Hírlevél feliratkozás

Keresés

Sajtos-tejfölös lángos

Ülök a parton és a fényeket csodálom, ahogy visszatükröződnek a víz felszínén, és azon töröm a fejem, hogy melyik az eddigi legkedvesebb helyem Budapesten. Először járok Magyarországon turistaként, és nem gondoltam volna, hogy pár év múlva majd itt fogok élni, ráadásul még magyarul is fogok álmodni!

A zöld, hűvös, kissé nedves füvön ülök, frissen sült sajtos-tejfölös lángost eszem, hozzá egy korsó Borsodit kortyolok és egy nagy kivetítőn nézem a Szabadság téren az olimpiát. Ez az első emlékem Magyarországról. Pár órája érkeztem csak egy másik kontinensről, egy nagy, nyüzsgő, két magyarországnyi városból, amely sosem alszik, de most nem ez a lényeg. Pár óra alatt megnézem azokat a helyeket, amelyeket képeken és a Google Earth-ön láttam – vagy inkább Google Földön? Nem tudom, melyik változat a helyesebb, de mindegy, megint eltérek a lényegről: mindenről csinálok fotót, mintha csak a valóságtól kérnék bizonyítékot, hogy tényleg itt vagyok, miközben próbálom kiszűrni a szavakat – amiket már megismertem a magyar nyelvből és sokszor gyakoroltam otthon, Kairóban – a járókelők beszédéből. Nem kell hozzá sok idő, hogy lássam szinte az egész várost. Lenyűgöz minden, miközben mosolyogva nézem az embereket – később megtanultam, hogy ez nem ildomos –, ülök a parton és a fényeket csodálom, ahogy visszatükröződnek a víz felszínén, és azon töröm a fejem, hogy melyik az eddigi legkedvesebb helyem Budapesten. Először járok Magyarországon turistaként, és nem gondoltam volna, hogy pár év múlva majd itt fogok élni, ráadásul még magyarul is fogok álmodni!

De így lett…

Túl vagyok a beilleszkedésen, és közben olyan sok mindent történik, amiről most nem fogok írni sem pozitív, sem negatív értelemben. Megtörténik a varázslat és sikerül megtanulnom a nyelvet. Megint a lángos jut eszembe, ugyanis az idő javarészét vidéken töltöm, konkrétan Gyöngyösön, és persze ott van a gyönyörű Mátra, lenyűgöznek a zöld hegyek, az erdők, nem is beszélve a borvidékről! Azt azért elmesélem, hogy Mátraházán van egy kis lángossütöde, ahol egy kedves néni a lehető legfinomabb lángost készíti. Három-négy havonta látogatunk a sütödéhez, amikor éppen arrafelé túrázunk. Az első években a nyelvet gyakorolva magyar barátaim helyett én rendelek, és tört magyarsággal szólok hozzá, kedvesen mosolyog, idővel észreveszi, hogy fejlődők azért… Mindig hallok tőle dicséretet, „mennyire jól beszél már magyarul!”, később a Mátraházán tett látogatásaimat nyelvi szintfelméréssé avatom, mindig kíváncsian várom a lángosos néni véleményét, vajon most mit fog szólni. Mintha csak elismerést várnék tőle, aztán idővel már nem hallok semmi dicséretet, ami talán azt jelenti, hogy már nem töröm annyira a magyart. Bizony.

Eleinte mindig azt mondják: „milyen jól beszélsz magyarul!”, „milyen jó a kiejtésed!” és „miért pont a magyar?”, meg hogy „Kairóban van magyar szak? Hogyhogy?”, de már oly sokszor megválaszoltam ezeket a kérdéseket, hogy gondolkodás nélkül, előre tudom, mit fogok mondani, csak arra fókuszálok, hogy mennyire frappánsan és intellektuálisan tudom majd „előadni” a választ. Egy idő után változnak a megjegyzések a kérdésekkel együtt: „anya vagy apa magyar a családban?”, ez egy olyan új kérdés, amelyre nem voltam felkészülve… Magyarázkodni kezdek, de egy idő után beletörődök és nem is tagadom, hadd higgyék inkább, hogy ez a félmagyar ilyen jól tud angolul és arabul is.

Könnyebb így, hiszen már úgyis magyarnak érzem magam. Ne kérdezzétek, „hogyan” vagy „miért”, mert én magam sem tudom. Itthon érzem magam, a környezetemben nem tekintenek külföldinek és a munkahelyemen, baráti körökben sem éreztetik ezt velem… Vagy talán el is hiszik, hogy magyar vagyok, mert aki beszél magyarul, az bizony magyar… Így van, a szívem végül is az. Egy idő után belülről is megváltozom, még a gondolkodásom is magyarrá válik… Erre akkor jövök rá, amikor épp a bulinegyed környékén sétálok a barátaimmal, ahol mindenütt hangoskodó, csoportokba verődő, többnyire legénybúcsút ünneplő „külföldiek” vonulnak, a járdán pedig nem lehet rendesen elférni, mert keresztben leparkolt, rosszabb esetben felborított Lime-ok állják el az utat. „Azok a külföldiek!” – mondja az egyik barátom –, és bólogatok én is, aztán magamban nevetek.

