Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Benkovics Judit: Tíz perc

Fotó: a szerző archívuma

Mellénk lép egy szemüveges ember, nagyon magas, vicces kalapban és fekete pólóban, hatalmas bőrönddel, próbálom kitalálni vajon mi lehet benne. Talán egy torta. Az mégsem lehet, mert elolvadna. Vagy egy varázspálca, bár ahhoz túl nagy az a táska, pedig akkor idevarázsolhatná a vonatunkat.

Bővebben ...
Költészet

Demeter Arnold: Egy falunak tizennégy meséje

Fotó: Kelemen Kinga

A gyászfalu gyilkosai / magukra veszik a következő éjeket.

Bővebben ...
Próza

Takács-Csomai Zsófia: Extraszisztolé

Fotó: a szerző archívuma

Próbálom felidézni a hetekkel ezelőtti önfeledtséget, de olyan távolinak érzem, mintha sosem lett volna. Arcomat megtörölve a tükörbe nézek. Jóideje mindent más szemmel látok, beleértve magamat is.

Bővebben ...
Költészet

Filotás Karina: Ez a város

Fotó: Besenyei Lili

szél cibálja plakátbőrét, / bordái között lüktet a Duna

Bővebben ...
Próza

Meggyes Viola: Unakit

Fotó: a szerző archívuma

Kereszt autója furcsa volt. Egy régi BMW, amiben nem működött a sebességmérő, az volt a csoda, hogy egyáltalán elindult. Attól tartottam, ha felnyitom a motorháztetőt, a motor helyett egy seprűt találok benne.

Bővebben ...
Költészet

Hegedüs Anna versei

Fotó: Tóth Anna

borkán leszek a sufniban / levesznek évente egyszer

Bővebben ...
Költészet

Martzy Réka: lányok

Fotó: Szűcs Anna Emília

darazsakra lépünk néha, / hogy sírhassunk, mert így láttuk

Bővebben ...
Próza

György Alida: Pű, pű, pű

Fotó: a szerző archívuma

Még a tavalyelőtti esés után figyeltem fel rá, hogy mindenki sokkal kedvesebb, ha bottal járok, úgyhogy már inkább le sem teszem. Ha meglátok valakit az utcán, rögtön görbítem a hátam. Olyankor megállnak, érdeklődnek a hogylétem felől. Én meg mondom nekik, hogy egyedül vagyok, nincs segítségem, derekam, hátam, lábam, kezem fáj, de lényeg, hogy egészség legyen.

Bővebben ...
+SZIF

Szita György visszatér: Török Lajos interjúja Győri Péterrel

A 96. Ünnepi Könyvhéten jelenik meg a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány kiadásában Szita György nyolc kötetből álló bűnügyiregény-sorozatának első három darabja. A szerző neve a mai magyar krimiolvasók számára aligha ismerős. Azok viszont, akiknek a Kádár korszak népszerű irodalma valaha a látóterükbe került, talán emlékeznek arra, hogy Szitának az 1980-as évek végén két bűnügyi regénye is megjelent.

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Bánki Benjámin: izommemória

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kazsimér Soma: Légzőnyílásaimon keresztül először kapok levegőt

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kupihár Rebeka: ünnepnapok

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...

Költő és Zoltán (2)

Sopotnik Zoltán az abszurd és a nonszensz pörgettyűse. Felnőttekhez és gyerekekhez; mesében és versben szól a Lehetetlenség nótája. Legyen az egy a félmúlt Magyarországát is megidéző Moszkvics vagy egy fahéjas kert, esetleg egy közkedvelt lajhárhatározó, bizony mindenen átüt és megtanít az időben előre-hátra viszonyítani a badar punk.

 

 

Sopotnik Zoltán[1] egyéni hangja már a 2008-as, kortárs verseket tartalmazó Egészrész antológiából átütött úgynevezett futó-verseivel. Ezekben a korai munkáiban is (Futóalbum, Kalligram, 2009) és később is (pl. Saját Perzsa, Libri, 2012) működik a konkrétság és szimbolikusság, illetve a performativitás egybe- és szétjátszatása, legfőképpen a térbeliségek kapcsán. Sopotnik a „kulturális jelenséget, a térhasználatot veszi szemügyre, ami mindennapjaink része: lakótelep, lakópark, kertváros, park jellegtelen díszleteinek hangulatát minimális eszközzel mutatja meg. A középpont, ami magához vonja a térhasználatot [a futó-versekben – HA], az a tó, amely nem tó persze, csak a tó jele, amely a táj jele, amely a természet jele, amely a valóság jele – és így tovább. A folyamatos áthelyezés lezárhatatlan folyamata van folyamatban.” (Borbély Szilárd, Futóalbum helyett = Hungarikum-e a líra?, Tipp-Cult Kft., 2012, 176-177.)

