Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Vándorló könyvespolc 16.

Föltűnik a háború áldozataként, mint akit akarata ellenére, kérdés nélkül soroztak be, ugyanakkor maga is bűnrészessé és elkövetővé válik. Ebben a kontextusban nagyon erős ez a mondat: „Megtettük, mert megtehettük.” Egyrészt az áldozat és az elkövető közötti határvonal mosódik el, másrészt a felelősség kérdésével minket is szembesít: vajon mi megtennénk, ha megtehetnénk? Mi is felelősek vagyunk azért, ami történt, attól, hogy nem mi követtük el közvetlenül? Ezt a szembesítést más módon is elvégzi a kötet.

Vándorló könyvespolc 16.

 

 

A zátonyra futott Noé bárkája

 

Orcsik Roland: Fantomkommandó. Forum–Kalligram, 2016.

 

A kötet budapesti bemutatóján is elhangzott, továbbá több kritika is disztópikusnak, apokaliptikusnak nevezi a regényt. Utóbbival egyet is tudnék érteni, amennyiben valóban apokaliptikus hangulat uralkodik az ábrázolt kisvárosban vagy még inkább mikroközösségben, disztópiának viszont nem feltétlen nevezném. Ezzel a megállapítással Károlyi Csaba is vitatkozik kritikájában, szerinte „inkább az elmúlt délszláv háború egyfajta kifordított, személyes fantázián és érzékenységen alapuló képét kapjuk”.[1] Hasonlóan gondolom, viszont kiegészíteném azzal, hogy már csak azért sem beszélnék disztópiáról Orcsik regénye kapcsán, mert a műfaj általában valamely jövőben játszódó negatív utópiát jelöl, ez esetben azonban a múltban vagyunk, de akár a jelenben is lehetnénk. Talán erre (is) utalhat a kötet legelején olvasható megjegyzés: „Ez a mű a képzelet hajtása. Van köze a valósághoz, kérdés, hogy melyikhez.

 

A fentiekből már kiderült, hogy a regény „témája”, helyesebben jelen nem levő kontextusa a délszláv háború. Jelen nem levő, mert sosem tapasztalják meg közvetlenül a szereplők, megfoghatatlan, senki nem tudja, mikor kezdődött (19), hírzárlat van: „Hiányzott a háború. Ahhoz látni kellett volna, hogy pontosan mi zajlik. Hírzárlat volt, a média csak a háború előkészítésében játszott szerepet. Azóta semmi konkrétum nem derült ki. Nem is találtunk szavakat a kialakult helyzetre. Beleragadtunk, fokról fokra mélyebbre süllyedtünk a masszájában, melynek mintha nem lenne semmi állaga. Jobb híján háborúnak vagy rendkívüli állapotnak neveztük, ám ez csak félig volt igaz, vagy még annyira sem.” (50) Ez tehát az alaphelyzet, a létállapot, amelyet megragad a regény: a szereplők várják az ellenséget, aki nem jön el, vagy ahogyan az egyik mottóban olvashatjuk „aki egyáltalán nincs is”. Ennek következtében a város az állandó készenlét állapotában van, ezért is hasonlíthatja az elbeszélő egy „baszatlan kurvához” ezt a háborút: „bárkinek széttárná a lábait, csak nincs, aki jól megrakja.” (97)

 

A háború így csak hatásainak révén jelenik meg a szövegben, a szereplők primer tapasztalatain keresztül.[2] Valóban egy apokaliptikus hátország bontakozik ki (erre az apokaliptikus hangulatra a kötet másik mottója is ráerősít: „Fire from heaven / Terror from nowhere”, mely részlet a Killing Joke Asteroid című számából származik), már a regény elején olvashatunk a tünetekről: az árak az egekbe szöknek, az utcák kiürülnek, nincs áram, posta, gáz, víz, közvilágítás, az utcákon csak a vadasparkból kiszabadult állatok sétálnak. Az elbeszélő az elnéptelenedett várost egyenesen a „zátonyra futott Noé bárkájához” hasonlítja, az egyedüli túlélők az állatok, „Noé pedig ez a megvénült és kattant figura lett, aki fel-alá rohangál a városban egy dossziéval és egy báránnyal a hóna alatt”. (28) Ez a kép egészen pontosan megragadja az ábrázolt kisvárost és közösségét (már akikkel találkozunk). A készenléti állapot miatt az emberek paranoiássá válnak, mindenki gyanús lesz, többen megőrülnek, az emberek bedeszkázott ablakaik mögött őrködve lesik az utcát. A bezártság általános tapasztalattá válik. Talán ezzel is kapcsolatba hozható a borítón látható kép, mely a Metanoia Artopédia Védett állatok (eksztázis-objektum) című előadásában található egyik installáció részlete. Az előadást ugyanis eredetileg egy lakástérben vitték színre, majd az utaztathatóság érdekében egy mobil fekete dobozba emelték át. A képen pedig mintha két szenvedő figurát látnánk egy füstös kaleidoszkópba zárva. A bezártság érzetét kelti az is, hogy míg feltűnnek a múlt nosztalgiatárgyai, egy lehetséges jövő pedig az ország elhagyásában fogalmazódik meg, a jelen viszont végtelenül kiüresedik. A könyv elülső és hátsó borítója között nem is nyílik mód e jelen elhagyására, már az első fejezet végén „kitör a háború”, még ha nem is tudjuk, mikor (emiatt végtelenített a pillanat), és a záró jelenet sem vezet ki belőle (erről később bővebben). A „feketedoboz-effektust” erősítik a regény három részének fekete előlapjai is, mely megoldás akarva akaratlanul megidézi Esterházy Péter A szív segédigéi című könyvét.

