóját, hogy egyidejűleg ne csak olvassa, de utóbb másokkal is megvitassa az epizódot. Jókai regényei folytatásban jelentek meg a Pesti Napló Műtára rovatában, de a szokványosnál nehezebben kiszámítható időrendben. 

      Hans-Jörg Neuschäfer szerint a tárcaregény az első kirívó esete a kereskedelmi célokat szolgáló tömegirodalomnak. Talán tovább lehet árnyalni ezt a megállapítást. Hansági Ágnes értékes tárcaregényeket elemez. Kétségtelen, hogy a politikai napilap és egy könyvkiadó szoros együttműködése, ezt a jellemző modellt valósítja meg a Pesti Napló és az Est-konszern, nagyon sok, változó színvonalú tárcaregény megszületését segíthette elő, de ezek között akadnak klasszikusnak számító művek is. Hansági Ágnes helyesen teszi, amikor némi fenntartással idézi Bourdieau-t, aki két élesen elváló részre osztja az irodalmi mezőt, ahol az egyik térfélen a nem autonóm művek, köztük a tárcaregény, a másikon a l’art pour l’art eszményét megvalósító tiszta írások foglalnak helyet. Ha nem csalódom, a piac törvénye és a művészi teljesítmény viszonya ennél jóval összetettebb kérdés.

   Az újságírás elsősorban megélhetési forrást jelentett Kosztolányi számára, de ezzel a tevékenységgel annak az alapját teremtette meg, hogy regényíróként semmiféle engedményre ne kényszerüljön. Az alkotói szabadság eléréséhez szükséges, de nem elégséges feltétel a mindig viszonylagos anyagi függetlenség. Flaubert ötvenhat hónapig feszített ütemben csak a Bovarynét írta, s amikor idős korában anyagi helyzete megromlott, szabályosan belebetegedett abba, hogy az eladható példányszám növelése érdekében a kiadó illusztrációkkal jelentette meg könyveit. Ezt az engedményt nem tudta megbocsátani magának. A kereskedelmi megfontolás teljesen idegen volt Joyce-tól, aki szinte szűkölködött, de elégedetten nyugtázta, hogy egész napi megfeszített munkával egyetlen vesszőt előbb áthelyezett, majd végül visszaállított regénye kéziratában. Móricz alkotásmódja, gyors írástempója lényegében nem változik a gondtalanabb időszakokban sem.     

   A magyarországi helyzet a piac kiterjedtségét és működését tekintve sokat változott, de – ahogy ezt Hansági Ágnes is érzékelteti – bizonyosan eltért mindenkor a németországi és a franciaországi viszonyoktól, amelyekre a felhasznált német szakirodalmak – jelesül Neuschäfer és Bachleitner munkái – vonatkoznak. Az után közlések például az Osztrák-Magyar Monarchiában az első világháború kitöréséig jóval gyakoribbak voltak a hatalmas felvevő piacnak köszönhetően, mint később a trianoni országhatárokon belül.

   A mostohán kezelt tárcaregény nagyon is indokolt perújrafelvétele ráirányítja a figyelmet bizonyos hazai sajtótörténeti alapkutatások elvégzésének a szükségességére. Megkerülhetetlen feladat a forrásfeltárás, a művek meghatározott rendszer szerint összeállított jegyzékeinek az elkészítése a filológia, a könyvtártudomány, az informatika összehangolt szempontjainak, s a becsatlakoztatható nemzetközi adatbázisok rendszereinek a figyelembe vételével. A jelenleginél sokkal többet kellene tudnunk az újságokban fellelhető irodalmakról, a kiadókról, a piac működéséről, a terjesztésről és forgalmazásról, a felhasználókról, az olvasási szokásokról, a sajtójog alkalmazásáról. Hansági Ágnes sokat tett a napilapokban elsüllyedt irodalom feltárása érdekében. Nagyszabású vállalkozásának köszönhetően a tárcaregényről az eddiginél jóval összetettebb kép áll immár az irodalomtörténész rendelkezésére.  

 

 

 

 


[1] Lovrich Gizella: A tárca a magyar irodalomban. Budapest, Pátria Irodalmi Vállalat, 1937.

[2] Szinnyei Ferenc: Novella- és regényirodalmunk a Bach-korszakban. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1941.

[3] I.m. 648.

[4] Hansági 193.p. illetve      Hans-Jörg Neuschäfer: Die Krise des Liberalismus und die Störung des bürgerlichen Normensystems. Ein Beitrag zur Mentalitätsgeschichte des späten 19. Jahrhunderts aus der Sicht des Feuilletonromans. In. Die Modernisierung des Ich. Studien zum Subjektkonstitution in der Vor- und Frühmoderne. Szerk. Manfred Pfister, Richard Rote, Passau, 1989. 122-123.

Dobos István