Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...
Forrás: Fortepan

A kocsma szerepe a cseh prózában

A cseh kocsma, vagy cseh nevén hospoda, egy kultúrjelenség. Egyáltalán nem csak viccből lehet azt mondani, hogy egy intézmény. Azt elképzelni, hogy Csehszlovákia ötlete és későbbi, kézzelfogható valósága kocsmaasztal mellett született meg, nagyon vonzó elképzelés, és egyáltalán nem áll távol a valóságtól. 

A hatvanas évek végén, amikor még nem teljesen nyilvánvaló, hogy a cseh irodalomban milyen karriert fut majd be a cseh söröző, Bohumil Hrabal kiad egy kötetet, melyben a kedvenc írói néhány rövid történetét gyűjti össze.[1] Ő maga nagyon keveset ír a neve alatt megjelenő kötetbe, éppen csak a legszükségesebb pár sort a bevezetőben, néhány gondolatot a kedvenc szerzőiről, Erbenről, Kafkáról, Hašekről, Demlről, majd közöl egy anekdotát, ezt próbálom most röviden összefoglalni: a két háború között Édouard Herriot francia miniszterelnök egy magas beosztású cseh külügyminisztériumi alkalmazott kíséretében meglátogatta az Arany Tigrist. Herriot észrevette egyik ismerősét a kocsmában, és odaszólt kísérőjének: „Az ott Malypetr házelnök, de a mellette ülő urat nem ismerem.” Erre a cseh kísérő kisegítette: „Az egy festőmester.” Herriot akkor megint észrevett valakit, és ismét a kísérőjéhez fordult: „Az ott a közigazgatási bíróság elnöke, de aki mellette ül, azt nem ismerem.” Ezt már a kísérő sem tudta. Ekkor odahajolt Herriot másik szomszédja, és azt mondta: „Az egy gyertyaöntő.” – Herriot meglepődve fordult az addig ismeretlen szomszédhoz: „És maga kicsoda?” Az felemelte a korsóját, és annyit mondott: „Én kérem egy házmester vagyok.” Ekkor Herriot ünnepélyesen kijelenti: „Uraim, tévedés! A demokrácia nem Franciaországban van, hanem itt!” Az igazság az, hogy ezt a rövid történetet most nem is Hrabaltól idéztem, hanem az Arany Tigris honlapjáról,[2] ott pedig Karel Hulata fogadós osztotta meg. De ez így tökéletes.

A cseh „kocsmafilozófia”, ami még a legutóbbi időkben is felüti a fejét, a magyarul kiadott cseh szépirodalmi művek aposztrofálásaként, többé-kevésbé leleplezhető ebben a történetben. Először a körülményekre hívnám fel a figyelmet, amelyeket szándékosan teremtettem meg így. Ebben az anekdotában találkozhat Bohumil Hrabal, a „nagy ember”, és Karel Hulata, a „kis ember”,[3] (nem vonom kétségbe persze, hogy a vendégei számára valószínűleg elég nagy ember ő is). Úgy, ahogy az anekdotán belül is találkozhat Herriot, a „Nagy ember”, és a gyertyaöntő, a mázoló, a házmester, mindezek a prágai kisemberek. Egy huszárvágással elmondhatnánk, hogy végső soron ennyi lenne a cseh kocsmafilozófus művészete: összehozza a kisembereket a nagyokkal, a hétköznapok megszokottságát az irodalom rendkívüliségével, anélkül, hogy valamilyen jól leírható realizmust követne. Ugyanakkor persze már ebben is egy hagyományra épül, mind a kocsmafilozófia, mind a cseh kocsma, vagy legalábbis egy meglévő gondolattal próbálja igazolni óvatos duhajkodását: Ami lent van, az van fent is. Másképp, Jacob Böhme igazgyöngyeit meg lehet találni a mélyben is, Hrabal, az egyik legismertebb „kocsmafilozófus” éppen ezzel a parafrázissal kezdi az írói életművét.

Ebben az elemzésben megkísérlem bemutatni, hogy különféle, magyar nyelven is megjelent cseh prózai szövegekben hogyan jelenik meg a kocsma, milyen célt szolgál a történetben, és hogy ennek milyen aspektusait használták ki a cseh írók Jan Nerudától Jaroslav Rudišig, a teljesség igénye nélkül.[4]

A cseh kocsma, vagy cseh nevén hospoda, egy kultúrjelenség. Egyáltalán nem csak viccből lehet azt mondani, hogy egy intézmény. Azt elképzelni, hogy Csehszlovákia ötlete és későbbi, kézzelfogható valósága kocsmaasztal mellett született meg, nagyon vonzó elképzelés, és egyáltalán nem áll távol a valóságtól. Természetesen kétségtelen, hogy azoknak, akik jobban szeretnék ápolni a pátosszal telített nemzeteszmét, egy kicsit sem imponál. Ezért aztán nekünk, nem cseheknek a csehek kocsmaszeretete nagyon kedvesnek tűnik, az a körülmény, hogy kocsmában találják ki az államukat, pedig szellemes és szimpatikus, de valószínűleg csak azért, mert nem a saját nemzetünkről kell ezt elmondani.

