Kényelmes boldogtalanság

Részletek

Írta: Nagy Mari Anna

Marian McAlpin történetén keresztül Atwood sajátos női tapasztalatokról, az észrevehetetlen hétköznapi elnyomásról és korlátozottságról beszél, ugyanakkor a felszabadulás és a harc tapasztalatáról is ír. A regény bemutatja a nemtől független felnőtté válás kijózanító valóságát is, amely elválaszthatatlannak látszik a házasság intézményétől.

Mit jelentett középosztálybeli nőnek lenni a hatvanas években? Margaret Atwood ezt járja körül Az ehető nő című regényében. Társadalmi reflexióra nagyon is alkalmas a téma, és nem csak Kanadáról, Észak-Amerikáról vagy Nyugat-Európáról van szó, nyugodtan mondhatnánk Közép-Kelet Európát is, mert a fogyasztásban, munkamegosztásban és viselkedésben megmutatkozó, nemekre vonatkozó társadalmi normák eltérő szabályai lényegében ugyanolyanok voltak itt is, csak persze a kapitalista piacgazdaság árubősége nélkül. Kanadában már a hatvanas években lehetett kapni rizspudingot, müzlit és Ajax súrolószert, mindenki elérhető volt telefonon, de azért ott is meg kellett várni az igazit, ha valaki a középosztály tagja akart maradni. Ha valamiben hasonlított egymásra a kétpólusú, hidegháborús világ, akkor azok a nemi szerepelvárások voltak.

Az ehető nő magyar kiadásának bevezetőjében ezt olvassuk: „A feminista mozgalom nem érte el a céljait, és azok, akik azt állítják, posztfeminista időket élünk, sajnálatos módon vagy tévednek, vagy pedig már belefáradtak abba, hogy a témáról gondolkodjanak.” (11) Margaret Atwood 1979-ben vetette papírra ezeket a gondolatokat, amelyek véleményem szerint fontos megalapozását jelentik a szövegnek, az eredetileg 1969-ben megjelent Az ehető nőt elvégre nem lehet gender blind (társadalmi nemre vak) szempontok nélkül értékelni, hiszen a nők társadalmi szerepeit a hatvanas években is leginkább a biológiai adottságaik határozták meg. A nő kétszer is alárendelt státuszba kerülhetett, először amikor megszületett, másodszor, amikor férjhez ment. A nőktől a feleség- és anyaszerep magától értetődő megvalósítását várták el, úgy tartották a nő társadalmilag jelentős feladat betöltésére nem alkalmas, karakteréhez inkább olyan normák és értékek kapcsolódtak, melyeket jellemzően nőiesnek ítélt a társadalom, és ez implicite azt is jelentette, hogy a nő a világ fontos dolgaiban tudatlan, másokra utalt biodíszlet, nem partnere a nyilvános szférában tevékeny férfinak. A regény hősnőjére, Marian-re is ilyen élet vár.

Sinclair Lewis regényhőséről (Babbitt, 1922) elnevezett babbitizmus él és virul a hatvanas évek középosztálybeli kanadai társadalmában is: a rendes ember erkölcsi eszménye, a standardizált élet színe-java, fogyasztás és konformizmus, csak ne nézzen senki a színfalak mögé. Az ehető nő lapjain ezt a felfogást Peter Wollander, Marian vőlegénye testesíti meg. Ha nem lenne néhány anakronisztikus kifejezés, mint lányanya, vagy irodaszüzek, nem nagyon tűnne fel, hogy a hatvanas évek közepén járunk, történhetne mindez akár napjainkban is.

Marian McAlpin történetén keresztül Atwood sajátos női tapasztalatokról, az észrevehetetlen hétköznapi elnyomásról és korlátozottságról beszél, ugyanakkor a felszabadulás és a harc tapasztalatáról is ír. A regény másik rétege a nemtől független felnőtté válás kijózanító valóságát mutatja be, amely elválaszthatatlannak látszik a házasság intézményétől, amennyiben valaki a normális emberek közé szeretné sorolni magát.

