Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Vándorló könyvespolc 20.

A hiány mint kontrasztanyag
Miképpen észlelhető a versekben, ha nem olvasható bennük semmi a csendről? A lírai nyelv figurális potenciálja hogyan létesíti a csendet? Érdemesnek látszik e kérdések felől közelíteni Antal Balázs Vad, Horváth Veronika Minden átjárható és Szita Szilvia Gézlapok című köteteihez, hiszen úgy tűnik, hogy a csendekhez és a hiányokhoz keresnek nyelve(ke)t, ezeket olvassák és teszik eltérő módokon olvashatókká.

 

 

Vigh Levente 1993-ban született Debrecenben. A KULTer.hu olvasószerkesztője. A Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományi Doktori Iskola hallgatója.

 

Mindhárom kötet különböző identitások határhelyzetekben létrejövő változásainak szemlélésére ad lehetőséget, és verseik alapproblémájának akként bizonyul egyfajta, más-más módokon jelentkező jelenlétigény, ahogyan alapélményükké emelik a hiányt. A mindennapi tapasztalatokat az önmegértés eseményévé úgy avatják bizonyos verseik, hogy bármely gondolati, tér- és időbeli elmozdulás (emlékezés, utazás stb.) megjelenítésének kimozdíthatatlan középpontjába helyezik a rögzíthetetlenséget hatályba léptető hiányt. Ennek a centrumközelségében ugyanis semmi sem maradhat mozdulatlan, így ez a centrum sem lehet egyéb, mint örökösen eltolódó és inherens. Ez figyelhető meg Szita Szilvia kötetében például azoknál a szöveghelyeknél, amelyekben a saját, megbetegedett test magához képest adódó idegensége megmutatkozik a másikkal való intim közelkerülésekben: „A vállamon érzem leheleted / egyenletes, nyirkos melegét. / Ha most az oldalamra fordulnék, / látnálak is, olyan közel, hogy ott / már nem test a test, nem arc az arc.” (A látás föltételei) Ezt láthatjuk Horváth Veronika szövegeiben, ahogyan a cselekvéseket legtöbbször bármiféle cél(képzet) hiányában maga az aktus vezényli, s így annak eseménye is valami hiányzó, eltűnt vagy eltüntetett megjelenítőjévé válik: „kezdem elfelejteni hogy / egy másik otthonomban / szárazság idején miféle por borítja a határt / meztelen talpadat úgy simítja / hogy szemcséi sincsenek / aki abban jár megenyhül” (Hőségriadó). És talán „leglátványosabban” Antal Balázs ezen soraiban: „és nem marad belőle semmi sem – / de annyira, annyira semmi sem, / hogy egyszer csak, ha érkezik, / senki sem érkezik, / és ha útnak indul, / nem indul útnak senki.” (Mindenki elhagy), amihez, ha megengedi az olvasó, kontextusából drasztikusan kiragadva Nietzsche szavaival közelítek: „a cselekvőt ismét belefoglaljuk a cselekvésbe, miután fogalmilag elválasztottuk tőle, és ezzel a cselekvést üressé tettük”.

 