Forrás: Fortepan

 Forrás: Fortepan

 Ahhoz, hogy megértsük, mitől cseh intézmény egy cseh söröző, meg kell értenünk azt a bonyolult történelmi helyzetet is, amivel a csehek találkoztak a 19. században. Vörös István cseh irodalomtörténetről szóló előadásait kezdte egy nagyon éleslátó hasonlattal: a csehek, mint nemzet, Münchausen báróként húzták ki saját magukat a mocsárból a 19. században. Ez a hasonlat több ponton is megállja a helyét, mert kicsit úgy tűnhet, mintha a 19. század első felében csehek nem is lettek volna, hanem úgy kellett kitalálniuk magukat. Valójában azonban voltak, csak nem látszottak a mocsártól. Ez a mocsár a csehek esetében abból a helyzetből eredt, hogy az Osztrák Császárság örökös tartományában éltek, és ennek megfelelően általában németül érintkeztek. Nem vidéken és nem a közemberek, de a hivatali és a városi élet zömmel németül folyt. Ekkor jelent meg Josef Dobrovský, aki kizárólag, tudományos érdeklődésből írta le azt a nyelvet, amit a közemberek beszéltek. Dobrovský számára ez még tudományos érdeklődés volt – ő maga talán meg is volt győződve arról, hogy amíg a német a hivatalos érintkezés nyelveként jól tud funkcionálni, addig felesleges a csehre másként tekinteni, mint nyelvészeti-tudományos érdeklődés tárgyára. Úgy tűnik, Dobrovkýt alig érdekelték azok a gondolatok és attitűdök, amelyek egy generációval később már szinte alapvetőnek minősültek abban a cseh nemzeti mozgalomban, amelynek ő maga rakta le akaratlanul is az alapkövét. Ez annyiban igaz, amennyiben nyelvében él a nemzet, problémát csak az jelentett, hogy ez a nemzet a körülményei miatt akkor még csak „virtuálisan” tudott élni a nyelvében, hogy Vladimír Macura cseh irodalomtörténész fogalmát használjam.[5] Macura a „virtuális” alatt azt érti, hogy Josef Jungmann – a fiatal nemzetébresztők egyik legjelentősebbike – idejében a cseh nyelv már készen állt a használatra, azonban nem igazán volt olyan közeg, ahol használni lehetett volna, tehát ennek a nyelvnek intézményekre volt szüksége. A cseh városokban – legalábbis Macura szerint – szinte udvariatlannak hatott ismeretleneket csehül leszólítani, vagy hangosan csehül beszélgetni az utcán.[6] A nyelv ugyan létezett, mégis alacsonyabb rendűnek tekintették. Ez a virtualitás éppen a városok kocsmaasztalai mellett találta meg a bejáratot a realitás világába. Itt lehetett beszélgetni csehül, ezért aztán a cseh nemzetébresztők nem ritka esetben éppen kocsmákban, egy korsó sör mellett tárgyaltak. Némi fanyar humorral elmondható, hogy a cseh írásbeliség bölcsője a 19. századi cseh kocsmákban ringatózott. Mivel a csehek saját nemzetükről alkotott képe már akkor sem csak a nyelvére, hanem annál sokkal többre tartott igényt, ezért több okból is érthető volt, hogy a későbbiekben nem helyezték előtérbe azt a körülményt, hogy minden a sörözők asztalainál kezdődött. Elsősorban azért, mert a sörözők nem elég emelkedettek ahhoz, hogy egy egész nemzet alapjait adják. Kétes alakok, iszákosok gyűjtőhelyei mindenhol a világon, ezért ez valahol érthető is.[7] Másodszor, a söröző, mint közösségi tér, még nem is sokban tért el a német kultúrkör lehetőségeitől. A cseh söröző talán éppen annak köszönhetően kapott magasabb státuszt, hogy a nagyon sikeres nemzeti újjáéledésnek volt bölcsője és bábája egyszerre, némi fanyar iróniával megjegyezhetjük, hogy ezzel együtt a „német söröző” egyetlen olyan válfaját képezi, amely minden szempontból, hosszú távon is sikeres politikai mozgalom elindítója volt – már amennyiben érthető, hogy mi az, hogy „német söröző”, ha a vendégei nem németül beszélgetnek egymással. Ez a kérdés persze messzire, máshova vezet.

