Az égő végéről – decemberi és januári lapok
- Részletek
- Írta: Pintér Kitti
A 19. századi háborúkban a katonák bölcs belátásból sokáig inkább nem dohányoztak a fronton, mert az ellenség meglátta a cigaretta fényét és rögvest lebombázta őket. Idővel aztán a hiány szokás szerint megoldást szült: a katonák megtanulták szájukban az égő végéről szívni a dohányt.
És bár Tóth Krisztina a januári Forrásban megjelent szövege szerint a vers nem ott kezdődik, „ahol az eldobott csikk földet ér és / felparázslik”, ezt a szemlét én most leginkább innen kezdeném el.
A Forrás folyóirat januári lapszáma műfajilag igen változatos szövegeket sorakoztat föl: olvashatunk benne kritikát, tanulmányt, jegyzet- és nekrológszerű írást, novellákat, verseket és drámát is (bár ez utóbbi sikerült talán a legkevésbé: Acsai Roland A múlttaurusz című szövege egy családi karanténszituációból induló, golyóvezető játék segítségével a múltdimenziókat megnyitó, aktuális közéleti problémákra reflektálni igyekvő szöveg, természetellenes dialógusokkal és csapzott humorral).
A lapszám kapcsán elsősorban a strukturális megalkotottságot emelném ki, ugyanis nagyon feszes szövegegyüttest fésültek össze a szerkesztők: évnyitó számként a visszaemlékezés és az újrakezdés motívumai nyilvánvalóan föl-fölbukkannak a szövegek között, például Izsó Zita karanténversében, vagy Orosz István Emlékek apámról című írásában, de még a tanulmány rovatban is meghatározó a fentebbi témákra való reflexió. Takáts József Három bolond nap című Ludas Matyi-elemzésében a korábbi szakirodalmak – kissé elfeledett – megállapításainak fontosságát hangsúlyozza.
Az emlékezésmechanizmusokkal összefüggésbe állítva a víz ebben az évszakban leginkább meghatározó halmazállapotai is előkerülnek: az esővíz is témává emelt elem lehetne a számban, amely egyszerre jelenti az élet előrehaladását és túlcsordulását – például Markó Béla verseiben (Életcél, Esővíz) vagy Buda Ferenc Kórházi tollpróbáiban –, Patak Márta novellájában (Asszony az esőben) pedig mintegy az emlékezet fátylaként működik. A folyóirat Molnár Péter-grafikákat is közöl (Jász Attila versével kiegészítve), amelyekben szintén előkerülnek a fentebbi motívumok (pl. Egy táj emléke, Kezdet, Fehér táj).
A decemberi Műút megszokott módon nagy hangsúlyt fektet a vizualitásra, szövegeit Szentgróti Dávid képei kísérik – ha az olvasó esetleg elveszettnek érezné magát a művészt illetően, Schneller János kontextualizálja Szentgróti festészetét. A képzőművészet rovatban egyébként Horváth Márk és Lovász Ádám könyvének kritikáját is olvashatjuk (Bedi Kata: Képértések poszthumán röppályán), a poszthumán lendület átcsap a(z egyébként sokszor felvillanyozó) kritika-rovatba, ahol szembesülhetünk többek között Nemes Z. Márió nagyívű áttekintésével (Polimorf pozíciók – poszthumán szövegöröm a kortárs költészetben), és Borbíró Aletta A poszthumanizmus változatairól szóló alapos ismertetésével egyaránt. A recenziók ugyanakkor szépirodalmi elemzések tekintetében is számos érdemes szöveget tartogatnak: elsősorban Márjánovics Diána szigorú, de pontos kritikáját (Musicophilia addictiva) emelném ki Pintér Tibor regényéről (A harmónia tébolya), illetve Thomka Beáta Knausgård művészi és intellektuális projektje című, már inkább tanulmánynak nevezhető, átfogó írását.
A szépírások szövegeit várakozással olvastam, bár elsőre nem kapott el különösebb izgatottság. A folyóirat Pollágh Péter búcsúztatóként is olvasható versével (Nappali szekrény) nyitja a lapszámot, amelyet Szolcsányi Ákos láztémára komponált szövegei követnek. Személy szerint szkepszissel viszonyulok a „férfinátha” létezéséhez (a világjárványon innen és azon túl is), de a (38°) ötletes, sokszor egyszerre lefokozó és túltragizált sorait („dörzsöli kezeit benned a mártír, / amikor elkezdődik a zsibbadás. / Haljunk meg mind.”) nehezen lehet irónia nélkül értelmezni. Jót tett volna ebből a stratégiai iróniából némi Magyar Eszter Csenge megkapónak szánt, de erőlködő képeinek („mintha bádogembereket kellene megműtenünk, / úgy tapogatózunk, hova varrjuk a gombokat egymás mellkasán.” – Szeretők a panoptikumban) és szóösszetételeinek is („porcelánhús” a Hangtorlaszokból). Mindenképpen kiemelendő viszont Géczi János Lassú nézés című novellája, amely egy értelmileg megfogyatkozott, idős nő tekintetéről beszél.
