Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Műfordítás

Xaver Bayer prózái

Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.
Lesi Zoltán fordításában

Egy nap elért engem is. Vettem egy iratmegsemmisítőt, és ledaráltam az évek óta felhalmozott levelezésemet, személyes feljegyzéseimet. Aztán elkezdtem rendet rakni a lakásban, kipakoltam a fiókjaimat, kidobtam mindent, amire nem volt szükségem, és a többit ergonomikusan rendszereztem. A könyveket, hanglemezeket, DVD-ket és számítógépes játékokat alfabetikus sorrendbe raktam. Amelyik egy kicsit is ciki volt, azt megsemmisítettem. A szekrénysorok látható részein lévő kacatokat kidobtam. Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.

Műfordítás

Ivan Wernisch versei

A ravatalozóban aludtunk a templom mögött.
Vörös István fordításában

Kadó mester lehúzta a jobb lábáról a cipőjét, és kidobta az ajtón, aztán megkérdezte: Hol a cipőm? / Ott, az ajtó mögött, mutatta az egyik tanítvány. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / Az udvaron, találgatta egy másik. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / A bal lábán! / Hol a cipőm?

Műfordítás

Friederike Mayröcker verse

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik. / a pianínó egyedül kezd el játszani. / a lefolyócsatorna sapienzával bemocskolva. / harminc éve vagyunk elválasztva egymástól (amikor te voltál 30, / én épp akkor láttam meg a napfényt). / axiális, te nagy felugró. / variábilis sírba veled.

Költészet

Závada Péter verse

Megáll az álom távolabbi végében.

Folyamatos jelen. A halottak csoszogása / tisztán kivehető a kórus márványpadlóján. / És a bejárat fölött X. Ince hullazöld jobbja — / holtában is valóságosan int felénk, / és a kezek tulajdonosa visszalép / a hallgatás közepére. // Semmi etimológia: a nevet csak a hangzás / kötötte össze az agóniával. A medencék / vizében a tér abszolutizmus-kori képe

Kinder

Ayhan Gökhan gyerekversei

Aztán egy napon / magával ment el. / Lefekvés előtt néha erre gondolok, / s hullámzik a szám, / mint az őszi Balaton.

A Tolnai-féle nagy gyerekverskeltető gép

hurrá / elmarad a magyaróra / jönnek a gyerekvers-költő bácsik / jönnek a gyerekvers-költő nénik / hurrá / jönnek - Kollár Árpád tanulmánya Tolnai Ottó gyermekverseiről.

Kollár Árpád 1980-ban született, Zentán. Költő, irodalomtörténész, a Fiatal Írók Szövetségének elnöke. 2011-ben Sziveri János-díjban részesült. Legutóbbi kötete: Milyen madár (Csimota, 2014).

 

„Kedves Jóska, leveleteket megkaptam. Biztos, hogy nagyon sok szép gyermekverset tudtok majd összegyűjteni. Csak úgy, mellékesen jut eszembe, hogy a »gyermekvers« azt is jelentetné, hogy gyermekek írják a verset. Persze ez kizárt dolog. A komoly bácsik-nénik mértéke nélkül ez elképzelhetetlen. Szívesen írnék én is gyermekverset, de sem gyermek nem vagyok, sem a komoly bácsik-nénik mértékét nem ismeret.”[1] – írja felkérésre válaszul Tolnai fiatalkori mestere, Koncz István az 1978-ban a Forum Könyvkiadónál megjelent Messzike[2] című gyermekvers antológia szerkesztőinek, Domonkos Istvánnak, Papp Józsefnek és Tolnai Ottónak.

Koncz levelét a Jugoszláviai magyar költők gyermekversei alcímet viselő kötet kvázi előszavaként szerepeltetik a szerkesztők, gesztusuk kijelöli a regionális szinten hiánypótlónak, a későbbiekre nézvést katalizátornak számító vállalkozás helyét és szerepét az akkor még „Jugoszlávia magyarnak” nevezett irodalmi közösségben. A levél játékosan rátapint arra komoly elméleti dilemmára, melyre a mai napig sem tud megnyugtató választ adni az irodalomtudomány, nevezetesen, hogy pontosan mit is nevezünk gyerekversnek. Mitől gyerekvers az a vers, melyet nem gyerekek, hanem felnőttek írtak gyerekek számára, azon túl, hogy a publikáció kontextusából kihámozható szerzői és kiadói intenció okán gyerekversként kezeli az olvasó, mintegy elfogadva a neki címzett használati utasítást.

