November-decemberi lapszemle és 2018-as toplista

Részletek

Havi szemle feledés ellen

És íme, a kígyó a farkába harap, ugyanoda érkezünk vissza, ahonnan elindultunk az év elején – mondhatnám azt is, hogy a véletlen műve. Egyébként valóban a véletlen műve, hogy a 2018-as év utolsó lapszemléjének fókuszában megint az Alföld és a Korunk kap helyet, a társadalomelméleti Fordulat mellett. Azt is a Gaudeamus könyvesbolt ajtajában vettem észre, hogy a novemberi Korunkot szintén Rigán Lóránd szerkesztette, akárcsak a januári ökofilozófia számot, erre a novemberire azonban nemes egyszerűséggel „A test” hívószó került – iszonyú tág fogalom, legalább annyira, mint „a magyar irodalom”, „a film” vagy ehhez hasonlók. Piszok cinizmusom azonban nem tántorított el attól, hogy tulajdonképpen egyik kedvenc témám (mely kétségtelenül divatos elméleti célpont az utóbbi két-három évtizedben) után menjek és elolvassam a Korunk-számot. Azokat az írásokat értékeltem a leginkább ebből a számból, amelyek a partikularitások felől közelítették meg a kortárs testfilozófiát – mert tulajdonképpen filozófiai oldalról járták körül a témát, a közérthetőség legpozitívabb értelmében. A partikularitást azért emelem ki, mert „a test” mint olyan alapvetően egy leterhelt, keresztül-kasul értelmezett, helyzetbe hozott harctérré vált irodalomban és filozófiában egyaránt. Ezért most Széplaky Gerda tanulmányát emelném ki, aki A megsebzett test. Megjegyzések az európai művészet testábrázolási narratívájához címmel értekezik, bár a cím nem árulja el, hogy valójában a kereszténység és a művészet kapcsolódási pontjain keresztül vizsgálja Jézus Krisztus szenvedésábrázolásait, ennek feltételeit – egyáltalán, a szenvedő arc, szenvedő test mibenlétét, a sebeket, eltorzulásokat. A szenvedésnél maradva fontos és nagyon provokatív esszéként olvastam Serestély Zalán írását, az Újrahasznosított állat – áru/fétis-t. Serestély nyelve nagyon sűrű, sok hivatkozási alappal rendelkező, rendkívül kikalapált nyelv, mondhatnám azt is, hogy az eszményi esszé – bár nyilván nem csak egyféle ilyen létezik. Az állat mint áru/fétis a profittermelés kontextusában (a húsiparral kezdve és az állatsimogatóval végezve) csak egyszerűen provokál: nem megtérít, nem lebeszél vagy rábeszél, nem militáns, hanem mélyre hatolóan elgondolkodtat, és nem feltétlenül kellemesen belefeledkezve. A szerző nemrég megjelent könyve, a One Way Ticket – Jegyzetek a nonhumánhoz az állat de-és repolitizálását kísérli meg.

Kapelner Zsolt strikes again, miközben a kígyó mélyebbre fúrja fogait farkába (micsoda falliteráció), ugyanis őt már szintén emlegettem az év elején – úgy látszik, Rigán előnyben részesíti és én nem tudom eléggé helyeselni eme döntését. Kapelner írásai szintén provokáló mivoltukban fontosak, ezúttal „az emberiség ma egy idegen test húsa” kijelentésével kavarja fel az állóvizeket A politika élő húsa írásában. Első látásra nyilván az obskúrus metafora kiverheti néhányunknál a biztosítékot, ám nézzük meg közelebbről: „Mindennapi jártában-keltében olyan intézmények, szabályrendszerek, az erőforrások szakadatlan áramlását biztosító materiális csatornák közegében mozog, életét olyan előírások és kényszerűségek határozzák meg, amelyeket éppannyira nem képes a magáénak, a saját keze munkájának, a saját akarata, érdekei és értékei – legalább részleges – visszatükrözésének tekinteni, mint a természet idegen és félelmes erőinek működését.” Ebben maradva kérem tisztelettel megvenni a lapszámot, ámen. Szolgálati közleményként jelentem, hogy ugyanebben olvasható egy hiánypótló és nagyon hasznos összefoglaló, nem testpolitikához köthető írás Kerekes Pál tollából: A szabad magyar könyv. Az elektronikus irodalom ingyenes magyar könyvtárai, a free e-book elérhetőségei. Ezek alapintézményeit, elérhetőségeit, kontextusát és működését tárgyalva ajánlom főleg elsőéves hallgatóknak, főleg bölcsészettudományi területekre vonatkozóan. Vagy bárkinek, aki úgy érzi tanulmányai vagy munkája bármelyik pillanatában, hogy elakadt, hogy nincsen, aki összesítsen számára egy praktikus listát, elmagyarázza, hogyan működik mindez stb. Ha ilyen problémákkal szembesülő diák vagy és ezt olvasod, mindenképp nézz bele – amikor jómagam voltam hasonló helyzetben, nem mindig volt kéznél efféle segítség. Most pedig visszahúzom a fél szememre a kalóz-maszkot.  