A tavalyi év egyik legnagyobb meglepetését nekem Szita Szilvia második verseskötete okozta, amely bár a Gézlapok címet viseli, akként lép el a 2016-ban megjelent Térkép nélkültől, hogy amit hátrahagy, az éppen a sterilitás. Első kötetét szokatlan és nem túl szerencsés módon egy hosszas, Tóth Krisztina által jegyzett laudáció vezette fel, amelynek dicsérő szavait csak ritkán igazolták az azt követő, rímek és formaművészet bűvöletében született, néhol közhelyektől és szépelgéstől sem mentes versek. Az új kötet viszont már fülszöveg és előszó nélkül, díszítetlen borítóval jelent meg, és bár visszatérnek átgondolt, átdolgozott formában bizonyos képei, a Térkép nélkül versnyelvi megoldásaira leginkább csak az elkülönülő, hátsó fedlapon szereplő szöveg emlékeztet. A Gézlapok kötetkezdő verse, az Elkezdődik egy magánvilág megrendülésének, az addig ismert viszonylatok idegenné válásának pillanataiba vezet be egy szervi elváltozás, daganatos megbetegedés diagnosztizálásának színrevitelével, ami után az addig rutinszerűen végzett cselekvések akként válnak az én számára az önszemlélés alkalmaivá, hogy azokban ismer saját másságára, önmaga újraértésének nem választható lehetőségeire. „Belebújok ugyanabba a ruhába, / kimegyek ugyanabba a megállóba, / várok ugyanarra a villamosra, fel- / szállok, kapaszkodom a fémrúdba, / de nem érzem a fekvését a tenye- / remben. Utazom, haza.” A kötetben ezt a hazautat szemléljük: az én megtérésének történetét az immár másként adódó összefüggésekbe. Mert a versek mintha valóban történetté szerveződnének, és az egymás után következő szövegek valóban egymásutániságukban lennének leginkább hozzáférhetők: a betegség megállapítását egy repülőút, elutazás, egy másik helyre, nyelvi-kulturális közegbe való megérkezés követi, a kötet pedig az innen történő visszatéréssel és a betegség leküzdésével zárul – amit ez közrefog, az az addig nem ismert ismeretlenekkel való szembenézések és intim feltárulkozások sorozata. Ezeknek az élőbeszéd hangsúlyait követő, ritkán és jó arányérzékkel „díszített” versnyelven történő lírai énbeszédeknek a személyessége nem válik túláradóvá, sőt, a szövegek sokszor hirtelen bekövetkező, elhidegülő zárlatai ennek újbóli szemlélésére kíváncsian engednek tovább. Emellett az objektív távolságtartás képzetét ugyancsak megteremtő (a kötet említett cselekményesítésére is rámutató) címek társulnak hozzájuk (Vizsgálják, Várakozik, Kirakat előtt áll, Gondját viselik, Lenyomatokat figyel stb.). Ennek, a vallomásos személyességnek és az objektív távolságtartásnak a feszültségében, úgy tűnik, mindig ott munkál a hiány és a csend, valaminek, valakinek a még vagy már nemléte, amit az én a változások egyedüli tanújaként beszédével folyamatosan előhív. A betegség a testet akként lényegíti át, hogy felforgatja az identitást, így sosem a test legyengülését, hanem a testi érzékelés finomodását szemléljük: azt, ahogy megsebződik és beavatódik, miként átesik tompultságának elvesztésén. „Végül a részletek maradnak: a háton- / alvás, az ügyetlenkedés a cipzárral, / a katéter nyoma a könyökhajlatban. / Tetovált pontok, két rövid heg. / Egy beavatás közelképei.” (Végül) Átgondolt, tudatosan kialakított és egyenletesen végigvezetett kötet, érzékeny és érzékenyítő költészet ez.

 