 

Bár itt nem egyetlen ember halálának gyászáról van szó, nem kevésbé személyes, amit olvasunk. Ezt a hatást erősíti az is, hogy a szerző több elbeszélővel dolgozik, hogy pontosak legyünk hattal: Peti = Spenót, Lópata, Anikó = Hanna = Toll, Gyuri = Spenót apja, Jelena = Spenót anyja + a törpe, aki „az utolsó nácinak” tartja magát. Kissé zavaró, hogy ennyi elbeszélő váltogatja egymást, különösen, mert néha nehéz követni, ki szólal meg, ugyanis nyelvileg nem különülnek el élesen a különböző szólamok, leginkább a használt megszólítások, a gondolkodásmód alapján lehet felismerni az elbeszélőket (kivétel az „utolsó náci”, akitől inkább egy monológot kapunk). E technika következtében belelátunk majdnem minden szereplő perspektívájába, s mivel e váltások sokszor egy adott jeleneten belül történnek, kissé olyan érzése lehet az olvasónak, mintha eltérő kameraállásokból szemlélhetné a történéseket.[3] Emiatt a különböző perspektívák egyenlő jelentőséget is nyernek (bár Spenót szólama tekinthető központinak), s a karakterek közötti viszonyokra helyeződik a hangsúly.

 

Hasonlóan egyenlőségjel kerül a különböző etnikumú és ideológiai beállítottságú karakterek közé is. Az apa zsidóellenes és homofób, a törpéről pedig szerintem mindent elárul, hogy az utolsó nácinak tartja magát. Értékítéletet nem fogalmaz meg ugyan a szöveg, de az apát bosszús szólamai nevetségessé teszik olykor, a náci törpe kifejezetten idegesítő, s leginkább szánalmas (kissé idegen a szövegtől, feleslegesnek is tűnik, bár el kell ismerni, az ábrázolt világ abszurditását mindenképp fokozza). Szerb és magyar ember között viszont nincs különbség, ez egyedül nyelvi szinten jelenik meg: az anya kétnyelvűségében, ehhez való viszonyában, vagy mikor Pajo akcentussal beszél (143). Néhány szerb szó is beszivárog a szövegbe, erre Spenót elbeszélőként reflektál is rögtön a regény elején: a szerb szót használja, ha az jobban hangzik a magyarnál: „A szerbek is így vannak a számukra idegen magyar szavakkal, a két nemzet egymás szókincsével seftel.” (14) Ennek kapcsán fontos az is, ahogyan a hazához vagy a hovatartozáshoz való ellentmondásos viszony megfogalmazódik: „a haza fogalma nekem mindig is túl általános, megfoghatatlan volt, ha nem is teljesen üres. Kötődtem hozzá, de amint közelebb kerültem, rám tekeredett, fojtogatni kezdett, mint kígyó a zsákmányát. Ezt a kettősséget pedig sehogy sem tudtam feloldani.” (223–224)

 

A hangzás szót azért is emeltem ki fentebb, mert a zene különösen fontos szerepet tölt be a regényben. Már több elemző kiemelte, hogy egyfajta menedéket nyújt. Spenót a šupába vonul vissza a vascsöveihez, melyeket hangszerekként használ, azonban nem meri megszólaltatni őket a háború kitörése után (ekkor már nem járnak a szülei dolgozni), így némán zenél. A csövek betűket formálnak, s e betűket beemeli a szövegbe, így „látjuk”, ahogyan zenél, miként ő is látja a hangokat közben, melyeket a betűk idéztek fel számára (17),[4] a szöveg egy későbbi pontján, mikor Lópata zenél a bendzsóján, még ritmust és ábécés hangokat is kapunk, így egyfajta partitúrát olvashatunk. (92–93) Bobónál A fúga művészetét hallgatják, amely az elhasznált kazetta miatt „nyúlós pokolként kavargott”, de ez is elnyeri a tetszését Spenótnak: „Engem viszont egyre inkább magához csalt a vontatott fúgaspirál, még sohasem hallottam így ezt a zongorajátékot, alattomosabb, ördögibb volt az eredetinél.” (47) Ahogy Spenót a testében érzi a zenét visszafogott játéka során (94), Pajo a lemezeit „hallgatja” némán. Az előbbi esetben igen érzékletes leírást kapunk az elbeszélőtől, más esetekben pedig dalszövegeket vagy – mint láthattuk – egyfajta partitúrát olvasunk – így olvasóként mi is némán együtt zenélünk a szöveggel.

 

A külső körülmények azonban mindenkire hatással vannak. Kiderül, hogy Spenót barátnője, Anikó ötévesen akaratlanul feladta a szüleit, mikor a „kedvesen” érdeklődő, szürke öltönyös férfi apja titka iránt érdeklődik. (182) Spenót pedig összeveri a társaként szeretett kutyát. (215) Nem sokkal ezután az anyja fogalmazza meg a regény egyik legerősebb mondatát: „Senki sem robbantotta ki ezt a háborút, rákos sejtként öröktől fogva alattomosan dolgozik, s hol az őseinkben, hol bennünk, hol az utódainkban támad fel.” (218) Ez ismét visszautalhat a regény elején található megjegyzésre, de az is ezt az állandó latens, potenciális jelenlétet érzékelteti, hogy egy névtelen, fiktív városban vagyunk, időmegjelölések nélkül – még ha referenciálisan valószínűsíteni is tudjuk a helyszíneket és az időt.

 

Kiutat jelenthetne, hogy a regény végén tényleg útnak indul Spenót és Anikó, elhagyni készülnek a várost. E befejezés ugyanakkor nem tekinthető egyértelműen pozitívnak, Spenót érzi maga mögött a várost, de ködben távoznak, nem látnak semmit, csak egymás kezét képesek megfogni (az összetartozás talán az egyetlen, ami a háború alatt is megmarad). Végül egy mosolygó arc tűnik fel előttük, akit felismernek, de az olvasó már nem tudja meg, ki az: lehet a náci törpe,[5] de ugyanígy lehet az eltűnt Lópata is – a kérdés eldönthetetlen marad, nincsen fogódzónk. A regény itt ér véget, a város határán, az átláthatatlan ködben, a szereplők előtt a bizonytalan jövő áll, és az olvasó is bizonytalanságban marad.