Ha társadalomelméleti vizeken hajózunk, evezünk vagy buszozunk pompásan, akkor mindenképp a Fordulat 23. száma. Előre bocsátom, hogy már egy 24. is van, de mea culpa, a beszerezhet(etlen)őség miatt folyamodom egy korábbi bemutatásához – ugyanakkor megjegyzendő, hogy az igen vastag, rengeteg munkát magába foglaló, könyvvastagságú kiadvány az idén két számmal hozakodott elő. A 23. szám a Digitális kapitalizmus címet kapta, és mindenféleképp elkerülhetetlen, hiszen mindannyiunkat körülvesz, bevesz és behálóz. Például úgy, hogy mi magunk vagyunk az áruk, amennyiben ingyenes internetes szolgáltatásokat veszünk igénybe, az adattárolás és feldolgozás technikái és buktatói (big data), a kattintgatásokra épülő munkaerőpiac, hálózatos növekedéselv és a legnagyobb publicitást magukénak tudó vállalatok (személyes addendum ehhez: stop making stupid people famous) stb. Néhány fontos írás, amely fordításban jelent meg: Fred Turner A hálózatok diadala, Philipp Staab – Oliver Nachtwey A piacok és a munkaerő feletti kontroll a digitális kapitalizmusban, illetve Jodi Dean Kommunikatív kapitalizmus és osztályharc.

Visszaugorva az időben a novemberi Alföldre hívnám fel a figyelmet, amely Borbély Szilárd munkásságának és személyének állít emléket, és nem akárhogyan. Ez a lapszám egy meisterwerk, azt kell, hogy mondjam, lássuk, miért. Egyrészt a versblokk szerkesztése abban áll, hogy a borbélyi poétikák felől közelít, amely szerteágazóan összetett, de a felismerhetőség jellemzi. És bár sokan vallják azt, hogy Borbély Szilárd költészete valamilyen módon hatással volt rájuk, a mód, amelyben ez megtörténik, nem könnyen fölfejthető. Teljesen más irányból közelít Tábor Ádám (hermetikusság, mágia, az ismétlésben szublimálódó jelentések) és máshogy Németh Zoltán (a horror és a giccs, az Altatódal olyan, mint egy szakrális Die Antwoord videoklip), máshogy Hartay Csaba (tétovázó, se kint–se bent, a lemondás poétikái) és máshogy Ágoston Tamás (leírás, finom kizökkentésekkel). A lapszám nagyágyúja azonban a teoretikus szentháromság, amely így szól:

Borsik Miklós: A parafrázis kegyelme. Hosszú üvöltés, hosszú álom Borbély Szilárdnál és Lautréamont-nál

Sipos Balázs: A performatív archívum. Borbély Szilárd: Ami helyet

Szabó Marcell: A költészet halálai. A nyelv önábrázolásának két példája Borbély Szilárdnál