Van egy szempont, ami miatt érdemes megemlíteni, hogy a német elemtől való elhatárolódás miért és hogyan történt a cseh sörözőkben. Ez a tanulmány végső soron a cseh irodalomról szól, ennek pedig egyik ismérve, hogy sok műve csehül íródott. Egy másik részük pedig németül, de azok, talán éppen a fent említett okok miatt, nem kötődtek annyira kocsmákhoz, mint a csehül írott művek. Franz Kafka valahol ott mozog a mérleg nyelvén, Naplóiban leír egy történetet: „Emlékszem az első éjszakára. Akkoriban a Zeltnergassén laktunk egy ruhaneműkereskedéssel szemben, az ajtóban mindig ott állt egy kiszolgálólány, fent a szobában én járkáltam föl-alá szakadatlanul, nem sokkal múltam húszéves, és az első államvizsgára magoltam a számomra idegtépően értelmetlen dolgokat. Nyár volt, nagy forróság, elviselhetetlen idő, az utálatos római jogtörténetet mormolva, mindig megálltam az ablaknál, végül jelekkel megegyezésre jutottunk. Este nyolckor kellett érte mennem, de amikor este leértem, már egy másik férfi volt ott, nos hát, ez nem változtatott sokat a dolgon, az egész világtól féltem, tehát ettől a férfitól is; ha nem lett volna jelen, akkor is féltem volna tőle. A lány belékarolt ugyan, de jelekkel felszólított, hogy kövessem őket. Így érkeztünk el a Schützeninselre, sört ittunk, én a szomszéd asztalnál, aztán lassan megindultunk, én lemaradva, a lány lakása felé, valahová a Fleischmarkt közelébe, a férfi ott elbúcsúzott, a lány hazaszaladt, vártam egy kis ideig, míg ismét kijött hozzám, és aztán elmentünk egy szállodába a Kleinseitére.”[8] A szövegben a részlet előtt Kafka egyébként két cseh szót, a „strach”-ot (félelem) és a „touhát” (vágy) említi, és az előbbi jelentését próbálja magyarázni ezzel a kis történettel. De lám, a Max Brod által mártíriumig[9] magasztalt Franz Kafka sört iszik! Mikor Kafka megjelenik a cseh kultúrtörténet horizontján, akkor a nemzetiségi vita már nem új keletű, de még mindig sokszor a tettlegességig fajulhat.[10] A sör, mint a prágaiak életének része, Kafka életének is része, bár tény, hogy nem hangsúlyozza túl. Viszont legalább kiderülhet, hogy mennyire része a prágai mindennapoknak, ha kisasszonyokkal is lehet a Lövész-szigeten sörözni, hogy aztán átkísérjük őket a Kleinseitére. A kocsmafilozófia szempontjából nem egy jelentős említés, mégis legalább a Kisoldalon végződik, ahol valamivel Kafka előtt a cseh „kocsmairodalom” elkezdődött.

Ugyan azt tényleg nehéz lenne megmondani, hogy a cseh irodalom, amely – jelentős túlzással – a kocsmában ápolt cseh kultúrélet része, mikor jön rá, hogy tisztelegnie kell a kocsma előtt, személy szerint nekem soha nem sikerült Jan Neruda előtti, egyértelmű, koherens szöveget találni, amelyben a cseh sörözőnek ez a specifikus szerep jutna. Neruda idejére, a 19. század második felére, a cseh söröző valószínűleg már bevonzza a nemzetépítők holdudvarát is: azokat az embereket, akik a még csak virtuálisan létező cseh társadalom krémjét adják.

Az irodalomtörténet léte vitás kérdés, de legalább egy pillanatig, csak a gondolatkísérlet kedvéért fogadjuk el, hogy a kocsmákról szóló irodalmi beszédmódnak Csehországban van története. Ha ilyen van, akkor ennek Jan Neruda Kisoldali történetek[11] című kötete az első kézzelfogható nyoma. Úgy tűnhet, ez szinte olyan, mint egy villámcsapás, ami számtalan lehetőséget nyit meg a cseh írók előtt, hogy a kocsmákról ilyen vagy olyan formában írjanak. Neruda kötete második novellájaként szerepelteti a Rysánek úr és Schlegel úr című szöveget.[12] Ez már mindjárt azzal kezdődik, hogy „Nevetséges volna azt feltételeznem, hogy olvasóim közül valaki nem ismeri a Štajnic-féle kisoldali vendéglőt”.[13] Neruda így kezdi egy olyan kisoldali vendéglő leírását, ahova „magas rangú hivatalnokok, professzorok és tisztek járnak”,[14] vagy azt írja, hogy „itt volt a kisoldali Olümposz”.[15] Ezt a fejtegetést viszi tovább, amikor azt írja, hogy „bennünk, szlávokban pedig nem volt annyi alkotóerő, amennyi egy nagy állam felépítéséhez kell, sem pedig annyi, amennyi saját istenek megalkotásához szükséges”.[16] Az 1891-ben elhunyt Nerudának még hétköznapinak számított, amire valamilyen formában utaltam már ezen írás elején, történetesen, hogy a cseheknek volt valamiféle kisebbségi komplexusuk, amit talán az olyan intézmények hiánya is okozott, mint például a saját klasszikus kultúra. Neruda persze megcsillogtatja a zsenijét, amikor a klasszikus kultúra részévé teszi a cseh sörözőt, úgy, hogy azt sem hagyja reflektálatlanul, hogy azért foghíjas eljárás ez. De az irodalom megengedi, hogy erről ilyen formában beszéljen.

Neruda ezután némileg elmerengve, felsorolja a Štajnic törzsvendégeit. A Hrabal-olvasóknak ezek a portrék jellegüknél fogva nem lehetnek teljesen ismeretlenek, ahogy az sem, hogy Neruda magát is elhelyezi a tablón, igaz, csak a háttérben: „Élvezettel gondolok vissza azokra a büszke pillanatokra, amikor közöttük időztem, örömmel gondolok az önállóságnak, a férfiasságnak, sőt igen, a nagyságnak arra az érzésére, amely akkor fogott el, amikor – mint egyetemi hallgató, professzoraim szeme láttára – első ízben léptem be rettegés nélkül a Štajnicba, e fennkölt lények közé.”[17] Innen tér át Neruda arra, hogy, már a kocsmaasztalnál ülve, megfigyeli a kocsma törzsvendégeit, és így kerül a fókuszba a hármas asztal, Ryšánek és Schlegl úr törzshelye. A két vendég, akik arról híresek, hogy régen valamin összevesztek, azóta pedig ugyan egy asztalnál ülnek, de egymásról tudomást sem vesznek. Egyszer aztán Ryšánek úr tüdőgyulladást kap, és hosszú betegeskedés után visszatér az asztalához, ahol Schlegl úr némi gondolkodás után dohánnyal kínálja:

„Ízlik? –mordult egyet Schlegl úr százszor érdesebb hangon, mint szokása.