Koncz szavaira rímel Mikola Gyöngyi Tolnai Ottó gyerekkönyveit elemző írásában akkor, amikor azt írja: „a gyermekirodalom meghatározása továbbá azért is nagy módszertani nehézségekbe ütközik, hiszen nem csak a felnőttek által a gyermekek számára írt műveket kell itt vizsgálni, hanem – a mai irodalomtudomány mindinkább felismeri ennek szükségességét – a kiskorúak által írt irodalommal is »el kell számolni«.[3] (Jelen írás nem vállalkozik ennek eldöntésére, viszont a problémafelvetés tükrében egyrészt rá kíván mutatni Tolnai Ottó gyerek- és nem gyerekverseinek poétikai, retorikai és tartalmi sajátosságaira, másrészt a gyerek- és felnőttvers fogalmainak érvényben tartása mellett rá kíván világítani arra, hogy Tolnai költészetében nincs igazán relevanciája e két kategória megkülönböztetésének.)

Koncz leveléből látszólag determinisztikus válasz olvasható ki: felnőtt költő nem írhat gyerekverset, azaz csak akkor írhat, ha ismeri a komoly bácsik-nénik mértékét. A komoly bácsik-nénik mértékről viszont nem tudunk meg többet, minden esetre Koncz ehhez az elmélethez szabta a gyakorlatot, avagy fordítva, a gyakorlatához szabta elméletét, és végül nem írt gyerekverset. Meg nem írt verseinek hiányát nyomatékosító levele a következőképpen zárul: „És most csak egyet szeretnék, szépen, harsányan fütyülni tudni, hogy ne kelljen tudósnak lennem.”[4]

A „komoly bácsik-nénik mértéke” kifejezés utal azokra a gyerekirodalom egésze felé támasztott sztereotip elvárásokra, melyek akkor, de javarészt még manapság is meghatározták a műfajjal szemben támasztott közkeletű elvárásokat: a gyerekirodalomnak „komoly” didaktikai, edukációs funkciója kell, hogy legyen, a kortárs gyerekverseknek pedig nem csak tartalmi, de formai mértéknek is eleget kellett tenniük. Ezekre a „komoly” elvárásokra fütyül a Messzike harminchárom szerzője által írt több mint száz, igen egyenetlen színvonalú vers jelentős része. Ebben a fütyülésben manifesztálódó gesztus programszerűen kijelöli a Messzike irodalomtörténetileg ma is releváns koncepcióját: a gyerekirodalomban is véghezvinni azt a poétikai paradigmaváltást, hagyománytörést, melyet az Új Symposion folyóirat költőinek első- majd másodgenerációja, ha úgyszintén változó színvonalon, de ekkora már véghez vitt az úgynevezett felnőttirodalomban.

A kötet utószavát jegyző Bányai János a Koncz által megjelölt kérdéskört boncolgatja tovább, palinodikus természetű szövegének sajátossága az a retorikai pávatánc, melynek során komparatív módon újra és újra kísérletet tesz az úgynevezett gyerekvers meghatározására. Bányai a felnőttvers jellegzetességeivel való összevetéskor gyakorlatilag folyton visszavonja gyerekirodalmi meghatározását, pontosabban életben tartja, viszont hatókörét kiterjeszti a felnőttvers kategóriájára is. A tanulságos kísérlet végén Bányai ugyan nem jut el odáig, hogy felszámolja a gyerekvers fogalmát, de nem is rögzít olyan distinktív jegyeket, melyet mindvégig érvényben tudna tartani. A kortárs gyerekirodalmi kontextus szempontjából viszont fontos hozadéka az antológia verseiből is kiolvasható koncepcióra rímelő szövegnek, hogy az leszámol a sztereotip, hagyományosnak mondott gyerekvers-elvárásokkal, a „komoly nénik-bácsik mértékével”. Az Új Symposion folyóirat első generációja által meghirdetett programmal összhangban leszámol továbbá a „gyermekverseket gyártó fűzfapoéták”-kal is, akik „apró tehetségüknek itt látnak érvényesülési teret”, akik „nagyon is ki tudták használni a gyermekvers látszólagos „külön sajátosságaik” különféle trillázó és trallázó, nyuszikázó és kutyuskázó, cicuskázó és puszilkodó vercsinálmányok gyártására.”[5]