Egyetlen szerzőt sem kell bemutatnom, illetve ha mégis be kellene, akkor azt mondanám, hogy rendkívül szoros szövegolvasás, óriási háttérirodalom megmozgatása, el-sem-tudom-képzelni-hány-óra-nap-év-munkája, felkészülése kell egy-egy ilyen tanulmány megírásához, én isten bizony mindig el tudok csodálkozni, mert a tanulmányt nem mindig evilági műfajnak tartom. A három szöveg kiegészül egy Tovalibbenések címet viselő beszélgetés írásos változatával, amelyen Borsik Miklós, Kerber Balázs, Sipos Balázs és Herczeg Ákos vettek részt és Borbély Ami helyet című 1999-es megjelenésű kötetéről szólt. Nem tudok eléggé egyetérteni Sipossal abban, hogy mégis ez a kötet miért beszerezhetetlen (sok más egyéb kilencvenes évekből származó kötettel együtt)? Sipos továbbá újabb bombát ejt el: „Ami még fontosnak tűnik – ezt a hipotézisemet az előadásomban is szóba hoztam, de jó volna tisztességesen visszanyomozni, alátámasztani –, hogy Borbély kilencvenes évekbeli irodalomelméleti és filozófiai olvasmányai, már amennyire ilyesmi az esszéiből/tanulmányaiból rekonstruálható, milyen nagy mértékben dominálták, nem is azt mondanám, hogy az ekkori költészetfelfogását, hanem az ekkor, ezzel a kötettel maga elé tűzött költészeti projektet. A kilencvenes években ez a cross-over – hogy szépíró a filozófiai olvasmányait nem tematikusan, teoretikus nyelven, hanem irodalmi protokollként kamatoztatja – ritka ugyan, de nem példanélküli (…). Úgy szól a hipotézisem, és ennek járnék szívesen utána, hogy a hermeneutikai, dekonstrukciós és wittgensteini-pragmatista műveltségét Borbély nem filozófiai vagy irodalomelméleti tanulmányokban akarta kamatoztatni, hanem költészeti protokollt gyártott belőlük; így a saját lírai nyelvhasználatán próbált – működés közben – tetten érni, igazolni vagy cáfolni, analizálni bizonyos nyelvfilozófiai koncepteket, főként a sokat emlegetett différance-t (amihez szükségképp egzisztenciális tétek és (potenciális) pszichoanalitikus hozadékok is társultak). A dolog szerintem az ekkori Borbély-líra fogalomhasználatán – kb. a Hosszú nap eltől a Berlin & Hamletig – elég világosan kimutatható. Foglalkoztat ennek az alkotáslélektani vetülete (miért serkenti a szépirodalmi írásmódot a teoretikus olvasmány?), de ugyanígy érdekel a diskurzusok közti átjárás mikéntje is (hogyan íródik át egyik diskurzus nyelvfelfogása a másikba?).” Vessük össze ezt Borsik álláspontjával: bármilyen módon közelít az ember a kötethez, utólag ismételten csak úgy nyugtázza az interpretációját: „majd legközelebb”. Választunk egy beszédmódot, egy módszert, de nem érezzük, hogy ez a megtalált beszédmód, módszer lenne, talán mi is olyasmit mondanánk, ami a tárgyunk összes pozitív tulajdonságát magán viseli, ugyanakkor nem vers, hanem értelmező magyarázat. Ez a komplex, emlékezetes, valamifajta tisztasággal és szelíd elkülönüléssel sajátos figyelmet kérő szövegek esetében elő szokott fordulni. Nem feltétlenül közeli példa: jó eséllyel a Milyen is egy hágó? című Bodor Ádám elbeszélés is ilyen „energia -hordozó”. Harmad- vagy negyedéves lehettem, amikor egy szemináriumon közösen próbáltuk elemezni, és túlzás nélkül nem jutottunk semmire másfél óra alatt, pedig nem kelletlenül, figyelmetlenül közelítettünk. Az sem derült ki, hogy rossz választás lett volna, sőt. Imponáló ellenállás, lepattanás. Az ilyen szövegek nem maradnak magukra, ezt a javukra fordíthatják. Általában egyből kezdetét veszi az interpretáció visszacsalogatása.” Így tehát arra juthatunk, hogy a teoretikus szövegeket mint poétikai programot visszakeresni, az értelmezés mindenféle módjának ellenállni pont olyan gyönyör, mint a Borbély-líra mazochizmusa. Nyilván nem tudnám most a beszélgetés feszültségét visszaadni, de abban az értelmezői gyakorlatban, amelyet az Alföld hasábjain olvashattam, egyszerre van meg az erőfitogtatás-és ütköztetés, valamint a simulékonyság, az érzékekre és testi behatásokra is receptív líraértelmezés. És még egy adalék: a három tanulmány/előadás és a beszélgetés a Fiatal Írók Szövetsége Borbély Szilárd-szimpóziumán hangoztak el eredetileg 2018 áprilisában.