– Ízlik, Istennek hála.

– No, hála az Istennek – ismételte Schlegl úr. .... – Itt már aggódtunk magáért.”[18]

Neruda azzal fejezi be a történetet, hogy a két idős úr innentől kezdve beszélgetett egymással.

Ha létezik cseh „kocsmafilozófus”, és van a cseh kocsmának irodalma, akkor feltételezhetjük, hogy ennek a jelenségnek ez a Neruda-novella az őseredete. Nerudának a kocsma azonban – ha nem a kocsmát túlesztétizáló Hrabal szemüvegén keresztül látjuk – egy prágai adottság. Ebben a történetben még inkább ott van a gyermeki rácsodálkozás arra a tényre, hogy a kocsmában események történnek, amelyek nem kevésszer alkalmasak arra, hogy irodalmi művé gyúrja őket az író, mint az egy évszázaddal későbbi Hrabal-művekben. Nerudának a kocsma nem szent hely, hanem a Kisoldal egyik eleme. Ugyan félig-meddig humorosan kisoldali Olümposznak írja le a Štajnic-fogadót, de valószínűleg azért ír a vendégeiről, mert azok ott élik a közösségi, így mindenki számára hozzáférhető életüket. Ez a szöveg ugyan a kocsmából származik, mégis benne van az a prüdéria, ami különbséget tesz kocsma és otthon, nyilvánosság és intimitás között. Habár nem ez a megkülönböztetés a cseh kocsmafilozófia megértésének a kulcsa – talán csak az egyik a sok közül –, de Neruda még ezt is egészen máshogy kezeli, mint egy évszázaddal később Hrabal.

Ennek az lehet az oka, hogy abban az egy évszázadban sok minden történik, Hrabal sem közvetlenül Nerudától veszi át a kocsmafilozófia iskoláját, hiszen ott van még közöttük legalább Hašek is. Hašek emlékezetes jeleneteket épít az előbb említett „nyilvános” és az „intim” közötti határ elmosódására. Ebből is a Švejk első néhány oldalán kapunk ízelítőt, amikor a „Kehelyben”[19] csak Palivec és Brettschneider ücsörög, utóbbiról Hašek azonnal felfedi, hogy az „államrendőrség detektívje”, egy olyan kényes helyzetben, mint a szarajevói merényletet követő néhány nap. Hašek itt egy olyan abszurd helyzetet állít fel, ami úgy tűnhet, homlokegyenest szembemegy Radko Pytlík „prágai iróniáról” szóló fejtegetésének társadalmi-politikai alapjaival,[20] de azzal a kényelmes helyzettel is, amit Macura ír le, azaz hogy az államellenes megnyilvánulások a kocsmákban bizonyos fokig megengedettek voltak.[21] Igaz, Pytlík ironikus köntösbe csomagolt politikai kirohanásokra gondol, Macura pedig olyan ártatlan tettekre is, mint a nemzeti nyelven folytatott párbeszéd.

Hašek regényében még éppen Palivec fogadós viselkedik kifejezetten a „nyilvános” etikett szabályai szerint,[22] amikor Brettschneider mindenáron ki akar csikarni belőle valamiféle államellenes elszólást, valami olyasmit, ami a magánlakások intimitásában még megtűrhető lenne.

De az intimitás–nyilvánosság felosztás, ha nem is kulcs, akkor is csak egy a sokféle metódus közül, amit a cseh kocsmairodalom alkalmazhat. Hašek egy másik, kevésbé ismert szöveggyűjteménye viszont éppen a kocsma és a politika – legyen ez most a filozófia egyik ága, hiszen a „kocsmafilozófia” körüljárása volna a cél – viszonyáról beszél. A Szemelvények a törvény keretein belül mérsékelten haladó párt történetéből című Hasek-kötet is fel van töltve azzal a fajta maró gúnnyal, ami miatt Hašek ismertté vált. A magyarokról írja, hogy a borozókban „[...] addig keresik az igazságot, míg le nem esnek az asztal alá”,[23] sőt, még az asztal alól is politizálnak. Hašek az említett két szövegrészletben politikai élt ad a kocsmai jeleneteknek, és, az igazat megvallva, mint író erről lett ismert. A részegség és a politizálás mint részegség és őszinteség van összekapcsolva itt is, ezt jól példázza a Švejk első fejezetének ebben a részletében: „– Milyen felségsértést követnek el az emberek részeg állapotban? – kérdi Švejk. – Különfélét, kérem. Rúgjon be például és muzsikáltassa el magának a Gotterhaltét. Aztán meg fogja hallani, hogy miket beszélnek az emberek. Annyi mindent gondolnak ki ilyenkor az emberek őfelségére, hogy ha ennek csak a fele igaz volna, elég lenne arra, hogy az embereknek örök életükre különböző kellemetlenségeik legyenek. Pedig az öregúr tényleg nem szolgált rá minderre.”[24]