Bányai szerint „a gyermekvers, a gyermekirodalom is egészében, csak akkor töltet be bármilyen funkciót a gyerek és a felnőtt életében, ha a legszigorúbb kritériumok szerint is vers és irodalom, ha ugyanúgy mérhető, mint minden más irodalmi alkotás.”[6] Majd általános szintű kijelentése után felsorolja a gyerekköltészet speciális, megkülönböztető jegyeit: „De szem előtt kell tartani egy feltételt. Azt, hogy a gyermekversnek mégis vannak, ezen áltanosan érvényes meghatározó mellett, »külön sajátosságai«. És nemcsak a gyermeklélektanból fakadóan. A gyermekvers »poétikájából« eredően is. A játékosság, az egyszerűségre való törekvés, a fülbemászó versbeszéd, a gátlás nélküli ritmizálás és dallamosság, a tisztán csengő rím, a nyelvi leleményesség, a könnyen felismerhető tagoltság…”.[7] Majd a szöveg retorikai hullámzásának megfelelően ezeket a sajátos jegyeket azonnal ki is terjeszti, visszavonva a distinkció érvényességét: „folytatni lehetne még a felsorolást, mondjuk a gyermekvers olyannyira kedvelt stíluseszközei és szóképei irányában is. De talán nem szükséges, minthogy az eddigi felsorolásból is kiderül, ami a gyermekvers »külön sajátosságának« tűnik, semmiben sem különbözik a versbeszéd általános sajátosságaitól, hiszen a felnőttek számra írott vers is játék a nyelvvel és nyelvi lelemény, az is a zeneszerűségre törekszik, a ritmus, a dallam, a rím sem idegen tőle, vagyis ennek is vannak kötöttségei, hiszen kötöttségek nélkül nem is lehetséges vers.”[8]

Az utószó fogalmi oszcillációja jól mutatja a felvetett kérdés elméleti- és gyakorlati problémáit is, igazságtalan lenne azonban egy utószótól számon kérni a gyerekirodalom fogalmának pontos és egzakt meghatározását. Bányai végül a különbséget az intenzitás fogalmában jelöli meg: „a gyermekversben a versbeszéd formálóeszközei mindig hangsúlyosabban[9] vannak jelen, közvetlenebbül, azt is mondhatnám, szemérmetlenebbül mutatkoznak meg, a rím, a ritmus, a dallam harsányabb, a szókép rikítóbb, változatosabb, színesebb. Márpedig azért, mert a gyermekvers nem tagadja az álarcot, a szerepjátszást, de az ártatlanságot sem. Így tud fényt deríteni a költészet titkaira.”[10] Bányai intenzitás-fogalma Tolnai gyerek- és felnőttverseinek összehasonlításakor nyújt fogódzót, ugyanakkor, ha szempontrendszerét követve egymás mellé állítunk különböző kategóriába tartozó Tolnai-kötet, számos textus esetén nem tapasztalunk perdöntő különbséget.

Tolnai Ottó kilenc versével szerepel a Messzike antológiában: Puccs, Nincs píz, Jojóznak a széki pacsirták, Gusztonyozok, Van egy barátom, Nyugodtan sántikálhatok, Ébenlibikókák, Húznak a szalonkák, Az indigókockák, később mindegyik versét felvette 1982-es, Elefánpuszi[11] című kötetébe is. Az antológia előszava, utószava és több mint száz verse mindegy indikátorként mutatja, hogy milyen kontextusban születnek meg szerkesztő-szerző Tolnai első gyerekversei, hogy milyen elméleti és gyakorlati kérdések hagytak rajtuk nyomot, különös tekintettel a már korábban kipróbált poétikai eszköztáruk alkalmazására vagy megújítására. A „Messzike azért is jelentős vállalkozása a jugoszláviai magyar költészetnek, mert legjobb darabjaiban a hazai verset meghatározó nyelvi és formai jelek, mondjuk a szabad ritmus, a viszonylagos dísztelenség, a szabad asszociációk jelennek meg nyomatékosan, aztán az is jellemzője a kötetnek, hogy a gyermekvers standardizált témaköreit szélesíti ki, olyan területekre is eljutva, melyek ez ideig a gyermekköltészet érdeklődésének határain kívül voltak.”[12]

Már az antológiában közölt Tolnai-versekből, de nem csak belőlük, kiolvasható, milyen gazdag poétikai és tematikai csatornák kapcsolják össze a gyerek- és a felnőttvers kategóriáját, akár szöveg szinten is milyen jelentős átjárás, olykor átfedés lehetséges közöttük, ahhoz viszont még kevésnek bizonyulnak, hogy megkérdőjelezzék a Tolnai felnőtt- és gyerekversei között tételezett különbséget.