Ebben a könyv- és boszorkányégetéses időszakban üdítő volt a győri Műhely belső szabadság témája köré rendeződő, januárban megjelent (2020/5–6) száma: a folyóirat értekező és esszéista szövegekkel indít, így Weiss János a lapszám első tanulmányában (A belső szabadság [Mi is lenne ez?]) el is gondolkodik a kérdésről. Ezután Kvéder Bence Gábor fordításait olvashatjuk, aki John Lachs Freedom and Limits című könyvéből dolgozott (a Műhely az Előszó és a Sztoicista pragmatizmus fejezeteket közölte, utóbbiban a szerző igen alaposan veti össze a sztoicizmust és a pragmatizmust, rávilágítva a látszólagos elkülönböződésekre és a megkérdőjelezhetetlen hasonlóságokra egyaránt.) A lapszámban további izgalmas elméleti szövegek fordításaival találkozhatunk, kiemelném Kalavszky Zsófia munkáját, aki még egy előszót is mellékel Andrej Bitov Puskin-esszéjéhez (Az élet mint szöveg [pont]). A szabadságra számos további perspektívából láthatunk rá a folyóirat oldalain. Sári László Buridán szamara – avagy „az ember szabad és önmagában örök kezdet” című írása a nyugati és a keleti szabadságfogalmak összevetését kíséreli meg, míg Hannes Böhringer (Ajándék bölcsesség) az antik ember gondolkodásmódjára világít rá, miképpen képes a tudás önmaga értékére fölhívni a figyelmet, vagy hogy milyen ára van a szabad áramlásának. Kicsit talán távolabbról közelít a kérdéskörhöz a tanulmányában Schaffner Anett, aki a tér, a test és az identitás hármasának szerepét vizsgálja Chimamanda Ngozi regényében (Adichie Americanah), és választ ad többek között arra, milyen lehet egy új típusú emigráns regény működése, vagy érdekes koncepciót mutat a hajfonás, illetve a szöveg szövetének, az identitásnak és a történetmondásnak a hálózatáról, de egy egészen másfajta nézőpontból indít Laki Beáta is, aki a transzhumanizmus fogalmát bioetikai kontextusba ágyazva vizsgálja (Fokozás a transzhumanizmusban, de hol vagyok én?).
Természetesen a prózai és a lírai anyagok is változatosan válaszolják meg a belső szabadság kérdéseit (persze amennyiben az olvasó maga nem él az önkény szabadságával, és a szövegek értelmezése közben irányadóként követi a lapszám által kijelölt témát, amikor az egyes szövegek felé fordul). Csuday Csaba például a Jónás imája a Cet gyomrából című parafrázisában nem túl meghökkentő vagy eredeti módon mintegy a halállal párosítja a szabadságot. Fekete Ádám érdekesen sokféle – bár olykor önnön erőfeszítésében megbicsakló – képei (Versek a győri Műhely folyóiratnak) mindenképpen emlékezetesek, Schein Gábor szövege pedig (részlet a hamarosan megjelenő Ó, rinocérosz című verses regényből) a „végső soron egyenes” úton járó rinocéroszról talán az egyik legmegejtőbb a lapszámban. Takács Nándor versei mintha a természetivel összehangolt állapotban szólaltatnák meg a belső szabadság nyelvét (leginkább: Búcsúzás és elutazás, Az első hónap, A szürkület szobáiban), a különböző létmódok harmóniája a verseket záró és jó érzékkel – összehangoltan! – választott Szolláth Katalin festményen is kirajzolódik.
A több mit 190 oldalas lapszám ugyanis kiváló minőségben közöl gondosan választott képzőművészeti alkotásokat a szövegek mellett: érzékletes keretet ad a témának már a lapszám nyitányaként és zárásaként választott két kép is: Bobál Katalin fotója a Frenák Pál Társulat Cage című produkciójának egy jelenetéről és Kurcsis László Belső utak című grafikája.
Nem kell túl sok belátás ahhoz, hogy elismerjük, a kulturális szférának – szájában az égő végéről – most mennyire nehéz, mintha nem ismételték volna elegen ezt nélkülem is: beoltani magunkat irodalommal (ha mással egyelőre nincs is lehetőség) bizton nem fog semmilyen elviselhetetlen mellékhatást okozni, már ha csak abból indulunk ki, hogy a magyar fejlesztés mindig megbízható ugyebár.
Pintér Kitti 1995-ben született Kecskeméten, jelenleg az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója.