Ha Hašek kocsmája kap is olyan tulajdonságokat, amilyeneket Neruda kocsmái – például hogy prágai városnegyedek Olümposzához lenne hasonlatos –, akkor is inkább csak egy olyan hiteles közegként használja ezeket, mint ahova mindenki betérhet, és némi szabadságot élvezve beszélgethet másokkal. Hašek igazából nem is cáfolja annyira Pytlík szavait, mint amennyire kihasználja azt a körülményt, amit Pytlík később észrevesz. Ez a motívum Hašeket mindenképp összeköti Nerudával, csakhogy miként az utóbbinál, úgy Hašeknél is, a kocsma még csak cseh (vagy magyar) adottság, egy hely, ahol találkozhat azzal a társadalmi réteggel, akik között otthonosabban mozog, mint Bretschneider, a törvény embere. 

Forrás: Fortepan

 Forrás: Fortepan

Hašektől nem kell igazán nagyot ugrani, hogy eljussunk Hrabalig – persze feltéve, hogy tényleg csak azokra a szerzőkre szorítkozunk, akiket a szélesebb magyar olvasóközönség is ismerhet. Egyszer volt szerencsém az Arany Tigrisben csevegni egy idős úrral, aki azt állította, hogy ismerte Hrabalt a hetvenes-nyolcvanas években, és sokat beszélgetett vele, de leginkább fociról. Azt hiszem, ez az avantgárdot mindenhol és mindenben kereső Hrabal-életmű felől nézve meglepő, másfelől az idős úriemberrel ellentétben én csak az életművet ismerem, de az írót ettől még érdekelhette a foci. Hrabal életében nem tudhatjuk pontosan, milyen szerepet játszott a kocsma, az viszont nehezen vitatható, hogy az életművében központi helyre került. Jó bizonyítéka ennek, hogy az Arany Tigris egy magyar irodalmi körökben is értelmezhető kifejezés, úgy, hogy közben csak egy prágai söröző neve. Hrabal irodalmi munkássága egy olyan közegből nő ki, ahol egyrészt olvassák Nerudát és Hašeket, hiszen ő maga hivatkozik mindkettejükre (egyébként Kafkára, Jakub Demlre és még sok más olyan szerzőre is, akik nem állnak nagy kocsmalátogató hírében), másrészt nem számít leereszkedőnek kocsmába járni. A kocsmalátogatás élményében gyökeret eresztő egzisztenciális irodalom még csak nem is Hrabal saját ötlete, már a mestere, Jiří Kolář is alkalmazza.[25] Nagyvonalakban mindkettejüknél pontosan ugyanazt a szerepet tölti be a kocsma: egy hely, ahol inspirációt lehet szerezni hétköznapi történetekhez, és lényegében adja magát, hogy a saját whitmani vagy sandburgi irodalomkoncepciójuk egzaltálttá teszi őket a kocsmai történetekre. Hrabal aztán ezt Jacob Böhmével próbálta valahogy színesebbé tenni, viszont az kétségtelen, hogy a kocsmai kalandokat misztikus élményekként megélni fogékony közönség lelkesedése is véges volt. A kocsma mint misztikus közeg azonban megjelenhetett egy mélyebb irodalmi reflexióként, és ha valaminek, akkor Hrabal ezeknek a reflexióknak volt a mestere. A szerző itt már nem csak arra a tényre csodálkozik rá, hogy emberek találkoznak a kocsmában – és ez nagyon sokszor jó irodalmi alapanyag –, hanem azokra a hangulatokra, arra a másfajta intimitásra is, amit ezek a találkozások magukban hordoznak. Ez még nem valamiféle filozófia intimitása, de már éppen úgy tűnhet, mintha az volna. Jacob Böhmének viszont ebben a közegben komoly szerep aligha juthat.

II.

Az irodalom és a cseh kocsmák kapcsolatáról 2004-ben a Nagyvilág megjelentetett egy külön számot. Ez a lapszám tanúskodik arról, hogy a magyar olvasóközönség Hrabalt ismerő fele másfél évtizede a cseh kocsmát nem annak akarta látni, ami, azaz kocsmának, hanem irodalmi helyszínnek is, és ez a kettősség érdekesebbé, talán misztikusabbá is tette az egészet. Valószínűleg ugyanezzel magyarázható, hogy a Bloomsday turistacsalogatóként olyan jól működik Dublinban, hogy az Ulysses egyik elejtett félmondata miatt (feltéve, hogy ilyenek vannak az Ulyssesben) Szombathely is próbálkozik vele.