Az antológiaszerkesztők (legyen szó gyerekeknek vagy felnőtteknek szánt kötetről), a szerkesztés során ritkán lépik át a határokat, a szelekció gesztusával gyakorlati választ adnak arra a kérdésre, mit tekintenek gyerekversnek.  Tolnai számos gyerekvers-antológiában szerepel, ezekbe szerkesztők egy kivétellel kizárólag az antológiakompatibilis Elefántpusziból válogatnak, a kötet rövid versei, nem csak rövidségük, de hangvételük, témaválasztásuk és gyermeki látószögük miatt is alkalmasabbnak tűnnek a kiemelésre, mint a Rokokokó és a Cápácskám! apu két hosszúvers. Gyakorlati szempontból is érthető a döntés, a hosszúversek esetében komoly szerkesztői feladat lenne egy-egy releváns, önmagában is megálló részlet kiemelése.

Az antológiák összeállítói (Bordás Győző kivételével) nem vállalkoznak arra, hogy egy radikális gesztussal a felnőttkötetek nagyon hasonló hangvételű, tematikájú, látásmódú és poétikájú darabjai közül emeljenek ki egy-egy verset, csak részben ellentmondva a szerzői és kiadói intenciónak, holott például az Árvacsáth és a Wilhelmd-dalok némely szövege is alkalmas lenne erre. A válogatás gesztusa az olvasók tudatában megerősíti a verseket kategorikus helyükön azzal, hogy egy gyerekvers antológiába, más gyerekversek kontextusába helyezi el őket.

Tolnai a Kaszás József szerkesztésében megjelent A magyar gyermekirodalom élő fája[13] című kötetben tíz Elefántpuszis verssel szerepel, a kötet azért figyelemre méltó, mert oktatási segédanyagként szerepelt Jugoszláviában a főiskolai magyar nyelvű óvópedagógus- és a tanárképzésben. A Habakukk úgyszintén bekerül a Varga Imre és Báthori Csaba szerkesztésében készült a Világvégi palota – Harminchárom határon túli magyar költő gyermekversei[14] című antológiába. Az 1995-ös Friss Tinta! antológia[15] pedig az Artistának azért én is elmennék, Paraszt leszek és a Gyerekverskeltető gépek, verseket hozza, utóbbit kiemelt helyen, a kötet metatextusaként. A gyakorlatot némileg megtöri a legújabb antológia, a Bordás Győző által szerkesztett Ezüsttulipán[16]. A paradigmaváltónak is tekinthető antológia számos olyan „vajdasági magyar gyerekverset” tartalmaz, melyet nem gyerekversként tart számon a szakirodalom, ehhez képest némileg meglepő módon Tolnai Ottó esetében öt szöveg került be az szokásos Elefántpusziból és csak egy a Versek (rekapituláció) című, 1975-ös kötetből, mégpedig a 35. számú rekapituláció. Az eredeti kötetsorrendet nem követő Elefántpuszi-szövegek közé ékelődő rekapituláció antológia-anomália viszont cseppet sem lóg ki a kontextusból.

Hasonló a sorsa fent említett Friss tinta! antológia címadó versét jegyző Kovács András Ferenc Friss tinta! című versének, mely a sajátos szerkesztői / szerzői gesztusnak köszönhetően az Adventi fagyban angyalokból[17] kerül a Hajnali csillag peremén[18] gyerekverskötetbe, majd onnan a kortárs gyerekköltészet javát reprezentáló, a kritika által a Messzikéhez hasonlóan hiánypótlónak titulált Friss tinta antológiába. Nem egyedi eset ez nála, hiszen Kovács András Ferenc számos verset vesz át változatlanul korábbi felnőttköteteiből gyűjteményes gyerekverskötetébe, ilyen az úgynevezett Krisztinka-versek többsége is.

