Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Műfordítás

Xaver Bayer prózái

Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.
Lesi Zoltán fordításában

Egy nap elért engem is. Vettem egy iratmegsemmisítőt, és ledaráltam az évek óta felhalmozott levelezésemet, személyes feljegyzéseimet. Aztán elkezdtem rendet rakni a lakásban, kipakoltam a fiókjaimat, kidobtam mindent, amire nem volt szükségem, és a többit ergonomikusan rendszereztem. A könyveket, hanglemezeket, DVD-ket és számítógépes játékokat alfabetikus sorrendbe raktam. Amelyik egy kicsit is ciki volt, azt megsemmisítettem. A szekrénysorok látható részein lévő kacatokat kidobtam. Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.

Műfordítás

Ivan Wernisch versei

A ravatalozóban aludtunk a templom mögött.
Vörös István fordításában

Kadó mester lehúzta a jobb lábáról a cipőjét, és kidobta az ajtón, aztán megkérdezte: Hol a cipőm? / Ott, az ajtó mögött, mutatta az egyik tanítvány. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / Az udvaron, találgatta egy másik. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / A bal lábán! / Hol a cipőm?

Műfordítás

Friederike Mayröcker verse

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik. / a pianínó egyedül kezd el játszani. / a lefolyócsatorna sapienzával bemocskolva. / harminc éve vagyunk elválasztva egymástól (amikor te voltál 30, / én épp akkor láttam meg a napfényt). / axiális, te nagy felugró. / variábilis sírba veled.

Költészet

Závada Péter verse

Megáll az álom távolabbi végében.

Folyamatos jelen. A halottak csoszogása / tisztán kivehető a kórus márványpadlóján. / És a bejárat fölött X. Ince hullazöld jobbja — / holtában is valóságosan int felénk, / és a kezek tulajdonosa visszalép / a hallgatás közepére. // Semmi etimológia: a nevet csak a hangzás / kötötte össze az agóniával. A medencék / vizében a tér abszolutizmus-kori képe

Kinder

Ayhan Gökhan gyerekversei

Aztán egy napon / magával ment el. / Lefekvés előtt néha erre gondolok, / s hullámzik a szám, / mint az őszi Balaton.

A gyökér nélküli ember

Yesim csapong saját élettörténetének elbeszélésében, asszociatívan válogat az események közül. A szöveg cselekménye így látszólag legalább annyira szervezetlen, mint egy valódi visszaemlékezés, azonban ez tényleg csak látszólagos, a cikázó szálak és emlékek összeérnek, ok-okozati láncolatot rajzolnak ki.



Marcel Proust emlékezése olyan, akár az egy rokkáról legombolyított fonal, Thomas Manné a filozófus párbeszéde önmagával, Svetlana Žuchováé pedig lírai emlékezet. A Yesim Žuchová második kötete, amely tizenhárom évvel az eredeti megjelenést követően látott napvilágot magyarul, Vályi Horváth Erika fordításában. A kisregény egy belső monológ. Szinte lényegtelen, hogy a narrátoron kívül van-e hallgatója, még olvasás közben is nehéz reflektálni rá, annyira intim és titkos. A címszereplő Yesim élettörténete azonban nem csupán róla szól. Török származása miatt egy egész kultúrát képvisel, amely mindenképpen elüt a tömegtől, amely Bécsben körülveszi. A szöveg nemcsak az idegen kultúra idegen érzetét ragadja meg, de az itt felnőtt, itt szocializálódott idegenét is, egy olyan bevándorló kettős identitását, aki egyszerre látja magát betolakodónak és helyinek. Ez a kettősség alakítja ki az „otthonidegenséget”, mely mind párkapcsolati, mind családi, mind pedig karrier szempontjából központi kérdés a kisregényben.

A szöveg egy ember belső életét ábrázolja olyan tisztán, ahogy valaki csak önmagának tud hazudni. Az eredeti szlovák textus többesszám második személynek intézte a monológot, „Nektek”, de a magyartól idegen az ilyen megszólítás, így Vályi Horváth Erika műfordító úgy döntött, a „Te” lesz a hallgató, vagyis egyes szám második személyű. Ez pedig kiváló döntésnek bizonyul, a szöveg megteremt valamiféle bensőséges kapcsolatot az olvasó és a narrátor között, még akkor is, ha feszül köztük egy láthatatlan fal: a megszólított talán nem is én vagyok.