Az említett lapszám, ami valójában nem is annyira a cseh kocsma és irodalom viszonyát akarja magyarázni, mint egy másik, kézenfekvő megközelítésből vizsgálni Hrabalt, nagyon sok félig vagy majdnem egészen félreértett gondolatmenetet tartalmaz arról, hogy miféle misztikus tulajdonságokkal bír a sör, egy adott söröző, Prága, és mindaz, amiről még 2004-ben azt lehetett mondani, hogy olyan „hrabali”. Ha Hrabal zseniális volt, akkor éppen abban, hogy az állandó irodalmi reflexiói olyan értelmezési csapdákat hoztak létre, amik miatt úgy tűnhetett, hogy a kocsmába járás valójában szakrális tevékenységnek minősül, és ez nem csak Hrabal szerint van így, és nem csak mint egy bonyolult irodalomértelmezési probléma létezik.[26]

Az említett 2004-es Nagyvilágban viszont van egy vitathatatlanul értékes rész, a lapszám végén olvasható egy interjú Jáchym Topollal,[27] a Hrabal halála utáni fiatal cseh írók egyik legjelentősebbikével. Topol interjúban előadott kocsmaképe eltér mindentől, amit a lapszám korábbi írásai tartalmaznak, ő a cseh író kocsma iránti rajongását szégyellnivalónak nevezi,[28] és a kocsmába járást is kényszersorsnak tartja a saját esetében. Topol egy olyan generáció tagja, amely sokkal motiváltabb abban, hogy a klasszikus irodalom hagyományával vitába szálljon, mint Hrabal generációja volt: „Söröcskézés, a csehek rózsaszín világa, és semmi probléma, mi meg jártuk azokat a hospodákat, ahol a spiclik iszogattak, az ember gyakran kapott a pofájába semmiért, és mi azt mondtuk, ez a realitás, baszkikám, ez a cseh valóság, öregem.”[29] Nem Jáchym Topollal kezdődik az a korszak, amikor a cseh író figyelme a kocsma egy sokkal valóságosabb arcára irányul, de Topol ezen megállapításai fontosak, ha azt keressük, hogy hol húzódik a határ a klasszikus cseh irodalom, beleértve Hrabal, és a kortárs cseh írók kocsmaképe között.

Ez a változás tetten érhető, ha megnézzük, hogy az utóbbi években három olyan cseh prózai mű jelent meg magyarul is, amelyben bizonyos szempontból kitüntetett szerepe van a kocsmának. Azt nehéz lenne tagadni, hogy Hrabal nem veszi észre a kocsmák, vagy hogy tágabb értelemben kezeljük, a cseh hétköznapok nyers brutalitását, valahogy mégis optimistábban látja ezeket a helyzeteket, mint Topol vagy a három említett szöveg. Ezek a magyarországi megjelenésük sorrendjében Emil Hakl Szülőkről és gyermekekrőlje, Jaroslav Rudiš Nemzeti sugárútja és Petr Šabach Ártatlan szeszcsapdákja. Šabach könyvéről nemrégiben írtam recenziót, ezért nem időznék sokat a könyvénél, főleg mert a kocsma megítélésében nem sokban különbözik attól a kocsmaképtől, amit nevezhetnénk Topol utáninak is. Hakl és Rudiš megközelítései némileg érdekesebbek. Hakl főhőse ebben a szövegben prágai kocsmákat jár végig az apjával, a szöveg lényegében kettejük beszélgetése, amelyet néhol megzavar a rendszerváltás utáni prágai külvárosok és iparnegyedek leírása. A kocsmák itt egészen meglepő választásnak tűnnek, apa és fia között egyfajta határvonalat húznak, hiszen már Nerudánál vagy Hašeknél sem a családi intimitás terei. Ez a határvonal cseh olvasói szempontból még akkor is jól értelmezhető, ha egyébként Csehországban semmi rendkívüli nincs abban, hogy egy középkorú férfi és az apja együtt mennek, sőt, járnak kocsmázni. Másrészt Haklnek sikerül ütköztetnie a régit és újat is, és a cseh kocsma – hála Nerudától kezdve minden „kocsmaírónak” – könnyen dekódolható keretet nyújt ehhez: „[...] amikor nosztalgiázásból Tigrisszemet akartunk rendelni, fogalma sem volt, mit akarunk tőle. Egy csapos! Úgyhogy külön rendeltünk sört, meg külön mentalikőrt, aztán amikor a poharakat a korsókba engedtük, az a fenevad odaviharzott, és üvölteni kezdett nekünk: »Az én kocsmámban ezt nem fogjátok csinálni, kotyvasszatok ott, ahol akartok, de én már nem öntök nektek semmit!«”[30] Az ezt megelőző részben Hakl főhőse úgy hivatkozik a Tigrisszemre, mint amit a žižkovi kocsmákban „emberemlékezet óta ismernek”.[31] Žižkov Prága munkásnegyede, amely mindig rendelkezett némi hagyományromboló mellékzöngével. A szöveg egésze nagyjából ugyanezt a logikát követi: míg a fiatalabbik Beneš, a főhős és narrátor, történetei inkább tartalmaznak nyersebb elemeket, addig az idősebb Beneš sokszor megmarad annál a fajta abszurd anekdotánál, amit Hrabaltól is ismerhetünk, a teljesség igénye nélkül ilyen ebben a szövegben az ács és a sós hering története.[32]