Az antológia egy névtelen kritikusa a Messzikéhez hasonló szempontok alapján értékeli a vállalkozást, amikor azt írja: „A Pagony és a Csimota közös antológiája irodalomtörténetileg is figyelemre méltó, nagy áttörést dokumentál. Ennek előzményei között látjuk a félmúlt azon klasszikusait, akik nem lehajoltak a gyerekekhez, hanem gyerekül szólaltak meg, vagy felnőtt nyelvi játékaik váltak spontán módón gyerekjátékká. (…) Amit azonban a legutóbbi években tapasztalhatunk, az újabb fejlemény: a modernitás utáni, Tandorit megélt líra nagy tömegben kezdte használni, kénye-kedve szerint kifordítani, átszabni, jelmezekké alakítani elmúlt korok legkülönbözőbb formáit, műfajait, köztük a gyerekverset mint önálló megszólalásmódot. Ma már nem az a tét, hogy gügyögés helyett felnőtt színvonalon beszéljenek a kicsikhez, hanem hogy a »gügyögésben« valódi kifejezést találjanak.”[19] Ismerősen csengő szavai alapján, irodalomtörténeti szempontból mintha nem lenne nagy különbség a két antológia megjelenésének kontextusa között, holott jelenleg sokkal gazdagabb szövegállománnyal rendelkezünk, és természetesen a két antológia felvevő- és hatóköre is más.  Az obligát gyerekirodalom vagy nem gyerekirodalom dilemmát is érinti a recenzens: „bizonyos versekről persze a fene se tudná igazán megmondani, gyerekversek-e azok vagy mégsem, Tandori, Tolnai, Parti Nagy, Szilágyi Ákos, Kemény István esetében talán különösen.”[20]

Kovács András Ferenc felnőttversei minden gond nélkül váltanak a szöveghellyel együtt kategóriát is. A Hajnali csillag peremén kötet elemzése során Csupics Milica a következő magyarázatot ad minderre: „a befogadásesztétikai nézőpontnak megfelelően a »gyermekirodalom« fogalmának megalkotása a gyerek elgondolt, »virtuális« horizontjából történik, amely azonban – a gyermekversek speciális «kettős kódolásának» köszönhetően – nemhogy kizárná, hanem éppenséggel gazdagíthatja az ún. «felnőtt» befogadást.[21] (…) „Az olvasatok különbségében megmutatkozó »másság«, »idegenség« tudatosítása lehetőséget kínálhat a felnőtt – nem kizárólag a gyermekversek esetében létrejövő – olvasási folyamatainak önreflexiójára. A befogadásmódok eltérése a felnőtt és gyermekversek eszközeiben meglévő esetleges különbségekre is rákérdezhet.”[22] A kettős kódolásnak köszönhetően KAF bizonyos felnőttversei is gond nélkül képesek a gyerek elgondolt, virtuális horizontjához igazodni, ugyanakkor gyerekversei is gazdagítják a felnőtt befogadást, ami ráirányítja a figyelmet, hogy Tolnai Ottó esetében is érdemes lenne e kettős kódolással számot vetni.

A szakirodalom és a kötetek alcímei és / vagy műfaji megjelölései Tolnai négy könyvét sorolják a gyerekirodalom kategóriába, ezek az Ördögfej (ifjúsági regény)[23]; Elefántpuszi (Versek koravén gyerekeknek); Rokokokokó (Gyermekversek)[24]; Cápácskám: apu! (Gyermekvers felnőtteknek)[25]. „E könyvek kiállítása, színes illusztrációinak stílusa is mutatja, hogy a szerkesztők és a kiadó gyerekkönyveknek tekintette őket. (Némileg kilóg a sorból a Cápácskám:apu!, amely vizuális tekintetben is kétarcú.)”[26] A Tolnai-gyerekversek befogadói szempontú heterogenetikusságát önreflexív módon két verseskötet is jelzi, ezeknél „a korosztályi besorolás összekeveredik, összemosódik, mintha a szerző maga sem tudná eldönteni, kiknek is szólnak a könyvei”[27], így már a sajátos, Tolnaira jellemző alternatív műfaji meghatározásnál (köztesség, seműfajúság) kizökken a befogadó is a gyerekirodalom felé támasztott hagyományos elváráshorizontból.

„Ha Tolnai úgynevezett gyermekverseit saját praxisa felől szemléljük, azt látjuk, hogy több tükörfelület egymásra vetítéséből keletkeznek: adott egy gyermeki sík, ahogy egykori önmaga vagy fia, lánya szemléli, éli a világot és benne önmagát, egy második, ahogy a felnőtt értelmezi a gyermek megnyilvánulásait, végül egy harmadik sík: a felnőtt saját világa, saját pillanatnyi nézőpontja. A tükörfelületek játékában nemcsak a gyermek és a felnőtt azonos idejű világa reflektál kölcsönösen egymásra, hanem megjelenik a múlt dimenziója is: a felnőtt gyermekkora.  Nézőpont-összeolvadásnak nevezhetjük ezt az alkotói módszert, amely természetesen nemcsak Tolnai úgynevezett gyerekverseire, ifjúsági regényére jellemző, hanem többi művére is.”[28]