Yesim csapong saját élettörténetének elbeszélésében, asszociatívan válogat az események közül. A szöveg cselekménye így látszólag legalább annyira szervezetlen, mint egy valódi visszaemlékezés, azonban ez tényleg csak látszólagos, a cikázó szálak és emlékek összeérnek, ok-okozati láncolatot rajzolnak ki. A kötet ugyan nem állít ilyet, de a fülszövegben olvashatjuk, és a szerzővel való beszélgetés során[1] is elhangzott, hogy a Yesim egy pszichológushoz intézett monológ. Elképzelhető egy láthatatlan irányító a szöveg alatt, aki a fejezetek előtt a megfelelő időpontra kérdez rá, így építve ki az emlékezéshalmazból egy narratívát. Azonban mégsem ezt tartom a legfontosabb koherenciateremtő elemnek (hiszen nem több puszta feltételezésnél), hanem a hasonlatok láncát, mely végigfut a regényen.

Ezek a hasonlatok megfoghatatlan világot festenek meg, olyat, melyet csak körülrajzolni lehet, elérni azonban nem. Találó nyelvi forma ez az emlékezés és az érzékelés működésének felmutatására. „Így hát eszembe jutott. Egy évvel később. Amikor véget ér egy újabb nyár. Mint a vízben a koncentrikus körök, amikor kacsázáskor behajítjátok a kavicsot. A sportbajnokság újabb köre. Ha vásárolni megyek, és melegség áraszt el, amikor Max anyjára gondolok. Mint a hideg házban a kifűtött helyiség. A meleg tea, miután kint bőrig áztatok. A melegtől megpuhult vaj. És megmagyarázhatatlan, mint a mutáció. Mint a vízörvény a nyugodt folyón. Amikor először vásárolni megyek, és kilépek ebből a lakásból. A lakásból, ahol még nem pakoltam ki a dobozokból.” (63) Az idézett részlet abban különbözik a szöveg általános nyelvétől, hogy itt megváltozik a megszólított. Nem az ismeretlen „Te” lesz az, hanem Max és a testvére, akiknek Yesim magányában megálmodja az anyját. A hasonlatok egyszerre próbálják a lehető legpontosabban körberajzolni az adott érzés kontúrját és átvezetnek egy új jelenetbe. Ez a prózapoétikai technika hullámzó mozgást ad a regénynek, mintha minden kapcsolódna valamihez. Egyszerre tartottam ezt meglepően jónak, hiszen a halmozott hasonlat több perspektívából közelít rá egy adott érzelemre, így nyitottá válik valami olyan, ami általában determinált. A szöveg módszert kínál arra, hogyan ismerheti meg az ember a saját érzelmi világát. Ez sokszor vak tapogatózásnak tűnik, mintha a sötétben keresné a formát, de néhol már-már bizonytalanságba hajlik át. A Yesim egy olyan érzelmi világot tár fel, mely talán többet választ esztétikumból, mint tapasztalásból és ez sokat elárul az elbeszélő jelleméről. (Erről kicsit lentebb.) „Mert már rég elfelejtettünk mindent. […] És hogy Fatih elment Isztambulba. Mert itt nem tudott mihez kezdeni. Ott akart élni, ahová tartozik. Mindez megszáradt, mint a lóhere. Mint a rák, amit a hullámok partra sodortak. Csak sós héj marad belőle. Mint az augusztusi napszítta bokrok.” (43)

Yesim bevándorló török család gyermeke, ösztöndíjprogramok keretében, énekesnőként járja Ausztriát. A foglalkozása miatt a török rokonok kivetik maguk közül, az öccse visszavándorol Izmirbe, ahonnan az apjuk és az anyjuk két ráncos bőrönddel olyan sebesen menekült el. Yesim nem találja a helyét, a taps öröme jelenti számára az egyetlen kapaszkodót, amiért érdemes bármit is csinálnia. De ez sem elég, a színpadon ugyanis egyedül van és magányosnak érzi magát akkor is, amikor lelép a pódiumról. A férfi, akit választott, nem akar valódi kapcsolatot, csak néha hívja fel, hogyha éppen ráér, akkor talán összefuthatnának. A kisregény valódi tétje otthont találni az otthontalanságban, mivel az ösztöndíjprogramok keskeny ágyai között csak a hiány lapul. A Yesim tulajdonképpen felnövéstörténet, arról a döntésről szól, hogy képes-e az ember egyedül, gyökértelenül otthont teremteni, ha senki más nem tudja ezt megadni neki. Ez a kérdés persze a kötet főhősére égő török stigma nélkül is feltehető lenne, hiszen olyanok is gyakran otthontalanok, akik az országukban legalább ismerősek. Ahhoz sem kell egy adott kultúrától idegennek lenni, hogy egy férfi mellett egyedül érezze magát valaki. Yesim helyzetét fokozza a gyerekkor kitaszítottsága, amelyből felnőttként is alig-alig tudja magát megváltani.