Lássuk most már a 2018-as év toplistáját. Természetesen szubjektív – miközben ezt írom, a kulter.hu-n már megjelent az elmúlt év kultkölteményeinek listája, számos egyéb lista árasztotta el a közösségi médiát stb. Ez itt a lista mámora! Azokat az írásokat tartalmazza, amelyek az általam olvasott folyóiratokból származnak (tehát nem összehasonlítandó azzal, amit nem olvastam, valamint azzal, amit a szemlerovaton kívül olvastam). A műfaji listát követően magukat a lapszámokat is fölvonultatnám, ezeket ezúttal kommentár nélkül.

1. Legjobb vers. Rengeteg jó verset olvastam, de csak egyet mondok most. A fenti Alföld-lapszámból Székely Szabolcs verse, egy sorozat darabja, a 15.  Engedelmetekkel ide teszem, azért, mert rövid:

Egy folyóról meséltél a múltkor, hogy olyan, mint itt az utca.

Halforgalom szorgos, végtelen körútja, utcahossza.

Nem szabad kilépni, mondják, forgalomban szigetnyi járda.

Mindig feléd indultam el, mindenképp jó irányba.

Szint alatt gyilkos halak a szag felé, hogyha úsznak.

Vérszagra gyűlnek és nagy rajuk még nagyobbra duzzad.

Én vagyok mindegyik hal, az is, amelyik nem én:

így ringatja el magát, akit a víz nem nevez nevén.

Végtelen körút, sziget, szorgos halforgalom.

Sok beszédem közt hová tart egyetlen mondatom.

Iránya nincs és szíve nincs, dühös, dugóban áll,

türelme sincs, mert késni fog, vesztegel, dudál,

dühös, mióta késni fog, mert áll csak, vesztegel,

mondat, nem is kell mondani, csak kezdődjön végre el.

2. Legjobb próza

 Mucha Dorka Americano című novellája a Kalligram júniusi számában és Szilasi László Luther kutyái című regényének részlete a Látó áprilisi számában.

3. Legjobb esszé

Hadas Miklós Mi a magyar? Újratöltve – hetvennyolc év után a Replika 105. számából.

4. Legjobb tanulmány

Borsik Miklós A parafrázis kegyelme. Hosszú üvöltés, hosszú álom Borbély Szilárdnál és Lautréamont-nál, Alföld 2018/12.

5. Legjobb kritika

Nemes Z. Márió „Egy tizenöt centiméteres, hetvengrammos nő férje lettem” (Németh Zoltán: Állati férj), Alföld 2018/1. és Radnóti Sándor Tömeg és hatalom (Bagi Zsolt: Az esztétikai hatalom elmélete. Kulturális felszabadítás egy újbarokk korban), Műút 2018/66.

6. Legjobb (mű)fordítás

Terék Anna fordításában Stevan Bradić verse, az Aral-tó: „vajon megtanulod-e még valaha / kiolvasni az ügynökök kézírását / hosszan időzve / az övön aluli ütések között, / elszegényedve / valami miatt, ami nem rabszolgaság, / de hatalom sem.” a Tiszatáj februári számából, és teoretikus szövegként Smid Róbert tolmácsolásában Friedrich Kittler Lullaby of Birdland című műve a Prae Líratechnikák tematikusából.

A folyóiratok toplistájának kritériuma a lapszám össztartalma volt, még akkor is, ha nem emeltem ki belőle konkrétan valamit:

1. Prae Líratechnikák

2. Műút 2018/66.

3. Alföld 2018/12.

4. Irodalmi Szemle 2018/10.

5. Tiszatáj 2018/2.

Tudom, hogy bizonyos lapszámokról lemaradtam – nyilván számomra a beszerezhetőség a mérvadó. Azt is tudom, hogy voltak ismétlések. De nem bánom! Boldog új évet mindenkinek, peace.