Több év után úgy érzem, hiányzik Kairó! A gépem épp Kairó felé közeleg, csökken a repülési magasság, a fülemben érzem a légnyomás változását és a kiengedett fékszárnyak sivítását. Számomra a repülésben a felszállás és a földet érés a legizgalmasabb. Ami ezek között történik a felhők fölött, azt simán át lehetne pörgetni, akár egy hosszú, unalmas reklámot egy Youtube-videón. Megpillantom a piramisokat, furcsa érzésem támad, hirtelen előkapom a telefonomat és fotózni kezdek, akárcsak egy japán turista, aki először jár errefelé, valahogyan kicsordul a szememből a könny, nem tudom, ez boldogság esetleg, vagy pont ellenkezőleg, látom fentről a Nílust, a hidakat, a hatalmas épületeket, a széles utakat és a hömpölygő autósort, mintha csak terepasztalt néznék. Megérkezem a hatalmas, zajos Kairóba, már nem is tudom, hány éve voltam itt utoljára. A terminálon az érkezésnél sorban állnak a taxisofőrök, angolul szólnak hozzám, hirtelen az egyikük elrántja a kezemből a bőröndöt, mivel úgy döntött, hazavisz.

– Welcome my friend! – mondja.

– Várjuk csak egy picit – válaszolom arabul, rám néz és mosolyog.

– Jól beszélsz arabul!

– Hiszen ez az anyanyelvem! – közben becsúszik egy magyar szó is, mert nem jut eszembe hirtelen, hogy lehet arabul mondani, „anyanyelv”. – Ne vezessen félre a piercingem és a hosszú hajam – mondom magamban. Bólogat, látszik rajta, hogy nem hiszi el, hogy valóban egyiptomi vagyok, pedig itt nőttem fel, esküszöm! Útközben mosolyogva nézem az óriási, kétnyelvű hirdetőtáblákat, miközben a sofőröm vakmerően szlalomozik az autók között. Bár anyukám Kairóban lakik, mégis másfél órába telik, amíg odaérek hozzá a reptérről. Azon tűnődőm, hogy Magyarországon néha egy harminc kilométeres távolság is el tudja szakítani egymástól a barátokat. Persze szépen lehúz a taxisofőr és száz fonttal többet kér a „félig külföldi” egyiptomitól, mint a megbeszélt összeg, de ez most nem érdekel, nem fogok veszekedni vele, ugyanis nem tudom, mik a legnépszerűbb káromkodások Egyiptomban. Azok, amiket én tudok, lehet, hogy gyerekesek és kijöttek már a divatból, biztosan kinevetne... Kifizetem.

Nincs sok időm a városban, nem fog beleférni minden, amit elterveztem, a könyvesbolt viszont a listám elején szerepel. Alig tudom bepréselni az új könyveket a bőröndbe, nem beszélve azokról az ételekről, amelyeknek ugyancsak a bőröndbe kellett kerülniük. A „Pasztráma”, a „Rumi”, az olaszoktól örökölt és egyiptomivá vált kemény sajt, a „Halva” és a „Datolyás keksz”.

E látogatás után a hazafelé vezető úton (ez esetben Magyarország felé) egy fontos kérdésen töröm a fejem, amely régóta érlelődik bennem, hogy valójában mit is jelent az identitás? Azt, hogy hol születtem? Vagy esetleg, hogy minek látnak az emberek? Ez esetben ott, ahol születtem, inkább külföldinek tekintenek, de vajon Magyarországon tényleg magyarnak néznek? Vagy ezt az egészet csak én találtam ki és ezzel próbálom vigasztalni magam? De hamar rájövök, hogy mindez engem nem érdekel, a lényeg, hogy én hol érzem magam otthon és minek tekintem magam, az identitásom pedig csakis rám tartozik. Nyílik a fékszárny és földet ér a futómű. Megkönnyebbülten fellélegzem, és mondom magamban, itthon vagyok!

Kareem Gamaleldin 1989-ben született Kairóban. Műfordító, festőművész. A Kairói Egyetem Jogtudományi Karán szerzett diplomát. Később magyar nyelvet és irodalmat tanult. Magyarországon a Debreceni Egyetemen, a budapesti Balassi Intézet hungarológia szakán, majd a Magyar Külügyminisztérium által bevezetett műfordító képzésen vett részt és szerezte Szépirodalmi Művek Interkulturális Interpretációja megnevezésű diplomáját.