 

 

A székrekedéses Magyar utca és a belgrádi buszállomás vécéje

 

Danyi Zoltán: A dögeltakarító. Magvető, Budapest, 2015.

 

Danyi Zoltán regényéről is azt mondhatnánk, hogy a délszláv háborúról szól, miközben a háború „után” vagyunk, legalábbis ha az elbeszélés jelenét tekintjük, de az idézőjel jelzi, hogy itt sem ilyen egyszerű a helyzet. Az időviszonyok összetettek, a narráció rendkívül sűrű, nem nehéz elveszni benne, miközben a szöveg egésze egy zeneműhöz hasonlóan megszerkesztett.

 

Az olvasó furcsa beszédhelyzetbe csöppen, mikor az első oldalakat olvassa. Egy függőbeszédben közölt monológ szól hozzá, a helyzet tisztázatlan, valaki beszél – a nevét sosem tudjuk meg –, valaki ontja a szavakat, aki ráadásul nem feltétlen szimpatikus. Egy ponton egyszer csak kiderül, hogy az illető kórházban van, s a megszólított az ápoló, aki azonban nem nagyon figyel oda rá, sőt egy ponton eltűnik, a monológ azonban folytatódik hallgatóság nélkül is. Ez a szituáció a regény több pontján érvényesül, „hősünk” hasonló módon beszél ezután egy klosárhoz, egy színésznőhöz, egy pékhez, egy dalmát öregúrhoz. Megtudjuk, hogy fiziológiai kényszerek kínozzák, nem tud hova vizelni, hát belehugyozik a kórház raktárában egy vödörbe, nem tud hova üríteni, beleszarik a liftbe. Történik tehát a jelen idő, elhagyja a kórházat, majd a monológból lassan felfejlik, hogyan is került oda – ekkor már a 45. oldalon tartunk. A narráció csapongó, élőbeszéd hatását kelti – a szöveg hömpölyög, véget nem érőnek tűnő bekezdéseket, mondatokat olvasunk –, körkörösen, ismétlésekkel, de az ismétlések révén egyre bővülő kontextus feltárásával halad előre. Akár egy traumafeldolgozó szöveg. Felsejlik, hogy a beszélő valami elől fut, de a menekülést megakadályozza, hogy a kórházkertben, ahova véletlenül betéved, egy Kusturica-film zenéjét hallja. Ekkor sírva fakad: „talán mert éppen azt hozta ismét felszínre, ami elől futni próbált, azokat a mindent lecsupaszító, mindent kicsontozó éveket, amelyek nem tudtak vagy nem akartak véget érni azóta se”. (44) A múlt terhétől való megszabadulás motívuma abban is megnyilvánul, hogy kiderül, Berlinbe azért érkezett, hogy eljusson Amerikába (az első rész címe is ez: Amerika), „mert csak egy amerikai katonai teherszállítóval lehet elvinni innen a terhet, amelyről szó van”. (50) Ugyanakkor a „Luftbrücke-tervnek lőttek, mert nagyon úgy néz ki, hogy nem lehet már elhagyni ezt a szaros Európát” (54) – s ezt már a „hazafelé”, a Szerbiába tartó vonaton dünnyögi maga elé félálomban. Egyelőre ennyit tudunk meg.

 

Ez tehát az alaphang, innen bomlik ki, mélyül el az elbeszélés. Hamarosan azonban a dolgok kellős közepében találja magát az olvasó, egy színházi előadás jelenete – ráadásul egy disznó orgazmusáról van szó – ugyanis előhívja az elbeszélő emlékezetéből egy horvát nő csoportos megerőszakolását. A következő részben (A furgon) már a dögeltakarítókkal járunk, akik az utakról takarítják el a halott állatokat. Ezzel az elbeszéléssel ugyanakkor párhuzamosan történik – csupán gondolatjelekkel elválasztva a két idősíkot – a háborús tapasztalatok elbeszélése (mely fejezet bevezető mondata: „Megtettük, mert megtehettük.” – 73), amikor az elbeszélő egy, a tanyákat megtisztító csapattal működött együtt, miközben a háború hétköznapi, hátországbeli hatásai is előkerülnek. Az egyik ilyen, hogy kiürülnek a boltok, mivel megszűnnek a kereskedelmi kapcsolatok a volt társállamokkal, az ellenségként kikiáltott horvátok és szlovénok által gyártott termékek nem kellenek már, azonban így a boltokban csak az eladók maradnak meg, s „a semmit árulják”. (108) A másik hasonlóan emblematikus jelenség a falfirkák átalakulása: „Kezdetben csak a nyilakkal átlőtt szívek voltak, kezdetben csak vérző szívekkel voltak telerajzolva a padok meg a falak, és hosszú ideig nem is volt más, csak a szívek és a nyilak, de a dolgok azután megváltoztak, és a falakon kezdtek megjelenni a nemi szervek, előbb a férfi, majd a női nemi szervek, valamivel később pedig egymás mellé kerültek, és egy szaggatott vonal kötötte össze őket, egy meredeken magasba törő, majd bágyadtan lehajló szaggatott vonal vezetett a faszból a pinába, ez már közvetlenül a háború előtt történt, és ezek az ábrák új irányba mozdították el a falfirkákat, miközben persze a faszok és a pinák is ugyanarról szóltak, mint amiről a korábban megsebzett szívek, de a dolgok nem sokkal később ismét módosultak, és a nemi szervek helyére a nemzeti címerek kerültek, amelyek nagyon gyorsan háttérbe szorították a meredt faszokat és a kitárulkozó pinákat, és sokáig nem is értette, hogy miért került a falakra, mit keres a faszok helyén a nemzeti címer, de később azután rájött persze, hogy lényegében ugyanarról van szó most is, amiről a nyilakkal átlőtt szívek és a szaggatott vonallal összekötött nemi szervek esetében, csak közben megváltozott a szenvedély iránya, és ezt az új irányt fejezi ki a falra pingált címer”. (102–103) A beszélő pedig próbálja visszafordítani a folyamatot, krétával járja az utcákat, és faszokat rajzol a címerekre, „faszherékké” alakítja őket (vagyis négy faszt rajzol a címerek köré, melynek eredménye egy négylevelű lóhereszerű képződmény), s megjegyzi, hogy talán elkerülhető lett volna, ami utána következett, ha a tankokra is faszokat festettek volna a címerek helyére. A háborúnak azonban nincs vége még most sem, mert még ma is ugyanezt a címert pingálják a falakra, ezért csak terjed és mindenhova elér (104), akárcsak Orcsiknál, ahol Jelena a háborút rákos sejthez hasonlítja.