„Persze középiskola és egyetem alatt mindig úgy gondoltam, hogy egyszer majd férjhez megyek és gyerekeim lesznek, mindenki így van ezzel. Vagy kettő vagy négy, a három szerencsétlen szám, az egykéket pedig nem helyeslem, könnyű elkényeztetni őket. Én sosem álltam olyan ostobán a házassághoz, mint Ainsley. Ő elvből ellenzi, az élet viszont nem elvek, hanem alkalmazkodás alapján működik. Ahogy Peter mondja, az ember nem futkoshat a végtelenségig – azok, akik nem lépnek házasságra, középkorukban furcsák lesznek, megkeserednek, összezavarodnak, valami ilyesmi.” (172)

Marian McAlpin és Ainsley Tewce egy nagyvárosi lakás emeleti részét bérelik. Mindketten egyetemet végzett fiatal, dolgozó nők, Marian egy piackutató vállalatnál kérdőívekkel foglalkozik, Ainsley pedig elektromos fogkeféket tesztel egy másik cégnél. Eltérő életfelfogásuk és szokásaik nem teszik számukra könnyűvé az egymás mellett élést, de a józanabbnak tűnő Marian hajlik a kompromisszumokra. Peterrel, a menő ügyvédbojtárral jár, aki eleinte tart az elköteleződéstől, de amikor az utolsó nőtlen barátja is megházasodik, Marian pedig érzelmileg éppen távolodni látszik, úgy dönt, megkéri a lány kezét. Marian gondjai ekkor kezdődnek. Egy Duncan nevű irodalom szakos egyetemistával kezd furcsa kapcsolatot, evészavarral kevert identitásválságot él át, míg a könyv végén felismeri önmaga félreismerését.

Tulajdonképpen mi baja Marian-nek? Mi oka lehet panaszra?

„Az a baj veled – folytatta dühösen –, hogy egyszerűen elutasítod a női mivoltodat.” (136) Ezt leendő vőlegénye mondja neki a szöveg elején, majd ugyanezzel jön a regény végén, pszichológiát tanuló lakótársa, Ainsley is. „– Marian! – kiáltott fel végül iszonyattal. – Te elutasítod a nőiségedet!” (453)

Csakhogy a főhős nem női mivoltát utasítja el, hanem a nőiséggel járó társadalmi korlátozásokat. Problémája strukturális jellegű, amire a hatvanas években még nincs orvosság, mert a nő önmagát megcsonkítva is bepréseli magát a társadalmi öntőformába, ahogy Antoni Rita írta Carson McCullers hősnőiről.

Marian-nek nem állnak rendelkezésére szavak, nincs tudása, amivel értékelhetné megalázó helyzetét, csak szimbolikus gesztusokkal, kvázi exodussal reagálhat. Elfut, elbújik. Erről szól alighanem az is, hogy lemond a húsevésről, mintegy a kannibál bekebelező gesztus elutasításaként, mert az állatok és a nők elnyomása egy tőről fakad, és a nőknek ugyanúgy nincs hangjuk, mint az állatoknak, és bár mindez a kötet főszereplőjével történik, a regény világában voltaképpen bármelyik nővel megeshetne.

„Amint kiértem a szabadba, máris sokkal jobban éreztem magamat. Áttörés volt – hogy honnét és hová, azt nem tudtam. Bár egyáltalán nem voltam biztos benne, mit miért tettem, legalább tettem valamit. Valamiféle döntés megszületett, valami lezárult. A durvaság, a nyilvános és a számomra hirtelen kínosnak tűnő jelenet után szóba sem jöhet a kibékülés – bár most, távolodva semmiféle bosszúságot nem éreztem Peterrel kapcsolatban. Abszurd módon az futott át rajtam, milyen békés kapcsolat volt a miénk: a mai napig egyszer sem veszekedtünk. Nem volt min.” (133)

„Néha, amikor ezen a kérdésen morfondírozott, arra jutott, hogy a teste etikus döntést hozott: egész egyszerűen elutasította, hogy olyasmit egyen, ami egykor élt, vagy esetleg még mindig él (például az osztriga a fél kagylóhéjban).” (296)