Jaroslav Rudiš Nemzeti sugárútjának kocsmája is hasonló, mégis más. Meglepő módon úgy tűnik, nincsen semmilyen különösebb szövegen belüli funkciója. Vendégei vagy lakótelepi verőlegények, vagy lecsúszott egzisztenciák, annak a régi misztikus-romantikus hangulatnak, ami Hrabalnál volt, már nyoma sincs. Ellenkezőleg, Rudiš narrátora egy adott ponton megver valakit, mert az nem úgy viselkedik a kocsmában (és itt már nem fogadókról van szó, hanem valódi kocsmákról, füsttel, nyerőgéppel, viszont semmi igazán szívderítővel), ahogy ők elképzelik. Miután megverte és a kocsmán kívülre vonszolja, visszatér a cimboráihoz: „Lerázom magamról a hideget, és az enyém a Sarkcsillag.”[33] Ezt a kijelentést érdemes megvizsgálni a közösségi tér–intim tér szempontjából, Rudiš főhőse számára, úgy tűnik, megszűnik ez a megkülönböztetés. Valamelyest a tér által definiálja magát, mint ebben a kijelentésben is, de úgy, mint akinek ezt a teret erőszakkal kell elfoglalnia. Azok a külvárosi kocsmák, ahol ezek a jelenetek játszódnak, már nem közösségi helyek, ebből a távolságból Neruda finom idillje már nem is látszik. Másrészt a Sarkcsillagnak is van története, amely az eddigiekhez hasonlóan valamelyest összeforr a pincérnő történetével: „Lucka az anyjától örökölte a Sarkcsillagot. Aki végül nagyon gyorsan és szomorúan ment el, rák vagy mi, valami szarság, a temetésén mindenki ott volt.”,[34] és az itt szereplő Lucka sem egy szívderítő látvány: „Aztán Lucka is rágyújt. Felköhög.”[35] Ha csak a kocsmák szempontjából vizsgáljuk ezeket az irodalmi műveket, akkor Šabach prózája nagyon hasonlóan használja ezeket a helyeket: idealizáltság, esztétizálás nélkül, mint olyan tereket, ahol emberek lerészegednek, és ebben nem sok minden van, amit fennköltnek lehetne nevezni.

Összefoglalva, a cseh kocsmának rendkívül fontos szerep jutott a cseh nemzetté alakulás útján. E szerepe miatt bizonyos szempontból megnőtt a megbecsülése is, másrészt viszont működött úgy is, mint nyilvános fórum, ahol egyrészt irodalmi feldolgozásra méltó dolgok történtek, másrészt a jelenlevők élvezhettek bizonyos nyilvánosságot, ami a cseh történelem korszakaihoz képest hol szabadon történhetett, hol felügyelet alatt. Alkalmas helyet biztosított arra, hogy az író megtalálja benne az „eseményt”, mint Neruda, a társadalmi vagy politikai élet abszurdumait, mint Hašek, a hétköznapok esztétikáját, mint Hrabal. Annak köszönhetően, hogy a kocsma az irodalomban is ismert jelenség lett, és a cseh hétköznapi valóságnak is része, természetesen most is születnek irodalmi művek kocsmákról és kocsmákból, és születni is fognak, hiszen a valóság és az irodalmi hagyomány kettősségének kiaknázása számtalan lehetőséget nyújtott és nyújthat még a cseh íróknak.

 

[1] Bohumil Hrabal, Bohumil Hrabal uvádí, Mladá fronta, Praha, 1967.

[2] U Zlatého tygra, http://www.uzlatehotygra.cz/cs/historie.

[3] A „kis ember”, „nagy ember” megkülönböztetést egyébként Hrabal maga is használja, ráadásul saját magát, legalábbis konnotatíve „nagy embernek” aposztrofálva, pl.: „[...] hétköznapi emberekkel éltem, akik [...] Bohuskának neveztek, néhányuk ugyan doktornak szólított”. Bohumil Hrabal, Zsebcselek, Kalligram, Pozsony, 2004, 65.

[4] Nem említem például Ladislav Klímát, pedig valószínűleg rá illik leginkább a „kocsmafilozófus” kifejezés. Munkássága azonban éppen a kocsmaélmények szépirodalmi feldolgozását nem hangsúlyozza eléggé ahhoz, hogy egyértelműen helye legyen az itt említett szerzők között.

[5] Vladimír Macura, Hospoda v české vlastenecké kultuře = Hospody a pivo v české společnosti, szerk. Vladimír Novotný, Academia, Praha, 1997, 29.

[6] Uo.

[7] Uo., 38. Macura felidézi azt a 19. századból származó anekdotát, amely szerint Jungmann egyszer egy fogadó asztalánál észrevette, hogy a mozgalom minden kulcsfontosságú alakja ott ül, és megjegyezte, hogy ha rájuk szakadna a mennyezet, akkor az az egész cseh nemzet végét jelentené. Macura hozzáteszi, hogy a huszadik század hatvanas éveiben ez a szüzsé úgy terjedt, hogy nem egy kocsmában ültek a nemzetébresztők, hanem a Sternberg-palotában történt ugyanez, mivel az mégiscsak emelkedettebb közeg.

[8] Franz Kafka, Naplók, levelek, vál., szerk., s. a. r. Györffy Miklós, Európa, Budapest, 1981, 644–645.

[9] Milan Kundera egy kiváló esszét szentel ennek a problémának. Itt ugyan éppen nem Brodtól, hanem a szintén „kafkológus” Roman Karsttól foglalja ezt így össze: „Franz Kafka értünk élt és szenvedett.”, Beszélő, http://beszelo.c3.hu/cikkek/szent-garta-kasztralo-arnya, 2016.

[10] Klaus Wagenbach, Kafka Prágája – Irodalmi útikalauz, Atlantisz, Budapest, 2006, 18.