 

A regényben többször történik utalás a jugoszláv (utód)államok lakóinak összetartozására. Beszélőnk nem is tud vele mit kezdeni, hogy a horvátokkal, a bosnyákokkal vagy a siptárokkal kellett háborúznia, hiszen mindannyian úgynevezett „jugoszlávok” voltak, és senki nem kérdezte tőle, hogy részt akar-e venni ebben az egészben. (104) Horvát megbízója – aki azt a munkát adja neki, hogy villája falára rakja ki mozaikból a szerb címert –, Dali is megkérdezi tőle, hogy akkor most kinek az oldalán áll. Erre feleli azt, hogy ezt nem lehet egyszerűen megválaszolni, ő csak belekeveredett a szerbek és horvátok harcába, semmi köze hozzá, csak annyi, hogy jugoszláviaiként született, úgynevezett „jugoszláviai magyarként” – amihez megint nincs sok köze, mert az is csak egy másik háború következménye. „Jóval messzebbről kellene kezdeni az egészet, […] mert úgy látszik, az ember egy kurva lépést se tehet anélkül, hogy bele ne botlana az elcseszett múltba, habár mindenki belelőtt már mindenkit a Dunába, és mindenki többször is megkúrta mindenki anyját, mondta, úgyhogy jó volna, ha legközelebb, amikor besorozzák, azt is megkérdeznék tőle, hogy akar-e horvát nőket kefélni, vagy még jobb lenne, ha azzal kezdenék, hogy akar-e kefélni egyáltalán”. (114–115) Nagyon éles kritikát kapunk itt Európáról, arról az Európáról, „ahol újra és újra összemaszatolnak mindent a nemzeti színekkel”, tehát magáról a nemzetállamiságról is. Folyton belebotlunk a múltba, amely újra és újra konfliktusokat szül, melyekből nem tudunk kilépni.

 

Ennek nagyon erős ábrázolása és érzékeltetése a „dugó-jelenet”. Sokakból nemtetszést váltott ki a lassúsága, a redundáns jellege, mindez hosszú oldalakon keresztül. Pedig ez a fajta elbeszéléstechnika funkcióval bír, szerves része annak, amiről beszél, s egyben a jelen társadalomra vonatkozó reflexió is. Ezen a ponton a beszélő belekeveredik a budapesti Andrássy úton egy dugóba, melybe órákra beleragad, és mikor megpróbál kitörni belőle az Andrássy út után a kiskörúton, csak még rosszabb lesz a helyzet, ugyanis beszorul a „székrekedéses” Magyar (!) utcába. A dugóból nem lehet kijutni, ráadásul szarszag is van. Történni nem történik ugyan sok minden, de az elbeszélés hömpölyög, ekkor hangzik el például a csevapos történet is. Emellett az Andrássy út gyönyörű épületei úgy tűnnek fel a beszélő számára, mint „egy elsüllyedt birodalom emlékei”, „egy víz alá merült főváros elbűvölő maradványainak látta az Andrássy út épületeit, és ez lehet az oka annak is, hogy a pestiek arca jellegzetesen sápadt és színtelen, gondolta, mivel a víz mélyén, ezek közt az elmosódó díszletek közt élnek, és nem kapnak elég fényt, de mégse tudnak, nem mernek vagy nem akarnak kiszabadulni innen, inkább ezeréves álmaikba süllyednek”. (184–185) Arra gondol, hogy ez az oka a dugónak is, ennek a nehézkes áramlásnak. A szarszagú Andrássy út és a székrekedéses Magyar utca így az egész ország vagy térség metaforájává válik. Ez a nehézkes áramlás, a dugó ritmusa határozza meg a szöveg ritmusát is. Itt még inkább jellemzővé válik az ismétléses szerkezet, lassan halad előre az elbeszélés, folyton visszatér történetekhez, amelyeket már korábban elkezdett, ám félbehagyott, újra belekezd ezekbe, olykor ugyanazokkal a szavakkal, majd valamivel tovább meséli azokat, mindig csak egy kicsit tovább. Egy lépést előre, kettőt hátra – akár egy dugóban.

 

A fiziológia nem csak itt, hanem az egész regény során hangsúlyos szerepet játszik. Már említettem, hogy a nyitófejezetben hősünk beleszarik a liftbe és belehugyozik egy vödörbe. A dugó közepén is vizelnie kell, ám a vize is fogyatkozik, a probléma megoldását hosszan és sokszor fontolgatja. Végül nagy nehezen belehugyozik az üvegbe, majd megfeledkezve erről, beleiszik. Ürítési és emésztési problémái végigkísérik, ezek okaira azonban nagyon sokáig nem derül fény, csak sejtheti az olvasó, hogy jelentőséggel bír a dolog. Szépen lassan felsejlik, hogy az okok a háborúba vezetnek vissza, a tanyákat „tisztogatták”, mikor társa a falhoz állított horvátok közül a tökén keresztül fejbe lövi azt a férfit, aki egy fingással fejezi ki véleményét róluk – mindeközben hősünk az autó mellett hugyozik, ebben a pillanatban azonban elakad a vizelete. Ettől kezdve megkeseríti életét, hogy nem tud rendesen vizelni. Emellett napokig nem tud üríteni, görcsöl a hasa, állandóan „kövér galambokat” ereget. A háború és a benne játszott, nem maga által választott szerepe beleeszi magát a fiziológiájába.