A regény fő szövegszervezője Marian és Peter kapcsolata, amely során a lány egy képzeletbeli spektrumon elmozdul a fiatal, aktív nőtől egy passzív, önfelszámoló alakzat felé, aki önmagát tárgyként vizsgálja, lebeszéli magát a tisztánlátásról, felelősséget érez a férfi hangulatáért, állandóan moderálja magát, de nem tudja, miért dühös. A férfi viszont mintapéldánya a toxikus, nárcisztikus férfiasságnak és a konzervatív konformizmusnak. Függetlensége elvesztésétől, és mások kontrolljától tart, ugyanakkor ő maga bátran ellenőrzés és felügyelet alatt akarja tartani Marian kinézetét, de ami még súlyosabb, megkérdőjelezi és elutasítja a nő valóságát.

Atwood azért Peter inverz figuráit is beengedi a játékba. A filozófiatanár Joe Bates az egyetlen szubverzív férfikarakter a regényben, aki tudatosan vállal magára femininnek tartott háttérszerepet (főz, mos, takarít és gondoskodik). Vagy gondolhatunk Peter másik ellenpontjára, az infantilis és nonkonform Duncanre. Éterien sovány teste jelentéssel bír, a hagyományos férfiasság elutasításaként reprezentálódik, ugyanakkor szenzitivitás sznobériában szenved, expresszív individualizmusa őt is alkalmatlanná teszi egyenrangú kapcsolatra. Len Slank karaktere tipikus, nincs olyan amerikai regény, amelyben ne tűnne fel legalább egy moralista szoknyapecér, aki jóindulatú szexizmusával nagyon eredetinek gondolja magát.

A regényben szereplő női figurák mind Marian narratíváját ellentételezik. Ainsley álságos, manipulatív forradalmisága (házasságellenes, de gyereket akar) valójában önzés, a háromgyerekes Clara viszont kaotikus környezetével nem lehet igazodási pont Marian számára.

Atwood szerzői szándékán látszik, hogy teoretikusan felvértezett, politikailag elkötelezett, női élményekre fókuszált szövege a nő láthatóvá tételét szolgája, antipatriarchális és szexizmusellenes írása ennyiben feminista tett. A női dühből kiinduló cselekményszövés női írásmódot implikál. Bár a női testnek a regényben kulturális meghatározottsága van, a ruházat és a kinézet jelrendszerként funkcionál, és a testet kulturális szöveggé írja, Atwood mégis megtartja a hagyományos voyeur férfitekintet nézőpontját, a nőket a megjelenésükkel mutatja be, míg a férfiakat valamilyen belső, esszenciálisnak gondolt tartalommal azonosítja. A regényben egyetlen dialógus sincs, amelyben két nő valami fontosat mondana egymásnak, valamit, ami nem érinti a nemek közötti érzelmi kapcsolatot. Noha Az ehető nő deklaráltan feminista meghatározottságú szöveg, a világról kizárólag férfiszereplő mond benne bármi érdekeset. A regény szövegvilágában gyakoriak a természetből vett, nem túl érdekes hasonlatok. A kötet első részében az elbeszélő Marian-nel azonos világos és értelmes középosztálybeli női hang beszél, majd egy váltással E/3 személyű narrátorra vált a szerző.

A kortárs irodalom gyakran önfelszámoló stratégiára épít, de hogy ez megtörténhet, ahhoz sok Margaret Atwood-féle önmegalapozó és önfeltáró alakzatra volt szüksége. Az ehető nő a hatvanas évek legvégén jelent meg, de csak részben járt el felette az idő, mert ha valami időtlen, történelmi korokon átívelő téma, az a nők helyzete a társadalomban.

Az ehető nő nehéz olvasmány, legalább másfél kiló, sem ülve, sem állva, sem fekve nem esik kézre, puha kötésben sokkal jobb lett volna.

Margaret Atwood: Az ehető nő, Fordította: Csonka Ágnes, Jelenkor, Budapest, 2020.


Nagy Mari Anna Kalocsán született. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karára járt, jelenleg a roma integrációt segítő szociális munkásként dolgozik.  Novellái, könyves recenziói és filmkritikái 2017 óta jelennek meg irodalmi folyóiratokban és válogatáskötetekben.