Az Elefántpuszi síkjainak heterogenitása leginkább a kötetegész szintjén, a teljes szövegkorpusz vizsgálatakor mutatkozik meg, ezen a síkon az egyes versek nézőpontjai kijátszhatók egymás ellen, különösen akkor, ha a versek beszélőjének és a fiktív szerzőség kérdésének szempontjait ütköztetjük egymással. A kötet termékenyen aknázza ki a fiktív szerzőség megtöbbszöröződésében rejlő játékot: egyes versei elhitetik, hogy „egy kisgyerektől származnak, akit Köcsög nevű barátja Károlynak nevez”[29], ugyanakkor „Tolnai valójában pillanatig sem igyekszik igazán elhitetni olvasójával, hogy hogy a gyermek-szerző fikciója valóság; nem azt az utat járja tehát, amit Weöres Pszichében vagy Oravecz A hopik könyvében[30] – írja Szajbély Mihály korabeli recenziójában.

A kötet palinodikus természetű utószó című záróverse a szöveg szintjén mintegy visszavonja azt a mindvégig lebegtetett lehetőséget, hogy Károly a versek fiktív szerzője, helyette a Tatára irányítja figyelmet: letisztázta és mielőtt beviszi a kiadóba / idetette az asztalomra véleményezésre / hát mit mondjak /majd készítek hozzá rajzokat / fekete meg lila tussal / vagy csak lilával / vagy lilával meg zölddel / szóval először is / én azt a címet adtam volna hogy /és akkor feltűnt két strici / a tata az elefántpuszit / nehéz őket megzenésíteni.  A vers beszélője ugyanakkor továbbra is Károly marad, ennek következtében a kötet egészre szempontjából továbbra is érvényben marad a már ismert játék: „egyebek mellett e bizonytalan azonosítás, a fikció egyre-másra való lelepleződése és újraépülése, gyermekhumor mögül előbúvó-eltűnő felnőtt szomorúság, gyermekszájból ártatlanul hangzó mondatok súlyossá válása ad valami sajátosan furcsa lebegést a kötetnek.”[31]

Az Utószó „nehéz őket megzenésíteni sora a hagyományosnak tételezett, forma- és hangzáscentrikus gyerekköltészet elvárásainak negligálásakétn is értelmezhető, hiszen a közvélekedés szerint a gyerekvers magában hordozza önnön megzenésíthetőségét, a felnőttköltészethez képest szervesen benne áll az Orphikus költészethagyományban, a gyerekversben a vers és a zene együvé tartozik. Tolnainál e költészeteszmény sajátos torzulását, pontosabban mutációját tapasztaljuk a Wilhelm-dalokban (v. ö. Vidéki Orfeusz). „Wilhelm, a félnótás egy modernség utáni Orpheusz, aki már nincs összhangban a nyelvvel, a dallal, a zenével, a költészettel, a művészettel, egyáltalán, magával a világgal. Az őt körülvevő világ szociografikus szempontból koherensnek bizonyul ugyan, pontosan lefektetett szabályok mentén strukturálódik, azonban kitaszított, fél kegyelmű, klasszikus falubolond helyzetének köszönhetően a korántsem egységes szubjektum legfontosabb léttapasztalata mégis a világ értelmezhetetlensége.”[32]

Tolnai gyerekvesei hasonló tapasztalatról tanúskodnak, nem utasítják el ugyan a Bányai által felsorolt distinkciós jegyeket (fülbemászó versbeszéd, gátlás nélküli ritmizálás és dallamosság, tisztán csengő rím, nyelvi leleményesség) legfeljebb sajátos poétikai helyi értéket kapnak mindezek a Tolnai-féle rövid- és hosszúversekben egyaránt. Az Elefánpuszi, a Rokokokokó, a Cápácskám:apu! poétikai eszköztárának fontos kellékei közé tartoznak a felfokozott ismétlések, belső rímek, szójátékok, hangjátékok, ritmusjátékok, distinkciós szerepük viszont semmivé lesz, ha számos felnőttkötetét, többek között a Wilhelm-dalokat, a Kisinyovi rózsát vagy a Gyökérrágót melléjük tesszük, ráadásul még csak a Bányai által kiemelt felfokozottság fogalma sem nyújt igazi fogódzót: az összehasonlítás során rengeteg olyan kapcsolódási pontot találunk, mely Tolnai esetében elmossa a gyerek- és a felnőttvers kategóriája közti világos határokat.