 

A Sopotnik legutóbbi, Moszkvics (Kalligram, 2017) című verseskötetében is működik ez a térképző energia, a fölbukkanó tárgyiasságok egyszerre a konkrét tárgyakat, korszakot és a hozzájuk tartozó atmoszférát is előhívják. A szocialista Magyarország kísért a jelenben, ami belőle itt maradt (igen hasonlóan az idősebb költőnemzedéket képviselő Szijj Ferenc legutóbbi, Agyag és kátrány című verseskönyvének környezetrajzához és jelentésképzéséhez). Például egy Moszkvics[2], ami anno státusszimbólum volt, mára pedig még a nevét sem ismerik a fiatalabb nemzedékek. A leírásokban hol irónia bujkál, hol a kisszerűség keserűsége, de „nagy erénye a kötetnek, hogy a hangnem mentes az indokolatlan pátosztól” (Mészáros Sándor). A furcsa terekbe beszorított beszélő Közép- és Kelet-Európa és a világ közti különbséget igyekszik megragadni az ismerős korszakattribútumokon és az ismétléseken keresztül. „Mert a visszás – mit visszás, tragédiába torkolló – rendszereket mutatja be végső soron, s az azokkal szembekerülő individuumot: diktátori füst kavarog (Azért túlzás), megjelennek a menekültek (Csúnyafőzelék) és a levegőben a géppuskázó repülők (Ha megtörik).”[3]  Az itt következő vers azonban nem a nyomasztó félmúlt villanókép-verseiből való. A Sopotnik-líra komikumának motorjára, a költő abszurditás-érzékenységére és a nonszenszre példa, amely bármely ciklusában, de még mesekönyvében is (Fahéjas kert, Kolibri, 2013)[4] termékeny elemként van jelen.

 

Sopotnik Zoltán: Lajhározó

 

A lajhár egy olyan állat.
Olyanabbat nem találsz.
Nevével ennyire  együtt élő
teremtmény nincs még egy a
Földön. Talán a Marson.
A kényes Vénuszon. Talán
a Tejút korzóján flangálnak
ilyenek.

 

Leírtam, és már lihegek.

 

A lajhár egy misztikus.
Ahogy Pé Krisztián, a költő
írta régen: befelé űrhajózik.
Míg az ember kifelé tart a
jóból, siet, rohan, tülköl és
büfög kocsijával, karcolja a
lelkét és másokét, liheg és
sok francot emleget, addig
állatunk egy jógamester:
jógi. És ravasz asztronauta.
A teremtő nyugalom kajla
katonája. Aki sokat tud, de
keveset látszik, csüng a
türelmen meg mindenféle
indán. Hintázik a fantázia
kötelén, mert fantáziája, az
van neki.

 

A lajhár nagyon állat.
Állítólag egykoron,
Isten egyszer könnyezett.
Egy nagyot, egy súlyosat.
És abból lett az első,
a büszke ős, aki majdnem
akkorára pottyant, akár egy elefánt.
Mert Isten könnye nagy.
És a lajhár szíve is.

 

A lajhár az idő szelídítője.
Kantáron vezeti, ha akarja,
de sosem lovagolja meg,
mert tiszteli. Apa, anya sokat
tanulhatna tőle. Mikor szétszedik
az otthont, a kertet, az udvart
és néha egymást. Persze nem
úgy, csak kemény szavakkal.
A fészerbe mindig be lehet
ugrani egy pusziért, súgja,
ha értik, ha van fülük hallani.
Fészert a panelban is találhat
az ember, búgja még
mosolygón állatunk.

 

A lajhár a fejjel lefelé. Az
örökös tükörkép vagy tükör-
tartó, úgy biz ám. Nézz vigyorgó
arcába, és megtalálod önmagad.
A kisdiák a tényleg kisdiákot.
A rezgő kamasz a tényleg kamaszt.
Az orvos a tényleg orvost.
A tűzoltó, a katona, vadakat terelő
juhász, mind a tényleget.

