„Jó esetben a hátát láthatom”

Részletek

Írta: Szilágyi Szilvia

A kötet torzóiból egymásra montírozható egy újszerű Kafka-kép, az író viszont csupán ürügy és eszköz azonban Uri Asaf számára, rajta keresztül tolmácsolja a hitről, a zsidó identitás problémáiról, a 20. századról, az emberi sorsokról, a létről, a félelemről, a szorongásról, a halálról, és a mindent átható isteni jelenlét emberhez legközelebb álló fokozatáról, a sechináról szóló gondolatait.

„»És monda az Úr, Íme, van hely én nálam; állj a kősziklára.«” (Kiv 33, 21.) „Isten Mózest ebbe a sziklahasadékba ülteti, befedi a szemét, és csak akkor szabad nézni, amikor már átment felette, és akkor is csak a hátát láthatja, vagy a nyakszirtjét, ahol az imaszíj a dálet betű képletét rajzolja ki.”

Uri Asaf: A kivonulás (exodus) ünnepe

Franz Kafka halála előtt barátjára, Max Brodra bízta kéziratait, és végrendeletében azt kérte tőle, hogy olvasatlanul égesse el azokat. Brod azonban nem teljesítette az író kívánságát, sőt a gyűjtemény egy részét meg is jelentette. Halála után a kéziratok a titkárnője, Esther Hoffe birtokába kerültek, aki némelyiket áruba bocsátotta, míg a többit elzárva tartotta. Esther Hoffe halála után az iratok a lányaira, majd az unokájára szálltak, hogy hosszadalmas pereskedést követően az Izraeli Nemzeti Könyvtár vegye át a hagyatékot. A nyilvánosságra hozott dokumentumokból felsejlik, hogy Kafkát sokkal jobban foglalkoztatta a zsidóság kérdése, mint ahogyan azt korábban sejthette volna az utókor. Ezek a nyomok legitimálják Brod vallásos értelmezését, mely szerint Kafka műveiben nem az egzisztencialisták által vallott kaotikus értelmetlenség felmutatása, hanem a transzcendentális keresése a tét. Brod úgy vélte, Kafka nem tudta elviselni, hogy Isten más törvények szerint létezhessen, mint az ember, műveiben mindenáron kapcsolatot akart vele teremteni. A vallását nem gyakorló, a semmi ellen azonban fellázadó, szekuláris öltözékbe bújt, kriptokabbalista Kafka itt találkozik Uri Asaffal, a zsidó származású, magyarul alkotó író-költővel, és e kérdés mentén lép párbeszédbe a Kafka képekben című alkotás Kafka életművével. A két szerző ugyanis más-más útvonalon közelítve, de egyazon irányba tart.

A Kafka képekben némileg megtévesztő cím, a kötet torzóiból ugyan valóban egymásra montírozható egy újszerű Kafka-kép, az író viszont csupán ürügy és eszköz azonban Uri Asaf számára, rajta keresztül tolmácsolja a hitről, a zsidó identitás problémáiról, a 20. századról, az emberi sorsokról, a létről, a félelemről, a szorongásról, a halálról, és a kötet egyik fő kérdéséről, a mindent átható isteni jelenlét emberhez legközelebb álló fokozatáról, a sechináról, illetve annak örök kereséséről szóló gondolatait.

(Ön)életrajzi betétek, szürrealitás felé hajló emlék- és álomképek, szent és profán szövegrészletek, rabbinikus egzegézis és prófétai kinyilatkoztatás egyszerre van jelen a huszonnégy részre tagolt, apró történetekben. A jobb híján lírai énnek nevezett beszélő egyidejűleg szól a zsidó közösség hangján („nemzedékem sokaságával együtt imádkozom, mintha egymás kezét fognánk” [86.]), egy rejtélyes, a sorok között megbúvó vagy azok felett lebegő, megkérdőjelezhetetlen, enigmatikus személytelenként („Az ég megtelik anyaggal, amit a szellem mozgat” [10]), a lét kérdéseit boncolgató, nyugtalan filozófusként („Az igazság nem ismeri fel magát, mert egy és oszthatatlan, és azt is jelenti, hogy nem elemezhető.” [64]), analitikus gondolkodású természettudósként („Hatmillió, vagy akár hatszázmillió atom együttese is láthatatlan. A szénatom nem hátrál.” [67]), látvánnyal artikuláló képzőművészként („A láthatár egyöntetűen rózsaszín, az égalja citrom és eper.” [46]), valamint a Zohár fordítójának beavatott misztikusaként („Az ibolya földmeleget őriz, az orgona elfújja a kétségbeesést. Szirmainak négyes szimmetriája az emlékezés kulcsa, univerzális fuvallat.” [32]). Kint is, bent is jelen van, bennfentese másoknak, és a világnak, talánya saját magának.