A szöveg jelene az a pillanat, amikor a lány kibérel egy lakást. Erősen zavaró, hogy a lány sajátjaként emlegeti, holott hosszas gondolatmenetben beszél arról, hogy milyen ambivalens dolog otthonnak nevezni egy albérletet, hiszen nem több puszta állomásnál. Ennek ellenére sajátként viszonyul a bérelt szobákhoz, ez pedig feloldatlan ellentmondásként vonul végig a regényen. Ha saját, hogy lehet bérelt? Talán a választás szabadságában keresendő a válasz erre a kérdésre (ahogy sok másra is). A korábban lakott szobákat mind kijelölték Yesim számára (a szülei vagy az ösztöndíjbizottság) és innen olvasva már érthető, hogy a lány perspektívájából miként válhat egy átmeneti lakhely szimbolikusan otthonná.

A cselekménynek mintha ez volna a megoldási javaslata, mégis ott lebeg a fullasztó magány, hogy a bérelt lakás második kulcsát nincs kinek adni. „Szerencsére végre van saját lakásom. A külvárosban, egy családi ház földszintjén.” (108) Meghatározó, hogy a lakhely nem Bécsnek csupán a peremén van, ahogy az ösztöndíjprogramot sem az osztrák fővárosban tölti Yesim, hanem egy közeli fürdővárosban. Ahová az emberek nappal eljönnek, este pedig fémes vízzel töltött palackokkal térnek haza. „Akkor miért ez a meghatározhatatlan magány. Akár a köhögés, amikor virágozni kezd a nyírfa.” (108)

A hasonlatoktól átszőtt, töredezett, ismétlésekkel dolgozó szöveg erősen lírai. Olyan, akár egy dal, amely az első pár hang után már variációkkal dolgozik, továbbfejleszti saját motívumrendszerét, hogy akár egy burjánzó dzsungel, egyre sűrűbbé, összefüggőbbé váljon. A Yesimben fák és virágok illatától nehéz a levegő. Nem könnyű egy ilyen monológot olvasni, meg kell tanulni megállni a pontoknál, ahol újra meg újra megakad a szöveg. „Ezek a cédék. Még azt is megtehetném. Bekapcsolhatnám a zenét. Zenehallgatás közben csak úgy lekuporodnék az üres szoba közepére. Mielőtt kipakolok. Csak úgy törökülésben hallgatnám a zenét. Később erre is emlékezhetnék.” (11) Meg kell tanulni ezt a ritmust olvasni, meghallani a pontok és a nagybetűk közé eső tömény csendeket. Líraként kell hozzáfogni, hogy a szuszogást is ki lehessen belőle hallani. Vályi Horváth Erika érdeme, hogy ez az érzékeny szövegvilág magyarul is képes megszólalni. Hiszen a fordítás mindig alkudozással jár, és a líra a legnehezebb alkutárgy.