 

Egy másik visszatérő, megrázó, fentebb már említett jelenet egy horvát nő csoportos megerőszakolása, melyben a beszélő is aktívan részt vesz. Nem sokkal ezután meglövik, így többé nem lesz ilyesmire lehetősége, amit azért sajnál. Persze később megbánást is tanúsít, miközben azon gondolkodik, vajon volt-e orgazmusa a nőnek, mert „akkor talán nem százezer évig kell vezekelniük, hanem csak kilencvenkilencezer-kilencszázkilencvenkilencig”. (59–60) Ennek ellenére egyáltalán nem leegyszerűsíthető a szerepe ebben a történetben (ahogy ez a fajta „megbánás” sem elfogadható minden fenntartás nélkül). Föltűnik a háború áldozataként, mint akit akarata ellenére, kérdés nélkül soroztak be, ugyanakkor maga is bűnrészessé és elkövetővé válik. Ebben a kontextusban nagyon erős ez a mondat: „Megtettük, mert megtehettük.” Egyrészt az áldozat és az elkövető közötti határvonal mosódik el, másrészt a felelősség kérdésével minket is szembesít: vajon mi megtennénk, ha megtehetnénk? Mi is felelősek vagyunk azért, ami történt, attól, hogy nem mi követtük el közvetlenül? Ezt a szembesítést más módon is elvégzi a kötet, hisz egy olyan beszélő szavait, gondolatait, primér – rendkívül érzékletes módon leírt – tapasztalatait olvassuk, aki a fentebbi értelemben nemcsak áldozat, hanem elkövető, márpedig olvasóként mégis empátiát tanúsítunk, belehelyezkedünk a szerepébe – ami egyfajta szembesítés. Ezért is különösen erős, hogy csupán egyetlen részt olvasunk egyes szám első személyben leírva, mégpedig a horvát nő megerőszakolásának jelenetét – aminek következtében még közvetlenebbé válik az olvasói perspektíva.

 

A felelősség kérdése a beszélő számára is végül a reflexió szintjére emelkedik, még ha kissé kifordított módon is. Felveti, hogy mi a helyzet akkor, ha nem is a címerekről szólt az egész, hanem valamilyen felsőbb hatalom, például „angyalok” „turbózták fel a mennyországot”? „Akkor mindenki csak tévedésből halt meg”, és „a valóságnak minden bizonnyal különböző rétegei vannak, és ebben az esetben mindegyik igazságnak megvan a maga igazsága”, vagyis az áldozatnak és az elkövetőnek is. Veszélyes relativizmushoz vezetne, ha ezek egyenrangúak lennének, de maga is felveti, hogy ha viszont épp ellenkezőleg, „a különféle részigazságok egymásra épülve hozzák létre a felettük álló, végső igazságot, akkor már egyáltalán nem mindegy, hogy az ember milyen csatatéren és milyen célok érdekében pusztul el”. (225) Végül arra jut, hogy „háború ide vagy oda, az érdek mindennél előbbre való”. (226) Ekkor döbben rá arra is, hogy a „kik is lehettek valójában az úgynevezett dögeltakarítók, merthogy ezt a társaságot nagy valószínűséggel abból a különleges katonai alakulatból hozták létre, amelynek feladata a lemészárolt bosnyákok és albánok tetemeinek gyors és lehetőleg nyomtalan eltüntetése volt, mielőtt az amerikai műholdak lefényképezték volna őket”. (228) Ez is mutatja, hogy, bár folyton beszél, emlékezik, „okoskodik”, beszélőnk nem rendelkezik túl magas reflexió-szinttel, s ezt az őt függőbeszédben idéző elsődleges elbeszélő is érzékelteti azzal, hogy több ponton ironikusan kezeli az idézett figurát, mint itt, mikor a „mély” filozófiai eszmefuttatását okoskodásnak bélyegzi. Ezt a szöveg szerkezete révén is érezzük, hiszen már a második részben párhuzamba kerül a dögeltakarítás és a tanyák megtisztítása, szó esik a benzinkutasok (akiknél ő is dolgozott) és a dögeltakarítók furcsa kapcsolatáról, gyűléseiről (melyeket egy benzinkúti eladó lánynál ejtenek meg, amiről először beszélőnk azt hiszi, hogy a lány minden egyes volt jugoszláv tagállamból gyűjt egy-egy szeretőt nosztalgiából), hősünk azonban csak ekkor rakja össze a képet.

 

A zárófejezetben a beszélő Splitbe utazik – hogy „felülírjon egy történetet”, a Celiával való kapcsolatát, amelyről itt most nem szólnék részletesebben, mert úgy vélem, ez a szál nem szervesül a regényben, akár ki is maradhatott volna –, érzi, hogy talán soha többé nem tér vissza. A spliti tengerparton emblematikus az a jelenet, mikor egy horvát öregúr megy oda a tengerparton fekvő férfihoz, mert azt hiszi, meghalt – megbotránkoztak, mintha maszturbált volna a tengerben fürdőző angol lányok látványára, pedig „csak annyit lehetett volna a számlájára írni, hogy életben maradt” (240) – a túlélő túlélhetetlen helyzete többször előkerül a regényben, meghatározó motívummá válik. A spliti katedrális tetején viszont mintha történne valamiféle feloldás: elképzeli, hogy ellát egészen Újvidékig, amely valami fehérbe borul, végül ráébred, hogy a négy–öt évvel ezelőtti újvidéki telet látja, s ekkor lesz képes megbocsátani Újvidéknek. Talán azért is érhet azzal a mondattal véget a regény, hogy „jó lett volna egy bácskai pálinkával befejezni ezt az egészet”. (258) Kérdés, hogy ez a feloldás a megbocsátás vagy az öngyilkosság. Danyi regénye is ugyanúgy befejezetlen, eldöntetlen marad, mint Orcsiké. Feltételes móddal zárul a szöveg, mégpedig a lehetetlen feltétel esetén használt feltételes móddal.