Tolnai három gyerekkönyvi gyerekhangjának nézőpontja erősen rokonítható számos koncepciókötetbéli beszélőjének nézőpontjával: például a falu bolondja Wilhelmd-dalok Vilije, a Szög a nadírban öngyilkos bírkózó-szobrásza, Kovács Antal Tóni, az Árvacásth pszeudo gyerek Csáth Gézája vagy a Kisinyovi rózsa elmegyógyintézetben ápolt „kis szamár” fiúja. A periferikus léthelyzetű, egzisztenciálisan kiszolgáltatott figurák perspektívája erősen idézi a felnőttek társadalmát kívülről szemlélő, a felnőtt világ történéseit sajátos fénytörésben láttató gyerek nézőpontját.

Az Elefánpuszi tükörjátéka rímel a Wilhelm-dalok nézőpontjátékára, melynek pretextusa, A Vidéki Orfeusz című kötet Wilhelmd-dolok ciklusa az Elefánpuszuival részben párhuzamosan íródik, számos tematikus, motivikus átfedést találni bennük, mely nem indokolható pusztán az időbeli közelséggel, lévén Tolnai bevett alkotómódszere a szereplők, témák, helyszínek, történetek, toposzok, szimbólumok, motívumok áramoltatása egyes szövegek és kötetet között. A tükörjátékok hasonlósága, a beszédpozíciók heterogenitása, a nézőpontválasztás és a párhuzamos poétikai megoldások, a ritmusszekvenciák, a belső rímek, a nyelv- és hangjátékok valamint az ismétlésstruktúrák felfokozott alkalmazása kapcsolja össze a két könyvet. „A Wilhelm-dalok elbeszélőjének pozíciója rendkívül problematikus, a sokszor az értelem határait feszegető, vagy azon túllépő szövegáradás, a bekebelezési vágy szétfeszíti szubjektumát. Ez tobzódás felszámolja, a semmi, a némaság, az imitáció, a kép terrénumába taszítja magát a verset is. Tolnai lírája ebben a tobzódásban gyakorlatilag megsemmisíti önmagát.”[33]

A szerepjáték hangsúlyossága is fontos kapcsolódási pontokat képez Tolnai gyerek- és felnőttkötetei között: a Gerilladalok figuráinak bizonytalan státusza miatt a számháborúkat idéző szerepjátékban a gerilla az Elefántpuszi mohikánjának rokonává válik. A Cápácskám: apu! és az Árvacsáth köteteket pedig leginkább az egzisztenciális fenyegetettség alapélménye köti össze. A gyermeki és mély sérüléseket hordozó felnőtt, sohafelnőtt vagy pszeudofelnőtt szubjektumok a tragikumot a maga természetességében kezelik. Tolnai gyerekvesei ennyiben igen távol álnak a nyers tragikumot és a nyílt egzisztenciális kérdéseket tabuizáló, konvencionális tömegigényeket kielégítő gyerekirodalomtól.

Mikola Gyöngyi a már idézett elemészében Tolnai szövegeiben található gyerekkoremlékek, emlék-rétegek refrénszerű, minden művére jellemző visszatérései és a tragikum kapcsán jut el a felismeréshez, hogy „a gyermek és a gyermeki olyannyira része ezeknek a refréneknek és vesszőparipáknak a Tolnai-művekben, hogy képtelenség külön műfajként kezelni, másfajta poétikaként értelmezni őket. A gyermekhangra íródó költemények minden játékosságuk mellett is képesek hordozni a legnagyobb tragédiákat, a kiszolgáltatottság, fenyegetettség léttapasztalatát, és – az összeolvadó nézőpontoknak köszönhetően – föloldani mindezt felnőtt és gyermek kölcsönös egymásra utaltságában, végső azonosságában. Sőt a gyermekhang mímelt és / vagy valós naivitása révén ellenpontozott felnőtt-világ még inkább lelepleződik, megmutatkozik abszurditása, veszélyessége.”

Végső konklúziója szerint „Tolnainak valójában nincsenek gyerek-könyvei, soha nem írt ifjúsági irodalmat – amennyiben gyerekkönyveken és ifjúsági irodalmon a felnőttekétől teljesen eltérő formájú és gondolatvilágú műveket értünk.”[34] Szejbély Mihály pedig hasonló indokok alapján nevezi elemzésében ál-gyerekverseknek[35] Tolnai két hosszúversét, a Rokokokót és a Cápácskám: aput!-t.