 

S a lényeget?, kérded joggal.
Azt fel lehet mérni egy lajhár-vigyorral.

 

A lajhár a mese.
Ő történet és a főhős is
egyben. Az erdőben, ahol
látszólag durmol, mindenki
tiszteli, járnak hozzá, mint a
jó doktorhoz, az állatok és
bennszülöttek egyaránt.
Pszichológus ő, lélekdoktor.
Mindenkinek saját meséjét
aludja el, aludja át.

 

Aludja el, aludja át.

 

S közben az álombéli
rémekkel alkuszik. Csencsel.
Őrködik, hogy a goromba
álmok ne éljenek a nappalban
tovább, a rémek keze ne húzzon
senkit a rosszba vissza. Se
gyereket, se sánta harcost, se
mérnököt, se programozót.

 

A lajhár tisztára Harry Potter.
Mondjuk, nincsen seb a homlokán,
meg szemüvege se, legalábbis
nem úgy, hogy egyből értenéd.

 

Ha kettőből, az más.
Úgy a szuper seprűjét is
láthatod, legalábbis a
kapaszkodást, hogy
fennmaradjon rajta.
A kozmikus ölelést.

 

A lajhár kettőből-állat.
Gondolkodni kell rajta,
hogy elbírd az eszét.
Egyszer simán, csak úgy
rendesen. Majd
visszafelé is törni a fejed.

 

A lajhár a legnagyobb matek.
Szőrgubanc, és x meg y.

 

A lajhár az egész álomföldkerek.

 

 

Kérdések a szöveghez

 

  1. Gyermekvers-e a Lajhározó?
  2. Milyen elemekkel teszi a szöveg parodisztikussá saját tárgyát és a beszélő nézőpontját?

 

Gyermekvers-e a Lajhározó?

A Lajhározó legbiztosabban az állatversek tematikus csoportjába sorolható. Ám csak jobb híján nevezhetjük gyerekirodalomnak – mivel olyan nonszensz jegyeket hordozó szöveg, amelyet nem választ el éles határ az abszurdtól és a groteszktől (lásd.: lexikon), melyeket viszont elkülönítve, felnőtt irodalomként szokás tárgyalni). A részben a svéd gyerekversek hagyományába illeszkedő költemény a gyermeki látásmód frissességét, a felnőttek hétköznapi logikájától különböző természetét imitálva csodálkozik rá valami egyébként hétköznapi jelenségre/tárgyra, konkrétan a lajhárra. Sopotnik Lajhározója ugyan nem szabad vers, de a svéd gyerekversek nonszenszére jellemzően komikus-parodisztikus logikát követ. Egy valóságos élőlényt olyan idegenszerűséggel ír körül, mintha az fantázialény volna. Ugyanakkor az egyes szám második személyű, magyarázó mellérendelő mondatokat sorjáztató beszédmód a beszélő jólértesültségét hivatott mutatni, mintha egy felnőtt igyekezne meggyőzni a gyerekeket vagy bennünket, a naiv olvasókat a lajhárság lényegéről és nagyszerűségről. Ehhez többek között az online világ egyik mém-jét, az ún. lajhározás jelenségét veti be a szerző, azt szimbolikussá emelve olvassa vissza a konkrét élőlényre:

 

A lajhár a fejjel lefelé. Az
örökös tükörkép vagy tükör-
tartó, úgy biz ám. Nézz vigyorgó
arcába, és megtalálod önmagad.

 

Milyen elemekkel teszi a szöveg parodisztikussá saját tárgyát és nézőpontját?

 