 

 

„Zsigerrealizmus”, avagy disznóbőrben

 

Bencsik Orsolya: Több élet. Kis va(j)dmagyar. Magvető – Forum, Budapest – Újvidék, 2016.

 

A három könyv közül Bencsik Orsolya kisregénye nem illeszkedik szorosan a másik kettőhöz. Az elbeszélés jelene ebben a könyvben áll legközelebb a mához. Témája nem a délszláv háború, bár nyomokban itt is előkerül a huszadik század történelme, ugyanakkor a (poszt)jugoszláv identitás hasonlóan, mint Danyinál és Orcsiknál, itt is meghatározó motívum. A három könyvben továbbá közös a „szerb valóságnak”, az ottani világ atmoszférájának az érzékletes, apró részleteken keresztül történő megjelenítése.

 

Utóbbi talán éppen Bencsik könyvében a leghangsúlyosabb. Ennek magyarázata az lehet, hogy a Több életre általában véve jellemző a részletekben való elmerülés, az életképek és a mikrotörténetek. Ez a legnagyobb erőssége is a kötetnek, bevonja az olvasót az elbeszélés világába. Ugyanakkor mindez nem mondható el egységesen az egész kötetről, ahogy az ÉS-kvartettben[6] is elhangzott többektől: vannak csúcspontok, és vannak olyan helyek, ahol nem visz magával a szöveg. Számomra ez az elidegenítő effektus éppen a szöveg kulcsmotívuma következtében lépett fel. Már sokan elmondták, hogy ez a kulcsmotívum a sertés, ami még nem is lenne probléma, de nehéz azzal mit kezdeni, hogy a nyitójelenetben a nagypapa három kismalacot fial (népmesei motívum), majd a beszélő is sertéssé változik. Érteni vélem a motivációját: az animális és az emberi közötti határ elmosódásának érzékeltetése (a – nagyon szép – borítón található, dombornyomott szív lehet emberé vagy sertésé), az ábrázolt világ groteszk és abszurd mivoltának megjelenítése (a Száz év magány megidézése), negatív testképek, a „zsigerrealizmus” megvalósítása (Bolaňo nyomán).[7] Mégis erőltetettnek tűnnek ezek a szövegrészek, túlzottnak érzem a disznó-motívum hangsúlyozását, leginkább a regény elején és végén, a tata és a beszélő disznóvá válásakor. Néhol viszont működik, ilyen, amikor egyfajta önleírást ad magáról az elbeszélő (talán erősebb kezdése lett volna ez a regénynek): „Huszonkilenc éves vagyok, és bácskai. Normális állásom még soha nem volt, azt mondják rólam, szélhámos vagyok, és iszom, pedig csak álmos vagyok, akárcsak a kiskatonák a régi disznóhizlaló helyén, vagy apám a kilencvenes években a kaszárnyában. Ha levágatnám a hosszú, szőke hajam, látszana a bivalynyakam, amit a tatától örököltem. Amúgy ez a szexepilem. Mióta elköltöztem otthonról, és Szegeden élek, azzal kezdem a napot, hogy bemegyek a hátsó udvarba, előszedem a talicskámat, és elindulok körbe a házakhoz meg a szállodákhoz összeszedni a kidobott krumplihéjat meg a romlott ételeket. A moslékot, így mondják, engem pedig moslékembernek hívnak, pedig valójában disznó vagyok.” (56)

 

Előfordulhat, hogy téves az olvasatom, mivel közben a könyv egy másik fontos jellemzőjében is kulcsszerepet játszik. Ez pedig a kötetnek egy másik központi vonása, mégpedig hogy több szinten is elbizonytalanít. A fentebbi esetben a valóság és fikció határa bizonytalanodik el, az ebből keletkező feszültséget pedig a disznó-motívumon kívül felerősíti a kötet elején található mottó („a kérdés, hogy önéletrajzi jellegű-e ez a regény, legföljebb a rendőrségre tartozhat, nem pedig az olvasóra.”), de a szövegben folyamatosan előkerülő metafikciós megjegyzések is (a kiadók megnevezése, az NKA-támogatás – ami fel van tüntetve a kötet elején, az írásra vagy nem-írásra vonatkozó megjegyzések, a Bencsik név emlegetése, a beszélő és a szerző önéletrajzának megegyező adatai stb.). Ennek túlpörgetett mozzanata, mikor már az elbeszélő apja is regényt ír, amit majd a lánya neve alatt akar megjelentetni (azért a regény munkacíme nem egyezik meg a könyvével, amit kezünkben tartunk). Emellett elbizonytalanítás történik a műfaji kódok mentén is: vajon lányregényt, napló-/blogregényt, családregényt olvasunk? A könyv mindegyikkel eljátszik, ám mindet le is bontja, vagy ahogyan többek közt Deczki Sarolta is fogalmaz: „a végén a lány disznóvá változása mindenesetre minden lány- és családregény meglehetősen radikális és provokatív »szétírása«”.[8] A narrátor pozícióját pedig végleg elbizonytalanítja az utolsó bekezdés, amelyben az elbeszélő már a halálon túlról szól: „Amikor utoljára találkoztam a holdvilággal, már férjes asszony voltam. Anyámék kifertőtlenítették utánam a disznóólakat, és kidobták a szétnyitható ágyat, noha apám az utóbbit sajnálta, de végül gyorsan belátta, ezek után napjai jelentős részét a házban vagy a kertben virágzó minirózsái között kell töltenie. A tata azt mondta, kár, hogy nem született unoka, a nővérem meg azt, tartsunk újra disznót, özvegy férjem idővel újranősült, anyámon pedig végleg úrrá lett a rémület.” (157)

 