Amennyiben a kettős kódolás kérdése felől közelítünk ehhez a problémához, az idézett szempontok alapján úgy tűnik, hogy Tolnai felnőttversei közül számos értelmezhető gyerekversként, viszont megfordítva, gyerekveseinek többsége, főként hosszúversei semmiben sem különböznek felnőttverseitől, kérdés tehát, hogy egy elképzelt gyerek befogadó mit szűr le Tolnai gyerekverseiből. Ennek eldöntése olyan hermeneutikai kérdés, melyre jelen szöveg szerzője nem vállalkozhat, lévén, Konczot idézve, nem gyerek, amikor pedig az volt, a nyolcadik születésnapjára kapott, tusfoltos borítójú Rokokokokó kötet olyannyira nem keltette fel az érdeklődését, hogy az érintetlenül hevert fiókjában egészen mostanáig.

 

Kollár Árpád

 


[1] KONCZ István, Kedves Jóska = Messzike : Jugoszláviai magyar költők gyermekversei, szerk. DOMONKOS István,PAP József, TOLNAI Ottó,Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1978, 5.

[2] Messzike : Jugoszláviai magyar költők gyermekversei, szerk. DOMONKOS István, PAP József, TOLNAI Ottó, Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1978,

[3] MIKOLA Gyöngyi, A kék és a Rózsaszín (Tolnai Ottó gyermekkönyveiről), Forrás, 2006/7-8, 160.

[4] KONCZ, i. m., 5.

[5] BÁNYAI János, Mit jelent a Messzike? = Messzike : Jugoszláviai magyar költők gyermekversei, szerk. DOMONKOS István, PAP József, TOLNAI Ottó, Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1978, 99.

[6] BÁNYAI, i. m., 98.

[7] BÁNYAI, i. m., 98.

[8] BÁYNAI: i. m. 98 – 99.

[9] Kiemelés tőlem (K. Á.)

[10] BÁNYAI, i. m., 99.

[11] TOLNAI Ottó, Elefántpuszi, Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1982

[12] BÁNYAI, i. m., 100.

[13] A magyar gyermekirodalom élő fája, szerk. Kaszás József, Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1981

[14] Világvégi palota : Harminchárom határon túli magyar költő gyermekversei, szerk. Erdélyi Erzsébet, Nobel Iván, Bp., Hét Krajcár Kiadó, 1998

[15] Friss tinta! (mai gyerekversek), szerk. BANYÓ Péter, CSÁNYI Dóra, EDINGER Katalin, KOVÁCS Eszter, Bp., Csimota Kiadó, Pozsonyi Pagony, 2005

[16] Ezüsttulipán :  Válogatás a vajdasági magyar gyermekirodalomból vers- és prózamondóknak, szerk. BORDÁS Győző, Újvidék, Forum Könyvkiadó, Magyar Szó Kft., Jó Pajtás, 2013

[17] KOVÁCS András Ferenc, Adventi fagyban angyalok, Pécs, Jelenkor Kiadó, 1998

[18] KOVÁCS András Ferenc, Hajnali csillag peremén, Bp., Magvető Kiadó, 2007

[19] http://www.kultura.hu/irodalom-archivum/nagy-dobas-friss-tinta

[20] http://www.kultura.hu/irodalom-archivum/nagy-dobas-friss-tinta

[21] CSUPICS Milica, A Hajnali csillag peremén értelmezési lehetőségei, Alföld, 2010/4, 88.

[22]  CSUPICS Milica, i. m., 88.

[23] TOLNAI Ottó, Ördögfej, Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1970

[24] TOLNAI Ottó, Rokokokó, Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1986

[25] TOLNAI Ottó: Cápácskám : apu!, Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1989

[26] MIKOLA, i. m., 161.

[27] MIKOLA, i. m., 161.

[28] MIKOLA, i. m., 40.

[29] SZAJBÉLY Mihály, A tata versei. Vagy tán Károly írta őket?, Mozgó Világ, 1983/11, 40.

[30] SZAJBÉLY, i. m., 40.

[31] SZAJBÉLY, i. m., 41.

[32] KOLLÁR Árpád, A semmi hangja : A bolond beszéd  poétikája Tolnai Ottó Wilhelm-dalok – avagy a vidéki Orfeuszában = „Gagyog s ragyog” : Magyar irodalom közép-európai kontextusban, Szeged, Universitas-Szeged Kiadó, 2012, 243.

[33] KOLLÁR, i. m., 248.

[34] MIKOLA, i. m., 166.

[35] SZAJBÉLYI Mihály, Lilába hajolni roppant veszélyes? : Tolnai Ottó (ál-)gyermekverseiről, Életünk 1990/8, 647.

Kollár Árpád