A beszélő, mintha cirkuszi konferanszié volna, széles gesztusokkal, azaz indulatszavakkal tarkított felkiáltásokban és tárgyilagosságot mímelő szócikk-szerű kijelentésekben sorolja be tárgyát, a lajhárt, filozofikus-tudományos fogalmi csoportokba. Ezek a kategóriák azonban, a misztikus, a mese, vagy a fejjel lefelé olyannyira általánosak, hogy első olvasásra nem) világos – de másodikra sem feltéten –, hogy mely tulajdonság a besorolás alapja. Viszont a túl tág kategóriák után közvetlenül túl konkrét jelöltek sorjáznak: jógamester, ravasz asztronauta, Harry Potter stb. Így a fókuszunk folyamatosan szűkül és tágul, a lajhár szemantikai portréja közben homályos marad. Gyakoriak a szószerkezet szintű túlzások: „kozmikus ölelés”, „elbírd az eszét” és a nonszensz. Ide tartoznak az azonosítás alapját elrejtő metaforák, a logikátlanság vagy a szürreális, mondvacsinált képtársítások, mint amilyet a beszélő az Isten könnyéről szóló legenda és a lajhár szíve között állít föl a negyedik szakaszban. A komikum forrása, parodisztikus hatás alapja, hogy belső logikai kapcsolatot nélkülöző aforizma-szerű kijelentések (Aki sokat tud, de / keveset látszik) keverednek bizonytalanságot eláruló, pongyola megfogalmazásokkal, töltelékszavakkal (meg mindenféle, mondjuk, nem úgy) és szlenggel (nagyon állat).

 

LEXIKON

 

performativitás:

A fogalom a berlini színháztudományt létrehozó Max Hermann 1910-ben bevezetett színházi előadás definíciójából vezethető le, melyben már ő is a színész és a néző együttes testi jelenlétét feltételezte. Az első performatív fordulat kezdetét a hatvanas évekre tehetjük, innentől kezdve kisebb-nagyobb mértékben minden művészeti ágban megfigyelhető volt. A nyelvelmélet és az irodalomtörténet hatékony értelmezési eszközként figyelt fel Austin, majd van Gennep és Schechner ötleteire: a szövegekben rejlő performatív erő előbb általános tapasztalattá, később elemzési normává vált. A performativitás esztétikája című munkájában Erika Fischer-Lichte összefüggő rendszerbe szervezte a fogalomnak a fordulat után kialakult új terminológiáját.

 

nonszensz:

A nonszensz vers olyan költői műfaj, amely szűkebb értelemben „öntörvényű, semmiféle logikával meg nem közelíthető világot teremt, melyben idegenszerű, bizarr lények megfoghatatlan módon cselekszenek.” (Tótfalusi István – Kovács Endre: Nonsense verse. In.: Király István (szerk.) Világirodalmi lexikon 9., Akadémiai Kiadó, 1995. 386.) Németh Zoltán hívta föl rá a figyelmet, hogy a nonszensz műfaja a posztmodern poétikák működésmódjának megértéséhez vihet közelebb, mivel „olyan kódokat tart életben, amelyek a posztmodern szövegalkotásra jellemzőek: az identitás játékos felfogása, a rontott nyelv működtetése a gyermekirodalom terepén, a „nagy elbeszélések vége”-koncepció megjelenése egy széttöredezett világ bemutatása által, az ún. valóságnak és a realista írásmódnak a lehetetlensége, a nézőpontokkal folytatott játék, a romantikus és neoavantgarde lázadásmotívum helyébe az ironikus-parodisztikus versbeszéd lép, s egy romantikaellenes nonkonformitás-koncepció jelenléte figyelhető meg.” (Németh Zoltán, A nonszensz szerepe a posztmodern magyar irodalomban = Uő., A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája, Kalligram, 2012., 82.)

 

 

Harmath Artemisz 1979-ben született, Budapesten él. Irodalomtörténész, kritikus, tanár. A Károli Gáspár Református Egyetem magyar szakán, valamint az egyetem főiskolai karának hittanoktató szakán végzett 2003-ban. Doktori disszertációját 2010-ben védte meg az ELTE-n, irodalomelmélet szakterületen, Weöres Sándor költészetének kockázatelméleti megközelítéséből. Fő kutatási területe a XX-XXI. századi magyar líra. Írásai többek között az Alföld, a Kalligram, a Parnasszus, A Vörös Postakocsi, a Tiszatáj folyóiratokban jelennek meg. Kötetei: Kacér romok.  A kortárs magyar líráról (Kalligram, 2012.), Szüntelen jóvátétel. Újraolvasni Weörest (Helikon, 2013.)

 

 


[1] https://hu.wikipedia.org/wiki/Sopotnik_Zolt%C3%A1n

[2] https://www.autonavigator.hu/moszkvics

[3] https://mno.hu/konyveshaz/vilagok-kozt-bent-rekedve-a-hianyban-1376864

[4] http://magyarnarancs.hu/konyv/sopotnik-zoltan-fahejas-kert-87637