A határok problematikussága nem csak prózapoétikai szinten jelentik meg, ahogy arra Bárány Tibor is rámutatott – a már idézett ÉS-kvartettben –, maga az elbeszélő identitása egyfajta határidentitás, amennyiben több részletből tevődik össze a személyisége. Szerbiában magyar, Magyarországon szerbiai magyar – ezt a vonatkozást az alcím, kis va(j)dmagyar is kiemeli, melyet egyszerre találtak már a kritikusok erőltetettnek vagy éppen találónak –, s mint ilyen, vagyis kisebbségi, ajánlatos a határ közelében élnie, ha Magyarországra megy, mert ott könnyebb – javasolják neki (106) –, így kerül Szegedre. A határt rendszeresen átszeli a sínbuszon, italokat csempész – a művészeknek elnézik –, könyvekkel üzletel: „A nővérem […] véleménye viszont az, hogy az életnek értelmet kell adni, ezt pedig mindenki másban leli meg. Apám a kertje fotózásában, a tata a feljegyzéseiben és apám fotóinak a gyűjtésében, én pedig a bizniszben. Nekem kétségkívül iszonyatosan jó érzékem van az üzlethez, tulajdonképpen ez már a szeszcsempészetemkor is kiderült. Ami ingyenkönyvet csak kapok, azt mind eladom, szerencsére elég gyakran kapok, ez a szakmám velejárója. Törzsvásárlóim az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékének hallgatói, de az is igaz, sokszor előfordult már, hogy valamelyik oktatónak vagy ismert írónak passzoltam el busás áron egy-egy kiadványt. A családom büszke rám, mert az ösztöndíj mellett pluszmegélhetésre is szert tettem. Mit tagadjam, a magyarországi könyvekre nagy kereslet van, pedig nem is a kilencvenes években élünk már.” (105) Az üzletelés is része az identitásának, amit vajdasági magyar voltához köt a beszélő: „a nővérem nem ismeri a zsigerekben lakozó, kiküszöbölhetetlen túlélési kényszert. Nem érti a vajdasági magyarok és vajdasági szerbek, a két náció közös létformáját, a piacozás intézményét.” (108) S természetesen ehhez tartozik még a szerb nyelv jelenléte – néhány szerb szó beszivárog itt is a szövegbe – és a különféle nemzetiségű barátok mint az elbeszélő szociális környezete. Túlzás lenne azt mondani, hogy gender szempontból is határon helyezkedik el az elbeszélő, de az megállapítható, hogy nem szokványos „női” hanggal van dolgunk, s maga a főhős sem írható le tipikus női szerepek alapján.

 

Több kritika is kiemeli a szöveg nyelvi erejét és a karakteres elbeszélői hangot. Ez valóban elemi tapasztalat a regényt olvasva. Ennek egyik erős megnyilvánulási formája az irónia és az önirónia, a sokszor nyers ábrázolás. Az egyik ilyen kiemelkedő szövegrész, mikor az irodalmi életnek tart ironikus tükröt egy Lady Gaga- és Millie Brown-performansz[9] átiratával. A polgármester felkéri az elbeszélőt, hogy szervezzen felolvasóestet a falunapra – érdemes hosszabban idézni ezt a részletet: „A polgármester (a műkedvelő) fontosnak tartja a népi és urbánus kultúra keveredését, éppen ezért a hagyományőrző táncegyüttesek és asszonykórusok, valamint a helyi írókör (melynek egyébként anno én is lelkes kis tagja voltam) felléptetése mellett városi írók felolvasását is programra tűzte. 2014. március 13-ára szerveztem le neki a pesti és a szegedi írókat, de hogy szó ne érje a ház elejét, két szerbet is vendégül láttunk. Természetesen csak a barátaimat hívtam, de mit tagadjam, az irodalom ilyen korrupt műfaj. A tavaszi szép idő és a tizenhat fokos hőmérséklet kedvezett a programnak, a falu apraja-nagyja betódult az ipari zónába, a már egy ideje nem működő vágóhíd feldolgozócsarnokába. Anyám a diákjait is kirendelte, hogy, így mondta, élőben lássanak igazi írókat. A hangosítással se volt baj, a pályázati pénzeknek köszönhetően elég profi erősítőket szereztek, a hangosító srác (volt általános iskolai osztálytársam) legnagyobb örömére. A helyi írókör elnöke köszöntötte a vendégeket, majd elkezdődött a maratoni felolvasás. Eleve így terveztem, addig olvassanak, amíg bírják szusszal. Az íróbarátaim alkoholfogyasztását a helyi vadászház tulajdonosa állta, mert a pasas borászattal és pálinkafőzéssel is foglalkozik. Mivel én csak sörözni szoktam, kizárólag az én kedvemért a polgármester (a műkedvelő) vett vagy fél tucat limenkás Lavot a Rodában. A felolvasásokat délután háromkor kezdtük, és úgy beszéltük meg, a meglepetésvendégünket a legemelkedettebb pillanatban hívjuk fel a mosókádak előtt elhelyezett pódiumra. Az angol hányóművész persze sok pénzbe került, de a polgármester (a műkedvelő) lelkesedett az ötletért, ráadásul a külföldi támogatások megszerzésében a fellépők sokszínű nemzetisége csak előnyt jelentett. Nem kérdés, Millie Brown jól érezte magát nálunk. Az újságíróknak azt nyilatkozta, még sohasem járt Szerbiában, de a művészetére inspirálóan hatott ez a közeg, és ezt a csodálatos országot és barátságos lakóit a jövőben is meg fogja látogatni. Millie-t a fellépés előtt egyébként anyámékhoz is elvittem, noha anyám előre görcsölt a rossz angolja miatt, de gyorsan kiderült, hogy a hányóművészt ez egyáltalán nem zavarja. A nyolc író odacsődítése ellenére a felolvasás fénypontja, nem kérdés, Millie volt. A közönség (a falu apraja-nagyja) persze meglepődött, amikor a csaj a szerb íróbarát (a pančevói) fehér pólójára hányt, de a szegedi költőnél már éljenzett, sőt ragyogó arccal figyelte a fészkelődő, még sorukra váró művészeket. A polgármester (a műkedvelő) maga keverte a tehéntejbe a zöld, kiviízű ételfestéket. Apám a csarnok végéből figyelte az akciót, majd a mellette álló hangosító srác fülébe súgta: A lányom megcsinálta a szerencséjét. Meglásd, nemsokára hazaköltözik.” (79–82)