[11] Az elbeszéléseket, illetve Neruda válogatott műveit magyarul többször, különböző címeken adták ki: Moldvaparti históriák (1951), Régi Prága, régi Pest (1955), Történetek a régi Prágából (1951, 1957), Prágai történetek (2009). A cseh cím viszont ’Kisoldali történeteket’ jelent, és a mai napig gyakran hivatkoznak a kötetre így.

[12] A cseh kiadásokban – például Jan Neruda, Povídky Malostranské, Ceskoslovenský spisovatel, Praha, 1978.; vagy Jan Neruda, Povídky Malostranské, Státní nakladatelství dětské knihy, Praha 1956 – a novella a második helyen szerepel. Én a Neruda szerzői szándékait kissé furán értelmező magyar Jan Neruda, Prágai történetek, Alinea, Budapest, 2009 kiadásból idézek, melyben a novella az első helyre kerül.

[13] Jan Neruda, Prágai történetek, Alinea, Budapest, 2009, 9.

[14] Uo.

[15] Uo.

[16] Uo., 10.

[17] Uo., 12.

[18] Uo., 20.

[19] A történetnek eleve politikai élt ad, hogy a sörözőt Kehelynek nevezik, ami lehet utalás a huszita jelképre is.

[20] Radko Pytlík, Bohumil Hrabal, Československý spisovatel, Praha, 1990, 11.

[21] Vladimír Macura, Hospoda v české vlastenecké kultuře, Hospody a pivo v české společnosti, Academia, Praha, 1997, 30–31., valójában Macura is említ olyan eseteket, amikor a rendőrség avatkozott be a kocsmai szervezkedésekbe.

[22] „– Én nem avatkozom ilyen dolgokba, kérem, a rosseb ott egye őket – mondja udvariasan Palivec, miközben pipára gyújt. – Manapság könnyen rajta vesztheti az ember a fejét az efféle marhaságon. Én üzletember vagyok. Ha bejön valaki és kér egy pohár sört, akkor eresztek neki egy pohár pilzenit, ez az én dolgom, kérem. De ilyen szarajevói politika, vagy a kegyes főherceg úr kérdése, ez nem tartozik rám. Könnyen a Pankrácba kerül az ember ilyesmiért.”, Jaroslav Hašek, Osudy dobrého vojáka Švejka IIV., Naše vojsko, Praha, 1981, 14.

[23] Jaroslav Hašek, Szemelvények..., Glória – Magyarországi Svejktársaság, Budapest, 2002, 76.  

[24] Jaroslav Hašek, Osudy dobrého vojáka Švejka IIV., Naše vojsko, Praha, 1981, 17.

[25]Jiří Kolář, Prométheova játra, Československý spisovatel, Praha, 1990, 13.

[26] Hogy egy kicsit világosabban lehessen látni: Hrabal néhány irodalmi szövegének ő maga a főszereplője, aki ezáltal nagyon valóságos író és nagyon is fiktív főszereplő egyszerre, ez utóbbiról írja előbbi, hogy valós prágai kocsmákban él át extatikus részegségeket teljesen valóságos prágaiak fiktív „arcképei” társaságában. Ez olvasható a kvázi fikcióként kezelt szövegben, aztán bemehet az olvasó a kocsmába, és meggyőződhet róla a valóságban is, hogy Hrabal, a nagy ember, oda járt, ott játszódik a szöveg, amely a helyszín és a szereplők valóságossága ellenére továbbra is fiktív marad. Ez még nem okoz misztikus élményeket, de az biztos, hogy nem konvencionális irodalomélmény. Jól példázza ezt az a történet, amit szintén egy cseh irodalomról szóló előadáson hallottam, hogy amikor Egon Bondy Budapesten járt, és ott több irodalmárnak bemutatták, azok rácsodálkoztak, hogy ez az ember létezik, és nem csak egy Hrabal-figura.

[27] Kocsis Péter, Tinta és alkohol, Nagyvilág (2004/9.), 762–769.

[28] Uo., 762

[29] Uo., 769.

[30] Emil Hakl, Szülőkről és gyermekekről, Typotex, Budapest, 2015, 92.

[31] Žižkov Prága munkásnegyede, a „žižkovi kocsma” mint jelenség kevésbé felelhetne meg egy idealizált kocsmaképnek, mint például a Hus utcában az Arany Tigris. Annál inkább alkalmas arra, hogy bizonyos bálványdöntögetést szimbolizáljon. Jellemző, hogy Kocsis Péter is így jellemzi a Žižkovban található U Vystřelenýho oka sörözőt; Kocsis, 701.

[32] Hakl, I. m., 69.

[33] Jaroslav Rudiš, Nemzeti sugárút, Typotex, Budapest, 2017, 47.

[34] Uo., 35.

[35] Uo.

 

A tanulmány eredetileg a Szépirodalmi Figyelő folyóirat 2019/2-es számában jelent meg.

Hanzelik Gábor Révkomáromban született. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és az ELTÉ-n végzett filozófia és cseh szakokon 2015-ben, azóta pedig a PPKE Irodalom- és Kultúratudományi Doktori Iskolájának abszolvált hallgatója. Cseh irodalmi szövegek fordításával, recenzálásával 2016 óta foglalkozik, azóta két általa fordított regény jelent meg magyarul. Az utóbbi években leginkább gyerekkönyvek fordításával foglalkozik.