Minden átjárható – olvasható Horváth Veronika második kötetének címe, és úgy tűnik, ez az asszociatív kép- és jelentéstársításokból építkező költészet valóban képes illúzionálni ennek a lehetségességét, miképp versszubjektuma képzelőerejével áthidalja a dolgok, érzetek, emlékek, emberi kapcsolatok közt feszülő hézagokat. Viszont a fantázia megelevenedését erre késztető, mindig fellépő bizonytalanságok, a bűntudat vagy épp a szégyen elől mégsem sikerül elmenekülnie az esetlegesen kiépülő, ezért közlekedhetetlen utakon, elrejtőznie a mesterségesen egymásba nyitott terekben. Ezek a kompenzatorikus alkotóműveletek nem képesek ténylegesen felszámolni, kiiktatni a hiányokat, épp ellenkezőleg, úgy válnak az elhallgatások mellett („hátha a csönd kitölti a hiányt” [Térfél]) az elleplezés eszközeivé, hogy valamiképp mindig megőrzik vagy újraképzik az elleplezni kívántak idegenségét („megszólalásig tiéd némaságuk” [Ürgeöntés]). A Minden átjárhatóban nyomon követhetünk egy meghasonulási folyamatot, azt, ahogy versről versre összeáll, majd pedig felfoszlik a valóság megmásított szövete. A kötetkezdő Felrémlő partokban még az identitás bizonytalan természetű alakító tényezőknek való kitettsége és fenyegetettsége jelenik meg, majd az eljátszás viszonyrendszerük átrendezésének gondolatával, és az engedés e hirtelen sürgetővé váló kényszernek („meddig rejtegetjük eldobozolt félemlékeinket? // van-e idő, mikor már nem úgy van? nem úgy, hogy beleszédülünk? / egy gyerekkar ereje elég, hogy beindítsa a búgócsigát. és csavar. / széttép a bűntudat. […] felütik fejüket a szégyenek.”), és a későbbi versekben már valóban megtörténik a valóságérzékelés teljes ráutalása a képzelet teremtőerejére („és ki tudja, hol végződnek. / az arcukat te rajzolod. / sosem tévedsz. / ahogy benned van, / úgy igaz.” [Félárnyék]). A kötetzáró versben viszont már az én ezeknek történő kiszolgáltatottsága jelentkezik, és a kétes kísérlet arra, hogy visszautalja magát az elkövetelt, irányítás alá nem vonható, de érintetlenül sem hagyott összefüggésekbe: „egy átvérzett jelenben / szülök magamnak / apát / anyát / nővért / időt // ki voltam mielőtt megfogantak / ki lehetek ha elvetélek // találják ki ők” (Szérum). Átminősülnek tárgyak, személyek, élmények, emlékek, ezek mind „vándorszövetek. túl a rendeltetés helyén.” (Látogatók) – a vonatkozási pontok viszonylagosításában vagy egyenrangúsításában viszont mindig ott rejlik az azokat végző eltévelyedésének lehetősége. Izgalmas annak a feloldhatatlan feszültsége, ahogy az énnek a kötet legtöbb versében a szemlélésnek, a szemlélés tárgyának és a tárgyat szemlélő önmagának együttes megfigyelésekor az ekkor már megváltozó viszonyrendszerben kellene kapaszkodókat találnia, és az azt meghamisító nézőponttal azonosulnia. „mi lesz a térrel, ha nem lesz, aki kereng fölötte? / ha nem látom, ki ad jelentést a tölgynek, hársnak, / löszfalnak a diónyi üregekkel, a mohás tetejű rönköknek? […] röptömben fogytam el.” (Belégzés). A Minden átjárható egy sokszínű, számos lehetséges olvasatot megengedő kötet, nem mellesleg kiemelkedően igényes anyaghasználatú és megjelenésű könyvtárgy, amely bátran kísérletezik a különböző megszólalásmódok lehetőségeivel (elég csak a mondókák, nép- és műdalok versekbe történő beemeléseit figyelni, legizgalmasabb talán ezeknek a jelöletlen egymásba játszása: „a zsebkendőmet, hogy elvesztettem-e, / vagy önként adtam oda valakinek, / hogy anyám megszidott-e érte, szidhat-e bármiért, / s volt-e zsebkendőm egyáltalán, bevallom, / nem tudom. talán a döglött rábába esett, / ott fürdőzött nyaranta öreganyám, / úszni tanult egy halott folyón.” [Boszorkányság]). Viszont nem áll tőle távol a nagyot- vagy épp a kevesetmondás sem („magatartásomban ma reggel nincsen tartás” [Dupla kávé]; „beláthatatlan következményekkel járok” [Beismerő vallomás]), amelyek sajnos kirívóan íródnak a néhol egészen megrendítő sorok közé. Az ilyen aránytévesztések azt az érzést kelthetik, hogy a szerző, furcsamód, néhol nem ismeri fel költészetének erősségeit, mintha nem ismerné ki magát kellően az ötletes, rétegzett szövegvilágának összetettségében.

 