 

Jóllehet, általában véve könnyednek tűnik a narráció, bizonyos pontokon a szöveg besűrűsödik, ahogy haladunk előre, egyre többször. Egyszer csak hirtelen ezt olvassuk: „Anyám apámnak azt mondja, ebbe a világba belepusztul az elme. Apám a konyha ablakából kilát a kertre, a szőlőcsemetéket nézi, a szomszéd udvarában egy tutti malacka jár, egyik oldalán szalonna, a másik lenyúzva, imbolyog, magányos szívét az ól falához dörzsöli. A tata leltárt készít, a keze remeg, körülötte sötéten gomolyog a lét, és lassan, de biztosan csomósodik a józan ész. 2014 van, és június. A felelősség ólomként nehezedik ránk, nem kérdés, fogytán az értelem.” (88) Az ilyen részek mellett gyakran váratlan és abszurd motívumokba is ütközik az olvasó, amelyek ugyanakkor sokat elárulnak az ábrázolt világról. Ilyen például, mikor a tata fürdőszobájában található, disznóhúst falatozó nőket ábrázoló naptárakról olvashatunk: „Amíg apám a sertésszülészeten éjjeliőrködött, a vállalattól mindig kapott újévi naptárakat, amiket anyám, mivel nem volt hajlandó a házunkban megtűrni őket, a tatáéknak ajándékozott. Ezeken a naptárakon hiányos öltözetű, buja és elszánt tekintetű nők reklámozták a Szerbia sertésállományából származó, különböző, étkezésre szánt termékeket, és jóllehet a tata soha nem támogatta apámnak az elletés (a természet nagy csodája) körül végzett munkáját, ezek a naptárak minden évben csak kikerültek a tatáék fürdőszobájának a falára. […] A háborúk véget értek, az országok széthullottak, de a nők, jóllehet 2001 is rég elmúlt (igaz, kicsit fakóbban), még mindig egészségtől kicsattantan, elszánt tekintettel eszik a virsliket, kolbászokat, disznósajtokat, tokaszalonnákat, jó kis füstölt (kicsit kopottas) oldalasokat.” (127–128) 

 

Azért is idéztem hosszabban, mert úgy gondolom, ezek a legerősebb részei a regénynek. „Alulnézetből”, a mondatok, az életképek, a motívumok szintjéről értékelhető leginkább a regény. Ha egészében kell szólni róla, kissé zavarba jövök. Végső soron talán éppen ezt az olvasói vágyat szándékozik a szöveg aláásni a „szétírással”. Talán erre is vonatkoztatható a mű címe, Több élet, az összetett identitás, a kétlakiság, a megmozgatott és leépített műfaji kódok mellett az értelem rögzíthetetlenségére.

 

 

 

 


[1] Károlyi Csaba: Abszurd hadiállapot. (Orcsik Roland: Fantomkommandó). ÉS, 2010. február 10. (Elérhető: http://www.es.hu/cikk/2017-02-10/karolyi-csaba/abszurd-hadiallapot.html)

[2] Ahogyan erre a szerző maga is utalt a kötet szegedi bemutatóján, miszerint a háborút és hatásmechanizmusát zsigerileg próbálta megfogni. (Szutorisz Szabolcs Bence: A-N-B-A-R! A-N-B-A-R! A-N-B-A-R! Tiszatáj, 2017. 02. 12. Elérhető: http://tiszatajonline.hu/?p=103141.)

[3] Erre több kritikus is utal: Kovács Krisztina például filmes montázshoz, road movie-hoz hasonlítja a regényt. (Kovács Krisztina: A szép falvak szépen égnek. Revizor, 2017. 04. 05. Elérhető: http://www.revizoronline.com/hu/cikk/6513/orcsik-roland-fantomkommando/?cat_id=&first=0.)

[4] „Pár hónap múlva különös élmény részegített meg a šupában. Miután kipróbáltam különböző ritmusokat, primitív dallamszerkezeteket, letettem a földre a csöveket. Percekig figyeltem a körülöttem levő acélkompozíció csendjét. A különböző formában heverő tárgyak összefüggő rendszert rajzoltak ki. Ez a látvány megbontott, és többszintű teret mutatott. A fekvő abroncs viszonylagossá tette a vízszintest, akárcsak a megdöntött talicskakerék. Az I-vas pedig maga volt a szíve a tér metamorfózisainak, mert ha a szára tövénél fogtam, akkor I betűt, illetve római egyest, ha pedig száraira állítottam, akkor kövér H betűt formázott. Ám az is feltűnt, mintha dupla T-jelű vas lenne: akármelyik szárát tartottam fent vagy lent, mindig T betűt mutatott, a különbség csupán annyi volt, hogy a törzs egyik szára nagyobb volt a másiknál. Az abroncs pedig O-ként vagy nullaként tűnt fel. A változások számtalan szó kezdőbetűjét, számtalan nyelvet idéztek fel. Ahogy ütöttem a vasakat, láttam is a hangokat.” (16–17)

[5] Rá gyanakszik Károlyi Csaba: Im.

[6] A beszélgetés megtekinthető: https://www.youtube.com/watch?v=5lphPJEZtC0.

[7] E referenciákról a szerző is beszél egy vele készített interjúban: https://mno.hu/konyveshaz/ilyen-kerdesekkel-bombazni-feler-egy-zaklatassal-1380617. A műben rengeteg intertextuális, kulturális utalás található, ezeket most nem részletezném, mivel megtették előttem már mások.

[8] Deczki Sarolta: Disznóregény. ÉS, LX. évf, 35. sz.: http://www.es.hu/cikk/2016-09-02/deczki-sarolta/disznoregeny.html.

[9] A kivágott jelenet megtekinthető: https://www.youtube.com/watch?v=tPU9HMClaME.

Vásári Melinda prózafordulat évében született Makón, irodalomtörténész, kritikus, doktorjelölt.