A széles kultúrkört mozgató alakmások mellett a zsidó misztika egyik legfontosabb alkotása, a Zohár a másik lényeges vonatkozási pont. Az isteni teremtőerőt és működésmódot, a Deus ex machina rejtelmeit faggató Ragyogás könyvének Kerubok tánca című záró megjegyzéseiben Tatár György írja: „A Zohárt felcsapva valószínűtlen időkben összegyűlő, vagy egyszerűen csak értelmetlen célállomások felé baktató rabbikra lelünk, akikhez útközben hasonlóan valószínűtlen útitársak szegődnek, hogy az olvasó számára teljességgel valószínűtlen kommentárokat fűzzenek a Tóra szövegeihez.”[1]

Ez a leírás pontosan jellemzi a Kafka képekben egyes darabjait is, Nagy Heródes és Kafka, Izsák és Kafka, Josef K. és Ábrahám, Áron és Mózes, és még sorolhatnánk az egymástól időben és/vagy térben távol lévő alakokat, akik egy szövegtérben kezdeményeznek egymással dialógust, és kapnak néha bizonytalan célállomások felé vezető kommentárt, felmutatva az egész kötetet átjáró, minden mindennel összefüggést teremtő logikáját, amelyet a transzcendencia jelenléte fog közre. Minden olyan, mint valami más, ám a viszonyítási pontok gyakran elhalványulnak: „Olyan a reggeli kép, mint a gyilkosság, vagy mint amikor vízbe fojtanak.” (40)

A szilárd alapzaton nyugvó zsidó hagyomány, a „közösségi kórus” által megtámogatott lírai hang adja az állítások, kinyilatkoztatások megfellebbezhetetlenségét, így esnek Uri Asaf művei – a lírájával kapcsolatban sokat emlegetett – vitán kívüliség tartományába. Hitet nyerünk a legabszurdabbnak tűnő fejtegetésekből is, és sodródunk tovább a meditatív révület felé.

Az életrajziság adja a fogódzót, a párhuzamos prózaversszerű betétek pedig az elvonatkoztatás, egy fenti szféra felé nyitnak, ám a transzcendencia bizonyosságát hordozó metaforikus bibliai nyelvezet, az alogikus asszociációk mentén szerveződő érzéki képek újra és újra önmagukba záródnak. Az olvasónak az a benyomása, hogy a szövegek szentségének, spiritualitásának érinthetetlensége gátolja a hozzáférést.

A szinte már avantgárd automatizmusok ellenére, amire a próza maga is reflektál („és vonalakat húzok, nagyon rövideket, melyek találomra irányt váltanak” [95]) kétségtelen, hogy eljutunk valahonnan valahová, minden egyes motívumba kapaszkodó történet egy nagy ívet jár körül, ám az olvasó mégis a hiánnyal szembesül, a misztikus totalitás érzését kikezdi a bizonytalanság. „Az igazság néha felvillan, de soha nem mutat összefüggő képet” (77), ha boncasztalra helyezzük, épp olyan tévútra sodródhatunk, mint Kafka hősei, noha a mindennek jelentést és jelentőséget tulajdonító Zohár-logika éppen efelé terelné az olvasót.

Az enigmatikus írások fő motívuma így lesz a fény, a ragyogás mint az isteni jelenlét megnyilvánulása, és az ehhez való hozzáférés lehetetlensége, a korlátolt látás mint a hit bázisa: „Néha magam elé nézek és elképzelem, hogy molekuláris felbontásban is látok, nemcsak elnagyolt célzásokban, egyszeri felvillanásokban. Ennek nem örülök, ez a metafizika végét jelentené. A lét titka éppen az ellenkező, a behatárolt, a szinte korlátoltnak tűnő látás. Maradni akarok ennél a látásnál.” (44)

A kiüresedésbe fulladt imádság helyett („Azt akarja, hogy minden nap ugyanazt elmondjam, kétszer és fennhangon” [112]) az isteni szférához való közelebb férkőzés egyetlen módját a versbeszélő az álomban találja meg. A Zohár szerint az ember alvás közben a lelkét a mennyei királyság zálogába adja. Éjjel mindenki megízlelheti ezáltal a halált, majd lelke épségben visszatérhet a helyére. Az álom leírása azért is válhat fontossá, mert közvetítést jelent az égi és földi szféra között, betekintést nyújthat a lét és nemlét misztériumaiba, és hogy nem nyerhetünk teljes képet belőle, az egyedül annak tudható be, hogy: „ha ideje lejár, darabokra törik” (69), a darabokban azonban – és igazán ebben rejlik a prózaversek erénye – fény ragyog.

Különleges, zavarba ejtő Uri Asaf kötete, amennyiben teljesen eltér a magyar irodalmi hagyományoktól. A megnevezhetetlen műfajú alkotás sok töredéktörténeten keresztül egy teljes világképet fog be, és mint ilyen, sajátos természetű kötet. Nem megszokott kulturális tapasztalatokat, érzéki benyomásokat közvetít, a bőséges keleti látványt komótosan ízlelgetnünk kell, hogy utat találjunk a mélyebb rétegek felé. A Kafka képekben című kötetet csak így lehet és érdemes olvasni.

Uri Asaf, Kafka képekben, Új Forrás Könyvek, Gerecse, 2017.

[1] Zohár a Teremtés könyvéről, ford. Uri Asaf, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2014, 967.

Szilágyi Szilvia 1993-ban született Székelyhídon, a Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskolájának hallgatója.