„több választ el tőle a visszaútnál” – olvasható Antal Balázs első, Vad című verseskötetében, és bár ez a szöveghely a „visszautazhatatlan múlt idő”-t és az emlékezés valóságteremtő aktusának „hézagait” fedi fel, úgy, hogy az én helyhez, térhez kötött identitásának időbeli változására visszatekintve már alakulásának diszkontinuitásával szembesül – egyúttal érzékletesen foglalja szavakba első olvasói tapasztalataimat, kétségeimet. Nehezen enged közel magához a kötet, sűrűn állítanak meg és késztetnek újraolvasásukra a különböző megszólalásmódokkal kísérletező szövegek, időbe telik, amíg valamiképp kiismeri magát az olvasó a változatos poétikai eszköztárat és különböző nyelvi regisztereket megmozgató versek szövevényében. A Vad esetében, úgy gondolom, ennek együtt kell járnia valami egészen egyértelműnek a belátásával, ami felett a sorban nyomtatott konceptköteteken trenírozódó olvasói figyelem gyakran és kényelmesen elsiklik, azaz hogy egy verseskötet legkisebb kompozícionális egységei mégiscsak az egyes versek, és hogy ezek bármikor hátrahagyhatják az előzetesen kiépülni látszó alapokat és összefüggéseket: egy kötet minden egyes versével potenciálisan újrakezdődhet. Ez viszont nem jelenti a Vadban a versek teljesen esetleges egymásmellettiségét vagy azok összeolvashatatlanságát, sőt, bennük mintha a szerző prózaköteteiből már ismert kérdés- és problémakörökhöz vezető költői nyelvkeresésének egy-egy stációját szemlélhetnénk. A kötet második, Pilinszky János Őszi vázlatát alludáló versét további elégikus, gondolati költemények követik, amelyek megkezdik a folyamatosan erősödő, ciklusokra nem tagolt kötetnek a motivikus és tematikus megalapozását: a mozgalmasság és a cselekvésképtelenség együttes megjelenítésével a terek, idők és a bennük, általuk formálódó identitás párhuzamosságát lazítják fel fogalmi különválasztásokkal. Aztán mitizáló „eredet-versek” („Erdőbolyongó óriástól lettem, / anyámból ő csavart ki egy napon […] Álltam a hegyen, vártam az apám, / egy kicsit sírtam is talán, / és ő egyik irányból sem érkezett.” [Óriás]; „Világbolondító földszagú asszony volt, / aki engem összegyúrt apró darabokból, / sárból, kavicsokból. […] Évekig űzött az őszhajú asszony, / futott utánam földszagú bőrben, / de én mindig megelőztem.” [Földszagú]; de ide sorolható a szép, megrendítő Csodatemető is) esztétizáló-eszményítő leírásaiban tér vissza az ember és természet összetartozásának problematikája (ezek tartanak leginkább a szerző 26 éves korában megjelent első kötetéhez, az Öreg című novellafüzérhez, amelyben a parasztromantika ábrázoláshagyományát elevenítették fel a falusi öregemberek elbeszélései). A Szép csernelyi családtörténettel elkezdődik a versekben a (Leből is ismert?) szociokulturális közeg(ek) egyéni sorsokon keresztüli feltérképezései, a társak közti magánynak, a kívülrekedtség és a bennefoglaltság egyidejű, szétfeszítő feszültségének színrevitelei a hiányokban, veszteségekben, szegénységben gazdag rögvaló közelképeivel. A Vad egyes verseiben mintha a Tar Sándor-féle univerzum karaktereire és élethelyzeteire ismernénk, máshol leginkább Oravecz Imre költészetéhez hasonló, elsősorban a Halászóemberben és a Távozó fában megfigyelhető tájkonstituáló és látványszervező versnyelvi megoldások mutatkoznak, például a Találkozás a szarvasbikával kezdő soraiban („Ahol az út a medencéből a keskeny völgybe fordul, / majd fölfelé haladva a völgy szurdokká szűkül, / ahol a fenyves fölött tölgyek következnek, / melyek között az ösvény újra úttá szélesedik”), és ugyancsak ehhez a költészethez közelíthető az élettér felszámolódásának listázó-archiváló színreviteli technikájával a Leltár című vers is („A hegy alól eltűnt a Lipe család, / Koma Miklósból a hídja maradt, / Fácánból semmi, a házát is lebontották […] a Léka-portán végleg magába roskadt / a szomorú jelként megmaradt hosszú ház”). Továbbá az Öregember-versek („öregember ül az öregember-házban / öregember-székben öregember-szobában / öregember-tükörbe öregember-arc néz”) is egészen szembeötlő hasonlóságot mutatnak Oravecz Imre 1979-ben megjelent Máshogy mindenki más című kötetének óvónéni otthona című szövegével: „óvókonyhában óvóételt főz óvónéni, / óvószobában óvókönyvet olvas óvóbácsi […] óvóóra óvóidőt mutat az óvófalon”. Antal Balázs legerősebb versei viszont azok, amelyekkel valóban újrakezdődik a kötet, amelyekben mer saját, erőteljes hangján szólni és az addig esztétizált-eszményített valóság-összefüggéseket akár végletesen is demitizálni, amelyekben hagyja a nyelvet alulstilizálttá és akár vulgárissá is válni, engedi sodró lendülettel az elégedetlenséget felszínre törni – ezek a versek valóságukat kettős értelemben is leteremtik, és felforgató hatásuk nem marad el. Ilyen a markáns című Öregeink a földbe vesztek és a föld megrohadt tőlük, a Gazdáim verse vagy a kötetzáró Találkozás a régivel („lehugyozott teleszart bugyik alsógatyák // fickósan kivágott takony turha köpet / hányadék vér húgy fos pocsolyái / szájbavert rossz geci amit kiokádtak”.) Vegyes érzelmekkel tettem le a kötet, biztosan visszatérek majd emlékezetesebb soraihoz és egy-egy, imént is említett szövegéhez, de szívesen olvastam volna még több, Antal Balázs saját hangján szóló verset, amelyek egyszerre tükrözik a kiforrottságot és a kísérletező kedvet.

 

Vigh Levente