A jelen eseményei közt izgalmas a lista alkotása, mely azt veszi számba, hogy milyen dolgokat lehetne csinálni, melyekre lenne majd jó visszaemlékezni. Afféle fordított emlékezés ez, Yesim egyből úgy gondol ugyanis a jelenre, hogy milyen lesz majd visszaemlékezni rá. De ahelyett, hogy mindezeket a dolgokat megtenné (például meghallgatná a cédét), csak elgondolja, milyen lehetne megtenni és később visszagondolni rájuk. A kulturális kivetettség sem feltétlenül valódi magány, inkább a stigma szándékos hordozása és elutasítása egyszerre. A legtöbb jelenetben ugyanis, amelyekben Yesim török származásáról beszél, valamiféle értetlen elitizmus jelenik meg. A lány némi fölénnyel különbözteti meg magát a többi töröktől, akiknek, mint az apja testvérének, nem ismerték el Bécsben a diplomáját. „Amikor a tanítónő beszélt anyámmal, hogy nem íratna-e be a kórusba. Mindnyájan lelkesedtek. Hogy milyen ügyes vagyok. És hogy ez azonnal meglátszik. Hogy bár Izmirből érkeztünk, mi nem olyanok vagyunk, mint azok. Mint azok, akik Ayrant és török pizzát árulnak. Fehér, zsírral végigcsöpögtetett kötényben. Mi nem olyanok vagyunk, mint azok a kövér török nők, akik nem tehetik ki egyedül a lábukat a házból.” (53) De ez az elitizmus nem csak ehhez hasonló kulturális különbségekben mutatkozik meg. Yesim karrierjét megünneplő kávéházi estén, ahol részt vesz a barátnője, Hana és az unokatestvére, Leila (aki annyira kitört a stigmából, hogy osztrák férfihoz ment feleségül), az elitizmus még markánsabbnak hat. „Féltem, hogy ekkora fényben kihunyok. Szerencsére átterjedt rám Leila ragyogása. Ezért Leila mellé ültem. Leila fényétől elérhető távolságban, így rám is esett. Mint a sarki fény, és megvilágított. […] Hanát általában az én ragyogásom világította meg. Hiszen Hana ezért barátkozott velem. Hogy kihasználhassa a ragyogásomat, és csupa ragyogó emberrel teli helyre járhasson. Ihasson a ragyogásomból, ahogy ez erdei állatok nyalogatják a sót. […] Ezért barátkozunk olyanokkal, akik betöltenek tündöklésükkel. Vagy olyanokkal, akiket a mi fényünk tölt el ragyogással. Így érzékeljük a saját fényünk erejét.” (95) Szinte már taszító az a viszony, melyet Yesim az őt szerető és támogató emberekkel tart fenn. Itt domborodik ki hangsúlyosan az az esztétikumközpontú gondolkodás, mely az elbeszélő alakját jellemzi. Ez az attitűd közel sem szimpatikus, ellenben hiteles. A hasonlatok lánca finoman, ám markánsan dolgozza ki ezt a gondolatvilágot nyelvileg. Yesim kiváló alak az „otthonidegenség” leírására, hiszen ő maga teremti meg ezt az állapotot. Egyszerre szenved az őt rázó magánytól, dolgozik benne egy elitista vágy és rendezi az életet haszon alapján. Kitaszítottnak nem is akkor érzi magát leginkább, amikor a nagybátyja családja kinézi őt, vagy az osztrák állampolgárság lehetetlenségével találkozik, hanem amikor nőként egy férfi párja akar lenni. Ennek pedig semmi köze a kultúrájához.

Max figurája olyan, akár az árnyék. Van is és nincs is, volt is és nem is, és jó lenne, ha lenne, de az alakja már áttetsző. A jelenetek döntő többségében, ha a magányból való kimozdulás vágya felszínre tör, a vággyal együtt befurakodik a szövegbe Max is. A férfi, aki nem akar Yesim párja lenni. „[Max bátyja], aki egyáltalán nem tudta, hogy jövök. Aki előtt Max nem csókolt arcon. Kezet nyújtott és megkérdezte, honnan ismerjük egymást. Azt kérdezte, munkatársak vagyunk-e vagy csak véletlenül jártam errefelé. Mert biztosan nem vagyok egy közülük. Egy a családból, aki ingyenesen használhatja a sífelvonót. Eszükbe se jutott, hogy hozzájuk tartozhatom. Légmentes réteg választ el Max rendezett családjától.” (81) Állandó az elutasítás, Yesim mégsem bírja elengedni a férfit, neki akarja adni a pótkulcsot, amit az első, saját maga választotta lakáshoz kap, de nem meri neki megmondani, mert tudja, mi lenne a válasz. Izgalmas kérdés ez, hogyan és miért választ az ember olyan párt magának, akit sosem fog elérni. Ez a belátható, de áthidalhatatlan távolság az, ami a Yesim szövegvilágát mozgatja, és ami aztán, mint a köhögés, magányban hagyja az elbeszélőt.

Svetlana Žuchová ma már pszichológusként dolgozik. Amikor a Yesimet írta, még nem volt az. Habár a kisregény egy különleges szituációból, a bevándorló szemszögéből szólal meg, a hasonlatok érzelemrajzoló jellege olyan pontokat mozgat meg az olvasóban, melyek a saját jelleméhez is érzékenyen kapcsolódnak. Milyen kár, hogy a szlovák irodalom általában kiesik a magyar olvasó érdeklődési köréből. Pedig a Yesimhez hasonlóan remek könyveket tartogat számunkra. Sok mindent állítottam róla fentebb, amely érdemeinek leírható, azonban amit leginkább izgalmasnak tartok, az a dinamika, amivel az elbeszélő szinte vakon (de számunkra látványosan) hazudik önmagáról, egészen addig a pontig, ahonnan már kénytelen szembenézni a szellemmel, mely az ő arcát viseli. És ez azért igazán félelmetes, hiszen mi emberek, ebben sem különbözünk annyira.

Svetlana Žuchová: Yesim, fordító: Vályi Horváth Erika, WomanPress kiadó, Pozsony, 2019.

 

[1] Margó Irodalmi Fesztivál 2019. június 12., Petőfi Irodalmi Múzeum. A beszélgetést Izsó Zita vezette, meghívott vendég: Svetlana Žuchová és Vályi-Horváth Erika.